Babits Mihály

Pajzzsal és dárdával

1

Pajzzsal és dár­dá­val

Hitviták korát éljük, mint valaha Ma­gyari és Páz­mány ide­jén; egy­más hi­tei­ben ke­res­sük az „or­szág­ban való sok rom­lá­sok okait". Amit egyi­künk imád, a másik el­égeti; kü­lö­nös eret­nek­sé­gek tá­mad­nak, s leg­drá­gább szent­ké­pein­ket je­lö­lik mág­lyára. Jel­leg­ze­tes ter­méke ennek a lel­ki­ál­la­pot­nak Né­meth László új könyve: Ki­sebb­ség­ben. Pajzzsal és dár­dá­val kell ki­szállni el­lene; ahogy a régi pré­di­ká­to­rok száll­tak ki írá­sa­ik­kal egy­más ellen.

A cím nem szerénységet fejez ki; el­len­ke­ző­leg! Ki­sebb­ség­ben lenni gőgöt je­lent, leg­alább a szerző szó­tá­rá­ban, aki sze­rint, úgy lát­szik, a ma­gyar kul­túra és iro­da­lom egész újabb tör­té­ne­tén át min­dig a ki­sebb­ség­nek volt igaza. A ki­sebb­ség gőg­gel, tá­ma­dó­lag és szinte ter­ro­risz­ti­ku­san lép itt föl, amint ma a po­li­ti­ká­ban is divat. Ki­zá­ró­la­gos jogot for­mál íté­letre és igaz­ságra. Ezért kell a pajzs és dárda. Igazi eret­nek­ség je­lent itt meg, mely ha kö­ve­tőkre akadna, kész sza­ka­dást je­len­tene a ma­gyar kul­túra éle­té­ben. Lu­ther avval vá­dolta meg a római egy­há­zat, hogy el­tért az igaz ke­resz­tény­ség ősi szel­le­mé­től. Így vá­dolja meg Né­meth László egész kul­tú­rán­kat, hogy újabb fej­lő­dé­sé­ben – mond­juk, talán Bes­se­nyei óta – hűt­len lett az igazi ma­gyar­ság ősi szel­le­mé­hez, sőt „föl­hí­gí­totta" a ma­gyar­sá­got; „a nem­zeti jel­leg leg­mé­lyebb hor­do­zói" ki­es­tek irá­nyí­tói­nak so­rá­ból, s „na­gyob­bak vagy ki­seb­bek, de fe­lü­le­te­seb­bek", új, „híg­ma­gyar" szel­le­met tet­tek itt ál­ta­lá­nossá, mely­ben a va­lódi „mély­ma­gyar" ide­ge­nül érzi magát, s ér­vé­nye­sü­lés híján el­sor­vad.

