Fürth Éva

Barlang

KL olvasása nyomán

Járatlan út mellett rejtőzködött a bar­lang a Vér­tes­ben. Osz­tály­ki­rán­du­lá­son, még sok évvel ez­előtt fi­gyelt fel Ba­lázs erre a helyre. Ön­tu­dat­la­nul meg­őrizte em­lé­ke­ze­té­ben. Me­se­be­li­ség, rej­tőz­kö­dési le­he­tő­ség, ki tudja még mi, tar­totta me­mó­riá­já­ban évek hosszú során át a he­lyet, ahol a kü­lö­nö­sen tágas be­já­ratú bar­lang volt. Nem volt lát­ható, csak ha be­gá­zolt az ember a sűrű bok­ros-gazos emel­ke­dőre és ki­tar­tóan ke­reste.

A város, ahol Balázs élt nem volt el­vi­sel­he­tet­le­nül zajos nagy­vá­ros. Szü­lei egy­szerű, de él­hető örö­mö­ket is adó gyer­mek­kort biz­to­sí­tot­tak szá­mára. Ott­ho­ná­ban nem volt han­gos ve­sze­ke­dés, ri­va­li­zá­lás. Tette a dol­gát min­denki, édes­apja oly­kor szép mély hang­ján éne­kelt is fa­ap­rí­tás köz­ben, mikor elő­ké­szí­tette a tü­ze­lőt té­lire. Mo­soly­gós barna szeme volt, sűrű tö­mött ba­ju­sza is vi­dámra ke­re­kí­tette nap­sü­tötte arcát.

Az általánosban töltött évek nem rít­tak ki sem­mi­ben az át­la­gos is­ko­lák­ban le­per­ge­tett idő so­rá­ból. Volt két ta­nára, aki­ket na­gyon sze­re­tett, a töb­bie­ket így-úgy el­vi­selte.

Magában mélyen elrejtve, titkon, va­la­mit mégis na­gyon várt az élet­től. Idő­ről időre azt gon­dolta, tü­rel­mes­nek kell len­nie és eljön az áhí­tott ki­emel­ke­dés. Majd, ha önálló lesz, majd, ha be­le­ta­nul a mes­ter­sé­gébe, majd, ha csa­ládja lesz…

Elképzelhető, hogy ez az egész a ne­vé­vel füg­gött össze. Sen­kit se hív­tak Ba­lázs­nak abban az idő­ben. Egy Daku Ba­lázs­ról tu­dott csak. Gye­rek­ko­rá­ban, any­já­nak va­lami tá­voli is­me­rőse volt, aki né­ha­nap­ján il­la­tos sza­bol­csi al­mák­kal teli ko­sa­rat ho­zott nekik. Sose tudta meg, édes­anyja miért ezt a nevet adta neki.

A gyertya fényénél elgondolkozott, mi­köz­ben a bar­lang falán hossza­san nézte a tán­coló láng­nyel­vek ár­nyé­kát, vajon anyja tit­kon hor­doz­ha­tott-e va­lami vá­gyat, hogy egyet­len fia hír­ne­ves­sége teszi tel­jessé az éle­tét?

Balázs anyja szikár, szófukar asszony volt. Férje ked­ves mo­so­lya se de­rí­tette soha jó­kedvre. Szor­galma és mun­ka­bí­rása tar­totta élet­ben. Bol­dog­nak nem lát­szott, csak ha Ba­lázs va­lami re­mény­tel­jes ered­ményt tett elé. Egy szé­pen fa­ra­gott botot, egy ki­csit jobb bi­zo­nyít­ványt. Egy­szer na­gyon beteg volt az asszony, a fia forró teát ké­szí­tett neki, az ágya szé­lén ülve, nagy zi­há­lá­sok kö­ze­pett, meg­si­mo­gatta a kezét, le­he­let­fi­no­man, szinte ész­re­vét­le­nül.

