Babits Mihály

Balassa

Igen tisztelt Hölgyeim és Uraim,

mikor legrégibb magyar „klasszikus köl­tőnk" em­lé­ke­ze­tére így össze­gyű­lünk, egy val­lo­más­sal tar­to­zunk ma­gunk­nak: na­gyon ke­véssé is­mer­jük klasszi­ku­sa­in­kat. Lel­künk nincs át­itatva sza­va­ik­kal, s talán job­ban tud­juk idézni ide­gen na­gyo­két, mint a ma­gun­kéit. Iro­dal­munk szent köny­veit alig lát­juk va­laha más ki­adás­ban, mint amit az óva­tos Is­kola ke­zünkbe nyo­mott. Ki­lépve a padok közül, sie­tünk vég­képp ki­cse­rélni a Múlt e lap­jait az Élet és Jelen lap­jai­val: az új­ság­la­pok­kal. Ezzel szel­lemi örök­sé­gün­ket dob­juk a lom­tárba, s lel­kün­ket a Pil­la­nat sze­lei­nek zsák­má­nyává en­ged­jük át. A ma­gyar lélek fur­csa in­ga­tag­sá­gá­nak, si­va­tag gyö­kér­te­len­sé­gé­nek nem­csak tü­nete, hanem egyik oka is ez. Szel­lemi erőt és tar­tást csak ér­zelmi és gon­do­lati ha­gyo­mány adhat: és ez az, amit az iro­da­lom klasszi­ku­sai­ban ta­lá­lunk. Az em­lé­ke­zés nél­küli nem­zet in­ga­tag és hó­bor­tos lenne, mint az em­lé­ke­zés nél­küli ember: mégis nagy dolog az, hogy ér­zel­me­ket és gon­do­la­to­kat is örö­köl­he­tünk őseink­től, s nem­csak föl­det és házat. Ér­zelmi és gon­do­lati ha­gyo­mány más szó­val em­beri ha­gyo­mányt je­lent; lel­kek ele­ven­sé­gét a mi lel­künk­ben; na­gyon kü­lön­böző va­la­mit attól a holt be­tű­tö­meg­től, amit ren­de­sen a klasszi­ku­sok­ban látni szok­tak. S talán éppen arra jók az ilyen ün­nep­sé­gek és össze­jö­ve­te­lek, hogy a holt be­tűk­ből va­la­mit ele­ven és han­gos sza­vakra vált­has­sunk, s ezzel mégis kö­ze­lebb fér­jünk ahhoz az ele­ven em­beri va­la­mi­hez, ami a betűk mö­gött van. Mint a spi­ri­tiszta sze­án­szo­kon: szel­le­met idé­zünk, az em­bert idéz­zük.

Az a szellem, akit ma akarunk idézni, Höl­gyeim és Uraim, a ma­gyar iro­da­lom első nagy köl­tői egyé­ni­sége, a leg­ré­gibb nagy ma­gyar poéta, nem ér­ke­zett mind­járt a ma­gyar Kul­túra böl­cső­ko­rá­ban – még ha csak az eu­ró­pai ma­gyar kul­tú­rát ért­jük is. Több mint fél­ezer év telt már le, mióta Szent Ist­ván Szűz Má­riá­nak aján­lotta föl po­gány or­szá­gát – aki ez­út­tal egy ki­csit a Nyu­gati Kul­túra is­ten­nő­je­ként is sze­re­pelt, mert a ma­gyar az új val­lás­ban kez­det­től fogva az új Kul­tú­rát látta: azaz al­kal­maz­ko­dást az új kör­nye­zet­hez, mely nem tűrte a po­gány, nomád er­köl­csö­ket. Késő jö­ve­vé­nye a nagy nép­ván­dor­lás­nak, egy mű­ve­lődni kezdő ke­resz­tény Eu­rópa kö­ze­pén: ha nem tud al­kal­maz­kodni, el­pusz­tul. Szent Ist­ván ma­gyar­jai tel­jes jó­zan­ság­gal ítél­ték meg a hely­ze­tü­ket; s ami­kor le­mondva tán fájó nosz­tal­giá­val, de a vég­le­ges­ség tiszta ér­zé­sé­vel, le­mondva a régi is­te­nek­ről, Nyu­gat felé, a ke­resz­tény­ség felé for­dí­tot­ták lel­kü­ket, iro­dal­munk fej­lő­dé­sét is oly úton in­dí­tot­ták el, ame­lyen nem volt vissza­té­rés. S azóta a ma­gyar lélek együtt érez és él, szen­ved, vo­nag­lik a Nyu­gat lel­ké­vel, úgy kö­vetve annak szel­lemi áram­la­tait, mint ahogy a leg­ki­sebb fa is arra haj­lik a szél­ben, amerre a na­gyok. Ám a régi is­te­nek ma­kacsok vol­tak, s első bosszú­juk a ma­gyar kö­zép­kor szel­lemi med­dő­sége. A ma­gyar híven és el­szán­tan ölti ma­gára a ke­resz­tény csu­hát; utá­na­csi­nálja a szen­tek­nek ön­sa­nyar­ga­tá­sait, utána­ál­modja a misz­ti­ku­sok ál­mait – de mind­ezt in­kább egy neo­fita en­ge­del­mes buz­gal­má­val, ön­meg­adá­sá­val, el­ha­tá­ro­zott nagy aka­ra­tá­val, mint­sem ösz­tö­nös és mély­ről lob­bant tűz­zel, in­kább tu­da­tos al­kal­maz­ko­dás­sal, mint el­ra­gad­ta­tott spon­tán­ság­gal. A nagy lírát pedig nem a józan al­kal­maz­ko­dás, hanem éppen az el­ra­gad­ta­tott spon­tán­ság szüli. Ama régi is­te­nek a Ter­mé­szet is­te­nei vol­tak; s a ma­gyar­ság hiába ipar­ko­dott tel­jes jóhi­szem­mel be­le­élni magát oly vi­lág­né­zetbe, mely a Ter­mé­szet meg­ve­té­sét, sőt meg­ta­ga­dá­sát hir­dette. Az eu­ró­pai ma­gyar kul­túra gyü­möl­csei csak akkor hajt­hat­tak ki, mikor maga a nyu­gati lélek is vissza­tért a Ter­mé­szet csil­logó és édes for­rá­sai­hoz.

