Az indulás előtti élcelődések ezúttal sem maradtak el. Lerin már-már irigykedve figyelte, amint Silia sokat sejtetően jobb belátásra bírta Nidiont. Talán azért is, mert egyik régen dédelgetett gondolatában kedveseként rajongott Silia iránt, habár a lányt ez a mozzanat kevésbé érdekelte.
– Befejeztétek a bájolgást? – érdeklődött epés sértettséggel Lerin.
A többiek természetesen a friss pletykatémára éhezve füleltek, arcukon egyfajta kíváncsiskodó fintorral. Kedvükre való volt az efféle közjáték. Sil, ismerve emberei ilyen irányú gyengeségeit, ezért sem becsülte túl sokra őket. Megvoltak a maga céljai, és ő tudta, kitől mire számíthat. Mint ahogy azt is, hogyan irányíthatja az ostoba, felszínességgel átitatott lélekgyenge személyiségeket. Néha azon tűnődött, mitől válhattak ennyire emberivé, mintha csak ők is egy avant horda lettek volna. De az igazság az, hogy túl sokat jártak a laoni hasadékon túli városokban. Rogern éjszakai csillogása, az emberi civilizáció könnyed életstílusa, ötvöződve hallhatatlan mivoltuk biztos tudatával, lassan átláthatatlan ködbe borította az ősnemes vitál értékrendet. Elvei, íratlan törvényszerűségei jól láthatóan megkoptak a kollektív elmék hitehagyott vásznán.
– Lerin, nem árt, ha tudod, hogy vannak dolgok, amihez az égvilágon semmi közöd sincs! Remélem, világos voltam? – zárta le végül plátói hódolójának évődését a démonvezér.
– Tiszta sor Sil, ne szívd mellre! Nem tudtam, hogy… – mondatát zavara és a lány haragja együttesen harapta el.
– És ne is kombinálj, ha ez egyáltalán lehetséges! A konspirációs készségedre másutt van szükségem! A te feladatod az, hogy kiderítsd, mi lehet az oka, hogy egyre több avant, félember fajzat lebzsel errefelé mostanság. No, és az is érdekelne, miért szaporodtak meg ilyen mértékben. Azt ugye…, remélem legalább is, mindannyian tudjuk, hogyan vélekedik erről a kérdésről a nagy vitál etikai kódex. Nem lenne szabad egy ítéltetett létformával végrehajthatónak elegyedni. Legfőképp megszabadítani bűnének következményeitől – itt megállt, ekkor emlékeinek távlatából egy szomorú pillanatkép bújt elő. – Bizonyos kivételektől eltekintve – sóhajtott fel végül, befejezve gondolatát immáron szavak nélkül.
Szemei előtt az ifjú Renion sziluettje tűnt fel, amint sokkos ijedtséggel áll az üszkös fák között, körülötte a fáklyaként lángoló vert sereg katonáival.
– Szóval! – összegezte zárszóként Silia. – Először is, feltűnés nélkül lelépünk innen, és lehetőleg minél több használható tudnivalót begyűjtünk a szóban forgó záradékkal kapcsolatosan.
Silia mélyen belenyúlt a csalókán könnyed szövésű Korleán kabátja lebernyegébe. Kelméje megannyi bajból húzta már ki, és csak neki mutatta selymes mivoltát. Ez volt az egyetlen viselhető kis kedvenc, amely megunhatatlannak bizonyult, tekintve, hogy vele együtt növekedett. Az öreg lényrokon ködfelleg, amelyből a ruhadarabot szőtték, hűséggel szolgálta már kislány kora óta. Mindig érdekes volt ezt az anyagot érinteni, amely egyszerre tűnt éterinek, és egyúttal kézzelfoghatónak. Tapintásra selyem, látványra fekete gyöngyház fénnyel csillanó tüll anyagnak hatott. Lágy sivatagi homokszemekként folytak át ujjai között a különös „kelme” szálai, ahogy a zsebecskébe rejtett, tőrökben végződő, üreges kristályfiolákat finoman megmarkolta.
– Nos, fiúk! – tette ki végül az asztalra a felismerhetetlenség amorf arcú bálványocskáit. – Kinek ismerős a név, ha azt mondom, elmeharmat?
– Sil, ugye nem gondolod komolyan, hogy ezeket a mentális tetveket egyáltalán hajlandó vagyok zsebrevágni? – fakadt ki Garon. – Én ugyan hozzájuk nem nyúlok!
– Pedig kénytelen leszel! Ha ölnünk kell ahhoz, hogy bármilyen tudáshoz jussunk általuk, akkor már olyan mindegy, kit és milyen módszerrel. Nem igaz? Egyébiránt addig, amíg a fiolába vannak zárva, veszélytelenek. Megjegyzem, nem tetvek, hanem atkák.
– Tök mindegy, én utálom őket, undorodom tőlük! – Garon berzenkedő viszolygással hátrált az asztaltól, társai szolidabb, ám helyeslő morajjal nyugtázták kirohanását. Ami viszont Siliát illeti, neki csupán néhány érvébe került nyugalomra inteni embereit.
