Bácsi István

Mormota bukása

3

Lenn megnézte az összes órát, mind azt mu­tatta, hogy pon­to­san egy óra telt el azóta, ami­kor ez­előtt meg­nézte az órá­kat, a biz­ton­ság ked­vé­ért a ke­zébe vette a fe­kete műbőr, asszony­biz­tos ké­zi­tás­ká­ját is, azt, amit Leó so­ha­sem tu­dott ki­nyitni, akkor sem, ami­kor ko­csi­val utaz­tak, és Le­ó­nak eszébe ju­tott, hogy nincs nála elég pénz, akkor mondta neki, ve­gyél ki a tás­kám­ból, és Leó ki is vette a ké­zi­tás­kát a kesz­tyű­tar­tó­ból, de se­hogy sem tudta ki­nyitni, annyira, hogy meg kel­lett áll­niuk, hogy Ama­deus nyissa ki, sem pedig akkor nem tudta ki­nyitni, ami­kor egy­szer ott­hon fe­lej­tette a ké­zi­tás­ká­ját, benne az összes ira­tá­val és fon­tos pa­pí­rok­kal, és neki éppen aznap kel­lett az egyik fon­tos pa­pír­ról adat az iro­dá­já­ban, ezért te­le­fo­nált Le­ó­nak, aki ott­hon volt, hogy vegye ki a tás­ká­já­ból azt a fon­tos pa­pírt és dik­tálja be az ada­to­kat, de Leó akkor sem tudta ki­nyitni, sem­mi­kép­pen sem, ezért a tás­ká­val át­ment a szom­széd­asszony­hoz, aki szin­tén ott­hon volt, mert a sze­re­lőt várta, de a szom­széd­asszony sem tudta ki­nyitni a tás­kát, míg végre, mi­köz­ben ők a táska zár­ját fe­sze­get­ték, meg­ér­ke­zett a sze­relő, aki ki tudta nyitni a tás­kát, egyet­len moz­du­lat­tal, így Leó be­dik­tál­hatta az ada­to­kat a fér­jé­nek, de sem ekkor, sem más­kor, soha nem tudta ki­nyitni azt a ké­zi­tás­kát, azért drá­gám, mondta neki Ama­deus, mert az a táska asszony­biz­tos, azért nem tudod ki­nyitni, ezt a ké­zi­tás­kát vette a ke­zébe Ama­deus, ki­vette be­lőle a mo­bil­te­le­fon­ját, be­kap­csolta és meg­nézte rajta, mennyi az idő, annyi volt, ugyan­annyi, mint az órá­kon. Csa­ló­dot­tan tette le a te­le­font, ivott egy fél pohár vizet, majd vissza­ment a há­ló­szo­bába. Be­fe­küdt az ágyba, arc­cal az óra felé, hogy majd for­go­ló­dás nél­kül ki tudja kap­csolni, ha fel­kel, még az­előtt, hogy az ki­bír­ha­tat­lan zajt csapna, hát­tal a fe­le­sé­gé­nek he­lyez­ke­dett el, aki most is aludt, va­la­hol el­ér­he­tet­len mély­ség­ben, vé­kony egér­hor­kan­tá­sok­kal he­vert ön­tu­dat­la­nul az álom mély­sé­ges sza­ka­dé­ká­ban, ma­ga­te­he­tet­le­nül, éber em­bert rend­kí­vül in­gerlő módon. Ama­deust bosszan­totta ez na­gyon, már a közös éle­tük ele­jén is bosszan­totta, ami­kor, ne­megy­szer, ha sze­re­lem­mel telve el­vo­nul­tak a mor­mo­ta­fé­szekbe, ahogy ő mondta, és sze­rel­mes­ke­dés után elé­ge­det­ten pi­heg­tek egy­más­hoz bújva, egy­mást si­mo­gatva, és már kez­dett újra szárba szök­kenni a mor­mota­füty­kös, Leó egy­szer csak min­den előz­mény nél­kül álomba zu­hant, és ő hiába si­mo­gatta, éb­reszt­gette, döf­ködte a tom­po­rát a fér­fi­as­sá­gá­val, hiába hen­ge­rí­tette a há­tá­ról a ha­sára és vissza, hiába nyom­kodta, dö­gö­nyözte, Leó csak aludt fel­éb­reszt­he­tet­le­nül. Hogy tud így aludni va­laki?, ér­tet­len­ke­dett és bosszan­ko­dott, és hogy meg­nyu­god­jon, újra a Mor­mo­tákra gon­dolt, az ősi szü­lői házra, amely­ben fel­nőtt­ko­ráig ő is élt, és eszébe ju­tot­tak a stuk­kók. Ami­kor Ok­tá­viusz meg­épít­tette a nagy házat, a hom­lok­zata még tel­je­sen dísz­te­len volt, egy­szerű va­ko­lású, mint az összes külső fal, és úgy is ma­radt egé­szen addig, amíg a fia, Xer­xész, haza nem tért a há­bo­rú­ból. Lég­nyo­mást ka­pott, úgy mond­ták, meg­za­va­ro­dott a ször­nyű él­mé­nyek­től, mond­ták, de té­ved­tek, Xer­xész egy­ál­ta­lán nem za­va­ro­dott meg, csak fo­ko­zot­tan ér­zé­keny lett a hősi dol­gokra. Már gye­rek­ko­rá­ban is ra­jon­gott a hősi múl­tért, főleg a görög mi­to­ló­gia ra­gadta meg