Bácsi István

Mormota bukása

4

Van tehát vesztenivalója, ezért nem sze­retne úgy járni, mint a többi Mor­mota, mint ahogy pél­dául Xer­xész járt Ga­lí­ciá­ban, a Kár­pá­tok lá­bai­nál abban a lö­vész­árok­ban, ahol már hetek óta ki­lá­tás­ta­la­nul vé­de­kez­tek a ha­tal­mas túl­erő­vel tá­madó oro­szok ellen, nap­ról napra fogy­tak a ka­to­nák, már a had­ve­ze­tés is be­látta a hely­zet tart­ha­tat­lan­sá­gát, dön­töt­tek hát a tá­bor­no­kok, hogy hát­rább kell vonni a vé­delmi vo­na­la­kat, a hegy­ség lej­tőin kell új ál­lá­so­kat ki­épí­teni szá­mukra elő­nyö­sebb te­rep­vi­szo­nyok kö­zött, ki­ad­ták tehát egy dél­előt­tön a vissza­vo­nu­lási pa­ran­csot, mi­köz­ben a tü­zér­ség a ki­ürí­tendő sza­ka­szon erős tá­mo­ga­tást nyúj­tott a vissza­vo­nu­lók­nak, hogy fe­dezze őket, a sza­kasz­pa­rancs­nokok is ki­ad­ták a vissza­vo­nu­lási pa­ran­csot, lá­za­san sze­de­lőz­ködni kezd­tek mind­annyian, Xer­xész az árok vé­gé­ben ült a föl­dön, hátát az árok szik­lás fa­lá­nak ve­tette, pár perc­cel az­előtt, hogy ki­ad­ták a pa­ran­csot, le­húzta a ba­kan­csát, mind a ket­tőt, új­ra­te­kerte a kap­cáit, vissza­húzta és be­kö­tötte a ba­kan­cso­kat, és még éppen ott ült, ami­kor a sza­kasz­pa­rancs­nok ki­adta a vissza­vo­nu­lási pa­ran­csot, akkor Janó, a deb­re­ceni Pet­rehás Janó, aki­vel ket­ten ke­zel­ték a gép­pus­kát, hir­te­len az ölébe dobta, oda­lökte neki a gép­pus­kát, amin eddig kar­ban­tar­tást vég­zett, már éppen vég­zett az ola­jo­zás­sal, be­fű­zött egy teli he­ve­dert, ami­kor ki­ad­ták a pa­ran­csot, majd én vi­szem a ládát, mondta az erős Janó, és fel­ra­gadta a gép­pus­ka­lő­szer­rel teli nehéz ládát, a vál­lára vette, és már ment is a töb­bi­ek­kel, Xer­xész pedig fel­szisszent, ká­rom­ko­dott, mert a sú­lyos fegy­ver meg­ütötte, fel­hor­zsolta a tér­dét, hir­te­len erős fáj­dal­mat ér­zett, de mégis meg­ra­gadta a gép­pus­kát, ha­tá­ro­zot­tan meg­mar­kolta két kéz­zel, ne­ki­ké­szült, hogy egy­szerre, egyet­len len­dü­let­tel gép­pus­kás­tól lábra áll­jon és ha­la­dék­ta­la­nul meg­in­dul­jon a töb­bi­ek­kel, ami­kor egyik pil­la­nat­ról a má­sikra fe­ne­ket­len mély álomba zu­hant, már a meg­moz­du­lásra sem ma­radt ideje, mert ad­digra el­aludt, és ott ma­radt egye­dül, ölé­ben a gép­pus­ká­val. A zász­ló­alj vo­nult vissza, fel a hegy­ol­dalba, egyre tá­vo­lod­tak, tel­tek a per­cek, a ne­gyed­órák, meg­szűnt az ágyú­zás, Xer­xész aludt a süket csönd­ben, a lö­vész­árok mé­lyén, és a süket csönd­ben ne­sze­ket hall­ha­tott volna, ha ébren van, de nem volt ébren, nem hal­lotta az óva­tos lép­tek csussza­ná­sát, a halk fű­zi­ze­gést, a kis ágroppa­náso­kat, egy-egy