Csáky Imre

Tündekrónikák

(Útban Kolonor felé)

Az indulás előtti élcelődések ez­út­tal sem ma­rad­tak el. Lerin már-már irigy­kedve fi­gyelte, amint Silia sokat sej­te­tően jobb be­lá­tásra bírta Nidiont. Talán azért is, mert egyik régen dé­del­ge­tett gon­do­la­tá­ban ked­ve­se­ként ra­jon­gott Silia iránt, habár a lányt ez a moz­za­nat ke­vésbé ér­de­kelte.

–  Befejeztétek a bájolgást? – ér­dek­lő­dött epés sér­tett­ség­gel Lerin.

A többiek természetesen a friss plety­ka­té­mára éhezve fü­lel­tek, ar­cu­kon egy­fajta kí­ván­csis­kodó fin­tor­ral. Ked­vükre való volt az ef­féle köz­já­ték. Sil, is­merve em­be­rei ilyen irá­nyú gyen­ge­sé­geit, ezért sem be­csülte túl sokra őket. Meg­vol­tak a maga cél­jai, és ő tudta, kitől mire szá­mít­hat. Mint ahogy azt is, ho­gyan irá­nyít­hatja az os­toba, fel­szí­nes­ség­gel át­ita­tott lélek­gyenge sze­mé­lyi­sé­ge­ket. Néha azon tű­nő­dött, mitől vál­hat­tak ennyire em­be­rivé, mintha csak ők is egy avant horda let­tek volna. De az igaz­ság az, hogy túl sokat jár­tak a laoni ha­sa­dé­kon túli vá­ro­sok­ban. Rogern éj­sza­kai csil­lo­gása, az em­beri ci­vi­li­zá­ció könnyed élet­stí­lusa, öt­vö­ződve hall­ha­tat­lan mi­vol­tuk biz­tos tu­da­tá­val, las­san át­lát­ha­tat­lan ködbe bo­rí­totta az ős­ne­mes vitál ér­ték­ren­det. Elvei, írat­lan tör­vény­sze­rű­sé­gei jól lát­ha­tóan meg­kop­tak a kol­lek­tív elmék hi­te­ha­gyott vász­nán.

–  Lerin, nem árt, ha tudod, hogy van­nak dol­gok, ami­hez az ég­vi­lá­gon semmi közöd sincs! Re­mé­lem, vi­lá­gos vol­tam? – zárta le végül plá­tói hó­do­ló­já­nak évő­dé­sét a dé­mon­ve­zér.

–  Tiszta sor Sil, ne szívd mellre! Nem tud­tam, hogy… – mon­da­tát za­vara és a lány ha­ragja együt­te­sen ha­rapta el.

–  És ne is kombinálj, ha ez egyál­ta­lán le­het­sé­ges! A kons­pi­rá­ciós kész­sé­gedre má­sutt van szük­sé­gem! A te fel­ada­tod az, hogy ki­de­rítsd, mi lehet az oka, hogy egyre több avant, fél­em­ber faj­zat leb­zsel er­re­felé mos­tan­ság. No, és az is ér­de­kelne, miért sza­po­rod­tak meg ilyen mér­ték­ben. Azt ugye…, re­mé­lem leg­alább is, mind­annyian tud­juk, ho­gyan vé­le­ke­dik erről a kér­dés­ről a nagy vitál eti­kai kódex. Nem lenne sza­bad egy ítél­te­tett lét­for­má­val vég­re­hajt­ha­tó­nak ele­gyedni. Leg­fő­képp meg­sza­ba­dí­tani bű­né­nek kö­vet­kez­mé­nyei­től – itt meg­állt, ekkor em­lé­kei­nek táv­la­tá­ból egy szo­morú pil­la­nat­kép bújt elő. – Bi­zo­nyos ki­vé­te­lek­től el­te­kintve – só­haj­tott fel végül, be­fe­jezve gon­do­la­tát im­má­ron sza­vak nél­kül.

Szemei előtt az ifjú Renion szilu­ettje tűnt fel, amint sok­kos ijedt­ség­gel áll az üsz­kös fák kö­zött, kö­rü­lötte a fák­lya­ként lán­goló vert sereg ka­to­nái­val.

–  Szóval! – összegezte zárszóként Silia. – Elő­ször is, fel­tű­nés nél­kül le­lé­pünk innen, és le­he­tő­leg minél több hasz­nál­ható tud­ni­va­lót be­gyűj­tünk a szó­ban forgó zá­ra­dék­kal kap­cso­la­to­san.