a kép­ze­le­tét, és kü­lö­nö­sen a ti­tá­nok, akik­nek bor­zon­gató nagy­sá­gá­nál na­gyobb, hő­sibb dol­got ne­he­zen tu­dott el­kép­zelni. Sze­ren­csé­jük volt, mondta, hogy a ti­tá­nok velük vol­tak, a négy fő­ti­tán, sze­ren­cse, hogy az ő zász­ló­al­já­ban har­col­tak, így tud­ták meg­nyerni a csa­tá­kat az iszo­nyú túl­erő­vel szem­ben, és meg­si­mo­gatta a mel­lére tű­zött Signum Laudist. Me­lyik volt az a négy fő­ti­tán?, kér­dez­ték tőle, és ő meg­mondta a ne­vü­ket, Szabó Misi és Karaj Dani Sze­ged­ről, a kecs­ke­méti Pika Péter és Pet­rehás Janó Deb­re­cen­ből. Akkor is ott vol­tak a ti­tá­nok, ami­kor meg­fu­ta­mí­totta az oro­szo­kat?, kér­dez­ték. Akkor is, vá­la­szolta. Eze­ket a kocs­má­ban kér­dez­ték tőle, miu­tán le­sze­relt, és min­den­ki­nek mu­to­gatta a ki­tün­te­té­sét. Egy napon haj­nal­táj­ban ve­tő­dött haza a kocs­má­ból, ahol az éj fo­lya­mán egy­más után több­ször is be­rú­gott és ki­jó­za­no­dott, most éppen fél­ré­szeg ál­la­pot­ban bil­legve kö­ze­le­dett a há­zuk­hoz, ami­kor egy­szer csak földbe gyö­ke­re­zett a lába. A nap most buk­kant ki a ho­ri­zont mögül, piros su­ga­rai a ház hom­lok­za­tára estek. Mint egy titán a csa­ta­té­ren, se­be­sül­ten, de ren­dít­he­tet­le­nül da­colva állt a nagy ház, fején véres kö­tés­sel. Xer­xész mind­ad­dig meg­ba­bo­názva bá­multa a je­le­nést, amíg a véres kötés ki nem fa­kult, és le nem bom­lott a titán fe­jé­ről. Akkor be­ment a házba, le­fe­küdt és aludt délig. Éb­re­dés után fel­ke­re­sett egy kő­mű­ves­mes­tert, aki ér­tett a hom­lok­zat­dí­szí­tés­hez is. Egy hét múl­tán áll­vá­nyok­kal, se­gé­dek­kel vo­nult a ház­hoz a régi vá­gású mes­ter, és bo­szor­ká­nyos ügyes­ség­gel hely­ben, régi módi sze­rint a dí­szí­tés he­lyén szob­rászta ki a gip­szes masszá­ból a tag­ba­sza­kadt ko­losszu­sok ki­csi­nyí­tett mását, az ar­cok­kal azon­ban kissé meg­akadt. Ez nem jó, mert a Gyallai őr­mes­terre ha­son­lít, nem a Pet­rehás Ja­nóra, mondta Xer­xész, és új­ra­ön­tette a dom­bor­mű­vet. A mes­ter a gipsz­fehér uj­já­val fel­jebb tolta sap­ká­ját és a fejét va­karta, mert ő nem­csak a Pet­rehás Janót nem is­merte, de Gyallai őr­mes­tert se, és Tacskó bá­csit se, akivé Gyallai őr­mes­ter most Xer­xész sze­rint át­vál­to­zott. Sok napon át küsz­köd­tek a ti­tá­nok­kal, sok­szor tolta még fel a sap­kát a mes­ter, és sok­szor va­karta a fejét a gip­szes kör­mei­vel, mert a gip­szes ku­li­mász csak nem akarta ki­adni se a Pet­rehás Janót, se a Szabó Misit, se a Karaj Danit, de a Pika Pé­tert se, csak min­dig mást, hol egy­szerű köz­ka­to­nára ha­son­lí­tott az áb­rá­zo­lás, hol egy ez­re­desre vagy egy őr­mes­terre, hol Tisza Ist­vánra, hol Kos­suth La­josra, még Fe­renc Jós­kára is, vagy csak egy pol­gár­em­berre ha­son­lí­tott, mint ami­lyen a Tacskó bácsi is volt abban a fel­vi­déki kis­vá­ros­ban, ahol ál­lo­má­soz­tak egy ideig, mi­előtt a frontra ve­zé­nyel­ték őket, s gyak­ran meg­for­dul­tak a he­gyes ba­ju­szú, ke­dé­lyes kis­öreg fe­nyők­kel sze­gé­lye­zett ta­ka­ros por­tá­ján, mert Tacskó bácsi bög­re­csár­dát mű­köd­te­tett a fe­nyő­fák alatt, és a ka­to­na­gyom­rot meg­acé­lozó lőre mellé min­dig adott íze­sen el­mon­dott, ér­de­kes tör­té­ne­te­ket is a saját ka­to­na­múlt­já­ból, mint­hogy Tacskó bácsi hu­szár volt annak ide­jén, de ti­tánra sem­mi­képp nem ha­son­lí­tott a forma soha. Míg végül aztán gon­dolt egyet a mes­ter, hogy pró­bát tesz, és mind a négy dom­bor­dísz­nél ugyan­azt az arcot for­mázza ki, mit szól hozzá a gazda. Azon a napon Xerszész nem volt ott­hon, ami­kor estélig a mes­ter mind a négy domboron meg­örö­kí­tette a