ku­lacs, gya­log­sági ásó vagy fegy­ver gyenge össze­koc­ca­ná­sát, a foj­tott sut­to­gá­so­kat, a hal­kan ki­adott orosz ve­zény­sza­va­kat, és hall­hatta volna, ha ébren van, hogy szá­mos he­lyen apró föld­csu­szam­lások for­má­já­ban po­tyog be a ka­vi­csos, agya­gos talaj a lövész­árokba az árok szé­lén álló orosz ka­to­nák csiz­má­já­tól, nem, mind­eze­ket nem hal­lotta a hát­ra­ma­radt, itt fe­lej­tett alvó ka­tona, ölé­ben a gép­pus­ká­val, a csiz­más lábak düb­be­nését sem hal­lotta, ahogy az orosz ka­to­nák be­ug­rál­tak a lö­vész­árokba, és nem hal­lotta a fur­csa, ide­gen sza­va­kat sem, a rövid, szinte el­ha­ra­pott, ká­rom­ko­dás­szerű orosz sza­va­kat, ahogy ész­re­vet­ték őt, meg­hök­kenve meg­áll­tak tőle né­hány méter tá­vol­ság­ban, egy rövid ki­ál­tás har­sant, mintha a ki­áltó orosz ka­tona messzebb lévő tár­sai­val kö­zölt volna va­la­mit kur­tán, vagy hí­vott volna va­la­kit, az orosz ka­to­nák el­szót­la­nodva néz­ték az itt fe­lej­tett el­len­sé­ges ka­to­nát, aztán ta­na­kodni kezd­tek, meg­halt és itt hagy­ták, annyira kap­kod­tak, hogy gép­pus­kás­tól itt hagy­ták, mond­ták, tí­fu­szos lehet, mondta va­laki, ön­kén­te­le­nül hát­rább lép­tek, meg­ér­ke­zett egy tiszt, uta­sí­totta az egyik ka­to­nát, hogy men­jen oda, pisz­kálja meg, mint egy bo­ga­rat, lök­dösse meg, hogy lás­sák, mi van vele, hogy eldől-e, merev-e a hulla, vagy van-e még benne élet, az oda is ment, de las­san, óva­to­san, és ahogy kö­ze­le­dett, már vette le a há­tá­ról a pus­ká­ját, hogy azzal pisz­kálja meg, mert lehet, hogy tí­fu­szos vagy más ra­gá­lya van, de leg­alábbis tet­ves vagy bol­hás, oda­érve las­san kö­ze­lebb ha­jolt a harc­kép­te­len el­len­ség­hez, a hátán csö­vé­vel le­felé ke­resztbe ve­tett pus­ká­ját már egé­szen le­for­dí­totta a há­tá­ról, már ki­bújt a pus­ka­szíj­ból, már fogta a jobb ke­zé­vel a fegy­vert, hogy meg­pisz­kálja vele, ami­kor hir­te­len ki­nyíl­tak az el­len­ség sze­mei, egé­szen ke­rekre, tágra, mintha nem is let­tek volna egy pil­la­nat­tal előbb zárva, az orosz ka­tona meg­me­re­ve­dett oda­ha­jo­lás köz­ben, keze a pus­ká­val meg­állt az ol­da­lá­nál a le­ve­gő­ben, neki is ke­rekre nyíl­tak a sze­mei, úgy néz­ték egy­mást, moz­du­lat­la­nul, el­akadt lé­leg­zet­tel, há­tul­ról a tü­rel­met­len tiszt egy rövid pa­ranccsal biz­tatta az orosz ka­to­nát, hogy rajta, most már pisz­kálja meg, bö­ködje meg azzal a pus­ká­val, ami­kor, még mi­előtt a tiszt kurta pa­rancs­szava ele­nyé­szett volna a ka­nyar­gós lö­vész­árok­ban, anél­kül hogy a ma­gyar ka­to­ná­nak csak egyet is reb­bent volna a szeme, meg­moz­dult volna a teste vagy a karja, hir­te­len egy ha­tal­mas, tá­tongó