Silia mélyen belenyúlt a csa­ló­kán könnyed szö­vésű Korleán ka­bátja le­ber­nye­gébe. Kel­méje meg­annyi baj­ból húzta már ki, és csak neki mu­tatta sely­mes mi­vol­tát. Ez volt az egyet­len vi­sel­hető kis ked­venc, amely meg­unha­tat­lan­nak bi­zo­nyult, te­kintve, hogy vele együtt nö­ve­ke­dett. Az öreg lényrokon köd­fel­leg, amely­ből a ru­ha­da­ra­bot szőt­ték, hű­ség­gel szol­gálta már kis­lány kora óta. Min­dig ér­de­kes volt ezt az anya­got érin­teni, amely egy­szerre tűnt éte­ri­nek, és egyút­tal kéz­zel­fog­ha­tó­nak. Ta­pin­tásra se­lyem, lát­ványra fe­kete gyöngy­ház fénnyel csil­lanó tüll anyag­nak ha­tott. Lágy si­va­tagi ho­mok­sze­mek­ként foly­tak át ujjai kö­zött a kü­lö­nös „kelme” szá­lai, ahogy a zse­becs­kébe rej­tett, tő­rök­ben vég­ződő, üre­ges kris­tály­fi­o­lá­kat fi­no­man meg­mar­kolta.

–  Nos, fiúk! – tette ki végül az asz­talra a fel­is­mer­he­tet­len­ség amorf arcú bál­vá­nyocs­káit. – Kinek is­me­rős a név, ha azt mon­dom, el­me­har­mat?

–  Sil, ugye nem gondolod komolyan, hogy eze­ket a men­tá­lis tet­ve­ket egy­ál­ta­lán haj­landó va­gyok zsebre­vágni? – fa­kadt ki Garon. – Én ugyan hoz­zá­juk nem nyú­lok!

–  Pedig kénytelen leszel! Ha ölnünk kell ahhoz, hogy bár­mi­lyen tu­dás­hoz jus­sunk ál­ta­luk, akkor már olyan mind­egy, kit és mi­lyen mód­szer­rel. Nem igaz? Egyéb­iránt addig, amíg a fi­o­lába van­nak zárva, ve­szély­te­le­nek. Meg­jegy­zem, nem tet­vek, hanem atkák.

–  Tök mindegy, én utálom őket, un­do­ro­dom tőlük! – Garon ber­zen­kedő vi­szoly­gás­sal hát­rált az asz­tal­tól, tár­sai szo­li­dabb, ám he­lyeslő mo­raj­jal nyug­táz­ták ki­ro­ha­ná­sát. Ami vi­szont Siliát il­leti, neki csu­pán né­hány ér­vébe ke­rült nyu­ga­lomra in­teni em­be­reit.

–  Aki menni akar, most szóljon, de ne szá­mít­son saját bir­tokra Wol­lon föl­dön. Meg­jegy­zem, mit gon­dol­tok, Lord Sile­don ho­gyan tett szert ak­kora be­fo­lyásra azon a vi­dé­ken? Hadd se­gít­sek ki­ta­lálni! – mondta, s köz­ben a szó­ban forgó üve­gecs­kékre bö­kött. – Gyű­lölte a ké­me­ket, so­ha­sem bí­zott ben­nük, in­kább el­tett láb alól min­den­kit, akit csak ve­szé­lyes­nek gon­dolt. Tette mind­ezt úgy, hogy az el­len­sé­gei sze­mé­lyi­sé­gét mind­örökre a ma­gá­é­nak tud­hatta…, ál­ta­luk. Szó­val, lehet fin­to­rogni ugyan, ám az az előny sem el­ha­nya­gol­ható, amit ezek­kel a pa­ra­zi­ták­kal nyer­he­tünk! Ugye em­lé­kez­tek arra, amit Lerin mon­dott? Csak ez az egyet­len, le­het­sé­ges esély meg­nyer­nünk ezt a há­bo­rút, amit már nem is a far­ka­sok ellen kell meg­nyer­nünk. Ma sa­ját­ja­ink tá­mad­nak ön­ma­gukra, és az or­szág, ame­lyet Granakh és elő­dei év­ez­re­de­ken át épí­tet­tek, las­sacs­kán da­rab­jaira hull… Nerien­nek csu­pán egyet­len dön­té­sébe kerül, és akár le is tö­röl­het min­ket a föld szí­né­ről! Még egy­szer mon­dom tehát: lehet un­do­rodni, de az is lehet, ti mind, akik eljöt­te­tek… – mu­ta­tott végig a ber­zen­ke­dő­kön, akik most már némán hall­gat­ták Silia in­du­lat­tal teli szó­nok­la­tát – hogy már nem lesz hová ha­za­men­ne­tek! Vagy eset­leg ta­ka­rít­hat­já­tok a ki­rálynő ken­nel­jeit, és akkor még örül­het­tek, hogy ennyi­vel meg­úsz­tá­tok, és hogy ilyen pá­rat­la­nul cso­dá­la­tos el­fog­lalt­ság ju­tott nek­tek osz­tály­ré­szül! Tehát, nem tudom, ti hogy vagy­tok vele, de én a he­lye­tek­ben in­kább be­le­vág­nék, mint hogy a hát­ra­lévő né­hány évez­red­ben…, ki tudja, mennyi idő­ben…, trá­gyát la­pá­tol­jak a házi or­da­sai alól!

