Kósa Sándor

Mintha

8.

Az éjszaka Janus arcú.
(elkép­zelt ka­to­nai sza­bály­zat)

„Utazás az éj­szaka mé­lyére"

Miután hosszabb-rövidebb (úgy em­lék­szem: hosszabb) küz­de­lem után Efgyuri el­fog­lalta azt a bi­zo­nyos szi­lárd pon­tot (az ír­noki iro­dát és a vele járó be­osz­tást), ahon­nan ere­deti szán­déka sze­rint ki­for­gat­hatta volna sar­kai­ból a lak­ta­nyát, azon­nal nem várt ne­héz­sé­gek­kel kel­lett szem­be­néz­nie.

Megtaláltam!, kiáltotta, amikor pár nap el­tel­té­vel be­men­tem hozzá, hogy meg­néz­zem, ho­gyan halad a be­ren­dez­ke­dés­sel.

Zavarhatom köreidet?, kérdeztem.

Zavarhatod, válaszolta orrnyergére en­ge­dett szem­üvege fe­lett rám pil­lantva.

Mit találtál meg?, kérdeztem.

A hiányt.

Felállt, hogy kulcsra zárja a fo­lyo­sóra nyíló ajtót, a má­sik­kal, amely Csé őr­nagy szo­bá­já­val tar­tott kap­cso­la­tot, nem tö­rő­dött. Kö­rül­néz­tem, mert a szo­bá­ban el­ké­pesztő volt a fel­for­du­lás. Min­dent ki­rá­molt a fal majd­nem egész fe­lü­le­tét el­fog­laló nagy, barna szek­rény­ből, tar­talma túl­nyomó ré­szét az író­asz­ta­lon hal­mozta fel, de ju­tott be­lőle a szé­les ab­lak­pár­kányra, meg a lép­cső­ze­tes ki­ala­kí­tású vi­rág­tar­tókra is, a nö­vé­nyek most a szek­rény te­te­jén áll­tak egy­más mel­lett, az ab­lak­hoz pedig nem le­he­tett hoz­zá­férni az ott he­verő ik­ta­tó­dosszi­ék­tól. Ez a ren­det­len­ség ural­ko­dott ki­csit meg­sze­lí­dí­tett for­má­ban a hát­ra­lévő félév során egé­szen a le­sze­re­lé­sün­kig. Meg­til­totta Détitusz­nak (aki egy al­ka­lom­mal a dan­dár­épü­let ta­ka­rí­tása köz­ben a Pitra­lon nevű bo­rot­vál­ko­zás utáni arc­szesz­től bó­dult ál­la­pot­ban ki­esett a fél­eme­leti ab­la­kon, ma­gá­val rántva a füg­göny egy da­rab­ját is), hogy foly­tassa ta­ka­rí­tói te­vé­keny­sé­gét, hiába til­ta­ko­zott ez ellen az érin­tett. A tisz­tek, élü­kön Csé őr­naggyal, el­néz­ték Efgyu­rinak ezt a, ka­to­na­ság­hoz amúgy igen mél­tat­lan, ren­det­len­sé­get, mert cse­ré­ben gyors és pon­tos adat­szol­gál­ta­tást kap­tak, ami­től Nagy­feri reg­ná­lása alatt egé­szen el­szok­tak már, tőle ke­vésbé eg­zakt vá­la­szokra szá­mít­hat­tak.

Majd utánanézek ennek, őrnagy úr, vagy:

Erre a kérdésre most konk­ré­tan nem tudok vá­la­szolni, szásúr.

Bezárta az ajtót és visszaült az író­asz­tal­hoz, mely­nek két ol­da­lán mé­te­res ma­gas­ság­ban áll­tak az ira­tok, de, jel­lem­zően Efgyuri prak­ti­kus gon­dol­ko­dá­sára, kö­zé­pen meg­ha­gyott egy üres részt, egy sza­bad sávot, hogy ezen ke­resz­tül tud­junk tár­sa­logni. Most jött el az ideje annak (mert nyil­ván­va­lóan egy kor­szak vé­gére ér­tünk, erről Vera ju­tott eszembe), hogy foly­tas­suk azt a meg­be­szé­lést, ame­lyet még akkor kezd­tünk el, azon a kü­lö­nös napon, ami­kor Gyufa őr­na­gyot el­szál­lí­totta a mentő.

A katonaság komolyabb dolog annál, mint­sem hogy a tiszt­jeinkre bíz­zuk, idézte az is­mert bonmot-t. Hosszas ku­ta­ko­dás után rá­jöt­tem, foly­tatta, hogy Nagy­feri je­len­tős össze­get tün­te­tett el a szá­zad pénz­tá­rá­ból, és szá­mí­tá­saim sze­rint ebből egy már­ká­sabb kül­földi autót is ve­hetne ma­gá­nak. Ha ezt az össze­get ne­künk kéne elő­te­rem­teni, akkor ket­tőnk­nek egyen­ként ötven hó­na­pig kéne to­vább­szol­gál­nunk, és a zsol­dun­kat tel­jes egé­szé­ben fél­re­ten­nünk.

Az több mint négy év, mondtam, és egy pil­la­natra meg­je­lent előt­tem Nagy­feri min­dig komor pó­ker­arca.

Mért nem nyomtad föl?, kérdeztem.

Mert pancser voltam, és aláírtam az át­adás-átvé­teli pa­pírt, anél­kül, hogy utá­na­néz­tem volna a tel­jes el­szá­mo­lás­nak. Bár, és itt egy pil­la­natra el­hall­ga­tott, nem lett volna olyan egy­szerű ezt ész­re­venni, mert ra­va­szul csi­nálta, min­den­hon­nan csak egy ke­ve­set csí­pett le, csak ki­csit fo­gott vas­ta­gab­ban a ce­ru­zája a kü­lön­böző szám­lák ki­ál­lí­tá­sa­kor. Ennyit si­ke­rült egy év alatt össze­szed­nie, és ha most lenne egy vá­rat­lan ro­vancs, akkor nagy szar­ban len­nék, mondta hang­ját le­hal­kítva, de van még fél év hátra.

A folyosóról behallatszott a ta­ka­rí­tás, a sika­mika tá­voli zaja, a lak­ta­nya üres­nek és el­ha­gya­tott­nak tűnt az öreg­ka­to­nák le­sze­re­lése után. Kö­ze­le­dett a ka­rá­csony, pár nap nyu­godt idő­já­rása után a szél észa­kira for­dult, havat ho­zott ma­gá­val és szét­te­rí­tette az ud­va­ron.

Segítesz?, kérdezte Efgyuri.

Persze, mondtam.

Szilvesztert megelőző estén Anet­tel kint fe­küd­tünk az er­ké­lyen, meleg ta­ka­rókba bur­ko­lózva, mint akik tüdőcsúcshurutjukat gyó­gyít­gat­ják, hall­gat­tuk a csen­det, és néz­tük, hogy süllyed­nek alá a hó­pely­hek az utcai lámpa sárga fé­nyé­ben, ami­kor meg­szó­lalt a te­le­fon.

Be tudsz jönni egy kicsit gépelni?, kér­dezte Efgyuri.

Persze, mondtam.

És amikor átmentem a sorompón, még min­dig esett a hó, a sö­vényt tíz cen­ti­vel meg­emelve. Haj­nalba értem haza, Anett moz­du­lat­la­nul aludt, a ta­ka­rón szét­nyitva he­vert az a könyv, ame­lyet éppen ol­va­sott.