vörös rés, egy ha­sa­dék ke­let­ke­zett az arca kö­ze­pén, és Xer­xész rö­vi­den, de fül­szag­gató erő­vel or­dí­tott egy ti­táni nagy­sá­gút, a felé ha­joló orosz ka­to­ná­nak meg­állt a vére ré­mü­le­té­ben, a töb­biek is meg­der­med­tek egy pil­la­natra a döb­be­net­től, a tü­rel­met­len tiszt is, aki pedig már éppen újabb biz­tató pa­rancs­szót akart oda­ki­ál­tani annak a ka­to­ná­nak, aki kés­le­ke­dett az el­len­ség meg­bök­dö­sé­sé­vel, hogy bö­ködje már meg végre, de nem, ő nem bö­ködte meg az el­len­sé­get, most már nem is te­hette, mert a döb­be­net­től moz­gás­kép­te­lenné me­re­ve­dett egy pil­la­natra, csak a szeme tu­dott mo­zogni, a ki­ke­re­ke­dett, tágra nyílt szeme, te­kin­tete a gép­pus­kára esett és azt kö­vette, mert látta, hogy a gép­puska meg­moz­dul, las­san emel­kedni kezd, felé for­dul és mö­götte álló tár­sai felé, és pon­to­san az orra előtt, ahogy ott ha­jolt az el­len­ség felé, meg­állt, látta, hogy a be­sű­rű­sö­dött, poros le­vegő be­hor­pad a gép­puska csöve előtt, elő­ször csak úgy, mint ahogy a nyu­godt, tü­kör­sima víz fel­színe hor­pad be a be­lé­hulló ka­vics­tól, aztán ez a be­sű­rű­sö­dött, poros le­vegő rob­ba­nás­sze­rűen szét­spric­cel min­den­felé, ka­vi­csok hul­la­nak a be­hor­padt vízbe, ka­vi­csok foly­nak ki a gép­puska őfelé irány­zott, las­san hát­ra­hú­zódó csö­vén, aztán már nem lá­tott többé sem­mit, se vizet, se ka­vi­csot, mert idő­köz­ben el­múlt az az atom­jaira hul­lott pil­la­nat, amely ré­szekre bo­molva vég­te­le­nül hosszú fo­lya­mat­nak mu­tatta a gép­puska csö­vé­nek útját a szét­ve­tett lá­bak­kal föl­dön ülő el­len­sé­ges ka­tona ba­kan­csá­tól addig a pon­tig, ahol egye­ne­sen az ő gyom­rát vette célba, vég­te­le­nül hosszú­nak, mint a cseppkő nö­ve­ke­dé­sét, de ez a vég­te­le­nül hosszú pil­la­nat is el­múlt egy gon­do­lat­nyi idő tö­re­déke alatt, és a bö­késre in­dí­tott puska ki­esett a ke­zé­ből, a ka­tona egy­szerre zu­hant a ke­ményre ta­po­sott, agya­gos árok­fe­nékre a fegy­ve­ré­vel, de ebből már nem ér­zé­kelt sem­mit, ahogy a so­ro­zat­tól szét­szag­ga­tott gyom­rával a földre zu­hant, a töb­bi­ek­nek sem ma­radt ideje a fel­esz­mé­lésre a ti­táni or­dí­tás kel­tette döb­be­net­ből, mert a so­ro­zat egy­szerre vég­zett va­la­mennyi­ük­kel, egy­szerre zu­han­tak a földre. Xer­xész el­en­gedte az elsütő­billen­tyűt, a fegy­ver el­hall­ga­tott és meg­nyu­go­dott, ab­ba­hagyta a gép­pus­kás mell­ka­sá­nak őrü­le­tes rug­do­sá­sát, Xer­xész meg­fe­szí­tette iz­mait, ne­ki­ké­szült, egyet­len len­dü­let­tel talpra ug­rott gép­pus­kás­tól, éppen úgy, ahogy egy jó órá­val előbb akart, ami­kor a Janó az ölébe dobta