gazda apját, Oktá­viuszt, aki ekkor már nem élt, jobb­létre szen­de­rült a há­ború alatt, éppen ak­ko­ri­ban, ami­kor a fia hős lett Ga­lí­ciá­ban, sze­gény ló­csi­szár úgy halt meg, ahogy az ter­mé­sze­te­sen kö­vet­ke­zett az éle­té­ből, a vá­sár­ban esett meg vele a baj, alku köz­ben agyon­rúgta a ki­sze­melt ló. Más­nap reg­gel in­du­lás előtt a mes­ter a szo­ká­sos két ku­pica pá­linka he­lyett néggyel nyug­tatta a gyom­rát, mert ahogy kö­ze­le­dett a ti­tá­nok­hoz való el­in­du­lás ideje, a mes­ter egyre nyug­ta­la­nabb lett, és már kezdte bánni, hogy teg­nap mind a négy ti­tán­nak ugyan­azt az áb­rá­za­tot adta, de nem, nem volt rá semmi oka, hogy nyug­ta­lan­kod­jon, hogy össze­fa­csa­rod­jon a gyomra az ide­ges­ség­től, ha arra gon­dolt, hogy a gazda, a há­bo­rús hős majd össze­hú­zott szem­mel négy­szer egy­más után ugyan­azt a nevet mondja rideg han­gon, hogy kire ha­son­lít, és el­lent­mon­dást nem tű­rően so­kad­szorra uta­sítja az új­ra­for­má­zásra, nem, mert a ti­tá­nok­hoz meg­ér­kez­vén a mes­ter azt látta, hogy Xer­xész iz­ga­tot­tan jár­kál a fel­áll­vá­nyo­zott hom­lok­zat előtt, és le nem veszi a sze­mét a dom­bor­mű­vek­ről, aztán se­be­sen fel­ka­pasz­ko­dik az áll­vány­zatra, közel ha­jolva hossza­san vizs­gálja a hom­lok­zat­dí­sze­ket, és a leg­utol­só­nál, a Janó előtt meg­állva, be­szélni kezd hozzá, mintha csak egy élő em­ber­hez be­szélne, Janó, hal­lotta a mes­ter, azon múlt min­den, hogy az ölembe lök­ted a gép­pus­kát, mondta a hős a stuk­kó­nak, na­gyon meg­ütötte a lábam az a dög­nehéz fegy­ver, és egy pil­la­na­tig ha­ra­gud­tam rád, a zú­zó­dá­sok miatt, amit a lá­ba­mon oko­zott a rá­do­bott gép­puska, vé­resre hor­zsolta a tér­dem, de te tud­tad, te min­dent előre tud­tál, hogy mi és ho­gyan fog tör­ténni, hogy én majd éppen akkor, éle­tem­ben éppen akkor az egy­szer, a döntő pil­la­nat­ban, itt Xer­xész el­hall­ga­tott, fel­egye­ne­se­dett és a mes­ter felé for­dult, aki lenn az áll­vány előtt kö­hent­ge­tett, le­má­szott hozzá, meg­ra­gadta a kezét, mes­ter, mondta neki, ez az!, éppen ilyen­nek kép­zel­tem mind a né­gyet, sza­kasz­tott úgy néz­nek ki, ha itt állok lenn, és nézem őket, olyan, mintha csak ott áll­nánk a csa­ta­té­ren a pil­la­nat­nyi tűz­szü­net­ben, a röpke pil­la­nat­nyi bé­ké­ben, egy­más­sal szem­ben, és be­szél­get­nénk, fúj­nánk a füs­töt, be­szél­get­nénk az ott­honi dol­gok­ról, a csa­lá­dunk­ról, a lány­ról, akit majd sze­ret­nénk fe­le­sé­gül venni, ha innen egy­szer az élet­ben még ép­ség­ben ha­za­té­rünk, mondta Xer­xész, rázta a mes­ter kezét, aztán el­en­gedte és rá­gyúj­tott. A mes­ter­nek nagy kő esett le a szí­vé­ről, örült, hogy elé­ge­dett a meg­ren­delő, örült, hogy szép lett a hom­lok­zat, még job­ban örült annak, hogy az elé­ge­dett gazda a ki­al­ku­dott sum­mát de­re­ka­san meg­tol­dotta az el­szá­mo­lás­nál, de a le­ges­leg­job­ban annak örült, hogy vége, végre el­vo­nul­hat­nak innen más­hová. Ama­deus a stuk­kó­ról vissza­tért a fe­le­sé­gé­hez, Leó vál­to­zat­la­nul aludt, Leó nem is volt itt, egy másik vi­lág­ban, messze bo­lyon­gott, ott, ahová ő, Mor­mota Ama­deus, soha nem jut­hat el, gon­dolta, csak a teste van itt, mint egy hát­ra­ha­gyott báb, a lelke az is­me­ret­len­ben időz, és őt megint el­fogta a bosszú­ság, ho­gyan alhat va­laki úgy, ahogy az neki soha nem ada­tik meg, a bosszú­ságba irigy­ség is ke­ve­re­dett, sze­re­tett volna ő is így aludni, úgy, hogy semmi, de semmi ne tudja ki­ra­gadni abból a másik vi­lág­ból, igaz, csak néha, hogy az éber­ség meg­ma­rad­jon neki, és egyre bosszú­sabb lett, míg végül egy­szerre hir­te­len