Alkímiai hát­tér

Bevallom, bizonyos gátlásaim van­nak a Né­meth László könyve el­leni po­lé­miá­ban. Talán leg­jobb itt evvel eleve le­szá­molni. A szerző, kinek te­het­sé­gét sokra be­csül­tem, s akit va­la­mi­kor egy ideig ba­rá­taim közé vél­tem szá­mít­hatni, egy­szer egyik nap­ról a má­sikra va­ló­sá­gos el­len­sé­gemmé vált. Azóta (s immár több éve múlt ennek) meg­tisz­telő szí­vós­ság­gal támad, s ter­mé­keny kép­ze­lete szen­ve­dé­lye­sen keni rám a leg­fur­csább szí­ne­ket. Igazi okát ma sem tudom. Min­den író­ban van va­lami hisz­té­ria. Nagy­zás és ül­dö­zött­ség tév­esz­méi­nek bo­nyo­lult össze­fo­nó­dása kü­lönb szel­le­me­ket is vitt már cso­dá­la­tos utakra. S író­nál az ilyen meg­hib­ba­nás, amely más em­bert talán bel­ső­leg meg­rok­kan­tana, s jel­le­mi­leg alá­ásna, sok­szor még hasz­nos is. Az író lel­ké­ben az ér­zé­sek al­kí­miai fo­lya­ma­to­kon men­nek át. Sok­szor a ki­csi­nyes em­beri in­du­lat is meg­ne­me­se­dik, s a mű­al­ko­tást táp­lálja s tü­zeli. Nem egy köz­ér­dekű s ér­té­kes mű fa­kadt már egyéni sé­rel­mek s kép­zel­gé­sek vissza­ha­tá­sai­ból. Né­meth László gon­do­la­tai még nem sza­kí­tot­ták el tel­je­sen a köl­dök­zsi­nórt. A kul­túr­tör­té­neti fej­te­ge­té­sek redői alól elő­bú­jócs­káz­nak a sze­mé­lyes ér­zé­keny­sé­gek ör­dö­gé­nek ló­lá­bai, s a Baum­gar­ten-ala­pít­vány mű­kö­dése néha úgy tűnik föl, mint a ma­gyar­ság min­den rom­lá­sá­nak be­te­tő­zője. A mű kö­zép­úton marad pamf­let és ta­nul­mány kö­zött. Pamf­let része sze­mé­lyi­leg érint és fe­szé­lyez; erre nem is aka­rok több cél­zást tenni ebben a cikk­ben. Itt csak azok­ról a gon­do­la­tai­ról be­szé­lek, ame­lyek már füg­get­lenné vál­tak a sze­mé­lyi hát­tér­től, s igaz­sá­guk vagy ha­mis­sá­guk sem­mi­képp sem sze­mé­lyi ügy. Ezek engem egyé­ni­leg nem érin­te­nek. De nem hagy­hat­nak kö­zö­nyö­sen mint ma­gyart.

Tehetség és fe­le­lőt­len­ség

Hogy úgy érzem, írnom kell a könyv­ről, azt di­csé­ret­nek ve­heti a szerző. Ef­féle kü­lönc­ködő el­me­fut­ta­tás, mely év­szá­za­dos fej­lő­dést ítél el egy kor­sze­rűen fo­gant s bi­zo­nyí­tásra alig al­kal­mas ötlet vagy tétel ked­vé­ért, vol­ta­képp egyet­len szót sem ér­de­melne. Ez a könyv azon­ban ve­sze­del­mes, mert hatni tud. Kü­lö­nös módon itt együtt van a te­het­ség és fe­le­lőt­len­ség: ho­lott ek­kora te­het­ség ren­de­sen fo­ko­zott fe­le­lős­ség­ér­zet­tel szo­kott együtt járni. Újat mon­dani könnyű, s min­den na­gyobb ol­va­sott­ságú s für­gébb szel­lemű ember vé­gez­het olyan át­ér­té­ke­lé­se­ket, al­kot­hat olyan el­mé­le­te­ket, mint ami­lyent Né­meth László köny­vé­ben ta­lá­lunk, akár na­ponta. Mindez nem volna je­len­tő­sebb a kávé fö­lötti esz­me­cse­rék­nél, ha nem tá­mo­gatná olyan nagy­sza­bású föl­ké­szült­ség, magas am­bí­ció, a leg­jobb min­tá­kon ne­velt szí­nes és szel­le­mes stí­lus s ha­lá­los ko­moly­ságú ma­ga­tar­tás, amely ren­de­sen sok­kal mé­lyebb és gyö­ke­re­sebb gon­do­la­tok esz­köze és szol­gája szo­kott lenni.