Úgy emlékszem, hogy Efgyuri hóna­po­kig nem ment haza a fo­lya­ma­tos munka miatt, bir­kó­zom az anyag­gal, mondta egy al­ka­lom­mal, ami­kor együtt csi­nál­tunk va­la­mit, és csak a már­ciusi for­ra­dalmi if­jú­sági napok le­telte után dön­tött úgy, hogy ha­za­megy, de előtte Béárpi­val be­néz­tek a sarki kocs­mába, a csa­pos nem győzte őket ki­szol­gálni. Efgyuri vette észre a pult fe­letti falon a ke­rü­let két híres spor­to­ló­já­nak fény­képe mel­lett az ánégyes for­má­tumú ce­ru­za­raj­zot.

Mi ez?, mutatott a falra, a csa­pos nem for­dult hátra, csak be­mondta a két já­té­kos nevét.

A rajzról beszélünk, szólt közbe Béárpi, mert neki is fel­tűnt.

Ja, igen, mondta, miután szemügyre vette, ez az az orosz­lá­nos izé. Ami­kor el­ké­szült a rajz­zal, el­kér­tem a ba­rá­to­tok­tól, attól a Rizstól, vagy hogy a tú­róba hív­ják. Meg­tet­szett a neve, ez a…, meg­for­dult, hogy el­ol­vassa, Caserta, igen, ennek van va­lami hú­zása.

Rizsa, mondta Béárpi.

Mi?, ja igen, Rizsa, tényleg, így hív­ják, nem na­gyon tudok el­iga­zodni rajta. (Nem is kell, gon­dolta Efgyuri, elég, ha mi.) Hát­ra­nyúlt a far­zse­bébe, le­te­kerte a lapos üveg apró fém­ku­pak­ját, rá­ka­csin­tott a fiúkra, és meg­húzta. Olyan, mint egy far­kas­bőrbe bújt bá­rány, mondta.

Nagy volt a forgalom, és há­tul­ról elé­ge­det­len­kedni kezd­tek.

Mi is szomjasak vagyunk ám, mond­ták a szom­jas tü­rel­met­len­ke­dők.

A hatodik korsó sör után a biz­ton­ság ked­vé­ért vet­tek még egy kétdecis ba­rack­pá­lin­kát is, el­in­dul­tak a fa­te­lep mel­letti utcán, arra, amerre még so­ha­sem jár­tak. El­kapta őket a fel­fe­de­zés iz­galma, meg még va­lami más is, ke­rí­té­se­ken mász­tak át, el­ha­gyott, olaj­fol­tos gyár­ud­va­ro­kon vág­tak ke­resz­tül, üres, ta­rack­kal be­nőtt tel­ke­ken fújta az ar­cukba a fel­tá­madó esti szél a ho­mo­kot, ami­től el­du­gult az orruk, de csak men­tek to­vább, túl a vil­la­mos­sí­ne­ken, ami­kor meg­lát­ták azt az eget kar­coló, vöröstéglából ra­kott gyár­ké­ményt. Kö­zel­ről úgy tűnt, mintha a ké­mény el akarna dőlni az égen nagy se­bes­ség­gel köz­le­kedő fehér fel­hők miatt. Kör­be­jár­ták, meg­ta­lál­ták az ács­ka­pocs­hoz ha­sonló lép­cső­fo­ko­kat meg a fél­kör­ív­ben a ké­mény­hez rög­zí­tett külső ka­pasz­ko­dó­kat. Fönt­ről még lát­szott a nap­ko­rong fele a budai he­gyek fö­lött, de a lábuk alatt a táj már el­sö­té­tült. Meg­it­ták a ma­guk­kal ho­zott pá­lin­kát, mi­köz­ben a szél kör­be­csa­va­ro­dott a ké­mé­nyen, ami csak fo­kozta az ital ha­tá­sát. (Az volt az ér­zé­sem, me­sélte ké­sőbb Efgyuri, hogy ha ki­lé­pek a biz­ton­sá­gos fél­kör­ív­ből, a szél akkor is fenn­tar­tott volna a ma­gas­ban.)

A lefelé tartó út hosszadalmasabb és ké­nye­sebb volt, mire föl­det értek, már el­vesz­tet­ték a tá­jé­ko­zó­dási és be­széd­ké­pes­sé­gü­ket, csak a fé­nyek után men­tek, és ami­kor újra az is­me­rős fa­te­lep­hez értek, egy­más sűrű csi­tít­ga­tása köz­ben, cssss!, el­fe­lejt­kezve ere­deti szán­dé­kuk­ról, óva­to­san vissza­szök­tek a lak­ta­nyába.

Hét tenger ördöge szeretnék lenni, je­len­tette ki vá­rat­la­nul, de nem min­den előz­mény nél­kül Efgyuri egy forró jú­niusi napot kö­vető fül­ledt éj­sza­kán az ír­no­ki­ban, akkor, ami­kor már nyil­ván­va­lóvá vált, hogy nem­so­kára el­ké­szül az egy­sze­rű­nek tűnő, de min­ket va­la­mi­vel min­dig meg­tré­fáló lét­szám­je­len­tés. A be­já­rati ajtó fe­letti óra fél ket­tőt mu­ta­tott.

És jelenleg mennyié vagy?, kérdez­tem, fel­áll­tam, hogy ki­nyis­sam az ab­la­kot, a pár­ká­nyon he­verő ik­ta­tó­dosszi­é­kat el­tet­tem az útból.

Egyé, mondta, és az ablak üvegében mint egy tü­kör­ben, lát­tam, hogy a ce­ru­zát tartó keze ott áll a le­ve­gő­ben, nem meri be­írni a két utolsó szá­mot (az egyik a har­ma­dik sza­kasz ki­vo­nuló lét­száma volt, a másik a gyen­gél­ke­dőn lévő maródiaké) a mát­rix még üres rub­ri­ká­iba, jog­gal tartva attól, hogy ha majd az el­vég­zendő mű­ve­le­tek során nem a meg­fe­lelő ered­ményt kap­juk, akkor kezd­he­tünk min­dent elöl­ről. Ez a két­di­men­ziós pa­pír­lap volt hi­vatva le­ké­pezni a három- (vagy négy-) di­men­ziós éle­tün­ket, ki hol van, mit csi­nál vagy mit nem, ezen az adott napon. Végül is nem húz­hatta to­vább az időt, be­írta a szá­mo­kat.

Kihajoltam az ablakon az üres sö­tét­ség fölé, és egy idő után ma­gá­val ra­ga­dott az éj­szaka ti­tok­za­tos­sága. Innen már nehéz lesz újra vissza­jönni a szá­mok vi­lá­gába, gon­dol­tam, ahogy egyre job­ban el­me­rül­tem ebben a is­mert, de nem lát­ható tér­ben. A lámpa az őrház ere­sze alatt csak a be­já­ra­tot és a sö­vény egy rész­le­tét vi­lá­gí­totta meg, még hang­sú­lyo­zot­tab­ban sö­tét­ségbe vonva az udvar egé­szét. Nem tudom, mennyi idő telt el, csak a szék lá­bai­nak éles hang­jára em­lék­szem, ahogy Efgyuri fel­áll­tá­ban maga mögé lökte egy ha­tá­ro­zott és egy­ben fe­gyel­me­zet­len moz­du­lat­tal, ami­ből azon­nal tud­tam, hogy kész van, mára be­fe­jez­tük a mun­kát. Mögém állt és meg­ve­re­gette a há­ta­mat.

Van egy kis tartalék söröm, mondta, és el­tűnt az őr­nagy szo­bá­jába nyíló ajtó mö­gött, hogy né­hány perc múlva két üveg­gel tér­jen vissza.

Melyik tengeré?, kérdeztem.

Begyakorlott mozdulatokkal helyet csi­nált az asz­ta­lon.