A kamaszkornak a fiúknál oly­kor el­vi­sel­he­tet­len kín­jait nem élte át. Jó­képű, szőke, nyurga le­gény­ként nem ér­de­kel­ték a ko­ra­beli fiúk gond­jai, örö­mei. Várt. Kép­ze­le­té­ben az el­jö­vendő fé­nyes cso­dája min­den egye­bet ki­szo­rí­tott.

Hentes lett. Tetszett neki ez a szakma. A vá­roska szak­mun­kás­kép­ző­jébe azon­nal fel­vet­ték. Nyári gya­kor­la­ton már ott dol­go­zott a piac leg­ke­re­set­tebb bolt­já­ban.

Maga fabrikálta fotelben ült moz­du­lat­la­nul. Kép­te­len volt bár­mit tenni. Bé­nul­tan, me­re­ven ült és a bar­lang fur­csa re­dő­zött falát nézte, mint a kö­zeli Gánti bánya, légi fel­vé­te­len, pon­to­san olyan ez a fal, de a gyer­tya puha fénye a bar­lan­gos test ero­ti­kus lágy­sá­gát is fel­idézte.

Juli. Vajon mit gondolhat? Nyilván sem­mit nem ért az egész­ből. Hu­szon­egy éve­sen há­za­sod­tak össze, jól meg­ér­tet­ték egy­mást, Ba­lázs fi­gyel­mes férj volt, sze­rette meg­érin­teni a fe­le­sé­gét. Kü­lö­nös él­ve­zet­tel szívta be jó il­la­tát, mikor este mellé ku­co­ro­dott, fris­sen mo­sa­kodva, a ka­na­péra. Sokat be­szél­get­tek is, ne­vet­tek. Juli sze­rette a kö­zö­sen szer­ve­zett uta­zá­sai­kat és prog­ram­jai­kat is. Tö­ké­le­tes pár­nak tűn­tek.

Nem is volt semmi baj velük. Rozi meg­szü­le­tett három évvel ez­előtt, egy má­sod­per­cig úgy tűnt, hogy itt a csoda. A má­sod­perc múl­tán azon­ban… Rozi na­gyon szép kis­lány, csil­logó okos sze­mé­vel, ra­gasz­ko­dá­sá­val, csa­cso­gá­sá­val.

Balázs mindezt látta, tudta és mégis ke­se­rű­sé­get ér­zett. Kicsi volt neki ez a világ. Fo­gyott a tü­relme.

A bolt, amit nyitott, jól működött, a hen­tes­áru mel­lett csöpp­nyi kis fa­la­to­zót is ki­ala­kí­tott. Fris­sen sült húsok, sült­kol­bász sem­mi­vel össze nem té­veszt­hető il­lata, fehér sze­le­telt ke­nyér, ko­vá­szos uborka ott so­ra­koz­tak a jól ki­ala­kí­tott pul­ton, a piros lámpa me­le­gen tartó, gusz­tu­sos fé­nyé­ben. Sokan jöt­tek reg­gel és ebéd­idő­ben is, sze­ret­ték ezt a tisz­tán tar­tott csá­bító il­latú he­lyet. Ba­lázs min­den­kit is­mert, be­szél­ge­tett ve­vői­vel, rajta tar­totta a sze­mét a for­gal­mas üzlet min­den szeg­le­tén.

Két hónapja lehetett, hogy leült a kony­há­juk­ban, el­szá­molt a napi be­vé­tel­lel, ivott egy hideg sört, nyúj­tózni akart, mikor va­lami nagy fe­kete, nyo­masztó fáj­dal­mat ér­zett. Várt pár per­cet, de a nyo­masztó érzés egyre nőtt. Nem fáj­da­lom volt, nem szúrt, in­kább mintha egy puha, fe­kete pa­mut­gom­bo­lyag te­le­pe­dett volna a mell­ka­sába. Leg­in­kább ful­lasztó érzés volt. A gu­banc ott belül egy gon­do­lat­tal pá­ro­sult, azzal lett azo­nos. Ennyi az élete.

Soha nem is lesz másképp.

Két hétbe telt, amíg rájött.

Összecsomagolt és megkereste a bar­lan­got.