a fegy­vert, akkor is éppen így ug­rott volna talpra, ha idő­köz­ben el nem al­szik, de el­aludt, ezért most kel­lett talpra ug­ra­nia, talpra is ug­rott, ro­hant előre a lö­vész­árok­ban a gép­pus­ká­val, ami­kor el­len­sé­get lá­tott, lőtt, csak rövid so­ro­za­tot, mert hosszút nem tu­dott lőni futva a nehéz, erős fegy­ver­rel, mert az ret­te­ne­te­sen verte a fel­ső­tes­tét és ki akarta tépni magát a ke­zé­ből, de a rövid so­ro­za­tok is ele­gen­dőek vol­tak ahhoz, hogy az eléje ke­rü­lő­ket le­ka­sza­bolja, ahhoz is, hogy a ka­nyar­gós lövész­árok­ban tá­vo­labb lévő orosz ka­to­nák egy része is páni ré­mü­letbe essen az el­vi­sel­he­tet­le­nül fel­erő­sö­dött gép­puska-kele­pe­lés­től, fej­vesztve ki­ug­rál­ja­nak az árok­ból, futni kezd­je­nek arra, amer­ről jöt­tek, egye­sek azon­ban a nagy si­et­ség­ben a másik ol­da­lon me­ne­kül­tek ki az árok­ból, és a vissza­vo­nuló ma­gya­rok után kezd­tek futni a hegy irá­nyába, akkor Xer­xész meg­állt, látta, hogy a sík­ság felől ér­kező orosz ka­to­nák is meg­áll­tak és a lövész­árok felé fi­gyel­nek, eről­ködve ki­dobta a gép­pus­kát a lö­vész­árok part­jára és lőtt egy so­ro­za­tot a fi­gyelő el­len­ség felé, akik erre rög­tön földre ve­tet­ték ma­gu­kat, egy ré­szük azért, mert ta­lá­lat érte őket, és nem is te­het­tek mást, mások pedig vé­delmi cél­ból ve­tet­ték a földre ma­gu­kat, köz­ben Xer­xész látta, hogy az el­len­sé­ges ka­to­nák ki­ug­rál­nak az árok­ból és me­ne­kül­nek, egye­sek kö­zü­lük azon­ban el­ké­pesztő vak­me­rő­ség­gel a vissza­vo­nuló ma­gya­rok után fut­nak, hogy hátba tá­mad­ják őket, ezért a gép­pus­kát át­dobta a másik ol­dalra és a hegy felé fu­tókra is lőtt egy so­ro­za­tot, mire azok is földre ve­tet­ték ma­gu­kat, köz­ben a sík­ság felől ér­kező, a gaz­ban ha­saló orosz ka­to­nák lőni kezd­tek a lö­vész­árok felé, Xer­xész felé, szinte ugyan­ek­kor a másik ol­dali gaz­ban ha­sa­lók is, azok, akik hátba akar­ták tá­madni a vissza­vo­nuló ma­gya­ro­kat, azok is lőni kezd­tek a lö­vész­árok felé, Xer­xész fe­lett sü­ví­tet­tek a go­lyók a sík­ság felől a hegy irá­nyába és vissza, időn­ként Xer­xész is lőtt egy-egy so­ro­za­tot a gép­pus­ká­val, hol erre, hol arra, hol pedig a lö­vész­árokba kül­dött egy-egy rövid so­ro­za­tot, ne­hogy rá­tör­je­nek az árok­ban re­kedt oro­szok, de azok most egy­ál­ta­lán nem akar­tak rá­törni, mert két tűz közé ke­rül­tek, vi­szo­noz­niuk kel­lett a tüzet, és vi­szo­noz­ták is. A hegy­ol­dal­ban meg­állt a vissza­vo­nuló ma­gyar zász­ló­alj, ami­kor lenn elő­ször fel­uga­tott a gép­puska, a pa­rancs­no­kok pi­henjt ve­zé­nyel­tek, mind­annyian el­ké­pedve néz­ték az el­ha­gyott