el­múlt a bosszú­sága, derű fog­lalta el a bosszú­ság he­lyét az arcán, kurta, ki­csit kaján, szinte kár­ör­vendő kun­co­gás bu­kott ki be­lőle, mert eszébe ju­tott, ho­gyan tré­fálta meg a fe­le­sé­gét az ájult al­vá­sá­val. Egy reg­gel, míg Leó ká­vé­zott, las­san ara­szolva a tel­jes éb­re­dés felé, meg­kér­dezte tőle, ho­gyan érzi magát ma reg­gel, ugye, neki is jó volt, ő látta rajta, mert a jelét adta na­gyon is, hogy neki is jó, mi­csoda?, kér­dezte ál­mo­san az asszony, hát az együtt­lét, mind­egyik egyre jobb volt, ne ta­gadja, mert ugyan­csak han­gos volt, mind­egyik?, kér­dezte az asszony, hogy­hogy mind­egyik?, kér­dezte még min­dig ál­mo­san, és a szeme sar­kát dör­zsölte ásí­tás köz­ben, te is szok­tál hor­kolni, mondta még Leó, hát nem em­lék­szel sem­mire?, kér­dezte Ama­deus, pedig na­gyon is benne vol­tál, úgy be­le­me­le­ged­tél, hogy a har­ma­dik­nál át­vet­ted a kez­de­mé­nye­zést, minél?, a har­ma­dik hor­ko­lás­nál? kér­dezte ásítva Leó, mi­lyen kez­de­mé­nye­zést?, ká­non­ban hor­kol­tunk?, és már kez­dett fel­éb­redni, kezdte bosszan­tani a férje ezek­kel a reg­geli Mor­mota-féle hü­lye­sé­gei­vel, hát már csak­ugyan min­dent el­fe­lejtet­tél?, kér­dezte a férj, nem em­lék­szel?, hogy még sze­rel­met is val­lot­tál nekem, mi?, mit zagy­válsz?, kér­dezte a nő fel­emelt han­gon, már tel­je­sen fel­éb­redt, és dühös lett a fér­jére, négy­szer sze­ret­kez­tünk, már el­fe­lej­tet­ted?, mondta Ama­deus, és leste a ha­tást, fi­gyelte a fe­le­sé­gét, marha!, mondta Leó, és be­ment a für­dő­szo­bába. Fé­sül­kö­dött, ki­fes­tette a sze­mét, köz­ben egyre csak a fér­jén járt az esze, néha olyan gye­re­kes, ez is csak neki jut­hat eszébe, min­dig azon jár az esze, min­dig azt akarja, tel­he­tet­len bo­lond, gon­dolta, és el­mo­so­lyo­dott, tőle ki is telik, hogy négy­szer, még több­ször is, meg hogy ál­má­ban, még arra is képes lenne, hogy ál­má­ban, és itt meg­állt a ke­zé­ben a szem­ce­ruza, meg­pró­bálta vissza­idézni, ho­gyan éb­redt fel, mi­lyen hely­zet­ben, hol fe­küdt az ágy­ban, a há­ló­inge fel volt-e csúszva, vagy rajta volt-e egy­ál­ta­lán, de ezekre nem em­lé­ke­zett, akár­hogy eről­kö­dött, aztán azt pró­bálta fel­idézni, ami­kor éb­re­dés után, még szinte fél­álom­ban, ki­bo­tor­kált pi­silni, hogy nem ész­lelt-e va­lami szo­kat­lant, nem volt-e va­lami jele, hátha mégis iga­zat mon­dott ez az őrült Mor­mota, de nem em­lé­ke­zett rá, hogy fel­tűnt volna va­lami gya­nús neki, lehet, hogy mégis volt va­lami, ki­te­lik tőle, kez­dett ide­ges lenni, a fér­jé­től még ez is ki­te­lik, hogy így vissza­él­jen a ki­szol­gál­ta­tott­sá­gá­val, le­ve­tette a ru­há­ját, és a tes­tét kezdte vizs­gálni, las­san vé­gig­húzta az ujj­be­gyeit a köl­döke körül, aztán lej­jebb, a hasa alsó ré­szén, majd a de­re­kán, mind­két ol­da­lon, aztán las­san ku­ta­tott fel­felé ha­ladva, egé­szen a hón­al­jig, onnan át­sik­lott a mel­lekre, a bim­bók körül több­ször is las­san kö­rö­zött, majd fi­no­man, egyen­ként meg­emelte kissé meg­eresz­ke­dett, sú­lyos mel­leit és a mel­lek alatt vizs­gá­ló­dott, aztán a ku­tató ujjak le­sik­lot­tak a sze­mér­mé­hez és ott ke­res­gél­tek, majd a comb­jai belső ol­da­lán, végül a le­ve­gő­ben fel­röp­pen­tek a vál­lakra, majd las­san, meg-meg­állva a nyakra csusszan­tak és ott ba­ran­gol­tak egy ideig, aztán ab­ba­hagyta és fel­öl­tö­zött, de nem nyu­go­dott meg attól, hogy nem ta­lált a bő­rére szá­radt nyál- vagy on­dó­nyo­mo­kat, és látni sem lá­tott sehol vörös vagy kék fol­tot, kar­mo­lás vagy dör­zsö­lés okozta sé­rü­lést a bőrén, se sem­mi­lyen más nyo­mot, nem nyu­go­dott