S így történt. Mikor jött a nagy eu­ró­pai föl­lé­leg­zés, a re­ne­szánsz, a ma­gyar az elsők egyike, akik hosszú és mély lé­leg­ze­tet vesz­nek, a Nagy Lé­leg­ze­tet, mely egy ref­lex ön­kény­te­len­sé­gé­vel váltja ki ön­ma­gát egyik nép­től a má­si­kig. A Balassa lé­leg­zete volt ez, a gyö­nyörű me­ző­kön: az első ma­gyar köl­tői egyé­ni­ség je­lent meg a föl­dön. S ez volt az igazi ma­gyar re­ne­szánsz: nem va­lami kész­akart maj­mo­lás, nem az udvar re­ne­szán­szá­nak pün­kösdi ki­rály­sága, a Má­tyás ki­rály olasz mű­vé­szek­től és hu­ma­nis­ták­tól nyüzsgő pa­lo­tái­nak efe­mer ra­gyo­gása, amit oly hamar ki­ol­tott a török hó­dí­tás. De sem­mi­féle vihar nem olt­hatta ki a lán­got, ami végre meg­fo­gant a ma­gyar lé­lek­ben – íme, ez a leg­ré­gibb nagy ma­gyar poéta, a ma­gyar re­ne­szánsz igazi reprezen­tativ manje már a sötét har­cok ide­jén élt, s a bar­bár­ság el­leni küz­de­lem­ben esett el, itt Esz­ter­gom vá­rá­ban, há­rom­száz­egy­né­hány évvel ez­előtt. Idéz­zük őt, ezt a ma­gyar Vil­lont, ahogy ne­ve­zik, élet- és ter­mé­szet­sze­re­te­té­vel, pompa- és szín­ked­ve­lé­sé­vel, erő­sza­kos, nagy­úri vé­ré­vel – aho­gyan első lá­tásra föl­tű­nik, gőgös és ka­lan­dos szám­űzött, rab­ló­lo­vag és csa­vargó. Őbenne tá­mad­tak föl a régi is­te­nek, s benne bé­kül­tek ki a Nyu­gat új is­te­nei­vel. Mert vad har­cos volt és mű­velt költő és eu­ró­pai szel­lem és ma­gyar lélek. Har­cai és gá­láns sze­rel­mei kö­zött, és lova mel­lett a füvön fek­té­ben, olasz és latin re­ne­szánsz köl­tő­ket ol­va­sott, s Nyu­gat e hang­jai föl­sza­ba­dí­tot­ták benne Kelet meleg fan­tá­ziá­ját és in­du­la­tait, me­lye­ket fa­já­ban épp e Nyu­gat val­lása oly soká el­nyo­mott és né­ma­ságra ítélt. Így lett ő mű­vé­szi és eu­ró­pai ma­gas­ságra eme­lője a vi­rág­éne­kek­nek, a régi ma­gyar­ság e po­gány sze­relmi és ter­mé­szeti lí­rá­já­nak. Ke­leti kép­gaz­dag­ság s bib­liai pár­hu­za­mos­ság jel­lemzi ezt a lírát, mely a nép el­nyo­mott és el­nyom­ha­tat­lan mé­lyei­ből eredve, föl­ha­tott és is­ko­lát csi­nált a leg­ma­ga­sabb kö­rök­ben, a ha­tal­mas oli­gar­chák kas­té­lyai­ban.

Ezekkel a szavakkal foglaltam össze a Balassa je­len­tő­sé­gét és ha­tá­sát, mikor nem­rég egy pá­ri­zsi fo­lyó­irat föl­kért, hogy rövid cikk­ben is­mer­tes­sem meg a ma­gyar iro­da­lom főbb alak­jait és áram­la­tait a fran­cia kö­zön­ség­gel. Ha a költő em­beri alak­ját is meg akar­tam volna raj­zolni, nem ke­vésbé fé­nyes képet fest­het­tem volna azok­ból a köz­tu­do­mású ro­man­ti­kus ada­tok­ból, ame­lye­ket min­den is­ko­la­könyv­ben meg­ta­lá­lok róla. Balassa, aki­ről több re­gényt írtak már, va­ló­ban re­gény­alak. Re­gé­nyes már a miliő, ahol szü­le­tett és fel­nőtt: az ég­be­nyúló Kékkő vára, a vad, pom­pás gyer­mek­kor, vi­tézi pró­bák és já­té­kok közt, egy híres és szi­gorú pré­di­ká­tor lelki ve­ze­tése alatt. Aztán: apját a bécsi udvar kü­lö­nös vá­das­ko­dá­sok alap­ján el­fo­gatja – ül­dö­zés, buj­do­sás –, majd ismét ke­gye­lem, s a meg­nyílt csá­szári kegy! Mennyi ka­land és lát­vány az if­jú­nak, aki 21 éves ko­rá­ban ott van Bécs­ben a Ru­dolf ko­ro­ná­zási ün­ne­pé­lyén, sőt pro­du­kálja magát, és egy ma­gyar ju­hász­tánc be­mu­ta­tá­sá­val ra­gadja el az egy­be­gyűlt ud­vari mél­tó­sá­go­kat, s oszt­rák dip­lo­ma­tá­kat és gróf­nő­ket. Ó, a tánc, tánc­nó­ták, élet, if­jú­ság, sze­re­lem! Ó, vidám, csengő, if­jú­kori rímek! ami­ket le­he­tet­len nem idézni:

Táncban orcád pirulása, mint rózsa nyí­lása,
Ajakid­nak mo­soly­gása, mint ég vil­lám­lása,
Tag­ja­id­nak hor­do­zása,
Mint vi­zek­nek szép fo­lyása,
Csön­des el­mú­lása.

Csodálatos szép térdednek ékesen haj­lása,
Mint an­gyal­nak még régen­ten földre le­szál­lása,
Kéz­hez magad szép adása,
Nyár­ban mint szőlő nyí­lása,
Ne­ki­úju­lása.

És a szerelmet nyomban fölváltja a Ka­land, vi­tézi ka­lan­dok egész sora, Eger vég­vá­rá­ban, a Dobó Ist­ván híres vá­rá­ban – vég­vár, por­tyá­zá­sok, re­gé­nyes miliő, amik­nek em­lé­két jól őrzik a di­ák­ko­runk óta könyv nél­kül tu­dott stró­fák:

Vitézek, mi lehet
E széles föld fe­lett
Szebb dolog a vé­gek­nél?
Ho­lott ki­ke­let­kor
A sok szép madár szól,
Kivel ember ugyan él;
Mező jó il­la­tot,
Az ég szép har­ma­tot
Ad, ki ked­ves min­den­nél.

Gyönyörű, nagy, szabad élet ez, az Isten nagy sza­bad ege alatt, ahol még a kínok is szép­sé­ge­sekké vál­nak: egy igazi sze­rel­mes dalia élete:

Mint sík mezőn csak egy szálfa egye­dül úgy élek,
Sze­re­lem tüzes láng­játul szí­vem­ben én égek.

Igen, még a boldogtalan szen­ve­dély is csupa szép­ség és ro­man­tika ebben a lo­vag­re­gény­ben. Ebben az idő­ben ve­gyül és zen­dül a ver­sekbe foly­ton ugyanaz a név, a Juliáé, aki­ről a stró­fák kez­dő­be­tűi ki­ad­ják és el­árul­ják, hogy igazi neve Losonczy Anna. Oly­kor gá­láns és vidám ud­var­lás­nak hat ez a sze­re­lem, pat­togó, né­pies rit­mu­sok­ban:

Én drágalátos palotám,
Jó illatú piros ró­zsám,
Gyö­nyörű szép kis vi­o­lám,
Élj so­káig, szép Jú­liám!

Föltámada napom fénye,
Szemöldök fe­kete szénje,
Két sze­mem vi­lá­gos fénye,
Élj, élj, éle­tem re­mé­nye!
– – – – – – – – – – – – – –
Juliámra hogy talá­lék,
Örö­möm­ben így kö­szönék,
Tér­det, fejet néki haj­ték,
Kin ő csak elmoso­lyo­dék.

Máskor mélyen zengő, érzelmes ak­kor­do­kat han­gol a gyö­nyörű név, me­lyek fe­led­he­tet­le­nül vissz­han­goz­nak a lé­lek­ben: méla li­tá­ni­ája a sze­re­lem­nek:

Júlia két szemem,
Olthatatlan sze­nem,
Vég­he­tet­len sze­rel­mem,
Júlia víg ked­vem
Néha nagy ke­ser­vem
Örö­möm és gyöt­rel­mem …

De nem szabad itt engednem annak a kí­sér­tés­nek, ami pedig oly csá­bító lenne, hogy ked­vemre tur­kál­jak ezek közt a gyö­nyörű ver­sek közt, ra­kásra idézve ked­ves so­rai­mat, stró­fái­mat. Saj­nos, nem­igen időz­he­tek a ver­sek­kel; és nem is ér­te­kez­he­tek itt róluk.

