P. Szabó Mária

Én, Báthory Erzsébet

2.

Egyik nap madárhangra ébredtem, már áp­ri­lis­ban járt az idő, a nap is me­le­gí­tett, ha ked­venc bás­tyá­mon, a Csaho­lyin sé­tál­tam. Ta­va­szi szél fes­tette ar­co­mat bol­dog ará­hoz il­lően pi­rosra. Egyre kö­ze­le­dett es­kü­vőm napja, ez szá­momra kí­ván­csi­ság­gal ve­gyes fé­lel­met je­len­tett. Le­ány­tár­saim néha össze­vil­lan­tot­ták sze­mü­ket és han­gos ka­ca­gás­ban tör­tek ki, érez­tem, velem kap­cso­la­tos a dolog, és Nádasdy Fe­renc­cel, akit a sors és szü­leim nekem ren­del­tek. Egy­szer már lát­tam őt, annak ide­jén, ti­zen­két éves ko­rom­ban. Még asszony­anyám fo­gadta a fa­mí­liát, akkor hí­va­tott engem is. Futva igye­kez­tem a nagy­te­rembe, de mikor meg­pil­lan­tot­tam a sötét hajú, sötét szemű ifjút, meg­ré­mül­tem. Innen szár­ma­zik jelen fé­lel­mem. Egy ilye­tén te­kin­tet, ame­lyik úgy szúr, mint a vas­villa, akár ölni is képes. De a bás­tyá­kon jó volt sé­tálni, el is fe­lej­tet­tem, mi vár­hat rám, csak a kö­rü­löt­tem el­te­rülő, han­gos lápot fi­gyel­tem. Pró­bál­tam ne­szező, sur­ranó hang­jait eszembe vésni, hisz leendő ott­ho­nom­ban már ezek a jól is­mert zö­re­jek nem lesz­nek jelen.

–  Kisasszonyka, kisasszonyka, az or­szág­bíró úr hí­vatja! – ro­hant felém lé­lek­sza­kadva az egyik lány. Göm­bö­lyű, zsír­tól ol­va­dozó ter­mete ne­he­zen bírta a sür­gős igye­ke­ze­tet. Talán csak nem va­lami baj tör­tén­he­tett? Az bi­zo­nyos, ha bá­tyám­uram ilyen szo­kat­lan idő­ben hívat, szá­momra va­la­mi­fajta kö­te­le­zett­ség­gel jár.

–  Na, édes húgom, nem sokáig kop­ta­tod itt ro­ko­lyád al­já­val az ol­vadó sarat, vég­leg el­szállsz más irányba, de sok min­den va­gyon, amit jól eszedbe kell vés­ned.

Csodálkozva néztem reá, mire ez a nagy si­et­ség, ám ő tudta, mit akar.

–  Tudod-e, te lány, honnan jött a csa­lá­dunk ma­gyar földre?

Honnan tudtam volna, nem mondta azt nekem eddig senki fia, így azután csak hall­gat­tam. Bá­tyám csó­válta fejét, és me­sé­lésbe kez­dett.

–  Régen jöttünk ide, nagyon régen, a föld északi vi­lá­gá­ból. Nekem is nagy­anyám me­sélte, és te se fe­lejtsd soha.

–  Az északi világból? – csodálkoz­tam rá, mert erről még nem hal­lot­tam. Tud­tam ugyan, hogy lé­te­zik az örök hó bi­ro­dalma, de hogy a mi csa­lá­dunk járt volna ar­ra­felé, arról nem volt tu­do­má­som.

–  Bizony, Erzsébet, a Gutkeled nem­zet­ség gya­ra­pí­totta őseink szá­mát, akik sok idő­vel ez­előtt a svéd bi­ro­da­lom lakói vol­tak. Régen volt már ez, ak­ko­ri­ban még itt a láp he­lyén talán va­la­mi­féle tó is le­he­tett.