meg, sőt egyre nyug­ta­la­nabb lett, félni kez­dett attól, hogy mégis igaz, las­san el­ön­tötte a harag a férje iránt, hát így bíz­hat benne, ilyen ga­lá­dul visszaél azzal a hely­zet­tel, hogy ő ennyire mé­lyen al­szik, ho­gyan lehet képes arra, hogy őt meg­erő­sza­kolja?, nem is sze­reti őt egy­ál­ta­lán, csak ki­hasz­nálja, ő csak egy gu­minő annak a per­verz disz­nó­nak, egyre na­gyobb meg­ve­tés­sel gon­dolt a fér­jére, hogy jár­tatta a szá­ját, mennyire kér­ke­dett, hogy hány­szor, meg hogy ő mennyire oda­volt érte, még sze­rel­met is val­lott neki, na per­sze, mert annyira fér­fias volt, hogy ő még csak észre se vette a ka­ma­tyo­lá­sát, hanem vé­gig­aludta, a hit­vány majom, hogy nem süllyed el a szé­gyen­te­len dög!, dü­hö­sen, ha­rag­gal telve ment ki a für­dő­szo­bá­ból, rá­tá­madt Ama­deusra, szidta, ezt soha nem bo­csátja meg neki, nem tud olyat tenni, hogy meg­bo­csássa ezt az áru­lást, na­gyon sok víz fo­lyik még le a Dunán addig, amíg meg­bo­csát neki, ha egy­ál­ta­lán ezt va­laha is meg tudja bo­csá­tani, meg hogy más­kor elő ne for­dul­jon, többé még csak a leg­ki­sebb vissza­élést se merje el­kö­vetni vele szem­ben. Ama­deus ne­ve­tett, csak tréfa volt, ugyan drá­gám, hogy len­nél te nekem gu­minő, hidd el, semmi rosszat nem te­szek veled ál­mod­ban sem, ezt sem, egy­ál­ta­lán se­hogy nem élek vissza azzal, hogy mé­lyen al­szol, bár igaz, hogy bosszant, néha na­gyon is bosszant, mert én is sze­ret­nék úgy aludni, én is sze­ret­ném úgy ki­aludni magam, mint te, de nekem nem lehet az örö­költ éber­ség miatt, de hidd el, csak tréfa volt, csak azt akar­tam vele ér­zé­kel­tetni, hogy mennyire mé­lyen vagy képes aludni. Leó idő­vel meg­nyu­go­dott, el­hitte, hogy tény­leg csak tréfa volt, és nem oly sok Duna-víz­zel odébb egé­szen meg­bo­csá­tott. De Ama­deust nem hagyta nyug­ton ez a dolog, egyre csak fog­lal­koz­tatta a sok ébren töl­tött éj­sza­kai órán, hogy miért tud ilyen mé­lyen aludni az egyik, és miért nem tud aludni a másik ember, egyre csak bosszan­ko­dott ezen, és ha­ma­ro­san el­fe­lej­tette, hogy mi­lyen mér­ges volt Leó, mennyire meg­ha­ra­gu­dott rá a tréfa miatt, így Ama­deus fe­jé­ben meg­szü­le­tett egy újabb terv, amellyel meg­mér­hetné Leó ál­má­nak mély­sé­gét. Azon a haj­na­lon, még a ka­ka­sok éb­re­dése előtt, Ama­deus fel­kelt, fel­öl­tö­zött, ki­lé­pett a ház­ból, a kert vé­gé­ben csend­ben ki­nyi­totta a kis­ka­put, amely az ő kert­jü­ket nyi­totta össze a Gizi néni kert­jé­vel, hold­fé­nyes, meleg nyári éj­szaka volt, a szom­széd kert­jé­ben már meg­szá­radva len­ge­dez­tek a lan­gyos szel­lő­ben a ruhák a fák kö­zött ki­fe­szí­tett ru­ha­szá­rító kö­te­le­ken, előző nap dél­után Leó mosta ki és te­re­gette ide a ru­há­kat, évek óta ő mos Gizi né­nire, aki már na­gyon öreg, nincs sen­kije, Leó korán ért haza teg­nap a mun­ká­ból, ki­mo­sott és éj­sza­kára kinn hagyta a ru­há­kat, hadd szá­rad­ja­nak meg a meleg, szá­raz éj­sza­ká­ban, azok meg is szá­rad­tak, Ama­deus óva­to­san, ügyelve min­den lé­pé­sére, moz­du­la­tára, hogy ne csap­jon semmi zajt, mert igaz, hogy Leó úgy­sem venne észre sem­mit, de Gizi néni már ke­ve­set al­szik, sok­szor ébe­ren fek­szik az ágy­ban, és hall­gatja a fa­li­óra tik­ta­ko­lá­sát vagy a kint­ről be­szű­rődő za­jo­kat, ezért volt annyira óva­tos Ama­deus, nesz­te­le­nül oda­set­ten­ke­dett a szá­rí­tó­kö­tél­hez, meg­ke­reste, ami­ért jött, két csi­pesszel volt fel­fogva, meg­fogta a ru­ha­da­ra­bot az egyik ke­zé­vel, a má­sik­kal le­vette a csi­peszt, egy másik ru­hára csip­pen­tette, ugyan­így a másik ol­da­lon is, aztán ahogy jött, óva­to­san