Jól ismert regény ez: a szép Julia, immár Ungnád Kris­tófné, a vár­ka­pi­tány neje, el­len­áll a tüzes költő ost­ro­má­nak: a re­gény­hős ter­mé­sze­te­sen dacos ha­rag­gal messze­bujdosik, új ha­dakba száll, ka­lan­dos er­dé­lyi lá­za­dá­sok­ban sze­re­pel, s az erdős kis or­szág fe­je­del­mé­nek fog­lya lesz. Ez a fe­je­de­lem nem egyéb, mint Bá­thory Ist­ván, aki a mű­velt és elő­kelő fog­lyot ba­rát­ság­gal tartja ud­va­rá­ban – ugyanaz a Bá­thory, aki köz­ben len­gyel ki­rály lesz, és viszi ma­gá­val a fo­goly re­gény­hőst! Gyula­fehér­várott, Krak­kó­ban, Balassa min­de­nütt ga­val­lér, min­de­nütt hó­dító lovag, új és új énekre han­golja húr­jait, s új és új nő­ne­ve­ket fűz ver­se­ibe. S már nem fo­goly többé, már a ki­rály ba­rátja, kö­vete, és már ismét ott­hon van, s Eger­ben van, és sze­rel­me­sé­nél van, és di­a­dal­ma­san zeng­nek új Julia-dalok! Di­a­dal­ma­san, s majd újra ha­rag­gal – s akkor jön a költő dacos há­zas­sága Dobó Krisz­ti­ná­val, aki uno­ka­test­vére volt! S akkor mintha a pokol szö­vet­kezne egy­szerre el­lene: fe­le­sé­gé­nek kap­zsi s va­gyon­féltő ro­ko­nai kü­lö­nös vá­da­kat do­bál­nak, a költő kap­kod ide-oda, val­lá­sát vál­toz­tatja, fur­csa hí­re­ket hal­lat ma­gá­ról… Ezt a ro­man­ti­kus éle­tet egy ro­man­ti­kus buj­do­sás fe­jezi be: mert min­den­ki­től el­hagyva, még fe­le­sé­gé­től is, el­sze­gé­nyedve, s miu­tán Julia is, noha köz­ben öz­vegy­ségre jut­ván, újra „el­veri ma­gá­tól", tör­vény­től ül­dözve, a költő és lovag, most már igazi kóbor lovag, nya­kába veszi a vi­lá­got, megy vissza Len­gyel­honba, majd még to­vább, Óceánum mellé, mint­egy az első buj­dosó kuruc, mert buj­dosó éne­kei va­ló­ban a kuruc aj­kakra ke­rül­tek. És végül a hő­sies ha­za­lá­to­ga­tás, mikor Esz­ter­go­mot ost­ro­molja a török, és a hő­sies, ha­za­fias halál ebben a szent ma­gyar vá­ros­ban, mely annyi em­lék­kel és vér­rel gaz­dag.

Ez ennek az életnek az egyik arca – mert van egy másik arca is, és az már sok­kal ke­vésbé ra­gyogó. A köl­tői nagy­sá­got, amely lelki nagy­ság, nem adja in­gyen a lel­kek is­tene; s ez a köl­tő­élet sem le­he­tett iga­zá­ban oly sima, fé­nyes, gá­láns ro­man­tika, ami­lyen­nek a tan­köny­vek mu­tat­ják. Ebben a lé­lek­ben ten­ger ke­se­rű­ség­nek kel­lett la­koz­nia. S mikor buj­do­sása előtt bú­csút mond ha­zá­já­nak és le­szá­mol éle­té­vel, nem a külső világ ellen pa­nasz­ko­dik. A külső dol­go­kért, mind­azért, amit maga körül lát, a leg­na­gyob­bak­tól a leg­ki­seb­be­kig, ha­zája dicső har­cai­tól szép lo­va­iig és fegy­ve­re­iig, épp­úgy lel­ke­se­dik, mint az­előtt. De benne ma­gá­ban tö­rött meg va­lami, s ez az, ami miatt min­dent el kell hagyni, min­den­nek bú­csút mon­dani.

A költő, aki verseit átkozza meg, egész éle­tét át­kozza meg: mert nem ezek a ver­sek te­szik-e egész éle­té­nek fog­la­la­tát, kvint­esszen­ciá­ját? Ez az élet csak messzi­ről nézve olyan tiszta, gáncs­ta­lan lo­vagi ro­man­tika, amivé az is­ko­la­köny­vek ide­a­li­zál­ják: belül tele a leg­sö­té­tebb el­len­mon­dá­sok­kal, disz­har­mó­ni­ák­kal. Mily nehéz a mo­dern szem­nek be­le­látni a régi éle­tek igazi ke­se­rű­sé­ge­ibe, mily ró­zsa­szín ködön át néz­zük mi a múl­tat! Balassa élet­írója, mikor azt ol­vassa for­rá­sai­ban, hogy a költő „Er­dé­lyig is el­ment fő lo­va­kért" – nem gon­dol egyébre, mint az ős­ma­gyar hu­szár­ka­rak­terre; a „rá­ró­szár­nyon járó hamar lovak" éne­kese bi­zonnyal leg­elő­ke­lőbb ra­jon­gója a szép pa­ri­pá­nak! Pedig a sze­gény költő sok­kal pró­za­ibb okok­ból járt a szép pa­ri­pák után, s az élet­rajz­író más he­lyen maga kény­sze­rül el­be­szélni, hogy lóeladá­sok köz­ve­tí­té­sé­ből ten­gette éle­tét – „ló­ku­pec volt", mint sze­gény Beö­thy Zsolt sze­rette mon­dani. Mi­csoda tá­vol­ság a fé­nyes, gond­ta­lan lovag alak­já­tól, akit az is­ko­lai kis­tük­rök tük­röz­nek! Egyéni ka­rak­tere is távol áll attól a gáncs­ta­lan, kon­ven­ci­o­ná­lis lo­vag­ka­rak­ter­től, amivé az if­jú­sági re­gé­nyek el­raj­zol­ják. Le­ve­le­zése nem­rég lá­tott nap­vi­lá­got. Ezek a le­ve­lek, egyik a másik után, kü­lö­nös ügye­ket em­le­get­nek, s nem a gáncs­ta­lan lo­va­got mu­tat­ják, hanem az em­bert, tele ko­rá­nak és faj­tá­já­nak bű­nei­vel és gyar­ló­sá­gai­val. Nem kell a nagy vá­dakra gon­dolni, amik­kel ül­döz­ték és buj­do­sásba kénysze­rítet­ték. Apró ügyek ezek, me­lyek­ben foly­ton Balassa a vád­lott s a vesz­tes; egyre a ha­tó­sá­gok­kal gyű­lik meg a baja, erő­sza­kos­ko­dás­okért. Egy tiszt­tar­tót vé­resre üt­le­gel, mert eszébe ju­tott, hogy mi­atta ka­pott egy­szer ve­rést gyer­mek­ko­rá­ban. A Rubi­gallus-fiút, egy gaz­dag selmeci bá­nya­pol­gár öccsét, jó­for­mán azért veri meg, mert egy pa­tak­ban mert für­deni vele. A sze­gény Göp­pel bá­nyász­gazda tóba ug­rott előle; s pa­na­sza sze­rint még ár­tat­lan csa­lád­ját is bán­tal­mazta. Sze­relmi ügyei­nek s erő­sza­kos­ko­dá­sai­nak se szeri, se száma. A pa­taki vár­fog­la­lás­sal kap­cso­la­tos há­zas­sági his­tó­ri­ája az egész köz­vé­le­ményt maga ellen uszí­totta. Ki­vé­te­le­sen in­du­la­tos, erő­sza­kos, ön­ma­gán ural­kodni nem tudó ka­rak­ter bon­ta­ko­zik ki ezek­ből a le­ve­lek­ből; ver­sei­nek hát­te­ré­ben a ma­gyar re­ne­szánsz e köl­tője úgy tűnik föl, mint ti­pi­kus re­ne­szánsz ember, fék­te­len és zsar­nok, mint olasz kor­tár­sai, de ma­gyar nyílt­sá­gá­val még őszin­téb­ben az; a ke­ve­rék azon­ban nem sze­ren­csés; s épp­oly ke­véssé al­kal­mas a talaj. A derék Ma­gyar­or­szág nem Itá­lia. Balas­sának nin­csen itt ta­laja, s for­rongó in­du­la­tai­nak min­den ki­tö­rése fél­szeg csí­nye­ket, ki­csi­nyes fel­sü­lést, hal­mo­zódó ferde hely­ze­te­ket ered­mé­nyez.