ál­lá­sa­ik­nál ki­bon­ta­kozó csa­tát, a pil­la­na­tok alatt ki­tört há­bo­rút, a ka­to­nák ta­lál­gat­ták, mi tör­té­nik ott lenn, miért kezd­tek egy­más­sal har­colni az oro­szok, lá­za­dás lehet, mondta az egyik ka­tona, a lö­vész­ár­ko­kat elő­ször elérő egy­sé­gek fel­lá­zad­tak és nem akar­ják az árkot meg­osz­tani a töb­bi­ek­kel, nem, de­zer­tá­lás, mondta egy másik, lát­ható, hogy egy cso­port ki­vált a kö­te­lék­ből, futva ide hoz­zá­juk, a ma­gya­rok­hoz akart de­zer­tálni, de ama­zok tüzet nyi­tot­tak rájuk, így most har­col­nak az éle­tü­kért, lá­za­dás és de­zer­tá­lás is, mondta egy har­ma­dik, mert le, a sík­ság felé és fel a hegy felé is lőnek az árkon kí­vü­liek, az árok­ban lévők pedig mind­két irányba, a lá­za­dók egy része is fel­lá­zadt, mert az árok­ban lévők is har­col­nak egy­más­sal, mondta a ne­gye­dik, az lehet, vélte egy ötö­dik, hogy meg­ér­ke­zett az erő­sí­tés, míg ők fel­felé kap­tat­tak a hegyre, de éppen akkor értek oda az oro­szok is, így az árok egy ré­szét az erő­sí­tés vette bir­tokba, más ré­szét pedig az oro­szok, sőt, egy har­ma­dik, egy ki­sebb rész orosz ka­to­ná­nak nem volt más vá­lasz­tása, mivel olyan hir­te­len, vá­rat­la­nul ter­mett ott a ma­gyar erő­sí­tés, hogy két­ség­beesés­ében a hegy felé me­ne­kül­jön, így be­szo­rul­jon a vissza­vo­nuló ma­gya­rok és az árok­ból őket lövő ma­gyar erő­sí­tés közé, nem lát­tad Xer­xészt?, kér­dezte Janó, a fúj­tató Janó, miu­tán le­tette a nehéz lő­sze­res ládát a földre, Pika Pé­tert kér­dezte, de ő nem látta, ám neki is fel­tűnt a baj­társ hi­ány­zása, odébb ment, hogy meg­kér­dezze Karaj Danit, aki­nek szin­tén fel­tűnt, hogy va­ló­ban, az egész vissza­vo­nu­lás alatt nem látta a ba­rát­ju­kat, meg­kér­dezte Szabó Misit, Misi sem látta, neki is eszébe ju­tott, hogy ő sem látta, mióta vissza­vo­nul­nak, akkor mind kér­dezni kezd­ték a kato­nákat, ke­res­ték Xer­xészt, a gép­puska!, mondta Janó meg­állva, a gép­puska nála van!, az őrült Mor­mota le­ma­radt, szán­dé­ko­san ott­fe­lej­tette magát, hogy meg­védje az el­ha­gyott ál­lást, hogy még az se ke­rül­jön az oro­szok ke­zére, fu­tó­tűz­ként ter­jedt a hír, hogy egy hős ma­gyar ka­tona har­col ott lenn az oro­szok­kal, akkor a sza­kasz­pa­rancs­nok oda­jött és kér­de­zős­kö­dött, Janó je­len­tette neki, hogy egy gép­pus­kás, a Mor­mota ne­ve­zetű, a gép­pus­ká­val együtt ott ma­radt, és védi az el­ha­gyott ma­gyar ál­lá­so­kat, a sza­kasz­pa­rancs­nok ha­la­dék­ta­la­nul je­len­tette a nap­vi­lágra ke­rült tényt a zász­ló­alj­pa­rancs­nok­nak, aki már éppen látta is a táv­csö­vé­vel, hogy va­ló­ban har­col ott egy ma­gyar ka­tona is, és az oro­szok is