és nesz­te­le­nül, a zsák­mánnyal vissza­lo­pa­ko­dott a saját kert­jébe, zaj­ta­la­nul be­csukta a kert­ka­put és be­ment a házba. A há­ló­szo­bá­ban vá­rat­la­nul re­me­gés fogta el, keze, lába re­me­gett, eny­hén még a foga is va­co­gott, pedig előre meg­ter­ve­zett min­dent, lé­pés­ről lé­pésre min­den moz­za­na­tot, de most mégis olyan fur­csa iz­ga­tott­ság fogta el, ami­lyet nem ta­pasz­talt eddig soha, nem em­lé­ke­zett rá, hogy va­laha is része lett volna ilyen re­megő iz­ga­lom­ban, még az első ran­de­vúja során sem, még akkor sem, ami­kor gye­rek­ko­rá­ban a meg­ol­vasz­tott ólom­mal akarta ki­zárni fü­lé­ből a német zenét, nem, soha, de most resz­ke­tett, mint a ko­cso­nya. Ami­kor kissé mér­sék­lő­dött az iz­galma, fel­kap­csolta az ol­va­só­lám­pá­ját, át­ment az ágy másik ol­da­lára, fél­re­haj­totta a ta­ka­rót, Leó ha­nyatt fekve, éde­sen aludt, las­san, egyen­le­te­sen emel­ke­dett és süllyedt a két szép, erős melle, a vé­kony há­ló­ing jól ki­adta a sze­re­tett asszo­nyi test for­máit, Ama­deus el­bi­zony­ta­la­nodva meg­állt, talán nem is kel­lene vég­hez­vinni azt a ter­vet, is­te­nem, hát mé­lyen, ájul­tan al­szik, ő ilyen, leg­alább ő tud jól aludni, nem úgy, mint a Mor­mo­ták, miért bosszantja őt ez ennyire, nem­hogy szív­ből örülne neki, hogy a fe­le­sé­gé­nek ilyen jó alvó­kája van, köz­ben érezte, hogy bi­zse­regve me­le­gedni kezd az ágyéka, kez­dett szű­külni rajta a bok­szer­alsó, sok­kal kel­le­me­sebb idő­töl­tést is tud­ná­nak ők ket­ten, mint ami a terv­ből kö­vet­ke­zik, de Leót úgy­sem le­hetne fel­éb­resz­teni, só­haj­tott, és az asszony fölé ha­jolt, óva­to­san fel­húzta a há­ló­ingét, gyen­gé­den le­húzta róla a vaj­szín anyagú, mar­ga­ré­ta­min­tás kis bu­gyit, az éj­je­li­szek­ré­nyé­ről, ahová az előbb le­tette, ide­hozta a zsák­má­nyát, a nehéz, vas­tag anyagú, alul rövid szárú, de felül magas de­rekú, a hasat és az egész de­re­kat a ve­sék­kel együtt védő, köl­dö­kig érő női alsót, egy bunda­bu­gyit, a Gizi néni bunda­bugyi­ját, aki télen-nyá­ron eze­ket hordta, ne­hogy föl­fáz­zon, és Ama­deus kezdte a fe­le­sége lá­baira fel­húzni, fo­ko­za­to­san, ol­da­lan­ként vál­ta­koz­tatva az eme­lést és a hú­zást, te­relte egyre fel­jebb a köl­csön­vett alsót, de las­san ha­ladt, mert a bunda­bugyi nagy volt, ir­gal­mat­la­nul nagy, so­káig tar­tott vele fel­öl­töz­tetni Leót, mert Le­ó­nak ki­sebb volt a fe­neke, a hasa, a bu­gyogó alá eső test­ré­szek közül min­dene ki­sebb volt, sok­kal ki­sebb, mint a Gizi nénié, a bugyi korca fe­lért egé­szen a mel­lek alá, Ama­deus mintha csak egy zsákba kö­tötte volna be asszo­nyát, ami­kor mind­ez­zel meg­volt, vissza­húzta Leóra a há­ló­in­get és rá­haj­totta a ta­ka­rót. Akkor már, miu­tán át­öl­töz­tette a fe­le­sé­gét, nem fe­küdt vissza, ki­kap­csolta az éb­resz­tő­órát, le­ment a föld­szintre, a für­dő­szo­bá­ban a szennyes­tar­tóba dobta a mar­ga­ré­ta­min­tás bu­gyit, fel­öl­tö­zött, egy ideig kint sé­tál­ga­tott az ud­va­ron a hold­fény­ben, majd meg­itta a dupla ká­vé­ját, ol­va­sott még egy jó órát, aztán bo­rot­vál­ko­zott, ké­szü­lő­dött, várt, húzta az időt, hogy majd csak fel­éb­red Leó, amíg ott­hon van, de Leó nem éb­redt fel, mert Leó min­dig hét óra körül ébred fel, és Ama­deus addig már nem vár­ha­tott, végül fél hét­kor mun­kába in­dult, így nem lát­hatta a fe­le­sége re­ak­ci­óit, pedig na­gyon kí­ván­csi volt, egész nap fur­dalta a kí­ván­csi­ság, hogy mit szólt, mennyire meg­le­pőd­he­tett, mennyire meg­nyúl­ha­tott a fe­le­sége áb­rá­zata az el­ké­pe­dés­től, ami­kor fel­éb­redve, még félig alva, rög­tön vé­cére ment, és