Tehetség persze sokfajta van. A ha­lá­los ko­moly­ság szug­gesz­tív ha­tá­sát bár­mely nagy szen­ve­dély meg­ad­hatja, akár az írói hisz­té­ria szen­ve­dé­lye is, mely ha­tal­mas erőt je­lent, mint min­den hisz­té­ria, s fel­tű­nést keres, mint min­den hisz­té­ria. Ez min­den erő­fe­szí­tésre képes, s min­dent haj­landó ál­do­za­tul vetni a pil­la­nat­nyi póz­nak vagy ha­tás­nak. Ebben rej­lik fe­le­lőt­len­sége. Sza­vai­nak lírai sú­lyát nem a mon­da­ni­való igaz­sá­gá­nak, hanem saját sze­re­pé­nek át­ér­zése adja meg. A mon­da­ni­való igazi fel­adata az, hogy a sze­re­pet je­len­tőssé vagy fel­tű­nővé tegye. Ez előbb-utóbb ren­de­sen ki is derül, s ez ma­gya­rázza az ily jel­lemű írók köz­tu­dat­ban élő ké­pé­nek vég­le­tes in­ga­do­zá­sait a bohóc és az apos­tol közt. Elég Szabó De­zsőre gon­dolni. Az ő nevét Né­meth László is sok­szor em­le­geti, sőt zász­lóra írja. Pedig alig­ha­nem tisz­tá­ban van írói fo­gyat­ko­zá­sai­val.

De hát rokonok ők, egyazon szellemi csa­lád gyer­me­kei. Ennek a csa­lád­nak sze­repe és ha­tása jel­leg­ze­tes tü­nete a mai ma­gyar iro­da­lom­nak. Be kell val­lani, kissé bal­káni tünet. Nagy te­het­sé­gek hisz­té­ri­kus fe­le­lőt­len­ség­gel má­sutt is vol­tak már. De ezek nem let­tek nem­zeti pró­fé­tákká. Ami más­hol és más­kor leg­fel­jebb mu­lat­sá­gos vagy gon­do­la­tiz­gató pa­ra­do­xon lenne, azt ma ná­lunk egy nyug­ta­lan és szom­jas fi­a­tal­ság fi­gyeli, ka­taszt­rófa előtti han­gu­lat­ban, lesve a meg­váltó igét. Szel­lemi kul­tú­rára nem sok al­kalma nyílt ennek a fi­a­tal­ság­nak. De ösz­tö­nös áhí­tat él benne a kul­túra iránt, s mohón néz min­den­kire, aki mon­dani tud neki va­la­mit. Meg­ra­gadja a te­het­ség szug­gesz­tív ereje, s akár még a hab­zsolt, ki­ra­katba tett eru­dí­ció is. Iga­zá­ban olyas­mit kíván, amit a fe­le­lőt­len­ség ma könnyeb­ben adhat meg neki, mint a ko­moly­ság és fe­le­lős­ség­ér­zet. Nem mintha ő maga ko­moly­ta­la­nul és fe­le­lőt­le­nül akarna a vi­harba dobni min­dent. El­len­ke­ző­leg, óvni és meg­tar­tani sze­retne min­dent, el­ső­sor­ban a leg­fél­teni­valóbbat: ma­gyar­sá­gát! Annál in­kább meg­ejti min­den ige, mely a ma­gyar­ság ne­vé­ben szól; s ki­vált ha kor­szerű, faji és népi ala­pon.