Berlinben, kezdte, sokáig állt a vonat a vissz­han­gos csar­nok­ban, le­száll­tunk venni morta­dellás fe­ke­te­ke­nye­ret meg azo­kat a kis üveg sö­rö­ket, me­lyek jóval gyen­géb­bek a meg­szo­kott­nál, és amíg a vonat ki­csat­to­gott a vá­ros­ból, le­gyűr­tük va­la­hogy ezt az ön­fe­gye­lemre ne­velő szend­vics­fé­le­sé­get, meg­it­tuk a kö­ze­pe­sen lan­gyos sö­rö­ket, hossza­dal­ma­san, de át­es­tünk a vám­vizs­gá­la­ton, végül az egy­na­pos uta­zás­tól el­fá­radva és egye­dül ma­radva a fül­ké­ben, el­alud­tunk. Fur­csa do­ho­gásra éb­red­tem, nem a meg­szo­kott za­ka­to­lásra. Fel­éb­resz­tet­tem Ert, és a füg­göny vé­kony résén be­áramló ké­kes­zöld sávra mu­tat­tam, va­ló­szí­nű­leg haj­nal van, mond­tam neki, a fény­vi­szo­nyok­ból né­mi­leg jo­go­san kö­vet­kez­tet­het­tem erre, de mi ez a fur­csa zaj?, kér­dezte Er, és ma­gá­hoz vette az utolsó üveg sör ma­ra­dé­kát, és mi ez az ingás?, tette hozzá kí­ván­csian. Tudod, mi­lyen lassú va­gyok, és Er mi­lyen gyors és ener­gi­kus, el­húzta a füg­gönyt, te­kin­te­tün­ket a lapos észak­né­met táj he­lyett egy bar­nára pin­gált, ha­tal­mas bor­dás vas­tra­verzre ve­tet­tük, de Er már ug­rott is fel, ki a fo­lyo­sóra, ke­zé­ben az üveg­gel, nem tö­rődve sem­mi­vel hát­ra­ki­ál­tott, hogy men­jek utána, hal­lot­tam a vo­nat­lép­cső vasát üte­me­sen meg­dob­bantó lép­teit, a fény elöl­ről szű­rő­dött be a fo­lyo­sóra, én is le­lép­tem, egy lift­tel fel­felé tar­tot­tunk pár szin­tet, a szür­kés fém­színű ajtó ma­gá­tól ki­nyílt, és előt­tünk fél­kör­ben te­rült el, ez a vá­lasz a kér­dé­sedre, szür­kén a haj­nali de­ren­gés­ben a Balti-ten­ger. Jobbra a ho­ri­zont fö­lött egy sárga sáv je­lezte a nap­fel­kel­tét, és abból, hogy a si­rá­lyok ott kö­röz­tek a hajó körül, sej­tet­tük azt is, hogy már nem lehet messze Malmö, a ki­kötő, ahová igyek­szünk.

Olyan fáradtak voltunk az este, hogy nem éb­red­tünk fel a be­ha­jó­zás­kor.

A tiédet vagy az őrnagyét isszuk?, kér­dez­tem.

Nem mindegy?, méltatlankodott, azt hi­szem, az őrna­gyét. Mos­ta­ná­ban a be­gyé­ben va­gyok, mondta Efgyuri, a múlt­kor meg­je­lent Hóapó két üveg vö­rös­bor­ral, be­men­tünk az őr­nagy szo­bá­jába, meg­it­tuk, és va­la­me­lyi­künk az egyik üres üve­get be­le­tusz­kolta a ba­kan­csába. Reg­gel nem tud­tam el­fo­gad­ható ma­gya­rá­za­tot adni az őr­nagy­nak erre a je­len­ségre.

Hirtelen kihúzta a fiókot.

Jó, hogy eszembe jutott, itt van hét jegy a Fő­vá­rosi Nagy­cir­kusz jövő keddi, újabb pro­duk­ció­jára, és át­nyúj­totta a je­gye­ket, add oda He­gé­nek.

Most nem ő fogja tartani a szel­lemi ve­tél­kedőt.

Hát kicsoda?, kérdezte. Csak nem?

De, mint tiszteletbeli izé, utol­jára most megint…

Óh, mondta Efgyuri, és mi lesz a téma?, miből ké­szül­jek?, mert utol­jára én is…

Berlin ostroma, mondtam, mi más, egy jó kis Götter­demmerung a vé­gére.

Megszólalt a telefon élesen, fül­szag­ga­tóan. Efgyuri olyan moz­du­la­tot tett, mint aki nem akarja fel­venni.

Ki a …? Halló, igen. Nem, nincs itt…, át­he­lyez­ték Len­tibe. Hogy miért?, több sú­lyos vét­sé­gért, a leg­fő­ben­já­róbb a füg­ge­lem­sér­tés, aztán elöl­já­ró­val szem­beni tisz­te­let­len ma­ga­tar­tás, és még ha ez sem lenne elég, ál­landó, fo­lya­ma­tos és tűr­he­tet­len ita­lo­zás!…, adom, adom…,

és átnyújtotta a kagylót.

Tudtam, hogy fenn vagy még!, hal­lot­tam meg Anett hang­ját, Efgyuri fel­állt, jobb ke­zé­ben tartva a még félig lévő sö­rös­üve­gét, és hal­kan be­húzta maga után az ajtót.

Ma este a villamoson egy lány ült velem szem­ben, nem tud­tam el­dön­teni, hogy mitől lehet ilyen vég­ze­te­sen szo­morú és el­ke­se­re­dett, el­hagyta a ked­vese?, vagy, és ezzel nem is akar­tam el­sőre fog­lal­kozni, meg­halt va­lami na­gyon kö­zeli hoz­zá­tar­to­zója?, mert itt ko­moly do­log­ról volt szó, azt rög­tön lát­tam, sírás kö­zeli ál­la­pot­ban volt, a kezét össze­kul­csolva tar­totta az ölé­ben és szo­ron­ga­tott va­la­mit, ké­sőbb ki­de­rült, hogy egy zseb­ken­dőt, a lám­pák fénye, ahogy ha­lad­tunk a kör­úton, vál­ta­kozó erős­ség­gel vi­lá­gí­totta meg az arcát, hol ár­nyékba ke­rült, hol tel­jes meg­vi­lá­gí­tásba, és egy­ál­ta­lán nem vett rólam tu­do­mást; aztán a ha­lálra gon­dol­tam, mert olyan vissza­von­ha­tat­la­nul két­ség­beesett volt az arca, és hogy én most nem tud­nám el­vi­selni a tu­da­tát sem, nem­hogy a té­nyét annak, hogy meg­halt va­la­kim, mert még egy­ál­ta­lán nem va­gyok fel­ké­szülve erre, ami per­sze nyil­ván­való hü­lye­ség a ré­szem­ről, hi­szen bár­mi­kor tör­tén­het va­lami, min­dig fel kell ké­szül­nünk rá, de nem most, mond­tam vagy in­kább szug­ge­rál­tam ma­gam­nak. Olyan jó napom volt, Grá­ciá­nál vol­tam a mú­ze­um­ban, azt csi­nál­tuk, amit mind­ket­ten a leg­job­ban sze­re­tünk, aztán be­jöt­tem a kis­föld­alattival a … térre, látod, én sem tudom ki­mon­dani, és ott fel­száll­tam a vil­la­mosra, hogy ebben a meleg nyári es­té­ben csak úgy vé­gig­men­jek a kör­úton min­den kü­lö­nö­sebb cél nél­kül, oda meg vissza, amíg egé­szen be nem sö­té­te­dik, mert olyan szo­kat­lan még ez, és gon­do­lom neked is, hogy elő­re­ál­lí­tot­tuk az órá­kat, úgy, mint Pá­rizs­ban, mondta rög­tön apám; és ekkor el­kezd­tem a lány arcát szisz­te­ma­ti­ku­san ta­nul­má­nyozni, hogy mi­lyen iz­mok­nak kell össze­hú­zód­niuk, me­lyek­nek el­er­nyed­niük, hogy ez a ret­te­ne­te­sen merev, majd­nem ha­lott arc­ki­fe­je­zés egy ki­csit ol­dód­jon, hogy ne le­gyen olyan lár­va­szerű, mint a te kis­ka­to­nád­nak, aki­ről me­sél­tél, és aki­nek az arca így is­me­ret­le­nül is szinte előt­tem van, a szá­junk körül van egy gyű­rű­szerű erős izom­kö­teg, azt kéne meg­moz­gatni, de ez csak a dolog me­cha­ni­kus része, ha vi­szont egy fiú miatt ilyen, akkor bor­zasz­tóan kel­lett sze­ret­nie, ha így szen­ved tőle, mi­csoda kap­cso­lat le­he­tett ez?, lé­te­zik ilyen? Ki akar­tam nyitni a dosszi­é­mat, hogy el­te­rel­jem a gon­do­la­tai­mat, de nem tud­tam, mert nem tö­rő­dött vele, hogy nézem, és ez olyan erős csá­bí­tást je­len­tett, hogy meg­ijed­tem ma­gam­tól, mert nem szok­tam ilyet csi­nálni, il­letve ál­lan­dóan ezt csi­ná­lom, csak nem ilyen nyíl­tan. És még mi­előtt bármi tör­tén­he­tett volna, mert el­ha­tá­roz­tam, hogy rá­kér­de­zek, a kö­vet­kező meg­ál­ló­nál le­szállt.