a szo­kott egy moz­du­lat­tal meg­pró­bálta le­tolni a bu­gyo­gó­ját le­ülés köz­ben, hogy minél előbb pi­sil­hes­sen, mert ami­kor fel­kel, hét óra­kor, akkor már min­dig na­gyon kell neki pi­sil­nie, bi­zo­nyára most is ült le az ülő­kére, köz­ben egy moz­du­lat­tal akarta le­tolni a bu­gyo­gó­ját, mint más­kor is min­dig, ahogy szokta, de most hiába, most kevés volt az az egy moz­du­lat, bi­zo­nyára rá is te­le­pe­dett az ide­gen al­sóra, úgy ült le pi­silni, hogy még rajta volt a bugyi, mert az a bugyi, ami ma reg­gel volt rajta, az egy ten­ger nagy, ha­tal­mas bunda­bugyi, nem olyan kis fa­latka, ami­lye­ne­ket Leó ren­de­sen hor­dani szo­kott, így a le­to­lá­sá­hoz sem volt elég az egy moz­du­lat, hanem előbb még meg kel­lett ke­resni a bugyi de­re­kát, fenn, egé­szen fenn, va­la­hol hón­alj alatt, vagy a hát kö­ze­pén, aztán tolni rajta egyet, majd újra és újra tolni le­felé, hol a bal ol­da­lon egyet, hol a jobb ol­da­lon egyet, aztán hátul, majd elöl is tolni egyet-egyet, ezt is­mé­telni, amíg kell, mert azt a ren­ge­teg nagy, vas­tag bu­gyit csak rész­le­tek­ben lehet le­há­mozni az ember lá­nyá­ról, nem egy­szerre, mint a mar­ga­ré­ta­min­tás kis könnyű bu­gyo­gót, Ama­deus na­gyon sze­rette volna látni, hogy mindez va­ló­já­ban ho­gyan tör­tént, ho­gyan né­ze­gette Leó cso­dál­kozva a bunda­bu­gyit, a Gizi néni al­só­ját, amit teg­nap mo­sott ki, miu­tán egé­szen le­tolta ma­gá­ról, két kéz­zel ki­fe­szítve maga elé tar­totta, úgy nézte hi­tet­len­kedve, hogy mi módon ke­rül­he­tett ez őrá, ezt sze­rette volna látni Ama­deus, de nem lát­hatta, mert el kel­lett ad­digra men­nie ott­hon­ról, de egész nap nem hagyta nyug­ton a kí­ván­csi­ság, foly­ton ez járt az eszé­ben, fel is hívta Leót, ér­dek­lő­dött a hogy­léte felől, hogy aludt, mi­lyen napja van, Leó rö­vi­den, nyu­god­tan vá­la­szolt min­den kér­dé­sére, ám a bunda­bugyi­ról sem­mit nem mon­dott, egy szót sem, még a hang­ján sem le­he­tett hal­lani sem­mit. Ama­deus ettől a be­szél­ge­tés­től nem lett oko­sabb, csak kí­ván­csibb, még kí­ván­csibb, mint addig volt, alig várta, hogy es­te­felé ha­za­ér­jen, Leó már ott­hon volt, Ama­deus kö­szön­tötte a fe­le­sé­gét, meg­csó­kol­ták egy­mást, aztán be­szél­get­tek a nap­juk­ról, majd a fi­uk­ról, Ci­ce­ró­ról be­szél­get­tek, aztán az el­vég­zendő dol­gok­ról, az el­in­té­zendő ügyek­ről, Gizi né­ni­ről is, mi­köz­ben Ama­deus lopva foly­ton fi­gyelte a fe­le­sé­gét, de nem vett észre sem­mit, León nem lát­szott semmi, és nem is mon­dott egy szót sem a reg­geli éb­re­dé­sé­ről, sem a bunda­bugyi­ról, csak annyit mon­dott, hogy dél­után át­ment Gizi né­ni­hez, össze­szedte, be­haj­to­gatta nála a meg­szá­radt ru­há­kat, és Gizi néni a ko­rá­hoz ké­pest jól van. Ama­deus szer­fö­lött cso­dál­ko­zott, és várt, várta, hogy a fe­le­sége majd mégis fel­hozza a dol­got, mond va­la­mit, vagy el­szólja magát, de nem, Leó nem mon­dott az ég­vi­lá­gon semmi olyat, ami össze­füg­gés­ben le­he­tett volna az át­öl­töz­te­tés­sel, a vi­sel­ke­dé­sé­ben sem volt semmi olyan, ami arra utalt volna, hogy egy­ál­ta­lán ész­re­vette azt a csínyt, vagy hogy em­lé­kezne rá, csak azt tűnt fel Ama­deusnak, hogy a fe­le­sége azóta egy ár­nya­lat­tal mintha még ked­ve­sebb, még fi­gyel­me­sebb volna vele, ugyan­ak­kor mintha nem olyan köz­vet­le­nül be­szélne vele, hanem egy ki­csit ki­mér­teb­ben, meg­fon­tol­tab­ban, egy ki­csit mintha hi­va­ta­lo­sab­ban szólna hozzá. Ama­deus ag­gódni kez­dett, ebből még baj lesz, rossz elő­ér­zet szállta meg, Leó még­is­csak tud min­dent és ké­szül va­la­mire, de aztán telt az idő, és már nem