P. Szabó Mária

Külváros

A nap akár szikrázhatott is, de most nem akart elő­bújni. Úgy vélte, előbb ki­éhez­teti a lel­ke­ket a fényre. Akkor lesz csak iga­zán öröm, ami­kor a haj­nalt kö­szönti első pir­kadó su­ga­rai­val.

Eljött ez is. Tavaszi lágy szellő su­hant át a házak kö­zött, akác­il­lat le­be­gett ben­zin­gőz­zel ke­ve­redve. Hir­te­len min­den ki­vi­rult, a világ ezer­szí­nűvé vált. Itt a ta­vasz, a langy meleg. Mo­soly ült az em­be­rek ar­cára. Üd­vö­zül­ten le­beg­tek a jár­dá­kon ide s tova. Reg­gel a pék­ség nyi­tott aj­ta­já­ból ki­öm­lött a friss kifli, zsömle il­lata. Az ég kék­lett, mintha kék­festő anya­got fe­szí­tet­tek volna rá, rajta bodor fel­hők.

Hangos csörömpöléssel szólalt meg a vek­ker. A férfi las­san moz­dult, de ami­kor keze rá­csa­pott a csör­rö­gőre, már len­dü­letbe jött a szo­ká­sos reg­geli fe­szült­ség­től.

–  Bassza meg, már megint hat óra! – mo­rogta.

Ilyenkor szokott kelni, mindig ká­rom­ko­dásra kész han­gu­lat­ban. Nyúj­tóz­ko­dás nél­kül, lom­hán ült fel.

Mezítláb vánszorgott ki a kony­hába. Le­haj­tott egy bögre hideg kávét, köz­ben két szál cigit sluk­kolt gyors egy­más­után, hogy el­múl­jon gyötrő ni­ko­tin­éh­sége. Arc­mo­sás. Fogat mosni utált, most is ki­hagyta. Így in­dult. Sár­gás fo­gak­kal, bűzös le­he­let­tel. Majd a fél­deci ki­tisz­títja romló fo­gai­tól, étel­ma­ra­dék­tól, ci­ga­ret­tá­tól büdös szá­ját. Mire a pá­lin­kás­po­ha­rat kézbe fogta, tel­je­sen fel­éb­redt.

Az asszony félálomban hallotta meg a vek­ker csö­röm­pö­lé­sét. Másik ol­da­lára for­dult, neki még volt ideje. Majd ha meg­szó­lal az ő órája. El­jött ez is hamar. Nyúj­tóz­ko­dott egyet. Kócos, nagy mellű. Le­hetne gon­dolni róla, buja testű, ha nem sütne be­lőle a ki­elé­gü­let­len­ség­gel járó fe­szült­ség. Lába közét már évek óta csak pi­si­lésre hasz­nálta. Kol­lé­ga­női mond­ták, kép­te­len­ség, de ő tudta, ha az ura keze meg­kö­ze­lí­tené, fel­ka­va­rodna a gyomra. Kávét fő­zött, köz­ben két szál ci­ga­retta. Ko­szos pon­gyo­lája ló­gott rajta. A für­dő­szo­bá­ban meg­nézte az ember fog­ke­fé­jét. Hasz­ná­lat­lan, mint min­den reg­gel. Ez az igazi éb­resztő. Las­san el­ön­tötte az epe. Fel­öl­tö­zött. Tiszta bu­gyit nem vett. Minek min­den­nap? Hét­vé­gén pedig soha. Hét­vége, tévé, sör, cigi, ko­szos bugyi, kócos haj, hús­le­ves, töl­tött ká­poszta, ká­rom­ko­dás. És már itt is a hétfő. Mi­előtt ki­lé­pett az ajtón, be­ki­a­bált a kis­szo­bába: „éb­resztő, hét óra!”