Itthon se hagyott nyugodni a dolog, annyira fel­ka­vart ez a lány, egy ki­csit em­lé­kez­te­tett, kül­ső­leg ter­mé­sze­te­sen, va­la­kire, akit te is is­mersz, il­letve is­mer­tél.

Várjál!, mondtam, mert a há­tam­ban egy izom fe­szü­lése hir­te­len éles fáj­dal­mat oko­zott, le­fe­küd­tem a ko­pott, ko­szos sző­nyegre, hogy a hátam ki­egye­ne­sed­jen.

Mit csináltál?, kérdeztem, és mikor?

Még tavaly történt, nem sokkal a ka­ma­ra­er­dei buli után, akkor azt hit­tem, hogy ebbe téged nem sza­bad be­le­ke­verni, nem volt egy­szerű. Se a te­le­fon­szá­mát meg­sze­rezni, se el­ha­tá­rozni magam, de most te várj!, mu­száj hoz­nom va­lami in­ni­va­lót, van még egy kis teám.

Valahogy föltápászkodtam, bementem Csé őr­nagy szo­bá­jába, ki­vet­tem egy jég­hi­deg sört, ki­felé jövet lát­tam az ar­co­mat a tü­kör­ben, ahogy fény­lik az iz­zadt­ság­tól, és már hal­lot­tam is, ahogy két­ség­beeset­ten hal­ló­zik a kagy­ló­ban.

Itt vagyok, mondtam.

Az egyik legtanulságosabb és a leg­fel­ka­va­róbb dolog tör­tént velem, ami­óta csak lé­te­zem, min­den lépés koc­ká­za­tos­nak tűnt, de fel­tét­le­nül meg­te­en­dő­nek, mert tud­tam, hogy ezt magam miatt meg kell ten­nem. A V. téri Gerbaud-ban ta­lál­koz­tunk, hogy ci­vi­li­zált kör­nye­zet­ben le­gyünk, ha eset­leg a hely­zet el­fa­julna, mi­lyen buta vol­tam! De azt tud­nod kell, úgy men­tem oda, hogy min­denre el vol­tam szánva, a tel­jes vissza­vo­nu­lásra is, ha meg­ér­zem rajta, hogy túl mély a seb. Ugyan­ilyen szép meleg nap volt az is, és dél­től egé­szen estig, a zár­óráig, ha egy­ál­ta­lán van zár­óra egy cuk­rász­dá­ban, vol­tunk együtt.

Hallottam, hogy beleiszik a te­á­jába.

Tettél bele cukrot meg citromot?

Csak citromot, mondta. Nagyon sok­szor gon­dol­tam erre a dél­utánra, és tudom, hogy sok­kal töb­bet ta­nul­tam tőle, meg az egész hely­zet­ből is, mint idáig bár­ki­től bár­mit, be­le­értve azt is, ami­vel éppen most fog­lal­ko­zom.

Csönd lett. Csak a telefon vo­nala zú­gott egyen­le­te­sen, va­la­hon­nan mély­ről és messzi­ről. Fe­jembe szállt a sör, olyan ez a zúgás, gon­dol­tam, de ekkor meg­hal­lot­tam tá­vo­labb­ról, vagy be­fogta a te­nye­ré­vel a kagy­lót, hogy egy ki­csit elér­zé­ke­nyült, ez a zúgás a te­le­fon­ban olyan, tér­tem vissza rá ma­ka­csul, mint amit a Föld iszo­nya­tos se­bes­ségű ha­la­dása okoz­hat az űrben. Meg akar­tam ezt osz­tani vele, de nem volt rá időm.

És ezt is, már kiabált, amit eddig még sosem tett, és ká­rom­ko­dott is, amit szin­tén nem, neked kö­szön­he­tem, te… (itt erő­tel­jes, de vá­lo­ga­tott ki­fe­je­zé­sek kö­vet­kez­tek).

Szolidari­tás

Fél három volt, amikor elhagytam az üres ír­noki iro­dát.

Az acélsodronyok megfeszültek alat­tam, ahogy le­fe­küd­tem. Czézoli fel­éb­redt, de gyor­san a másik ol­da­lára for­dult. A hát­fá­já­som tel­je­sen el­múlt, moz­du­lat­la­nul fe­küd­tem, és érez­tem, ahogy las­san süllye­dek bele az álomba, mint egy nagy, kel­le­me­sen meleg úszó­me­den­cébe. Aztán, ahogy el­me­rül­tem, egyre mé­lyebbre ebben a ba­rát­sá­gos kö­zeg­ben, hir­te­len azt érez­tem, hogy már emel­ke­dem is be­lőle, fel a rideg fényre. Nem tudom, mióta szól­ha­tott ez a min­dent be­töltő csen­gő­szó, de kö­rü­löt­tem már min­denki ve­szett kap­ko­dás­ban volt, rán­gat­ták ma­gukra a ruhát.

Rizsa, kelj már föl, riadó van!, mondta Czézoli, és dur­ván meg­rán­ga­tott.

A szemközti ablakban tükröződött a mennye­zeti lámpa bu­rá­já­nak fél­gömb for­májú íve.

Valaki a körlet közepére jött, a sza­kasz­ve­zető volt az, is­mer­tem rá még min­dig moz­du­lat­la­nul az ágy­ban.

Két perc múlva, mindenki, mondta ta­gol­tan, tel­jes me­net­fel­sze­re­lés­ben az ebéd­lőbe!

Gyalogsági ásóval?, kérdezte va­laki, aki már ráért kér­de­zős­ködni.

Avval, bazd meg!

Kivonulunk?, kérdezte valaki más, aki­nek a hang­ját nem is­mer­tem meg, de vá­laszt már nem ka­pott.

Időtlen idők óta nem álltunk sza­kasz­kö­te­lék­ben a kör­let kö­ze­pén. (Ami­óta a szá­zad­törzs át­vette a 'ha­tal­mat', ju­tott eszembe ké­sőbb.) Fe­jünk fe­lett a har­ma­dik sza­kasz el­in­dult ki­felé a fo­lyo­sóra, hal­lot­tuk, ahogy zú­dul­nak le­felé a lép­csőn. Most mi kö­vet­kez­tünk, va­laki már elő­ző­leg ki­nyi­totta a két­szár­nyú ajtót. Utá­nunk meg az első sza­kasz, ahogy a nagy­könyv­ben elő volt írva.

