Csáky Imre

Tündekrónikák

(Démonviszály, 2)

Nidion kavargó gondolattengerrel fe­jé­ben in­dult útnak a Rines folyó ácsolt fa­híd­já­hoz. Az út hosszú lesz és rend­kí­vül kö­rül­mé­nyes. Úgy érezte, mintha már rég­óta nem is ő ve­zetné saját lép­teit. Egyre in­kább úgy tűnt szá­mára, hogy már a má­ni­ává vált von­zalma a fé­nyé­hez dik­tálja az irányt. Ám ezzel együtt ködös szán­dé­kok át­lát­ha­tat­lan ele­gye go­mo­lyo­dott a mély­ben, ami mö­gött égi ren­del­te­tést sej­tett.

Silia mintha érdeklődést mutatott volna, meg­kér­dezte ugyan, miért rá­gó­dik az el­dön­tött dol­go­kon, ám tu­laj­don­kép­pen nem ki­fe­je­zet­ten fog­lal­koz­tatta úti­társa prob­lé­mája. A töb­biek ér­de­kes cso­da­bo­gár­ként vizs­lat­ták a fur­csa jö­ve­vényt, aki jó ideig hall­ga­tag­sá­gá­nak kö­pö­nye­gébe bur­ko­ló­zott.

Egy kis viskó diszkrét oltalmában ta­lál­koz­tak még három vitállal. Lerin fel­vá­zolta a hely­ze­tet.

–  Szevasztok! Üdv a csapatban, Sil – szó­lí­totta a lányt, rö­vi­dítve a nevét. – Ki ez az ide­gen?

–  A neve Nidion.

–  És mit keres itt? Újakról, ava­tat­la­nok­ról nem volt szó.

–  Szükségünk lehet rá, a se­gít­sége még jól jöhet.

–  Te tudod, te felelsz érte, ha mi­atta be­für­dünk.

–  Lerin, ha kérhetnélek, ne akarj okos­kodni, és ne dönts he­lyet­tem az ex­pe­dí­ció össze­té­te­lé­ről! Nyu­godt le­hetsz, meg fogod kapni a ré­sze­se­dé­sed, itt senki nem fog be­fü­rödni sem­mi­vel, értve va­gyok?! – uta­sí­totta végül rendre a lány. – Te csak arról me­sélj, mit lát­tál a Sile­don kas­tély­nál!

Kissé megijesztette Lerint Silia ki­ro­ha­nása, talán ő még so­ha­sem látta ilyen­nek, pedig túl vol­tak már jó né­hány por­tyán.

–  Árny rendeseket mind!

–  Ezt a városrészt kik ellen­őr­zik je­len­leg?

–  A fehér bölcsek társasága.

–  Kik azok?

–  Vegyes társaság. Fiatal suhancok és avant nyo­mo­rul­tak!

–  Vitállá avanzsált emberek?

–  Úgy van, tele van velük a város. Ezen­fe­lül sok hívet is be­gyűj­töt­tek ma­guk­nak, akik nai­van még min­dig azt gon­dol­ják, meg­nyer­het­jük ezt a há­bo­rút a far­ka­sok ellen. Sil, most pedig te jössz! Hall­juk, mit akarsz csi­nálni, és azt is el­me­sél­het­néd, ez­út­tal miért is va­gyunk mi itt!

–  Nos…, a kérdés jó! Akkor is­mer­te­tem is a te­en­dő­ket – odébb tolta fe­kete tin­cseit sze­mé­ből, majd az asz­ta­lon pi­henő tér­képre pil­lan­tott. – Elő­ször is, el kell jut­nunk a Kolo­nor szen­tély le­vél­tá­rába, ahol fel­te­he­tő­leg a Wol­lon zá­ra­dé­kot őrzik.

–  Miből gondolod, hogy az a levél egy­ál­ta­lán lé­te­zik, os­toba daj­ka­mese az egész! Mi a fene kö­zünk volt ne­künk va­laha is ezek­hez a ve­szett bol­ha­fész­kek­hez?

–  Fogalmam sincs, de valami oka csak van annak, hogy az Ár­nyak rendje ugyan­erre a pa­pírra hi­vat­kozva ki­áltja ki magát jog sze­rinti trón­örö­kös­nek, sőt apám ennek kap­csán kö­ve­telte War­rast Nerien ki­rály­nő­től.

–  A világért sem akarom meg­za­varni ezt a ta­nul­sá­gos dis­kur­zust, de meg­osz­ta­ná­tok velem, mi­féle iro­mány­ról van szó? – tette fel végül a kér­dést vá­rat­la­nul Nidion.

–  Állítólag egy királynőnek címzett se­gély­kérő üze­net, mely­ben uta­lás van a régi Kiánár ötö­dik par­cel­lá­jára, amely nem más, mint a mai War­ras. Az ügy­nek éppen az a pi­kan­té­ri­ája, hogy a le­ve­let sienik nyel­ven írták – vi­lá­go­sí­totta fel Nidiont ka­to­nás pre­ci­zi­tás­sal a lány. – Vé­le­mény, hoz­zá­szó­lás, egyéb? Tudsz va­la­mit a do­log­ról?

–  Mikor írhatták ezt?

–  Még Granakh idejében.

–  Arról az időről elég kevés érté­kel­hető em­lé­kem van. Me­ne­kü­lés, rej­tőz­kö­dés, köl­töz­kö­dé­sek. Ak­ko­ri­ban egy sze­kér­ből és egy durva szö­vésű posz­tó­ból állt a világ szá­momra.

–  Pedig te fogsz nekünk segíteni, el­hozni Kolo­norból azt a le­ve­let, okos fiú! – vi­gyo­ro­dott el maró iró­niá­val Lerin.

–  Ugyan, mi olyan átkozottul fon­tos abban a le­vél­ben, ha még abban sem vagy­tok biz­to­sak, hogy mi áll benne, vagy hogy egy­ál­ta­lán lé­te­zik-e? Sőt, miből gon­dol­já­tok, hogy se­gí­tek egy nem lé­tező üze­ne­tet meg­sze­rezni?

– Talán, mert nekem a levélre van szük­sé­gem, neked pedig rám! – szö­gezte le Silia, utalva a ket­tő­jük kö­zött szü­le­tett egyez­ségre. Ki­je­len­té­sét még egy csá­bos pil­lan­tás­sal is nyo­ma­té­ko­sí­totta…