A kamaszlány gyorsan kipattant az ágy­ból. Szép­nek kell len­nie, mert Kovival lesz ma­gyar­órá­juk. A tanár fi­a­tal, jó­képű, olyan, aki­ről ál­mo­dozni lehet. Fogat mo­sott, tanga­bu­gyit vett fel. Ettől sze­xis lett a moz­gása, éppen ott vá­gott be, ahol tes­té­nek leg­ér­zé­ke­nyebb pontja rej­tőz­kö­dött. A pólón jól át­ütött a mell­bim­bója. Meg is mor­zsol­gatta ki­csit, tel­je­sebb le­gyen a hatás. Kevés kölni. Ahogy ki­lé­pett az ajtón, a nap hir­te­len rá­mo­soly­gott.

A lehajtott féldecitől megváltozott vi­lág­né­zet­tel ló­dult be a mű­hely aj­ta­ján.

–  Baszd meg, Jani, te mindig meg­elő­zöl! – rik­kan­tott oda egy vézna, szőke fi­a­tal­em­ber­nek.

–  Jó reggelt, Jóska bátyám! – szólt vissza amaz.

Gyorsan legurított egy üveg sört. Gyo­mor­görcs fel­oldva, jöhet a meló. Ke­re­sett, ku­ta­tott a gép mel­lett.

–  Jani! Hová a raktad az új gyárt­mány raj­zait? Min­den reg­gel ez a cir­kusz! El­vi­szik a pi­csába, én meg ke­res­he­tem – ki­a­bált egyre mér­ge­seb­ben.

–  Hozom már, Jóska bátyám! – ugrott Jani. Tudta, jobb, ha siet, mert ha az öreg is­ten­iga­zá­ból be­gu­rul, zeng a „baszd­megek­től” az egész mű­hely.

Lassan beindult a munka, alig for­gott egy ke­ve­set a ma­sina, ebéd­idő. Tás­ká­já­ból sza­lon­nát, ke­nye­ret, ko­vá­szos ubor­kát vett elő. Már újra mo­ró­zus volt. Ola­jos kezét csak egy ronggyal tö­rölte meg. A gyomra edzett. És úgy­sem az szá­mít, hanem a sza­lonna, jó házi, és az öb­lítő, az üveg sör.

Már az asszony is a munkahe­lyén volt. Ha­tal­mas, ho­dály­szerű var­roda, har­minc var­ró­gép züm­mö­gött benne nap­ról napra. Far­mer­ru­há­kat varr­tak kül­földre. Dü­hö­sen ült a gépe előtt, még min­dig benne a reg­geli in­du­lat a szá­raz fog­kefe miatt. Még hogy egy ilyen akar­jon ke­félni vele! Mi­köz­ben erre gon­dolt, arc­vo­ná­sai meg­vál­toz­tak. Kiült rajta az undor. Men­jen csak a kur­vák­hoz! Hiá­ba­való álom, az ura nem kur­vá­zik. Csak or­di­bál a za­bá­ért, mert más nem ér­dekli. Kaja meg a pia.

A műhelyben most kivételesen csak a var­ró­gé­pek za­ka­to­lá­sát le­he­tett hal­lani. Mind­járt ci­ga­ret­ta­szü­net. Tíz perc. Hogy lehet pi­sálni is meg egy szál cigit vé­gig­szívni tíz perc alatt? Mun­ka­idő vé­géig még három szál ci­ga­ret­tát szí­vott el és egy kávét ivott. Híg lötty az egész, mégis van po­fá­juk száz fo­rin­tot el­kérni érte.