Az étkezdében a legteljesebb fel­for­du­lás fo­ga­dott, az egész har­ma­dik sza­kasz az ablak mel­letti asz­tal­sor­nál állt, há­ti­zsák­kal a há­tu­kon, fe­jü­kön a fé­nyes ro­ham­si­sak­kal, ol­da­lu­kon a fémes csil­lo­gású gya­log­sági ásó­val.

Rizsa, kitört a harmadik vi­lág­há­ború!, üvöl­tötte Kóló, amint meg­lá­tott, nyil­ván­va­lóan ré­szeg volt.

Pofa be!, üvöltötte Brékli száza­dos.

A középső asztalsort foglaltuk el, az első sza­kasz pedig a tá­laló mel­let­tit. Jairzinho rám ka­csin­tott, ahogy el­ha­ladt előt­tem. Ekkor je­lent meg az aj­tó­ban, fején eny­hén fél­re­dőlt si­sak­ban Bögre szá­za­dos, mö­götte a to­vább­szol­gáló szol­gá­lat­ve­zető őr­mes­ter lép­ke­dett, aki rit­kán ugyan, de je­len­té­se­ket to­váb­bí­tott ró­lunk a zász­ló­alj­hoz, ami­nek tar­tal­má­ról nem volt tu­do­má­sunk (sej­tel­münk annál in­kább), min­den­esetre ahány­szor a kö­ze­lünk­ben tar­tóz­ko­dott, sűrűn él­tünk kü­lön­böző dezin­for­má­ciós esz­kö­zök­kel.

Széket, széket a szásúrnak!, ki­ál­totta vé­kony hang­ján. A szá­za­dos szem­mel lát­ha­tóan nem érezte jól magát. Amint meg­lá­tott, ma­gá­hoz in­tett.

Semmi baj nem lesz, százados úr!, pró­bál­tam belé erőt ön­teni.

Maga, Rizsa, mindig olyan humanisz­ti­kus hoz­zám, mondta há­lá­san. Nem tudna egy kis sört sze­rezni?, ha­jolt kö­ze­lebb.

Mindjárt szólok a szakácsnak, és örül­tem, hogy van ürü­gyem egy ki­csit ki­vonni magam ebből a fe­szült vá­ra­ko­zás­ból. Még min­dig úgy érez­tem magam, mint egy bú­vár­ha­rang mé­lyén. Efgyuri ész­re­vette, hogy a konyha felé igyek­szem, ki­ke­rülte Brékli szá­za­dost és velem tar­tott. A sza­kács egy ké­nyel­mes szék­ben ült, amíg a kony­ha­ma­la­cok össze­ké­szí­tet­ték a kon­zer­ve­ket meg a sze­le­telt ke­nye­ret tar­tal­mazó ko­sa­ra­kat.

Hát mégiscsak kivonulunk, állapí­totta meg Efgyuri.

Mi van?, kérdezte rosszkedvűen a sza­kács.

Bögrének szüksége van egy üveg sörre, mond­tam.

Rögtön intézkedett.

De nekünk is, mondtam.

Csóválta a fejét, de nem til­ta­ko­zott.

Nagy urak vagytok tik végeredmény­ben, és le­gyin­tett, ami­vel pont az el­len­ke­ző­jét fe­jezte ki.

Mielőtt visszamentünk volna, Efgyuri meg­ál­lí­tott.

Ilyen még nem volt, hogy egy ria­dót elő­ző­leg nem je­len­tet­tek be tit­kos, na jó, fél­tit­kos csa­tor­ná­kon, va­lami ko­mo­lyabb dolog tör­tén­he­tett, mondta, sze­mei a szo­ká­sos­nál is job­ban be vol­tak da­gadva. Az ét­kész­let tar­tó­já­val ki­nyi­totta a sört, és be­le­hú­zott az üvegbe.

Igyuk meg itt, a százados vár­hat.

A százados türelmes volt. Kimentünk a rám­pára, va­laki már el­ol­totta az éj­sza­kai so­ra­ko­zók­nál hasz­ná­la­tos ref­lek­to­ro­kat, kel­le­mes fél­ho­mály­ban áll­tunk ott hár­man. Bögre mohón ivott, de el­telt egy kis idő amíg el­múlt a kéz­re­me­gése.

Nem tudja a százados úr, pró­bál­ko­zott Efgyuri, hogy mi ez az egész?

Nem tudom, Gyurikám, engem is a tel­jes meg­le­pe­tés ere­jé­vel ért utol ez a dolog. De majd­csak el­mú­lik, és fel­só­haj­tott.

Brékli tépte fel az ajtót, és ve­lünk nem tö­rődve, vissza­foj­tott han­gon, de érez­he­tően a tű­rő­ké­pes­sége ha­tá­rán szólt oda Bög­ré­nek.

Mi van veled?

Egy kicsit gyengélkedem, tudod…

Ah, legyintett, mint aki ezt egy­ál­ta­lán nem ak­cep­tálja, senki nem ér­te­sí­tette az őr­na­gyot!

Hogy?, kerekedett el a képe Bögre szá­za­dos­nak.

Azonnal értesíteni kell!, hörögte Brékli.

De kit küldjünk érte?

Hát a továbbszolgáló szolgá­lat­ve­zető őr­mes­tert, ki mást?

Efgyurival csendesen visszavonul­tunk.

Az őrnagyot Bögre századosnak kel­lett volna ér­te­sí­te­nie, az úgy­ne­ve­zett belső lán­con ke­resz­tül. Már több mint egy órája vár­tunk rá, Hosszú vitte el a kap­pan­hangú őr­mes­tert te­her­au­tón. Efgyu­rival ki­hasz­nál­tuk az al­kal­mat és fél­re­vo­nul­tunk az egyik sza­bad sa­rokba.

Még az írnokiban meg akartam kér­dezni, csak hát a kis­asszony be­ka­vart, hogy miért is lett vége ennek a dizsi ügy­nek?

Nem tudom pontosan, mondtam, csak fel­té­te­le­zé­seim van­nak, és ezek is Em ba­rá­tom­tól szár­maz­nak, ál­lí­tó­lag a ke­letre szál­lí­tott ex­por­tot fújta le a meg­ren­delő, és az el­fekvő kész­le­tek­nek kel­lett a hely, úgy­hogy a házat bi­zony­ta­lan időre vissza­mi­nő­sí­tet­ték rak­tárrá. De a fo­lya­mat nem ir­re­ver­zí­bi­lis, hogy stíl­szerű le­gyek, tet­tem hozzá. Mért, el­jöt­tél volna?

Igen, tervezgettem ilyesmiket. Min­den­ről le­ma­ra­dok, lát­ha­tod!

Tudod jól, mondtam, hogy lelkileg meg­erő­sít­sem, hogy ez is olyan ka­te­gó­ria, mint a hét ten­ger ör­döge, a bur­ga­szi öböl meg a többi. Egy percre nem tudod ott­hagyni azt a ki­bal­tá­zott iro­dát.

Most is otthagytam, replikázott két­ség­beeset­ten.

De ehhez is mi kellett?

Megérkezett az őrnagy, hátán a zsák, fején a sisak. Ki­te­rí­tett egy fel­na­gyí­tott tér­ké­pet (ké­sőbb tud­tam meg, hogy ez a tér­kép már ott la­pult a le­zárt pán­cél­szek­rény­ben, fel­bon­tá­sig fel­irat­tal).

Egy perc múlva sorakozó az udvaron, az összes tisz­tes vegye ma­gá­hoz a gép­pisz­to­lyát, ren­del­ke­zett egé­szen szo­kat­lan eréllyel.

Ugye megmondtam?, súgta oda Kóló, ami­kor nagy tá­vol­ság­ban tőle el­ha­lad­tam mel­lette.

Pofa be!, üvöltötte a száza­dos.