har­col­nak egy­más­sal, tehát az el­len­ség so­rai­ban tel­jes a pánik és a zűr­za­var, és mind­ezt a zűr­za­vart egy hős ma­gyar ka­tona idézte elő, aki, bár a pa­rancs el­le­né­ben cse­le­ke­dett, de pél­dát­lan hő­si­es­sé­gé­vel meg­akasz­totta az orosz elő­re­nyo­mu­lást, így a zász­ló­alj­pa­rancs­nok rög­vest ma­gá­hoz hí­vatta az összes alá­ren­delt pa­rancs­no­kot, és pa­rancsba adta nekik, hogy ren­dez­zék a se­re­get, for­dít­sák meg, és ha­la­dék­ta­la­nul, fu­tó­lé­pés­ben in­dít­sák meg az egész zász­ló­al­jat le­felé, az el­ha­gyott ál­lá­sok felé, hogy fel­ment­sék az ott egye­dül har­coló hős ma­gyar ka­to­nát, vissza­ves­sék az elő­re­nyo­muló el­len­sé­get, és a terv­től el­té­rően bár, de ki­hasz­nálva a vá­rat­lan sze­ren­csé­vel adó­dott hely­ze­tet, ko­rábbi ál­lá­sa­ik­nál mér­je­nek ve­re­sé­get az oro­szokra, ezt a pa­ran­csot ő mint zász­ló­alj­pa­rancs­nok, a saját ha­tás­kör­ében hozta meg, vál­lalja érte a fe­le­lős­sé­get, tel­je­sít­sék azon­nal. A be­osz­tott tisz­tek meg­for­dí­tot­ták az egy­sé­ge­ket, ki­ad­ták a pa­ran­csot, a ka­to­nák fu­tó­lé­pés­ben trap­pol­tak le a hegy­ről a nem­ré­gi­ben el­ha­gyott ál­lá­saik felé, ci­pel­ték ma­guk­kal a lő­szert, az ál­lá­sok­hoz kö­ze­ledve mind ke­zükbe vet­ték a fegy­ve­rei­ket, fel­ké­szül­tek a ro­hamra, hogy vissza­fog­lal­ják ko­rábbi ál­lá­sai­kat, ahol még min­dig tel­jes volt a ­káosz­, mert az árok­ban lévők a kívül re­ked­te­ket lőt­ték, azok meg őket, a lö­vész­árok­rend­szer egy bi­zo­nyos sza­ka­szát pedig egy el­len­sé­ges gép­pus­kás uralta, aki tel­je­sen ki­szá­mít­ha­tat­la­nul lőtt, hol erre, hol arra, de ál­landó fe­nye­ge­tést je­len­tett az orosz ka­to­nák szá­mára, akik ki­a­bál­tak egy­más­nak, így las­san ab­ba­hagy­ták a lö­völ­dö­zést, ahogy rá­jöt­tek, hogy azok is oro­szok, aki­ket lőnek, a ma­gyar gép­pus­kás is be­szün­tette a tüzet, ki­fo­gyott a lő­szere, ál­la­pí­tot­ták meg az oro­szok, rövid ta­na­ko­dás után el­ha­tá­roz­ták, hogy le­ro­han­ják és ár­tal­mat­la­nít­ják a ma­gyar ka­to­nát, né­hány orosz ka­tona a lö­vész­árok­ban szu­ronyt tű­zött a pus­ká­jára, úgy in­dult a ma­gyar gép­pus­kás felé, hogy le­ro­hanja, a töb­biek, akik a gaz­ban ha­sal­tak, mind fel­áll­tak, a sík­ság fe­lőli ol­da­lon ha­sa­lók mind, de a másik ol­da­lon, a hegy felől a gazos föl­dön ha­sa­lók közül már nem állt fel senki, mert azok már mind meg­hal­tak a gép­pus­ka­tűz­ben vagy saját baj­tár­saik go­lyói­tól, fel­áll­tak tehát az élet­ben mar­adot­tak, há­tukra vet­ték a pus­kát, úgy kö­ze­led­tek az árok­hoz, vár­ták, hogy fel­hang­zik a tá­madó szu­ro­nyo­sok hurrá! üvöl­tése és a ma­gyar