Egész sorsában van valami végtele­nül sivár tra­gi­kum. A költő nem jobb, mint kora, s ne­künk szinte rosszul esik ma ol­vas­nunk az uta­sí­tá­so­kat, me­lye­ket török fog­lyai kín­za­tá­sára ad („nem ke­gyet­len­ség­nek osten­tatió­jából […]) hanem igen szí­vem sze­rint s bosszú­sá­gom­ból"); vagy a ci­ni­kus ki­je­len­té­se­ket ér­dek­há­zas­sá­gá­ról, és ér­dek­ből való sze­ret­ke­zé­sei­ről. Csak­ugyan érez­zük ilyen­kor, hogy egy csa­lád­ból való ama hír­hedt Balassa Meny­hért­tel. Val­lást és aszonyt úgy cse­rél, mint amaz, kedve és ér­de­kei sze­rint. Más­kor csupa harci ka­land gya­nánt vá­sá­ro­kat foszt ki: Hat­van ost­ro­má­nál pén­zes bol­to­kat tör fel… Sötét kép, s talán nem is való ez ün­nep­ség transz­pa­rense elé; mégis fel kel­lett em­le­getni egy el­ron­tott élet­nek e sötét em­lé­keit, mert hoz­zá­tar­toz­nak az em­ber­hez és a nagy köl­tő­höz is, aki­nek húr­jai­ról épp ezek csal­ják ki a leg­em­be­ribb és leg­ke­resz­té­nyibb han­go­kat; a bűn­bá­nat hang­jait. Az Isten fé­nyes és sötét szá­lak­ból tar­kázza a lel­kek szőt­te­sét, s a bűnök fe­kete folt­jai mellé oda­szövi csil­logó könnyek gyöngy­sze­meit. Balassa élete nem a dicső bűnök si­ke­rei­nek mo­nu­men­tuma, mint az olasz re­ne­szánsz né­mely alak­jáé: nála mindez a moral insanity va­la­hogy nincs he­lyén és nem hasz­nál; anyagi hely­zete nem javul vele, el­len­ke­ző­leg, meg­rom­lik, va­gyo­nát el­veszti, el­len­sé­gei meg­so­ka­sod­nak, vég­ér­he­tet­len pö­rökbe bo­nyo­ló­dik, min­den ha­tó­sá­got maga ellen lázít, s ahogy maga mondja, ő lesz „a köz­ség csu­dája Ma­gya­ror­szág­ban"; a végin jön a dics­te­len ló­ku­pec­ség, s két­ség­beesett ter­vek: el­megy a pár­mai her­ceg­hez zsol­dos­ve­zér­nek… vagy török hitre tér… Aztán a buj­do­sás, az „Óce­á­nig"…

Mi e sivatag, elferdült élet vi­gasz­ta­lása? mely nél­kü­lözte a csa­lád és az ott­hon me­le­gét, a hasz­nos munka fé­nyét, a ren­de­zett em­beri hely­zet ön­tu­da­tát? Bi­zo­nyos, hogy vol­tak vi­gasz­ta­lá­sok itt is. A szép erdő-mező „sé­táló pa­lo­tája" hosszú por­tyá­zá­so­kon. Mely köl­tő­nek volt jobb dol­go­zó­szo­bája? Burckhardt sze­rint a „ter­mé­szet fel­fe­de­zé­sé­nek" kora volt ez, s Balassa, olasz kor­tár­sai­tól füg­get­le­nül, spon­tán és mohón itta a ma­gyar tájak gyö­nyö­rű­sé­geit. Csa­ládja a „jó vitéz le­gé­nyek" csa­pata volt, akik ka­land­jain kö­vet­ték, s akikre min­dig meleg em­ber­ség­gel gon­dol. Mun­kája a harc, a török há­ború, mely a régi per­zsa há­bo­rúk­hoz ha­son­lóan, a kul­túra harca volt a bar­bár­ság ellen, s mely­nek je­len­tő­sé­gét tel­je­sen át­érzi, talán elő­ször fe­jezve ki iga­zán preg­nán­san Ma­gyar­or­szág év­szá­za­dos his­tó­riai sze­re­pét: „Ki ke­resz­tény­ség­nek vi­se­led paizsát." De a harc rá­nézve apró és dics­te­len ka­lan­dokká for­gá­cso­ló­dik szét, s e fe­gyel­met­len ka­lan­dok ódiuma végre ha­zá­já­ból is kiűzi, me­lyért har­col­nia kel­lene. Vagy Cu­pido űzi ki, amint maga mondja egy ver­sé­ben, Cu­pido, aki ha­tal­ma­sabb Mars­nál? A sze­re­lem nagy ki­élési le­he­tő­ség e sivár élet­ben, s nincs a ma­gyar iro­da­lom­ban költő, aki spe­ciá­li­sab­ban sze­relmi költő lenne, mint Balassa. Futó ka­lan­dok­tól a nagy, éle­tet át­fogó ér­zé­sig, gőgös csa­pon­gás­tól a kö­nyörgő meg­aláz­ko­dá­sig, a sze­re­lem egész ská­lája szó­hoz jut benne, s a cso­dá­la­tos lo­vagi gyön­géd­ség pla­to­ni­kus ak­kord­jai­tól

Kegyes, vidám szemű,
Piros rózsa színű,
Én édes fehér höl­gyem

egészen a futó kalandok esze­ve­szett ér­zéki ze­ne­bo­ná­jáig:

Lengyel szép Zsuzsanna vervén ci­te­rá­ját
És mond­ván utána gyö­nyörű nó­tá­ját:
Eszem vesztve,
El­té­vesztve,
Sze­rel­mébe süllyesztve,
Fel­ger­jesztve és élesztve,
Szí­ve­met el­re­kesztve,
Belső tűz­zel emésztve

mindenből csodálatos szépséget csi­hol ki, hogy végül va­lami sivár ke­se­rű­ségbe tor­koll­jon ez is:

Keserűség rám áradt,
Virága él­tem­nek,
Ami­nek örül­jek,
Tel­jes­ség­gel el­szá­radt.