A fegyverszobában kínos perceket éltem át, el­fe­lej­tet­tem a fegy­ve­rem szá­mát (amit egy ka­tona soha, sem­mi­lyen kö­rül­mé­nyek kö­zött, sem­mi­kor, soha!), és hiába pró­bál­tak, nem tud­tak raj­tam se­gí­teni (foly­ton Anett te­le­fon­száma ug­rott be), másét pedig még­sem vi­het­tem el. Efgyu­rinak kel­lett ki­nyit­nia a fegy­ver­nyil­ván­tartó fü­ze­tet az ír­no­ki­ban, hogy meg­tud­juk a he­lyes kom­bi­ná­ciót.

Legszívesebben lefokoznám!, hajolt Csé őr­nagy Brékli szá­za­dos fü­lé­hez, olyan tó­nus­ban, hogy én is fel­tét­le­nül meg­hall­jam.

Jobbra fordultunk a kötőtelep irá­nyába, a zárt alak­zat csak a fe­lül­já­rón bom­lott meg, hogy aztán ismét össze­áll­jon lent a síkon, majd egy la­kat­lan te­rü­le­ten át­ma­sí­rozva a kül­vá­ros itt már vi­dékre em­lé­kez­tető apró há­zacs­kái kö­zött vo­nul­tunk to­vább, amíg egy térre nem ér­tünk. Itt de­rült ki az őr­nagy tömör elő­adá­sá­ból, hogy ren­dé­szeti fel­ada­tok vár­nak ránk, a térre be­özönlő, el­kép­zelt tün­tető tö­me­get kell kö­rül­zár­nunk és eré­lyes fel­lé­pé­sünk­kel fel­osz­lat­nunk.

Ez nem a rendőrség fel­adata lenne?, sut­togta mel­let­tem Czézoli.

Brékli százados mutatta be a ré­mült Déti­tuszon, hogy mi­lyen esz­kö­zök en­ged­he­tők meg a re­bel­lis haj­lamú la­kos­ság­gal szem­ben (ter­pesz­ál­lás a fal­nál, hom­lo­kot a fal­nak, láb­ki­rú­gás, kezek tar­kóra, enyhe(!) gu­mi­bo­to­zás ve­se­tá­jé­kon, gu­mi­bot hiá­nyá­ban a szá­za­dos a gya­log­sági ásó nye­lét hasz­nálta, Détitusz néha han­go­san fel­nyö­gött, Pitra­lont neki!, üvöl­tötte a ré­szeg Kóló). Csa­tár­láncba fej­lőd­tünk és el­lep­tük a térre ve­zető utcák kör­nyé­két. Hosszú, vé­let­le­nül, vagy ki tudja?, mel­lém ke­rült.

Rizsááám!, suttogta felém olyan han­gon, hogy a másik sar­kon álló Brékli ide­ge­sen össze­rez­zent, majd ennek ha­tá­sára egy ki­csit vissza­fo­gott a hang­erő­ből, 1956 Bu­da­pest, 1968 Prága, 1980 War­szawa, no meg Dan­zig és ten­ger­mel­lék.

Keleten az ég ekkor már kezdett vi­lá­go­sabb ár­nya­la­tot fel­venni.

Nem találtam azt a lexikont, amit ke­res­tem, pedig úgy em­lé­kez­tem, hogy va­la­hol itt kell len­nie az ajtó mel­letti pol­con. A kér­dé­sek zömét már össze­ír­tam, egy fon­tos adat azon­ban még hi­ány­zott, meg per­sze azok a rej­té­lyes dol­gok, ame­lyek har­mincöt év után is azok ma­rad­tak.

A könyvtár apró helyisége a stú­dió mel­lett állt, elég sze­gé­nyes volt a vá­lasz­téka, több­nyire a gyen­gél­ke­dőn fek­vők vit­tek el köny­ve­ket, hogy gyor­sab­ban tel­jen a kény­szer­pi­henő ideje. Már arra gon­dol­tam, hogy le­me­gyek, meg­né­zem, hogy nem vitte-e el va­laki oda ma­gá­val ezt a le­xi­kont, ami­kor Mile ron­tott be aj­tós­tól a könyv­tár­szo­bába.

Rizsa!, az a nő már letette a te­le­font, min­de­nütt ke­res­te­lek, még a kocs­má­ban is, alig en­ged­tek ki.

Milyen nő?, kérdeztem.

Hát az a kisdedekkel foglal­kozó. Nem hal­lot­tad, hogy üvöl­tö­zöm a fo­lyo­són?

Mire kinéztem, már nem voltál sehol.

Hívd vissza, azt üzeni.

Megköszöntem Milének, aztán lemen­tem a gyen­gél­ke­dőre, de a le­xi­kon nem volt ott, és ekkor érez­tem át, hogy mi­lyen kép­te­len hely­zetbe ke­rül­tem.

A riadó ellenére a munkát nem fúj­ták le, min­denki ki­vo­nult pár órai alvás után. Nekem Hosszú­val le kel­lett men­nem G.-re, az épí­tés­ve­ze­tő­ségre, hogy a múlt havi zsold­el­szá­mo­lás ada­tait fel­hoz­zam Efgyu­rinak, aki nagy­lel­kű­ségi ro­ha­má­ban az összes tisz­test ha­za­en­gedte hosszú eltávra, mert pén­tek volt, úgy­hogy nem ma­radt senki raj­tam kívül, aki az őr­pa­rancs­noki szol­gá­la­tot el­lássa. Pont­ban hat előtt tíz perc­cel kel­lett je­lent­kez­nem a dan­dár ügye­le­tes tiszt­jé­nél hat ka­to­ná­val, és most öt óra tíz perc volt.

A kocsmában a rendes péntek dél­utáni for­ga­lom fo­ga­dott, az ab­la­kon be­törő nap­su­gár nem tu­dott át­ha­tolni a fejek fe­lett össze­tö­mö­rö­dött sűrű füs­tön.

Mit óhajt a kapitány úr?, kér­dezte a csa­pos, miu­tán si­ke­rült a hul­lámzó tö­me­get ki­cse­lezve a pult kö­ze­lébe ke­rül­nöm, és meg­látta töp­rengő arc­ki­fe­je­zé­se­met.

Két korsót és egy telefont!

Mit?, a telefont?, és minek? kér­dezte, és ör­dögi ügyes­ség­gel egy­szerre töl­tötte meg a két kor­sót.

Privát ügy.

Az más, bólintott, és fejével hát­ra­in­tett.

Az első csengetés után már fel is vette. Rossz volt a vonal, a kinti üvöl­tés pedig erő­sen be­hal­lat­szott ebbe a te­le­zsú­folt, apró, kam­ra­szerű he­lyi­ségbe. Sem­mi­féle ma­gya­rá­za­tot nem kér­het­tem tőle, nem le­he­tett cif­rázni a mon­da­ni­va­lót. Rög­tön meg­ér­tette a hely­ze­tet, és el­fo­gadta, hogy nincs, nem lehet más meg­ol­dás, csak az, amit fel­aján­lot­tam.

O. alezredes, egy nyugdíjazás előtt álló tiszt volt az üti, ami­nek örül­tem, mert vele aztán nem lesz baj, gon­dol­tam. Tü­rel­me­sen vé­gig­hall­gatta az ilyen al­kal­mak­kor be­ve­tett hi­va­ta­los szö­ve­ge­met, amibe csak­nem megint be­le­za­va­rod­tam, a mel­let­tem álló Elgéza se­gí­tett ki, mint egy öreg, ru­ti­nos szín­házi súgó.