ka­tona ha­lál­hör­gése, ahogy szu­ro­nyai­kat belé döfik a tá­madó orosz gya­lo­go­sok, és azok el­szán­tan kö­ze­led­tek is az el­len­ség­hez, hogy meg­öl­jék, Xer­xész­hez, aki ab­ba­hagyta a tü­ze­lést, mert csak­ugyan ki­fo­gyott a lő­szer, vé­gig­ment a he­ve­der, amit Janó fű­zött be a gép­pus­kába, végig, az utolsó töl­té­nyig, hát­rább lé­pett a gép­pus­ká­tól, ki­gom­bolta a nad­rág­ját, vi­zelt, a harc iz­gal­má­tól rá­tört az elo­dáz­ha­tat­lan szük­ség, és most, a harc egy pil­la­nat­nyi szü­ne­té­ben Xer­xész meg­látta az esélyt arra, hogy ele­get te­gyen ennek a sür­gető, elo­dáz­ha­tat­lan szük­ség­nek, és már éppen be­fe­jezte a vi­ze­lést, meg­könnyeb­bül­ten be­gom­bolta a nad­rág­ját, vissza­lé­pett a gép­pus­ká­hoz, ami­kor el­ké­pedve látta, hogy eköz­ben a gazos, bo­zó­tos mezőn a meg­ma­radt oro­szok mind lábra áll­tak, há­tukra ve­tett pus­ká­val lé­pe­get­nek a lövész­árok felé, Xer­xész ál­lása felé, és ha­ma­ro­san ide­ér­nek, ha nem cse­lek­szik, ha nem enged rájuk egy so­ro­za­tot, ezért re­megő uj­jak­kal, de mégis se­be­sen le­kap­csolta ma­gá­ról a vál­lán ke­resz­tül­ve­tett tar­ta­lék he­ve­dert, be­fűzte a gép­pus­kába, rájuk en­ge­dett egy so­ro­za­tot, látta az ar­cu­kon a le­ír­ha­tat­lan döb­be­ne­tet, hogy még­sem fo­gyott el a lő­szere a ma­gyar gép­pus­kás­nak, az összes arcon látta a mély­sé­ges csa­ló­dást, azok arcán is, akik ta­lá­la­tot kapva a földre zu­han­tak, a sze­ren­csé­se­kén is, aki­ket nem ta­lált el, akik hir­te­len sar­kon for­dul­tak és futni kezd­tek a sík­ság felé, ez­út­tal eszükbe sem ju­tott, hogy a földre ves­sék ma­gu­kat, hor­pa­dást, göd­röt ke­res­se­nek a ka­vi­csos, agya­gos ta­la­jon, abba la­pul­ja­nak bele, onnan vi­szo­noz­zák a tüzet, nem, most nem ezt tet­ték, hanem me­ne­kül­tek mind, és Xer­xész újabb so­ro­za­tot ké­szült ki­lőni rájuk, már ne­ki­fe­szült az ujja az elsütő­billen­tyűnek, hogy le­győzze a rugó el­len­ál­lá­sát, így idézze elő a gép­puska ha­lá­los fel­uga­tá­sát, ami­kor a lá­tó­tere szé­lén, a lö­vész­árok­ban moz­gást ész­lelt, el­en­gedte a ra­vaszt, meg­ra­gadta a gép­pus­kát, fel­kapta, be­rán­totta a lö­vész­árokba, maga elé, lőtt, azon­nal lőtt egy rövid so­ro­za­tot és az öt szu­ro­nyos orosz ka­to­nát egy­szerre le­te­rí­tette, egy pil­la­na­tig el­hűlve nézte a szu­ro­nyo­kat a hal­dokló vagy ha­lott orosz ka­to­nák pus­ká­ján, éles, hideg szú­rá­so­kat ér­zett a gyom­rá­ban és a mell­ka­sá­ban, mintha nem is lőtte volna le őket, mintha rá­ro­han­tak volna és mind belé döf­ték volna a szu­ro­nyai­kat, mert Xer­xész nem félt a go­lyó­tól, hogy az őt el­ta­lálja, bár az meg­tör­tén­het bár­mi­kor, ez