A nap magyarórával indult. Csende­sen vár­ták a ta­nárt. A lá­nyok igaz­gat­ták a ha­ju­kat, a fiúk meg nagy su­tyor­gá­sok kö­ze­pette ter­vez­tek va­la­mit. Hir­te­len han­gos rö­hö­gés törte meg a csen­det. A skacok biz­tos ki­ta­lál­tak va­lami ökör­sé­get. Nyílt az ajtó, be­lé­pett Kovi. A csa­jok ájul­doz­tak, mi­csoda pasi. A fiúk el­len­szenv­vel fi­gyel­ték. Mintha össze­be­szél­tek volna, az egész órát tönk­re­tet­ték be­ki­a­bá­lá­suk­kal. Ahogy tel­tek a per­cek, Kovi egyre ide­ge­seb­ben pró­bált ren­det tar­tani. Az osz­tály ke­zel­he­tet­len volt. Las­san el­sza­ba­dult a pokol. Sze­ren­csére épp ki­csen­get­tek. Tör­té­ne­lem­óra, ma­te­ma­ti­ka­óra, ez után rajz. A nap szinte ese­mény­men­tes.

A csajok vihogva indultak haza, a fiúk pedig új ter­vet szőt­tek hol­napra.

Végre! – sóhajtott egy nagyot. Négy óra, irány a kis­kocsma. Egy fél­deci, egy üveg sör, a nap ki­ér­té­ke­lése a ha­ve­rok­kal. Vágni le­he­tett a füs­töt. Vi­a­szos­vá­szon te­rí­tők, ócska, fém­vá­zas szé­kek, vi­ze­zett pá­linka, vi­ze­zett bor, szá­raz po­gá­csa. De az asz­ta­lok körül mo­soly­gós arcok. Ahogy telt az idő és egyre tom­pább lett az agy, kez­dőd­tek a viták, ve­sze­ke­dé­sek, durva ká­rom­ko­dá­sok. Pár fél­deci és né­hány üveg sör után ki­vi­lág­lott az igaz­ság. Min­den­ki­nek a magáé. Jóska ment­sé­gére le­gyen mondva, csak az első ve­sze­ke­dé­sig tar­tott ki. Úgy gon­dolta, ve­sze­kedni nem itt kell, hanem ott­hon. Így azután mo­ró­zus arc­cal, három fél­de­ci­vel, három korsó sör­rel a gyom­rá­ban, ha­za­in­dult. Előre tudta, az étel biz­to­san el lesz sózva, ha egy­ál­ta­lán el­ké­szült már. Ez tuti vi­ta­alap. Mert hiába po­fázta el ezer­szer, ne te­gyen bele annyi sót, pláne, hogy ol­vasta va­la­hol, nem is egész­sé­ges. Az asszony fittyet hányt erre. És ez még csak a kez­det. Itt van pél­dául a hangja, ahogy or­di­bált: „Meg­mos­tad a szuty­kos kezed? Vagy: „le­vet­ted a ci­pő­det?” És ami még fo­kozza: „az is­te­nit annak a büdös lábod­nak, mikor húz­tál tiszta zok­nit?” Ezekre már vá­la­szolni il­lett, han­go­sab­ban, mint az asszony, mert hát ki a férfi a ház­nál? Így azután, ahogy be­lé­pett a la­kásba, rög­tön orrba­csapta a kel­ká­poszta és a fa­sírt szaga.

–  Nem szokás itt szellőztetni? Az ember ki­hányja a belét ettől a büdös égett olaj­szag­tól!

Az asszony már alig állt a lábán. Mun­ka­idő végén vá­sá­rolt. Vé­gig­állta a sort, ha­za­ci­pe­ke­dett. Beesett a la­kásba. Ruhát ra­kott a mo­só­gépbe, majd egy cigi ere­jéig leült. Ál­mo­do­zott ki­csit. Arra gon­dolt, mi­lyen volt az es­kü­vője. Mennyi szé­pet várt az élet­től! És mit ka­pott? Gyor­san maga elé kö­tötte kö­té­nyét és ne­ki­lá­tott a fő­zés­nek. Kel­ká­poszta-főze­lék lesz fa­sírt­tal. Már hal­lotta: „Mi a fa­szért nem szel­lőz­tetsz? Az ember ki­hányja a belét ettől a büdös égett olaj­szag­tól!”