Elgézához én ragaszkodtam, nagyvo­nalú, min­dig se­gí­tő­kész lénye meg­nyug­ta­tóan ha­tott rám, és most rend­ha­gyó módon még egy kis szí­ves­ségre is meg akar­tam kérni. A töb­biek újon­cok vol­tak, fá­sul­tak és tel­je­sen el­csi­gá­zot­tak az éj­sza­kai ri­a­dó­tól meg a nap­pali mun­ká­tól. Be­tes­sé­kel­tem őket a pi­he­nő­szo­bába (a fris­sen le­vál­tott két őr al­szik itt, a fel­ké­szü­lési szo­bá­ban újabb két őr vár az őr­szol­gá­latra, kettő pedig kint őr­kö­dik, hogy aztán rög­tön a pi­he­nő­szo­bá­ban alud­jon két órát, és ezzel a kör be­zá­rult), ez­alatt mi Gé­zá­val a vas­tag falú fog­dá­ban (köz­ked­velt nevén foxi) su­tyo­rog­tunk.

Gézám!, kezdtem olyan ünnepélyesen, amennyire csak tőlem telt, év­ti­ze­de­kig el nem múló há­lá­val fogok rád gon­dolni, ha most tel­je­sí­ted bo­nyo­lult és le­bu­kás­ve­szély­től sem men­tes kí­ván­sá­gai­mat.

Parancsolj velem!, kérlek, mondta, és uj­jai­val szó­ra­ko­zot­tam pen­gette a le­ve­gőt.

Először is szükségem van, első pont: leg­alább hat üveg sörre.

Na de kérlek! És miben hozzam ide, az ingem alatt? Úgy fogok ki­nézni, mint Mag­illa Go­rilla!

Már mindenre gondoltam, próbáltam meg­nyug­tatni, el­kér­tem Mefistofele ka­to­nai szü­tyő­jét, most ő a kapus. Simán be­le­fér az a hat üveg, csak arra kell vi­gyáz­nod, hogy az üve­gek ne koc­can­ja­nak egy­más­hoz, de erre a célra itt van a mac­kó­fel­sze­re­lé­sem, fel­áll­tam, le­vet­tem a fel­sőt, majd az in­ge­met, alatta fel­tűnt a vi­lá­gos­kék színű mac­kó­felsőm, ame­lyet még so­ha­sem vet­tem fel, most is gyor­san meg­sza­ba­dul­tam tőle, le­vet­tem a ka­to­na­nad­rá­go­mat is, és alóla szin­túgy elő­tűnt a mac­kó­alsó, meg­té­vesz­té­sig ha­sonló szín­ben, mint a felső. Elgéza el­is­me­rően csó­válta a fejét, ez­út­tal nem kom­men­tálta az ese­mé­nye­ket. Most pedig, foly­tat­tam al­só­nad­rág­ban ülve a foxi ké­nyel­mes, bőr­hu­za­tos, csak kissé kes­keny ágyán, má­so­dik pont: al­vásra van szük­sé­gem, magad is lát­hat­tad, hogy ezt az egy­szerű szö­ve­get sem tud­tam elő­adni az ütinek, úgy­hogy te le­szel kény­te­len, most azon­nal fel­ve­zetni az őr­helyre a két rüszüt, rög­tön cse­réld is ki a ka­tona­felsődet az enyémre, O. al­ez­re­des­nek lát­nia kell, ha vé­let­le­nül az elő­tér­ben tar­tóz­ko­dik, a két csont­csil­la­got, és rá­ka­csin­tot­tam Elgézára, majd nyolc óra­kor ki­vi­szed az őket fel­váltó újon­co­kat, egyút­tal be­ho­zod a régi őrö­ket, majd be­pa­ran­cso­lod őket a pi­he­nőbe. Idáig oké?

Igen, kérlek.

Ez a játék megy hajnali ket­tőig. Ekkor, har­ma­dik pont: fel­éb­resz­tesz, be­ho­zom a két őrt, te min­den­kit be­pa­ran­csolsz a pi­he­nőbe, el­ma­gya­rá­zod nekik, ha igény­lik, de nem fog­ják, hogy ilyen jó dol­guk még egy­szer nem lesz az élet­ben, al­hat­nak. Ket­tő­től né­gyig én fogok őr­ködni. Négy felé vagy ki­csit ké­sőbb (itt csak per­cek­ről lehet csu­pán szó) min­den a régi ke­rék­vá­gás­ban megy to­vább.

Azt hiszem, ez végül is lebonyolít­ható, szó­lalt meg, a le­bu­kás­ve­szélyt mennyire tak­sá­lod?

Nullaegészöt ezred százalék.

Vagyis öt tízezred százalék, mondta Elgéza, rövid töp­ren­gés után.

Pontosan.

De mi a fenét csinálsz te ket­tő­től né­gyig egye­dül, kint az éj­sza­ká­ban?

Egyelőre ez katonai titok.

Most én szeretnék kérni tőled va­la­mit.

Parancsolj velem!, kérlek.

Üss, légy szíves, halkan ötnegye­de­ket ezen a fém sto­kin!, és Elgéza elő­húzta az ágy alól a szó­ban forgó ülő­al­kal­ma­tos­sá­got, majd fel­állt, szá­já­val a meg­té­vesz­té­sig utá­nozva a nagy­bőgő húr­jai­nak lusta hang­jait, ke­zé­vel a le­ve­gőt tép­kedte, úgy, mint az előbb. Az őrség azon a dél­utá­non pár perc­cel ké­sőbb fog­lalta el az őr­he­lyét.

Az étkezde hátsó falának dísztég­lá­val bo­rí­tott fe­lü­le­té­nek dön­töt­tem a há­ta­mat, még meleg volt a dél­utáni fo­lya­ma­tos nap­sü­tés­től meg a párás es­té­től. A le­vegő napok óta moz­du­lat­la­nul állt. A ba­kan­csom már le­ló­gott a kes­keny be­ton­sze­gély­ről, rá a gon­do­san nyírt és lo­csolt fűre, mely az öt mé­terre álló ke­rí­té­sig tar­tott. A ke­rí­té­sen túl egy kes­keny árok hú­zó­dott, majd a vas­úti töl­tés kö­vet­ke­zett, a sín­pár, így fekvő ál­la­po­tom­ban majd­nem egy szint­ben volt velem. A sínen túl újabb, most már szé­le­sebb víz­el­ve­zető árok kö­vet­ke­zett, utána bok­ros, kissé el­va­dult terep, végül a fekvő be­ton­ele­mek­ből össze­ál­lí­tott, két mé­ter­nél ma­ga­sabb ke­rí­tés, amely mö­gött az az út hú­zó­dott, mely annak a múlt szá­zadi fér­fi­nak a nevét vi­selte, aki a dunai rak­part ter­ve­zé­sé­ben vál­lalt nagy sze­re­pet. Két os­tor­lámpa állt a be­ton­ke­rí­té­sen túl, rideg kék fénye be­vi­lá­gí­totta a füves tér­sé­get meg a fal egy ré­szét, mert a ke­rí­té­sen belül álló meggyfa lom­bo­zata éles ár­nyé­kot ve­tett rájuk; én ennek az ár­nyék­nak és a fény­nek a ta­lál­ko­zá­sá­nál fe­küd­tem, most már jó tíz perce, mert az Óvó­néni ké­sett.

Nem tudtam elképzelni, hogy miért vál­toz­ta­tott azon a ma­kacs el­ha­tá­ro­zá­sán, hogy nem haj­landó meg­bo­csá­tani az őt be­csa­pó­nak vagy meg­csa­ló­nak, és miért tett most ki­vé­telt velem, hogy mégis látni akar, vagy ha már ez előbb meg­tör­tént más ese­té­ben is, akkor vi­szont nincs min cso­dál­koz­nom, annyira azért nem kor­lá­tolt, hogy min­den­áron kon­zek­vens le­gyen, mert kü­lön­ben foly­ton be­le­halna a sze­relmi bá­na­tába.