– Aki menni akar, most szóljon, de ne számítson saját birtokra Wollon földön. Megjegyzem, mit gondoltok, Lord Siledon hogyan tett szert akkora befolyásra azon a vidéken? Hadd segítsek kitalálni! – mondta, s közben a szóban forgó üvegecskékre bökött. – Gyűlölte a kémeket, sohasem bízott bennük, inkább eltett láb alól mindenkit, akit csak veszélyesnek gondolt. Tette mindezt úgy, hogy az ellenségei személyiségét mindörökre a magáénak tudhatta…, általuk. Szóval, lehet fintorogni ugyan, ám az az előny sem elhanyagolható, amit ezekkel a parazitákkal nyerhetünk! Ugye emlékeztek arra, amit Lerin mondott? Csak ez az egyetlen, lehetséges esély megnyernünk ezt a háborút, amit már nem is a farkasok ellen kell megnyernünk. Ma sajátjaink támadnak önmagukra, és az ország, amelyet Granakh és elődei évezredeken át építettek, lassacskán darabjaira hull… Neriennek csupán egyetlen döntésébe kerül, és akár le is törölhet minket a föld színéről! Még egyszer mondom tehát: lehet undorodni, de az is lehet, ti mind, akik eljöttetek… – mutatott végig a berzenkedőkön, akik most már némán hallgatták Silia indulattal teli szónoklatát – hogy már nem lesz hová hazamennetek! Vagy esetleg takaríthatjátok a királynő kenneljeit, és akkor még örülhettek, hogy ennyivel megúsztátok, és hogy ilyen páratlanul csodálatos elfoglaltság jutott nektek osztályrészül! Tehát, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én a helyetekben inkább belevágnék, mint hogy a hátralévő néhány évezredben…, ki tudja, mennyi időben…, trágyát lapátoljak a házi ordasai alól!
– Rendben van, Sil! Mit kell tennünk? – Garon elsőként nyúlt a kristályért, meglehet, tettvágyát csupán a hiúság vezette, azonban az eredmény szempontjából ez teljesen lényegtelen volt. Ez a többiek ellenérzéseit is csillapította.
– Elsősorban az avant fajzatokra kell rámenni ezekkel. Mindenki a saját útvonalán, a már korábban megbeszélt úton indul el Kolonorba. Mindeközben összegyűjt, és kisajtol minél többet az áldozatokból, ez minden!
– Rendben – bólintott Lerin elsőként, és maga is magáévá tett egyet a csodafegyverekből.
– Akkor oszolj! – hangzott el végül az utolsó parancs Siliától.
Az „elmetetvek”, ahogy azt Garon emlegette, hátborzongató hatékonysággal váltották be a hozzájuk fűződő reményeket, jóllehet valóban megvolt minden okuk a félelemre. Silia magánkülönítményéből jó néhányan az elmeharmat táplálékává váltak, még mielőtt hozzá juthattak volna a vizsgált ellenség személyiségi jegyeihez, vagy a tudatához. Nem volt sok tennivaló a fegyverrel. A kristály hegyes végét, akár egy tőrt, beleszúrni az áldozatba, majd egy finom csavaró mozdulattal, nemes egyszerűséggel beletörni az alanyba. Az előbb gyanútlan vitálnak, ki létsíkváltáson törte volna a fejét, hogy regenerálódjon, rá kellett jönnie, hogy képtelen minderre. A belefúródott tárgyból kirajzó élőlények milliónyi falánk sáska módjára ragadnak el mindent, amit csak tudnak. Elsőként az izomzat rugalmasságát, azután ezzel együtt megszűnik a kapcsolat az éjszülött lény ütötte mentálfolyosó és az entitás közt, amely a létsíkváltást biztosította. Eltűnnek a gondolatai, minden, ami abban a pillanatban megfordul a fejében. Majd az emlékképek és az álmok. Ezután az érzések. A jelen sokkja, aztán a múlt érzetemlékei Végül, néhány pillanattal később, az áldozat a felismerhetetlenségig torzul. Vonásai jellegtelen bőrgolyóvá olvadnak össze. Majd kisebb hullámzó agónia után széthullik mindaz, ami valaha ő volt.
A lényeg ezt követően már az elmeharmat apróságaiban lakozik, amit már csak a megfelelő szakértelemmel ki kell nyerni, ám ez a feladat nem egyszerű.
Szó, ami szó sok vitál-avant lelte „halálát” általuk, de akadtak köztük árnyrendesek is szép számmal. A fehér bölcsek rendjét csaknem teljesen kiirtották, néhány rejtőzködőtől eltekintve. De a lényeg nem a legyilkolt rivális szervezetek katonáinak sikeres megsemmisítésében volt. Az elméjükből kiszedett információk egyetlen, még súlyosabb felismerésre engedtek következtetni. Egy felismerésre, amely minden eddig ismert, vagy inkább tudni vélt erőviszonyt megváltoztathat. Sőt, meglehet, hogy az ellenségeinkről alkotott kép is mindörökre megváltozik…