–  Tudod, mitől hányod te ki! Attól a sok piá­tól, amit ma már le­ön­töt­tél a tor­ko­don!

Itt aztán meg is állt. Tudta hol a határ. Mi­kor­tól csat­tan­hat el egy-két pofon. Ez a nagy­da­rab be­he­mót nem kí­méli, ha fűti az ital.

Már este nyolc óra volt, túl a va­cso­rán, túl két össze­ve­szé­sen, ami­kor ágya­zás köz­ben az asszony­nak eszébe ju­tott, a kö­lyök még nincs ide­haza.

Nyolc óra volt, amikor hazafelé csat­to­gott. Azon mor­fon­dí­ro­zott, ho­gyan tudna ész­re­vét­le­nül be­lo­pózni. Leg­több­ször si­ke­rült, de most érezte, nem fog. Pedig a pir­szing, amit ma dél­után az or­rába te­te­tett, fel­tűnő volt. Ha ész­re­ve­szik, hall­gat­hat. Hűvös volt, fá­zott a de­reka. Sze­xi­sen ki­lát­szott a nad­rág­já­ból a tanga­bugyi korca. Rövid dzseki, boksz­cipő, melí­rozott haj, min­den ujján gyűrű, kettő, három. Kül­sőre trendi nő. A pir­szingek is gya­ra­pod­tak. A nyel­vé­ben már régen meg­van, a fü­lé­ben is négy, most az or­rába ke­rült egy. Pil­la­na­tokra el­fe­lej­tette, hogy rossz eset­ben mi vár­hat rá ott­hon. Ilyen­kor fel­hőt­le­nül gon­dolt a jö­vőre. Óvónő sze­re­tett volna lenni. Vá­lasz­tása büsz­ke­ség­gel töl­tötte el az any­ját, aki más­ban, mint var­ró­gép, nem tu­dott gon­dol­kodni. Így azután ő is büszke volt. El­kép­zelte a fehér kö­penyt, a kicsi gye­re­ke­ket. Majd hir­te­len eszébe ju­tott, hét­vé­gén szü­le­tés­napja lesz. Éppen ti­zen­hat. Nem­igen ün­ne­pel­ték a szü­le­tés­na­po­kat, de ez olyan kerek. Sze­re­tett volna va­lami aján­dé­kot ki­pro­vo­kálni, pél­dául egy mo­bil­te­le­font kár­tyá­val. Ál­mo­do­zá­sá­ban eddig ju­tott, ami­kor be­lé­pett a la­kásba. Az elő­szo­bá­ban anyja várta.

–  Hol voltál? Három órától már itt­hon kel­lett volna len­ned – or­dí­totta – és már re­pült is a keze.

Szerencsére az orrát nem vették észre. Ugyan fájt a pofon, de örült, hogy ilyen ke­vés­sel meg­úszta. Tíz óra körül el­csen­de­se­dett a ház. Csak az ember hor­ko­lása hal­lat­szott. Néha az asszony dünnyö­gött fél­álom­ban, „ré­szeg disznó…”.

Az utcán alig jártak már emberek. Csi­lin­gelő hang kú­szott a rü­gyező bok­rok, fák kö­zött. A ta­va­szi éj­szaka bé­kéje idil­livé va­rá­zsolta a létet. Ha mégis volt va­laki, aki­nek éppen csi­korgó lép­tei meg­tör­ték a csen­det, annak arca is öröm­től fény­lett. Las­san éjfél felé járt az ég sö­tét­jébe bur­ko­ló­zott temp­lom­to­rony órája. Mind­járt hal­lani lágy bimm­bamm­ját, mely csen­de­sen, óva­to­san úszott ke­resz­tül a vá­ro­son, nem za­varva az álom me­ze­jén pi­henő em­be­re­ket. Csak egy macska nyi­vá­kolt fel ijed­té­ben. Rög­tön aludt is to­vább a gon­do­san meg­tö­mött és le­csu­kott kukák te­te­jén.