tűnt fel Ama­deusnak a fe­le­sége vi­sel­ke­dé­sé­ben be­kö­vet­ke­zett vál­to­zás, meg­szokta, vagy nem is volt sem­mi­lyen vál­to­zás, csak ő kép­zelte az egé­szet, egy idő után már egé­szen meg­nyu­go­dott, már el is fe­lej­tette, hosszú idő óta most ju­tott eszébe újra, most, hogy itt az éj­szaka sö­tét­jé­ben ébe­ren fe­küdve tölti az időt, min­den­féle dol­gokra gon­dol, míg mások al­sza­nak, itt mel­lette a fe­le­sége is al­szik, mé­lyen, ájul­tan, így ju­tott csak eszébe hosszú idő után újra az a tré­fás át­öl­töz­te­tés, ami­nek még­sem lett semmi kö­vet­kez­mé­nye, Leó talán nem is em­lék­szik rá, talán nem is vette észre, így va­ló­já­ban nem is volt semmi ér­telme, hogy tol­vaj­lásba essen, hogy el­lopja a Gizi néni bunda­bugyi­ját, és az éj­szaka leple alatt abba öl­töz­tesse át a fe­le­sé­gét, nem lett könnyebb neki ez a ké­ret­len éber­ség, ami az osz­tály­ré­sze a Mor­mota ősök után, ami­ről szí­ve­sen le­mon­dott volna ko­ráb­ban, ha le­he­tett volna, most már nem, most már kell neki ez az éber­ség, ennyi év után már nem akarja föl­adni, de nem is lehet, ha akarná sem, csak azért néha, ami­kor nincs ve­szély­ben az éber­ség ed­digi ma­ku­lát­lan­sága, néha sze­retne úgy aludni, mint a fe­le­sége, de nem megy, ő nem tud úgy, mert ő még a Mor­mo­ták kö­zött is szo­kat­la­nul rossz al­vó­nak szá­mít, csak az a réges-rég élt Hamil­kár ükapa volt ha­son­lóan rossz alvó, mint ő, de még ő sem ennyire, mert úgy mond­ják ugyan, hogy Hamil­kár egy hétig nem aludt a nász­éj­sza­kája előtt, egy tel­jes hétig egy szem­hu­nyás­nyit sem, annyira sze­rette a leendő fe­le­sé­gét, annyira iz­ga­tott volt, annyira tü­rel­met­le­nül várta azt az éj­sza­kát, hiába mond­ták neki, hogy ne most, a nász­éj­szaka előtt le­gyen ilyen éber, hanem majd azon, hogy ne várja már annyira a há­za­so­dást, hogy már na­pok­kal előtte nem tud aludni egy per­cet sem, mert most sze­reti ugyan na­gyon is azt a lányt, aki a fe­le­sége lesz né­hány nap múlva, és sze­retni fogja majd akkor is, ha már a fe­le­sége lett, bi­zo­nyára még az után is sok évig, de majd meg­látja, hogy még elég is lesz, még sok is lesz az asszony­ból, még ha sze­reti is, de Hamil­kárnak mond­hat­ták, ő csak várt ébe­ren, és szá­molta a na­po­kat és éj­je­le­ket, egy kerek hét jött ki alvás nél­kül, egé­szen Ama­deus szü­le­té­séig ez volt a Mor­mo­ták kö­zött az éber­ségi re­kord, Hamil­kár volt az első számú éber, de most már nem, mert Ama­deus bi­zo­nyára még Hamil­kárnál is ébe­rebb, pél­dául most is, ez előtt az éj­szaka előtt is ébe­ren töl­tött el leg­alább nyolc, de úgy lehet, ki­lenc vagy tíz éj­sza­kát is, pon­to­san nem lehet tudni, mert ő ele­inte, Hamil­kárral el­len­tét­ben, nem is szá­molja az ébe­ren töl­tött éj­sza­ká­kat, csak egy idő után, úgy négy-öt vagy hat ébe­ren töl­tött éj­szaka után tűnik fel neki, hogy már napok óta nem aludt egy szem­hu­nyás­nyit sem, és akkor kezdi szá­molni, most leg­utóbb is, a múlt héten, ami­kor fel­tűnt neki, hogy már mi­lyen régen is aludt, akkor el­kezdte szá­molni, és ez öt nap­pal ez­előtt volt, tehát azóta négy éj­sza­kán át nem aludt, és még előtte négy vagy öt, de úgy lehet, hat éj­sza­kán át, az össze­sen leg­alább nyolc éj­szaka vagy több, és per­sze nap­pal sem aludt, mert akkor ho­gyan is be­szél­het­nénk éber­ség­ről, ko­ráb­ban is volt ilyen ne­megy­szer, tehát most már ő a re­kor­der, nem Hamil­kár, rá­adá­sul neki még ma­ku­lát­lan az éber­sége, nem úgy, mint Hamil­káré, aki­vel a nagy éber­sége el­le­nére csak meg­tör­tént a malőr, igaz, csak egy­szer, de meg­tör­tént.

(Következő számunkban folytatjuk.)