„Tó lehetett itt?" Ezt azután nem tud­tam el­kép­zelni, hisz a mo­csa­ras-lápos vidék úgy vette körbe a várat, mintha egy szü­lé­től szár­mazó test­vé­rek len­né­nek. Ezen a vi­ze­sen csil­logó fe­lü­le­ten hajók nem köz­le­ked­het­tek, csak az in­go­ványt jól is­merő ap­rócska csó­na­kok. A se­kély víz alatt olyan bűzös pos­vány, sár te­rült el, hogy aki gya­log­szer­rel ide­té­ve­lye­dett, be­lé­ve­szett örökre. Igen­csak el kel­lett gon­dol­kod­nom Ist­ván bá­tyám sza­vain. Meg­fo­gad­tam, nem fe­lej­tem soha, hisz akkor nem a mo­csa­ras, rot­ha­dá­sos bűzlő láp le­á­nya va­gyok én, hanem a víz­ből fa­gyott jég szik­láké.

3.

Egy ilyen leányt, aki a rideg északi nem­zet­sé­gek­től ér­ke­zett, nem győz­het le semmi fé­le­lem a jövő nap­jai­tól, főleg egy olyan csi­nos fér­fi­ú­tól, kinek látni vél­tem leendő fér­je­met!

–  Igen, bátyám, nem felejtem, hon­nan jöt­tünk! – Lát­tam, hogy örül, úgy gon­dol­hatta, meg­tette kö­te­les­sé­gét, mellyel a múlt­nak tar­to­zott. Ha tudta volna, mi­lyen tá­maszt adott nekem, talán még job­ban örülne.

–  Na szaladj, kisasszony, igyekezz a ru­hád­dal, mert las­san itt az al­ka­lom!

Elégedetten mosolygott rám sötétlő ba­ju­sza alatt.

Esküvői ruhám már hónapok óta ké­szült. A lá­nyok is se­géd­kez­tek a hím­zés­ben, de a java rám várt nap­ról napra. Az anya­got még asszony­anyám ren­delte, mi­előtt el­tá­vo­zott az élők so­rá­ból. Akkor magam sem gon­dol­tam, hogy ilyen hamar szük­ség lészen rá. Ki­csiny le­ányka vol­tam, éppen ki­lenc­éves, mikor gyö­nyör­köd­nöm és örül­nöm kel­lett a nehéz bár­sony kel­mé­nek, de csak za­vart a dolog, mert el­szó­lí­tot­tak já­té­kom mel­lől. Mos­tan­ság pe­dig­len, mikor tud­tam, mit akar­nék, már ke­véssé tet­szett, de nem te­het­tem el­lene sem­mit, igye­kez­tem leg­alább hím­zés­sel nekem tet­sző módon éke­sí­teni. Bí­bor­színű szok­nyám­hoz fehér ta­fota prusz­lik ké­szült és dúsan hím­zett felső. Ci­pel­lőm va­ló­ban a leg­újabb mó­di­val ve­te­ke­dett, hosszú orrú, hím­zett bár­sony. Ez iga­zán ked­vem sze­rint való volt.

–  Irigyellek, Erzsébet, gyönyörű meny­asszony le­szel – for­dult felém Ilona, ki sokat se­gí­tett a var­rás­ban.

–  Nem leszek én szép egy szemernyit sem – mor­go­lód­tam.

–  Dehogynem, megládd, szerelmes lesz Nádasdy, ha rád te­kint, nyom­ban.

Éreztem, Ilona nem gúnyolódik, még­sem hi­het­tem, amit mond, lát­tam én ma­ga­mat jól a ha­lo­vány tü­kör­ben, vő­le­gé­nyem pedig fe­hér­nép­nek iga­zán tet­sző dalia. Ke­mény ember, sokan mond­ják, igazi nagy­úr­nak való. Szép és kezes szol­gá­lóra vágy­hat, már­pe­dig én mind­ket­tő­ben hi­ányt szen­ve­dek. Szép nem va­gyok, ke­zes­nek sem ne­ve­zett még senki, bár nem sokat szó­lok, nem sokat ne­ve­tek, ha­lo­vány­sá­gom mégis olyan, mint a szikla, mely a messze tá­vol­ban bó­lo­gat néha fe­lénk. Nem lesz könnyű dolga velem, hisz pa­ran­cso­lásra szok­tam több­nyire. Ál­mo­do­zá­som­ból egy macska el­len­szen­ves nyá­vo­gása ri­asz­tott fel, ott volt a ro­ko­lyám sze­gé­lyé­nél, jó na­gyot rúg­tam belé.