–  Rendben van, Sil! Mit kell ten­nünk? – Garon el­ső­ként nyúlt a kris­tá­lyért, meg­le­het, tett­vá­gyát csu­pán a hi­ú­ság ve­zette, azon­ban az ered­mény szem­pont­já­ból ez tel­je­sen lé­nyeg­te­len volt. Ez a töb­biek el­len­ér­zé­seit is csil­la­pí­totta.

–  Elsősorban az avant fajzatokra kell rá­menni ezek­kel. Min­denki a saját út­vo­na­lán, a már ko­ráb­ban meg­be­szélt úton indul el Kolo­norba. Mind­eköz­ben össze­gyűjt, és ki­saj­tol minél töb­bet az ál­do­za­tok­ból, ez min­den!

–  Rendben – bólintott Lerin első­ként, és maga is ma­gá­évá tett egyet a cso­da­fegy­ve­rek­ből.

–  Akkor oszolj! – hangzott el végül az utolsó pa­rancs Siliától.

Az „elmetetvek”, ahogy azt Garon em­le­gette, hát­bor­zon­gató ha­té­kony­ság­gal vál­tot­ták be a hoz­zá­juk fű­ződő re­mé­nye­ket, jól­le­het va­ló­ban meg­volt min­den okuk a fé­le­lemre. Silia ma­gán­kü­lö­nít­mé­nyé­ből jó né­há­nyan az el­me­har­mat táp­lá­lé­kává vál­tak, még mi­előtt hozzá jut­hat­tak volna a vizs­gált el­len­ség sze­mé­lyi­ségi je­gyei­hez, vagy a tu­da­tá­hoz. Nem volt sok ten­ni­való a fegy­ver­rel. A kris­tály he­gyes végét, akár egy tőrt, be­le­szúrni az ál­do­zatba, majd egy finom csa­varó moz­du­lat­tal, nemes egy­sze­rű­ség­gel be­le­törni az alanyba. Az előbb gya­nút­lan vitál­nak, ki lét­sík­vál­táson törte volna a fejét, hogy re­ge­ne­rá­lód­jon, rá kel­lett jön­nie, hogy kép­te­len mind­erre. A be­le­fú­ró­dott tárgy­ból ki­rajzó élő­lé­nyek mil­lió­nyi fa­lánk sáska mód­jára ra­gad­nak el min­dent, amit csak tud­nak. El­ső­ként az izom­zat ru­gal­mas­sá­gát, azután ezzel együtt meg­szű­nik a kap­cso­lat az éjszülött lény ütötte mentál­fo­lyosó és az en­ti­tás közt, amely a lét­sík­vál­tást biz­to­sí­totta. El­tűn­nek a gon­do­la­tai, min­den, ami abban a pil­la­nat­ban meg­for­dul a fe­jé­ben. Majd az em­lék­ké­pek és az álmok. Ez­után az ér­zé­sek. A jelen sokkja, aztán a múlt ér­zet­em­lé­kei Végül, né­hány pil­la­nat­tal ké­sőbb, az ál­do­zat a fel­is­mer­he­tet­len­sé­gig tor­zul. Vo­ná­sai jel­leg­te­len bőr­go­lyóvá ol­vad­nak össze. Majd ki­sebb hul­lámzó agó­nia után szét­hul­lik mindaz, ami va­laha ő volt.

A lényeg ezt követően már az elme­har­mat apró­sá­gai­ban la­ko­zik, amit már csak a meg­fe­lelő szak­ér­te­lem­mel ki kell nyerni, ám ez a fel­adat nem egy­szerű.

Szó, ami szó sok vitál-avant lelte „ha­lá­lát” ál­ta­luk, de akad­tak köz­tük árny­ren­de­sek is szép szám­mal. A fehér böl­csek rend­jét csak­nem tel­je­sen ki­ir­tot­ták, né­hány rej­tőz­kö­dő­től el­te­kintve. De a lé­nyeg nem a le­gyil­kolt ri­vá­lis szer­ve­ze­tek ka­to­nái­nak si­ke­res meg­sem­mi­sí­té­sé­ben volt. Az el­mé­jük­ből ki­sze­dett in­for­má­ciók egyet­len, még sú­lyo­sabb fel­is­me­résre en­ged­tek kö­vet­kez­tetni. Egy fel­is­me­résre, amely min­den eddig is­mert, vagy in­kább tudni vélt erő­vi­szonyt meg­vál­toz­tat­hat. Sőt, meg­le­het, hogy az el­len­sé­geink­ről al­ko­tott kép is mind­örökre meg­vál­to­zik…