há­ború, itt sokan esnek el go­lyó­tól ta­lálva, nem félt a tü­zér­ségi lö­ve­dék­től sem, attól sem, hogy egy akna be­csa­pó­dik és a rob­ba­nás da­ra­bokra szag­gatja őt, ez há­ború, ez is gyak­ran meg­tör­té­nik a ka­to­nák­kal, úgy­szól­ván a há­ború ve­le­já­rója, nem félt a ké­zi­grá­nát­tól sem, el­len­ben a szu­rony­tól félt, attól na­gyon is, gyak­ran imád­ko­zott, hogy ha el kell majd esnie, ha meg kell hal­nia, akkor tűz­fegy­ver­től vagy lö­ve­dék­től ta­lálva érje a halál, de ne, sem­mi­kép­pen ne szu­rony­tól, mert attól, ha csak rá­gon­dolt, páni fé­le­lem szállta meg, rög­tön érezte a tes­té­ben a hideg, kö­nyör­te­len vasat, ahogy az el­len­sé­ges ka­tona el­tor­zult arc­cal, harci or­dí­tást hal­latva be­le­döfi a gyom­rába, a szu­rony­nál még a rob­ba­nás is jobb, ami nem öli meg, csak le­tépi va­la­me­lyik vég­tag­ját, akár ket­tőt is, még az is jobb annál, hogy egy el­len­sé­ges ka­tona belé döfje a szu­ro­nyát, és most itt van­nak, nem is egy, hanem öt, öten akar­tak rá­ro­hanni, hogy belé döf­jék a szu­ro­nyai­kat, ettől ki­bo­rult, így nézte egy pil­la­na­tig el­hűlve a szu­ro­nyo­kat, majd elő­re­ro­hant az árok­ban vagy ötven mé­tert, egy-egy rövid so­ro­za­tot lőtt, és az ott lé­vő­ket mind meg­ölte, az árok­rend­szer tá­vo­labbi ré­szé­ben lévő oro­szok pedig, ahogy egyre kö­ze­lebb­ről hal­lot­ták a ré­mü­le­tes gép­pus­ka­uga­tást, ki­ug­rál­tak az árok­ból, és me­ne­külni kezd­tek a sík­ság felé, a töb­biek után, Xer­xész pedig ismét az árok szé­lére fek­tette a gép­pus­kát, és lőni kez­dett, lőtt, mind­ad­dig le nem vette az ujját az elsütő­billen­tyűről, amíg a tar­ta­lék he­ve­der is végig nem ért, amíg ki nem lőtte az utolsó lő­szert is, de még akkor sem vette le az ujját, csak húzta egyre a vö­rösre tü­ze­se­dett csövű gép­puska elsütő­billen­tyűjét még akkor is, ami­kor a meg­ér­kező, ro­hamra len­dülő ma­gyar ka­to­nák a kes­ke­nyebb ré­sze­ken át­ug­rál­ták a lö­vész­ár­ko­kat és a me­ne­külő el­len­ség után ve­tet­ték ma­gu­kat, még akkor is egyre csak húzta azt a bil­len­tyűt, ami­kor a ro­ha­mozó ka­to­nák után meg­ér­kez­tek a lő­szer­szál­lí­tók is, köz­tük Pet­rehás Janó is, aki le­tette a vál­lá­ról a földre a nehéz lő­sze­res ládát, fújt egyet, oda­ment Xer­xész­hez, erő­szak­kal le­fej­tette az elsütő­billen­tyűről a görcsbe me­re­ve­dett uj­ja­kat, most már itt va­gyunk, most már nem vagy egye­dül, nyug­tatta a ba­rát­ját, aki egyre csak az oro­szok után né­zett meg­üve­ge­se­dett sze­mek­kel. Xer­xész így lett hős Ga­lí­ciá­ban, ezért kapta meg a zász­ló­alj­pa­rancs­nok­kal együtt a magas ki­tün­te­tést.

(Következő számunkban folytatjuk.)