A „képtelen nagy szépség" hajszo­lása csak még job­ban szét­zi­lálja ezt a lel­ket, s az élet ke­gyet­le­nül csú­nyul bele a szép­sé­gekbe: Balassa pénz­zel tar­to­zik élete nagy sze­rel­mé­nek, Losonczy An­ná­nak, s a szép asszony utolsó évei­ben mint hi­te­lező je­le­nik meg, s adós­sá­gért pörli az aka­rat­gyenge, le­zül­lött köl­tőt, aki a len­gyel-szép ci­te­rás lá­nyok­nál, Tiefengrab-utcai bécsi Zsu­zsán­náknál keres vi­gasz­ta­lást. Ebben a sivár for­du­lá­sá­ban min­den dol­gá­nak egye­dül a gőg tartja fenn ál­lan­dóan, és­pe­dig nem­csak Mars gőgje, hanem Pallas gőgje. Mikor a költő azt írja: „Nem­zet­ség­gel, em­ber­ség­gel és egyéb­bel ollyal, kit go­nosz sze­ren­cse em­ber­től el nem veszt­het, alább­va­ló­nak ma­ga­mat egyik Do­bó­nál sem val­lom, ér­ték­kel ki­sebb­nek nem mon­dom": akkor szel­leme kin­cse­ire is gon­dol, me­lye­ket go­nosz sze­ren­cse szin­tén nem vehet el, s nem­csak a ne­mesi, hanem a köl­tői ön­ér­zet is be­szél be­lőle szinte Pe­tő­fire em­lé­kez­tető sza­vak­kal. Ha Balassa egy-egy le­ve­lé­ben fel­hozza az új ver­se­ket, me­lyek leg­utóbb „ju­tot­tak el­mé­jére": „Nem rosszak bi­zony, azmint én gon­do­lom!", ha pa­nasz­ko­dik azok ellen, „akik akarmi irási­mot is elmé­jeknek cson­tos pó­rá­zára köt­vén, sok igék­nek vál­toz­ta­tá­sá­val (obruálván sensusit is) vesz­te­ge­tik, fes­te­tik és ízet­le­ní­tik", ha ön­ér­ze­te­sen jegyzi meg Marullus ver­sét for­dítva, hogy

Igéről igére
Nem szinte teheté,
De hertelen job­bítá…

– mindez az írói öntudatnak olyan meg­nyil­vá­nu­lása, mely ebben a kor­ban kül­föl­dön is pár­ját rit­kítja, s mely eléggé bi­zo­nyítja azt is, hogy Balas­sánál az írás nem­csak a sze­ret­kező vitéz úr ama­tőr kedv­te­lése volt, mint azt eddig sze­ret­ték el­hi­tetni, hanem tel­jes tu­da­tos­ság­gal vál­lalt írói hi­va­tás: az első írói hi­va­tás a ma­gyar köl­té­szet tör­té­ne­té­ben. A sokat kor­holt „vi­rág­éne­kek" nem szé­gyel­lett és tit­kolt ma­ga­mu­lat­ta­tása volt csu­pán, hanem méltó di­cső­ség és büsz­ke­ség, ame­lyet da­co­san kell ma­gasz­talni és vé­deni, mint Rimay már teszi is azok ellen, akik (Balassa sza­vai­val élve) ver­sei­ért „engem való rá­gal­ma­zá­sok­kal nyel­vek­nek he­gyeit is fenik": „Haki az sze­re­lem ar­gu­men­tu­má­ban való éne­ké­nek mun­ká­ját nem javalja penig, sőt kár­hoz­tatná, in­káb­ban kár­hoz­tassa az egyéb min­den nem­zet­sé­gek nyel­vén írt ha­sonló mun­kákot is: […] az deáki nyelv­nek kin­cses tár­háza is fe­lette meg­üre­sülne, bi­zony meg­hal­vá­nyod­nék igen a képe is, ha az áb­rá­zat­ját éke­sítő egyéb színe közül ezt az te­kin­te­tit fe­lette szé­pítő miniumját letör­lenők róla…" Oly érzés ez, a dacos vé­de­ke­zés­nek (ismé­tel­jük) oly at­ti­tűdje, mely itt je­le­nik meg elő­ször, s mely azután egész je­lent­ke­zés­mód­já­ban, szinte még a sza­va­kig, a kül­földre való hi­vat­ko­zá­sig, év­szá­zad­okon át, mind Adyig, meg-meg­is­mét­lő­dik a ma­gyar lí­rá­ban, újra és újra rek­la­málva az élet és érzés jogát arra, hogy ki­fe­je­ződ­jön! a nyelv jogát, hogy be­szél­jen! Ál­ta­lá­ban a Rimay rend­kí­vül szép és ér­de­kes elő­szó­terve (me­lyet Dézsi szin­tén kiad), a Balassa sza­vai után s ál­ta­luk su­gallva köz­vet­len má­so­dik do­ku­men­tuma a ma­gyar líra e Balas­sá­ban elő­ször fel­éb­redt ön­tu­da­tá­nak, mely azután lé­lek­ről lé­lekre száll, nem a so­ka­kéba, és az úgy­ne­ve­zett „nem­ze­tébe", amely még min­dig ül­dözi a vi­rág­éne­ke­ket, hanem ke­ve­se­kébe, akik­ben a lélek iga­zán él: „én­ne­kem elég az, ha Ke­gyel­med és egye­bek, kik ollyak, mint Ke­gyel­med, azaz quorum nativa vir­tus aliis quoque vir­tutibus est cumu­lata, sze­re­tik" – mint Balassa írja ver­sei­ről Rimay­nak.

Így hordja magában a magyar líra vele szü­le­tett s most szü­le­tett gőg­jét ez a kü­lö­nös, haj­szolt, „vén ci­gány­ként csak cse­ré­lés­sel" élő, vén­sé­gére hátán házát hordó csi­gává lett, „se­hon­nai", „falu csu­dája", ló­ku­pec­ségre ju­tott nagyúr. Meg­váltja-e, meg­nyug­tatja-e ez a gőg meg­ha­son­lott és szen­ve­dé­lyes lel­két? Aligha. Cu­pido ura e lé­lek­nek, a ret­te­ne­tes, tel­he­tet­len vágy; Cu­pido, aki­nek nem árt

Sem Mars, vitézséggel,
Sem Pallas, el­mé­vel.

A versek is csak Cupido szolgái, s al­ko­tó­juk­nak „baj­nál egye­bet" nem sze­rez­nek, hogy már-már el­ke­se­re­det­ten szánja tűz­nek őket: nem utolsó példa a ma­gyar líra tör­té­ne­té­ben. Az Is­ten­hez ma­gá­hoz kell fo­lya­modni, gyer­mek­sége áhí­ta­tá­hoz vissza­térni, s mint­egy mennyei Atyja előtt ki­sírni magát, hogy a zak­la­tott­ság eny­hü­lésre jus­son, mint a szél­vert felhő, ha be­sírja magát a nyu­godt ten­gerbe. Val­lás és sze­re­lem: ez ennek a lé­lek­nek két sark­pontja, s is­te­nes éne­kei­hez csak sze­rel­mes dalai fog­ha­tók. Egy bűn­ben és ren­det­len­ség­ben töl­tött Élet utolsó könny­csöpp­jei…

Adj már csöndességet,
Lelki bé­kes­sé­get,
Menny­béli Úr!

Nem mutathattuk itt meg költői nagy­sá­gát, me­lyet pedig alig mu­ta­tott meg még va­laki iga­zán: ér­zel­mei­nek tüzét és gyön­géd­sé­gét, meg­ható el­bo­ru­lá­sait s nap­su­ga­ras föl­de­rü­lé­seit, szí­ne­zé­sé­nek szinte de­ka­dens ár­nya­la­tos­sá­gát, meg­ra­gadó hang­meg­üté­seit, „első so­rait", me­lyek csal­ha­tat­la­nul visz­nek az érzés kö­ze­pébe, ver­sei­nek pom­pá­ját, pri­mi­tív, belső mu­zsi­ká­ját, sok­szor oly egyéni és édes ki­fe­je­zés­mód­ját.

Meg kell elégednem az ember be­mu­ta­tá­sá­val, aki a ver­sek mö­gött van: ennek a cso­dá­la­tos re­gény­hős­nek idé­zé­sé­vel, aki, íme, hős­sze­rel­mes is, ahogy már egy re­gény­hős­höz illik.