Feljebb ültem, kivettem egy üveg sört, halk szissze­nés­sel vált el a kupak az üveg­től, és ki­buggyant, egy kis hab kí­sé­re­té­ben, a lámpa fé­nyé­ben enyhe zöl­des ár­nya­la­tot kapó fo­lya­dék. Nem vár­tam be a sör­rel. Eszembe ju­tott, hogy, mint őr­ku­tya, mi­lyen sokat áll­do­gál­tam itt az éj­sza­ká­nak ebben a sza­ka­szá­ban is (az őrök által be­járt te­rü­let része volt ez a kes­keny be­ton­járda is), és a falra ve­tülő fény­ben hogy ol­vas­tam el a tég­lá­kon az elő­deim által rá­vé­sett obsz­cén be­szó­lá­so­kat, a nemi életre buz­dító fel­szó­lí­tá­so­kat, és hogy bá­mul­tam a női nemi szer­vet a leg­vál­to­za­to­sabb for­má­ban meg­örö­kítő vé­se­te­ket, hiába pró­bálta ola­jos ke­ze­lés­sel el­tün­tetni a min­den­kori szol­gá­lat­ve­zető eze­ket az áb­rá­kat és fel­ira­to­kat.

Egy ideje már ott állhatott a bal ol­dali sa­rok­nál, mert ami­kor vé­let­le­nül arra for­dul­tam és ész­re­vet­tem, nem moz­dult, csak né­zett to­vább. Könnyű, comb­kö­zé­pig érő nyári ru­há­ban volt és magas sarkú ci­pő­ben. Jobb­ról vár­tam, mert is­merte a te­re­pet (egy­szer va­sár­nap meg­lá­to­ga­tott, ami­kor bent kel­lett ma­rad­nom), és tudta, hogy ez a leg­rö­vi­debb út, de mért jött akkor a másik ol­dal­ról?, ehhez át kel­lett vág­nia az ud­va­ron, és köz­ben bárki meg­lát­hatta volna. Miért koc­káz­ta­tott, ami­kor ez annyira nem volt jel­lemző rá?

Intettem, hogy jöjjön.

Leült mellém illedelmesen, a karja hoz­zám ért, érez­tem azt a jól is­mert il­la­tot, amely a tes­té­ből áradt, mely­hez, mint eddig is­me­ret­len össze­tevő, egy új elem is tár­sult, egy könnyű par­füm tá­voli üze­nete. És ekkor ér­tet­tem meg, ebből az is­me­ret­len il­lat­ból, hogy nem az új­ra­kez­dés van a dol­gok mö­gött, hanem el­len­ke­ző­leg, va­la­mi­nek a zá­ró­ak­kordja. Össze kel­lett szed­nem magam, úgy, mint az előző éj­sza­kai te­le­fon­be­szél­ge­tés vá­rat­lan for­du­la­ta­kor, ami­kor még nem le­he­tett tudni, hogy hová fut­nak ki az ese­mé­nyek.

Nem akartam, hogy azonnal a tárgyra tér­jünk, ki­nyi­tot­tam neki is egy üve­get, és sem­le­ges dol­gok­ról be­szél­get­tünk. A teste vi­szont hú­zott ma­gá­hoz, mint egy ör­vény, és azt is tud­tam, hogy a ruha alatt, szo­kása sze­rint nem visel sem­mit, ennyi­ben a régi volt még.

Szóval Palermo, mondtam, amikor né­hány perc múl­tán kö­zölte, hogy mi­lyen el­ha­tá­ro­zásra ju­tott. És nem jössz vissza.

Nem, mondta.

És mit fogsz ott csinálni?

Fejét a vállamra hajtotta, két kéz­zel be­le­ka­pasz­ko­dott a gör­csö­sen meg­fe­szülő bal ka­romba.

Nevetni fogsz, a Teatro Ga­ri­baldi egyik öl­töz­te­tő­nője le­szek.

Erre nem tudtam mit mondani, csak a szö­kő­ku­ta­kat lát­tam magam előtt, és, szá­momra is vá­rat­la­nul, a Monte Pellegrinót meg a ten­ger­par­tot.

Muszáj mennem, és a hangja olyan ked­ve­sen csen­gett, mint még soha.

Mindenre elszánt, gondoltam, és az erős von­zó­dás, amit hir­te­len érezni kezd­tem, a meg­le­pe­tés ere­jé­vel ha­tott rám.

Nem szerettél úgy, ahogy nekem szük­sé­gem lett volna rá, foly­tatta, és ez egy ör­dögi kört in­dí­tott el, én sem tud­tam át­adni magam neked – lel­ki­leg –, mert ál­lan­dóan fi­gyel­te­lek, gör­csö­sen.

Igen, így van, mondtam, nem gondolva végig, hogy mit te­szek, mert le­nyű­gö­zött, hogy ilyen tisz­tán lát, még ha későn is.

Ittuk a sört, és káprázott a sze­münk ettől a kék fény­től.

Aztán elmesélte, szép nyugodtan, hogy a ba­rát­nő­jé­hez megy, aki ott lakik már több éve, most újból le­ve­lezni kezd­tek, és vi­rág­nyel­ven min­dent meg­be­szél­tek. Meg se kel­lett kér­dez­nem, hogy biz­tos-e a dol­gá­ban.

Te azt a lányt szereted, ál­la­pí­totta meg tár­gyi­la­go­san.

Igen, válaszoltam, és hálás voltam neki, hogy ezt ilyen könnyen ki­mond­hat­tam.

Hogy hívják?

Egy kicsivel később, már a füvön, a régi forspielt ját­szot­tuk, úgy ölel­kez­tünk, hogy a tes­tünk a le­hető leg­na­gyobb fe­lü­le­ten érint­kez­zen, ebből min­dig vá­rat­lan dol­gok ke­re­ked­tek ki.

Az orrom tele lett a fű erős, vad il­la­tá­val meg a föld szá­ra­zabb és kissé kel­le­met­len sza­gá­val, és aztán, hogy minél to­vább tart­son, mert ál­lan­dóan ben­nem volt, hogy nem lesz több al­ka­lom, két­ség­beeset­ten kezd­tem fi­gye­lem­el­te­relő had­mű­ve­le­tekbe (tangenskétalfaegyen-
lősinuskétalfapercosinuskétalfato­vábbegyenlőkétsinusalfászorcosinusalfapercosinusnégy­zet­alfaminuszsinusnégy­zet­alfa) egy macska ro­hant át a füvön és tűnt el a víz­el­ve­zető árok­ban, az ár­nyé­kos rész kö­ze­pén vol­tunk, a fa tö­vé­től nem messze (osztokcosinusnégyzetalfávalto­vábbegyenlőkéttangensalfaperegyminusztangensnégy­zet­alfa) ekkor a hasán fe­küdt, a feje ol­dalt si­mult a föld­höz, a haja egé­szen be­ta­karta az arcát (quod erat demonst­randum) a há­ta­mon fe­küd­tem, az egyik os­tor­lám­pát ki­ta­karta, és csak a szi­lu­ettje ma­radt, ahogy lovagló­ülésben meg­me­re­ve­dett egy pil­la­natra.

Hogy megadja-e címét, ezen gondol­ko­dott egész nap, mondta jóval ké­sőbb, és hogy ott is van egy orosz­lá­nos lép­cső.

Hol?, kérdeztem értetlenül.

Hát Palermóban, nevetett, a Teatro Vittorio Emanuele fel­já­ró­ján.

Elmúlt négy óra, de nem érdekelt.

Honnan tudsz te erről?

A kocsmából. Aznap este, amikor ott­hagy­tam Anet­tet azzal a gép­pisz­to­lyos alak­kal, aki min­dent meg­tett, amit egy férfi csak meg­te­het annak ér­de­ké­ben, hogy célt érjen, vissza­men­tem a kocs­mába, ez egy játék volt, gyenge vol­tam, hogyha ott ta­lál­lak, akkor semmi nem ér­de­kel, foly­tas­suk, amíg bír­juk, de nem vol­tál ott, csak a raj­zod.