Ha bíró előtt áll­nánk

Pedig Németh László gondolatának ha­tása a lel­kek­ben épp a ma­gyar­ságra je­lent nyil­ván­való gyen­gü­lést és koc­ká­za­tot. A ma­gyar­ság hely­zete soha nem volt bi­zony­ta­la­nabb a vi­lág­ban. Min­den ér­té­künkre és ön­ér­ze­tünkre fo­ko­zot­tab­ban szük­ség van, hogy he­lyün­ket meg­tart­suk. S ez az író meg akarja ve­lünk ta­gad­tatni szel­lemi ér­té­künk és ön­ér­ze­tünk na­gyobb, büsz­kébb felét. El­kép­ze­lése azzal fe­nye­get, hogy meg­in­gatja előt­tünk kul­tú­ránk eu­ró­pai­sá­gá­nak hi­te­lét, amely eddig ma­gasra emelt a saját sze­münk­ben, de sőt a szom­széd­sá­gunk­ban élő kis népek li­te­rá­to­rai­nak sze­mé­ben is. Mit je­lent ez, min­denki tud­hatja, aki nem­ze­tünk kul­tú­rá­ját iga­zán át­élte ma­gá­ban. Le­ér­té­kelni, ami a ma­gyar szel­lem­ben mo­dern és eu­ró­pai, oly de­val­vá­ció, mely kol­dussá tesz ben­nün­ket. Nem ok nél­kül ne­vezte egy írónk azt, amit Né­meth László a ma­gyar­ság­tól kíván, ön­cson­kí­tás­nak. S mély jó­zan­ság­gal fi­gyel­mez­te­tett Szekfű Gyula ennek az ön­cson­kí­tás­nak tör­té­neti ve­szé­lye­ire: „Ki fo­gunk lyu­kadni a kelet-eu­ró­pai pa­raszt­ál­la­mok »élet­te­ré­ben«, ahova azon­ban el­jö­vendő test­vé­reink, a ro­má­nok és szlá­vok gaz­da­gabb múlt­tal fog­nak be­lépni, mert ők nem fog­ják fel­ál­dozni a saját Ka­zin­czyju­kat és Arany Já­no­su­kat a népi kö­zös­ség ol­tá­rán."

Mindezek az érvek azonban aligha győz­nék meg a fi­a­tal és vér­mes ol­va­sót, aki az író ha­tása alá ke­rült. Ők az el­ítélt és „híg­ma­gyarrá" bé­lyeg­zett kul­túra mö­gött egy másik ma­gyar kul­tú­rát sej­te­nek. Egy mé­lyebb, sű­rűbb, gyö­ke­re­sebb ma­gyar­sá­got, me­lyet a híg­ma­gya­rok nyu­ga­tias kul­tú­rája el­ta­kart és el­nyo­mott, s amely, ha egy­szer ismét ér­vé­nye­sülni en­ge­dik, gaz­da­gon fog kár­pó­tolni azért, amit vele szem­ben el­íté­lünk és meg­ta­ga­dunk. Vég­elem­zés­ben min­den azon for­dul meg, iga­zuk van-e, és igaza van-e Né­meth László köny­vé­nek? Igaz-e, hogy az újabb ma­gyar kul­túra, leg­na­gyobb ér­té­kei­ben is, job­bára csak híg­ma­gyar­sá­got kép­vi­sel? Igaz-e egyál­ta­lá­ban, hogy két­féle ma­gyar kul­túra van, egy híg­ma­gyar és egy lap­pangó mély­ma­gyar? Van-e az ily­nemű ál­lí­tá­sok­nak sza­ba­tos ér­telme, s lehet-e azo­kat bi­zo­nyí­tani? Ha bíró előtt áll­nánk, a bi­zo­nyí­tás kö­te­les­sége a könyv szer­ző­jét ter­helné, aki ily sú­lyos, s a köz­tu­dat­tal me­rő­ben el­len­kező ál­lí­tá­so­kat koc­káz­ta­tott meg, mint aki jól is­mert, s min­den­ki­től tisz­telt ne­vekre pró­bál sza­vai­val vá­rat­lan ár­nyat vetni. El­végre az egész ma­gyar mű­velt­ség rang­já­ról és hi­te­lé­ről van itt szó. De ha érvek nél­kül is rom­bol­hat a szó, nem tér­he­tünk ki a kö­te­les­ség elől, hogy meg­ha­zud­tol­juk. Amit nehéz lenne bi­zo­nyí­tani, ha igaz volna is, könnyű talán cá­folni, ha nem igaz.

Csinálták, hogy le­gyen?