1928

Jegyzetek

Ambrus Katalin: Babits Balassi-képe. Füg­ge­lék. In: Mint kü­lö­nös hír­mondó. Ta­nul­má­nyok, do­ku­men­tu­mok Ba­bits Mi­hály szü­le­té­sé­nek 100. év­for­du­ló­jára. Szer­kesz­tette Ke­le­véz Ágnes. A Pe­tőfi Iro­dalmi Mú­zeum és a Nép­mű­ve­lési Pro­pa­ganda Iroda közös ki­ad­vá­nya. Bp., 1983. 88–96. (A közlő jegy­ze­tei­nek egy ré­szét fel­hasz­nál­tuk, a szö­ve­get az au­tog­ráf kéz­irat alap­ján ja­ví­tot­tuk: Or­szá­gos Szé­ché­nyi Könyv­tár Kéz­irat­tára, Fond III/1517.)

Babits ezen előadása székfoglaló, ame­lyet abból az al­ka­lom­ból tar­tott, hogy az esz­ter­gomi Balassa Bá­lint Iro­dalmi és Mű­vé­szeti Tár­sa­ság tisz­te­leti tag­jává vá­lasz­totta. Az ün­nepi be­széd­nek is be­illő elő­adás 1928. de­cem­ber 9-én hang­zott el a gim­ná­zium nagy­ter­mé­ben ren­de­zett Balassa-emlék­ün­ne­pé­lyen. A szö­veg a költő Balassa című, ta­nul­mány­nak is be­illő kri­ti­ká­jára tá­masz­ko­dik, kü­lö­nö­sen a vége felé, ame­lyet Ba­bits Dézsi Lajos Ba­lassi-kiadá­sá­ról ké­szí­tett. (Balassa Bá­lint min­den mun­kái. I–II. Bp., 1923.) Mivel Ba­bits Dézsi szö­veg­ki­adá­sá­ból veszi Ba­lassi-idé­ze­teit, a mo­dern ki­adá­so­ké­tól el­térő ol­va­sa­tok­kal, köz­pon­to­zás­sal, hang­ál­lo­mánnyal és sor­tör­de­lés­sel, ezek­ben, az ér­tel­me­zést meg­könnyítő köz­pon­to­zá­son kívül nem ja­ví­tot­tunk, hanem meg­ad­juk a ma el­ér­hető leg­jobb szö­veg­ki­adás le­lő­he­lyét.

mióta Szent István Szűz Máriá­nak aján­lotta föl po­gány or­szá­gát – A ha­gyo­mány sze­rint Ist­ván a ha­lála előtt Szűz Mária vé­del­mébe aján­lotta or­szá­gát (Patrona Hungariae – Regnum Maria­num). A konk­rét hely­hez és idő­höz nem köt­hető ese­mény tör­té­nelmi to­posz lett a Szent Ist­ván éle­tét fel­dol­gozó Na­gyobb le­genda és a Hartvik-le­genda nyo­mán. Több szerző sze­rint va­ló­já­ban meg sem tör­tént. A kér­dés­hez lásd: Tüs­kés Gábor és Knapp Éva Egy tör­té­nelmi to­posz az egy­házi iro­da­lom­ban: Ma­gyar­or­szág – Mária or­szága című ta­nul­má­nyát Az egy­házi iro­da­lom mű­fa­jai a 17–18. szá­zad­ban című kö­te­tük­ben. (Ar­gu­men­tum Kiadó, Bp., 2002. 11–54.)

reprezentativ manje Ba­bits e ki­fe­je­zést Ralph Waldo Emerson könyv­cí­mé­ből köl­csö­nözte. (Lásd kö­te­tünk Goe­the­-ta­nul­má­nyát, 201. l.)

egy párizsi folyóirat fölkért – A Ta­nul­mány a ma­gyar iro­da­lom­ról című át­te­kin­tést a La Revue Mondiale című pá­ri­zsi lap fel­ké­ré­sére írta, s Gyergyai Al­bert for­dí­totta fran­ci­ára. (La Revue Mondiale, 1928. jú­lius, 63–78.) Mint az Élet és iro­da­lom (1929) című kö­te­té­ben hoz­zá­fű­zött jegy­ze­té­ből meg­tud­juk, az írás meg­je­lent még hol­lan­dul is, s ugyan­csak ez adta a ge­rin­cét annak a nagy si­kerű elő­adás­nak, ame­lyet 1929-ben a ber­lini Unga­risches Insti­tut meg­hí­vá­sára a ber­lini egye­te­men tar­tott. Az írás ma­gya­rul a Nyu­gat 1927. okt. 1., 19. sz. 431–444. lap­jain je­lent meg. 1933-ban ki­ad­ták esz­pe­ran­tóul is.

Balassa, akiről több regényt írtak már – Ba­lassi alakja és tet­tei va­ló­ban gaz­dag ih­let­for­rá­sul szol­gál­tak a köl­tők­nek és a pró­za­írók­nak is. Szá­mos vers, tör­té­neti be­szély, re­gé­nyes élet­rajz szü­le­tett. Mó­ricz Az Bétsi Susanna cím­mel szín­da­ra­bot írt róla (1913). Far­kas Ödön Ba­lassi Bá­lint cím­mel ere­deti dal­mű­vet szer­zett három fel­vo­nás­ban (1895). A Ba­bits-esszé szü­le­tése előtti re­gé­nyek közül em­lít­hető: Pauli­kovics Lajos: Ba­lassi Bá­lint című iro­da­lom­tör­té­neti el­be­szé­lése (1878), P. Szath­máry Kár­oly tör­té­neti re­gé­nye (1887), Hal­mos Ce­cí­lia re­gé­nyes tör­té­nete (Egy költő élete, 1914). Lásd még: Ba­lassi-bib­li­og­rá­fia. Össze­ál­lí­totta Stoll Béla. Bp., 1994.

egy híres és szigorú prédikátor – Bor­ne­mi­sza Péter (1535–1584), aki Ba­lassi János ud­vari pré­di­ká­to­ra­ként a gyer­mek Ba­lassi ta­ní­tója volt.

sőt produkálja magát – Ist­vánffy Mik­lós Historia de rebus Unga­ricis című mun­ká­já­nak (1622) 25. fe­je­ze­té­ben szá­mol be arról, hogy 1572. szep­tem­ber 23-án Po­zsony­ban, Ru­dolf ko­ro­ná­zá­sán nagy si­ker­rel mu­ta­tott be egy pász­tor­tán­cot.

Táncban orcád pirulása… – Az Egy szép tán­cot… kez­detű vers nem Ba­lassi műve, de ezt Ba­bits még nem tud­hatta.

Vitézek, mi lehet… – Az Egy ka­to­na­ének és a többi Ba­lassi-vers mo­dern fi­lo­ló­giai kö­ve­tel­mé­nyek­nek meg­fe­lelő szö­ve­gét lásd: Ba­lassi Bá­lint Ver­sei. A szö­ve­get gon­dozta és a jegy­ze­te­ket írta Kőszeghy Péter és Szent­mártoni Szabó Géza. Ba­lassi Kiadó, Bp., 1993., il­letve az e ki­adás nyo­mán ké­szült újabb szö­veg­ki­adások. A Hat­van­egye­dik. Egy ka­to­na­ének he­lyes szö­ve­gét lásd Ba­lassi: i. m., 125.

Mint sík mezőn csak egy szálfa… – Nem tel­je­sen azo­nos ol­va­satú a mo­dern ki­adású szö­veg­gel. Hu­szon­ki­len­ce­dik. Ba­lassi: i. m., 59.

Én drágalátos palotám…Har­minc­ki­len­ce­dik. Uo., 80.

Júlia két szemem… – Nem tel­je­sen azo­nos hang­ál­lo­má­nyú szö­veg. Öt­ve­ne­dik. Uo. 98.

erdős kis ország – Erdély.

mikor Esztergomot ostromolja a török – Nem a török ost­ro­molta Esz­ter­go­mot, ő a vár gaz­dája volt 1594-ben, hanem a Má­tyás fő­her­ceg irá­nyí­totta csá­szári csa­pat, amely­ben a sú­lyos se­be­sü­lést el­szen­ve­dett Ba­lassi is har­colt. A Ví­zi­vá­ros ellen május 19-én in­dí­tott ro­ham­ban pus­ka­go­lyó ha­tolt át mind­két comb­ján, de ha­lá­lát köz­vet­le­nül nem a se­be­sü­lés, hanem a seb hibás gyó­gyí­tása miatt be­állt vér­mér­ge­zés okozta 1594. május 30-án.

„Erdélyig is elment fő lovakért" – Lásd alább a Bat­thyány Fe­renc­nek 1593. már­cius 21-én írt le­ve­lé­nek rész­le­tét (238. l.-hoz fű­zött jegy­zet).

„rárószárnyon járó hamar lovak" – „Ti is, rá­ró­szár­nyon járó jó hamar lovak". Hat­van­ha­to­dik. Ba­lassi: i. m., 137.

Levelezése nemrég látott napvi­lá­got – A Dézsi-féle ki­adás má­so­dik kö­te­té­ről van szó, amely­ben a Ba­las­si­nak tu­laj­do­ní­tott köl­te­mé­nyek, il­letve a le­ve­le­zés és egyéb ok­ira­tok is ki­adásra ke­rül­tek (485–624.)

Egy tiszttartót véresre ütlegel – Szká­rossy Györ­gyöt „igen ke­mény üt­le­gek­kel il­lette", és fog­ság­ban is tar­totta. A Ba­lassi el­leni pa­nasz­ban va­ló­ban elő­ke­rül a gye­rek­kori ve­résre való uta­lás: „… te éret­ted mint vert volt atyám Divén­ben! Azért bes­tia lélek, ku­rafi bizon te is meg­halsz ezentől érette, ha meg­élsz peniglen, pén­zes ko­csin mind­já­rást küldtön küld­lek Új­vár­ban, ho­lott félesz­tendeig nem látsz nap­fényt…" (Pozsony, 1578. áp­ri­lis 9. Eckhardt: i. m., 239.)

A pataki várfoglalással kapcso­la­tos há­zas­sági his­tó­ri­ája – Ba­lassi Bá­lint 1584. de­cem­ber 25-én Sá­ros­pa­ta­kon a ka­rá­cso­nyi szer­tar­tásra a bel­ső­vá­rosi temp­lomba be­térve, a szer­tar­tás után meg­ra­gadta uno­ka­test­vére, Dobó Krisz­tina – akkor ifjú Várdai Mi­hály öz­ve­gye – kezét, s a pré­di­ká­tor­ral össze­adatta ma­gu­kat. Az es­küvő után Ba­lassi be­vo­nult a várba, hogy el­fog­lalja azt fe­le­sége jus­sán, aki abban rész­bir­to­kos volt. A fel­há­bo­ro­dott őrség alig egy óra múl­tán ki­űzte a vár­ból a sze­rinte jog­bi­torló ifjú párt. Az eset­ből Ba­las­si­nak ké­sőbb még sok bo­nyo­dalma szár­ma­zott.

„nem kegyetlenségnek ostentatió­jából…" – Ba­lassi tehát nem ke­gyet­len­sége fi­tog­ta­tá­sá­ból akarja a török ra­bért ke­ze­sek fogát ki­hú­zatni, és a fa­rukra „három ujj­nyi te­mér­dek pál­cá­val" het­ven­ötöt üt­tetni – de a tal­pu­kat ne üssék! –, hanem kára fe­letti bosszan­ko­dá­sá­ban. Ba­bits nem idézte a tel­jes, hossza­dal­mas mon­da­tot Ba­lassi 1577. szep­tem­ber 29-i, Ba­lassi And­rás­hoz írott le­ve­lé­ből. Szö­ve­gét lásd: Ba­lassi Bá­lint összes ver­sei, Szép ma­gyar Comoe­diája és le­ve­le­zése. Szer­kesz­tette és jegy­ze­telte Eckhardt Sán­dor. Szép­iro­dalmi Könyv­ki­adó, Bp., 1968. Má­so­dik ki­adás, 228. (A to­váb­bi­ak­ban: Eckhardt.)

Hatvan ostrománál pénzes bolto­kat tör fel – A vég­vá­riak – fi­ze­tet­len zsold­juk ki­egé­szí­tése vé­gett is – gyak­ran ki­csap­tak a tö­rö­kökre vagy hó­dolt­sági te­rü­le­tekre, s akkor a civil la­kos­sá­got sem kí­mél­ték. Az egyik ilyen, Hat­van vá­ro­sát érintő ak­ció­ban Ba­lassi nevét is em­lí­tet­ték a részt­ve­vők kö­zött. Az 1580 áp­ri­li­sá­ban tör­tént vá­sár­ütést egy his­tó­riás ének örö­kí­tette meg: „Lo­vag­gal, gya­log­gal vitéz Balassa, / Há­za­kat, pén­zes bol­to­kat tö­rött vala, / Gyer­me­ke­ket, bulyá­kat fo­gott vala, / Sok tö­rö­köt nya­kon kö­töz­tet vala." (Salán­kai Ger­gely: Historia cladis Turcicae ad Nád­ud­var. Ko­lozs­vár, 1581. Idézi: Kőszeghy Péter: Ba­lassi Bá­lint élete. In: Ba­lassi Bá­lint és kora. Ba­lassi Kiadó, Bp., 2004. 23.)

Aztán a bujdosás, az „Óce­á­nig" – Ba­las­si­nak nem si­ke­rül­tek a Losonczy An­ná­val kap­cso­la­tos há­zas­sági ter­vei, nem ju­tott meg­fe­lelő ka­to­nai tiszt­ségbe sem, és sú­lyos anyagi gond­jai is vol­tak, ezért 1589 őszén el­ha­tá­rozta, hogy el­hagyja az or­szá­got, „ten­ge­ren túlra" megy. A len­gyel­or­szági Brauns­berg (Braniewo) vá­ro­sáig ju­tott, ahol a je­zsui­ták kol­lé­gi­u­má­ban gya­ra­pí­totta mű­velt­sé­gét, az Oceanum mel­lett, a ten­ger part­ján ver­set is szer­zett. Hogy ez az óceán a len­gyel­or­szági északi ten­ger­par­tot je­lenti-e, vagy az At­lanti-óce­ánt, arról az utóbbi idő­ben fel­erő­sö­dött a vita.

„sétáló palotája" – A „Vi­té­zek, mi lehet" kez­detű Egy ka­to­na­ének sor­tö­re­déke: „Az nagy szé­les mező, az szép liget, erdő / sé­táló palo­tájok…" Ba­lassi: i. m., 126.

„jó vitéz legények" – Hatvanha­to­dik. Uo., 137.

„Ki kereszténységnek viseled paizsát" – Az „Óh, én édes hazám, te jó Ma­gyar­or­szág" kez­detű vers má­so­dik sora. Hat­van­ha­to­dik. Uo., 137.

Cupido, aki hatalmasabb Marsnál – Lásd a Célia-cik­lus alább idé­zett 9. da­rab­ját. Uo., 158.

Kegyes, vidám szemű – Ötvenha­to­dik. Uo., 113.

Lengyel szép Zsuzsanna vervén ci­te­rá­ját – A Célia-cik­lus 10. da­rabja, „Kit egy ci­te­rás len­gyel le­ány­ról szer­zett". Ba­bits köz­pon­to­zá­sá­tól el­térő köz­pon­to­zású a szö­veg, a hang­ál­lo­má­nya is más, de kö­ze­lí­tően azo­nos a mo­dern ol­va­sat­tal. A 6. sor­ban az élesztve he­lyén éb­resztve van. Ba­lassi: i. m., 160.

Keserűség rám áradt – A Célia-cik­lus 9. da­rabja. Ba­bits ré­szint össze­ke­verte so­rait, ré­szint pedig ma már Dézsié­től el­térő a vers ol­va­sata: „Vi­rága él­tem­nek, aki­nek örül­jek, / tel­jes­ség­gel el­szá­radt, / Vidám ked­vem he­lyett, kiből vé­szek mel­lett / két­szer üszög rám áradt…" Uo., 157.

„képtelen nagy szépség" – „Kép­te­len nagy szép­ség, ki miatt szí­vem ég" – Júlia jel­lem­zése. Öt­ven­he­te­dik. Uo., 117

Tiefengrab-utcai bécsi Zsuzsan­nák­nál – A „Bécsi Zsu­zsán­náról s Anna-Máriá­ról" szer­zett ének. „Az Zsuzsánna egy szép német leán, / Bécs­ben lakik Tífingráb ut­cá­ján, / Piros rózsa tün­dök­lik or­cá­ján, / Szép ka­lá­ris tet­szik az aja­kán, Kit sok vitéz kíván…" Hatva­nodik. Uo., 123.

„Nemzetséggel, emberséggel…" – Bat­thyány Bol­di­zsár­nak Nagy­szom­bat­ból 1585. feb­ruár 11-én, há­zas­sága ügyé­ben írt ön­vé­delme. (Eckhardt: i. m., 295.)

„Nem rosszak bizony…" – „Nagy­sá­god el­mente után ju­tot­tak vala va­lami új ver­sek el­mémre, Posze­darszkynak adtam, Nagy­sá­god kérje el tőle. Nem rosszak bi­zony, az mint én gon­do­lom" – írta Battyány Fe­renc­nek Po­zsony­ból 1593. már­cius 21-i le­ve­lé­ben. (Eckhardt: i. m., 362.)

„akik akarmi irásimot is elmé­jeknek…" – Ba­lassi 1591 ja­nu­ár­já­ban Brauns­bergből kül­dött Rimay­nak „magam el­méje faradéki­ból vá­ga­tott rövid három éne­kecs­ké­met", s az ehhez fű­zött kom­men­tár szö­veg­ré­szé­nek pon­tos ol­va­sata: „S ne­ve­tem azokot s bú­su­lás nél­kül sem szen­ved­he­tem, akik akármi írási­mot is elmé­jek cso­mós pó­rá­zára köt­vén sok igék­nek vál­toz­ta­tá­sá­val (obruálván sensusit is) vesz­te­ge­tik, fes­le­tik, izetlenítik és az mel­lett engem való rá­gal­ma­zá­sok­kal, nyel­vek­nek he­gyeit is fenik." (Eckhardt: i. m., 347.)

Igéről igére – A soro­kat tar­tal­mazó vers nem Marullus szer­ze­mé­nye, azt egy török vers­ből for­dí­totta Ba­lassi, szö­vege he­lye­sen: „Török szép ver­sek­ből sze­rel­mese felől / csak nem­ré­gen for­dítá, / Igé­ről igére nem szinte teheté, / de hertelen job­bítá". Öt­ven­ha­to­dik. Ba­lassi: i. m., 114. A Marullus-vers­ben is van ha­sonló, a ke­let­ke­zésre való uta­lás: „Marullus poéta azt de­á­kul írta, / ím én penig ma­gya­rul, / Jó lovam mel­lett való füven lé­tem­ben / fordí­tám meg deákbúl". Tizen­kettődik. Ba­lassi: i. m., 29.

„engem való rágalmazásokkal nyel­vek­nek he­gyeit is fenik…" – Lásd ko­ráb­ban. (Eckhardt: i. m., 347.)

„Haki az szerelem argumentumá­ban való éne­ké­nek…" – Rimay János elő­szó­ter­ve­zete Ba­lassi ver­sei­nek ki­adá­sá­hoz. (Rimay János Összes Művei. Össze­ál­lí­totta Eckhardt Sán­dor. Aka­dé­miai Kiadó, Bp., 1955. 40.) Dézsi ki­adá­sá­ból Ba­bits nem idézte pon­to­san és ki is ha­gyott be­lőle je­lö­lés nél­kül.

„Rimay rendkívül szép és érde­kes elő­szó­terve (me­lyet Dézsi szin­tén kiad)…" – Lásd az előző jegy­ze­tet.

„énnekem elég az, ha Kegyelmed és egye­bek…" – A már idé­zett, Rimay­hoz Brauns­bergből 1591 ja­nu­ár­já­ban írt levél újabb rész­lete. Az új ol­va­sat sze­rint a sze­re­tik he­lyett sze­ret­tek a he­lyes szö­veg. (Eckhardt: i. m., 347. A latin szö­veg­rész for­dí­tása: „akik­kel velük szü­le­tett az erény és más eré­nyek­kel van­nak el­hal­mozva")

„vén cigányként csak cserélés­sel" – „…ottan Erdélbe me­gyek enmagam is lovat venni esmét az pénz­zel. Én az vén cigánkínt csak cse­ré­lés­sel élek ez­után, mert látom, hogy a jó királnak nem kel­lek." – Írta Bat­thyány Fe­renc­nek Po­zsony­ból 1593. már­cius 21-én. (Eckhardt: i. m., 363.)

vénségére hátán házát hordó csi­gává lett – Bat­thyány Fe­renc­hez Po­zsony­ból 1593. jú­lius 1-jén kelt el­ke­se­re­dett és öniro­ni­kus le­vele sze­rint: „Engem penig az jó királ az nem­ze­tem­nek s ma­gam­nak is jó szol­gá­latjáért, sok költ­sé­gé­ért ím csi­gává teszen, mert sohon­nai va­gyok és ez egy la­kó­he­lyem is el­kel­vén tőlem, csi­gává kell len­nem, há­ta­mon leszen házam: Amely jám­bor csi­gát kíván, bár ne ka­pálja az sző­lők tövét érte, hanem egyék én ben­nem ez­után, mert én innetova csiga le­szek." (Uo., 366.)

„falu csudája" – Balassi, mint ál­ta­lá­ban a kor­ban, a köz­ség csu­dája ala­kot hasz­nálja, ami ez eset­ben nem falut je­lent, hanem köz­né­pet, kö­zös­sé­get, egy­ház­köz­sé­get. Ba­lassi Bat­thyány Bol­di­zsár­hoz Nagy­szom­bat­ból 1585. feb­ruár 11-én írott le­ve­lé­ben hasz­nálja a ki­fe­je­zést: „…mert tudom, hogy mos­tan csak én va­gyok a köz­ség csu­dája há­zas­sá­gom miatt Ma­gya­ror­szágba." (Uo., 291.)

Sem Mars, vitézséggel – A Célia-cik­lus 9. da­rabja, a sorok szö­vege pon­to­san: „Mert se Mars Cu­pi­dó­nak / Nem árt vi­téz­ség­gel, sem Pallas el­mé­vel / úgy mint vi­lág­bí­ró­nak". Ba­lassi: i. m., 158.

„bajnál egyebet" nem szereznek – Ba­lassi nem baj-, hanem bú­szer­ző­nek ne­vezte ver­seit: „Ti penig, szer­zet­tem át­ko­zott sok ver­sek, / Búnál kik egye­bet nékem nem nyer­te­tek, / Tűz­ben mind fe­jen­ként ég­je­tek, vessze­tek". Hat­van­ha­to­dik. Uo. 138.

Adj már csöndességet – Ba­lassi: i. m., 193.


Babits Mihály

Tanulmányok, esszék

(2005)

Megjelent a MAGYAR REMEKÍRÓK Új Fo­lyam so­ro­za­tá­ban.

Kiadja a Kortárs Könyvkiadó.

www.kortarskiado.hu


Oldal tetejére