„A baj nem hatvanhéttel kezdődött, ott van az egész kí­sér­let­ben, mellyel a ma­gyar­ság, mint annyi más kelet-eu­ró­pai nép – a német példa nyo­mán – önálló iro­dal­mat és nem­ze­ti­sé­get akart ma­gá­nak te­rem­teni. A nagy iro­dal­mak, a görög, ófran­cia, olasz, angol, spa­nyol, let­tek, mint az ős­erdő, anél­kül hogy abba az aka­rat­nak kü­lö­nös be­le­ját­szása lett volna; a né­me­tet, de még in­kább a mi­en­ket, csi­nál­ták, hogy le­gyen, s az ide­gent fel­vált­hassa. Egy ilyen iro­da­lom, ami­lyen csoda ered­mé­nyé­ben, olyan ve­szély fo­gyat­ko­zá­sai­ban. Kü­lö­nö­sen, ha csak­ugyan meg­kapja, amit vak­me­rően kö­ve­tel: mű­velt­jei egész lel­két s a nem­zeti sors nagy per­cei­ben az irá­nyí­tást. Ke­serű igaz­ság, de le kell nyel­nünk, hogy a ma­gyar szel­lem fé­nyes­nek ta­ní­tott kor­sza­kai­ban is sú­lyos fej­lő­dés­za­va­rok­kal küz­dött, s hat­van­hétre a ma­gyar szel­lem annyira fel­őrölte magát, hogy az asszi­mi­lánsok csak be­köl­töz­tek az üres­ségbe."

Az okoskodás tetszetős, s tömör és szép fo­gal­ma­zá­sá­val első pil­la­natra szinte meg­győző. Mégis majd min­den szó fer­dít va­la­mit a tör­té­neti igaz­sá­gon, mint egy tor­zító tükör gör­bü­le­tei. Per­sze, mond­ha­tom, hogy nem hat­van­hét­ben kez­dő­dött a baj. Az iro­dalmi ha­nyat­lás okait s csí­ráit min­dig meg lehet ta­lálni már a meg­előző fény­kor­ban, sőt a klasszi­kus fény­korok után ren­de­sen ilyen szür­kébb kor­szak kö­vet­ke­zik. A szel­lem inter­mittens, s a nem­zeti lélek vál­tó­gaz­da­sá­got foly­tat erői­vel. De ez, ha már a kor­szerű prob­lé­mákra akar­juk al­kal­mazni, leg­fel­jebb annyit je­lent, hogy nem az „asszi­mi­lánsok" be­tó­du­lása min­den­nek az oka.

Nincs ok tehát a feltevésre, hogy a ma­gyar iro­da­lom a táp­láló ős­ned­vek híján me­rült volna ki, mert nem au­toch­ton nö­vek­vésű, mert úgy „csi­nál­ták, hogy le­gyen". Amint kü­lön­ben a né­me­tet sem gon­do­lom, hogy ez ki­me­rí­tette volna. S egyál­ta­lá­ban na­gyon kér­dé­ses, hogy az iro­dal­mak ere­de­té­ben vagy nö­ve­ke­dé­sé­ben ebből a szem­pont­ból olyan lé­nyegi kü­lönb­ség volna. Né­meth László azt mondja, hogy a nagy iro­dal­mak „let­tek, mint az ős­erdő". Azon­ban mint mű­velt ember, ő is na­gyon jól tudja, hogy ma­guk­ból azok sem let­tek. A szel­lem exogám, s talán még az őser­dők szép­sé­gé­hez is köze van a sze­lek­nek s lep­kék­nek. Az iro­dal­mak­nak is meg­van­nak a maguk sze­lei s lep­kéi, me­lyek néha a szom­széd er­dők­ből, néha még sok­kal messzebb­ről hoz­zák a mag­vat és vi­rág­port. Mit ér a „nagy iro­dal­mak" fel­so­ro­lá­sá­ból óva­to­san ki­hagyni a la­tint, s a fran­ciát szno­bisz­ti­ku­san és in­do­ko­lat­la­nul az óf­ran­ciá­val he­lyet­te­sí­teni? Min­den iro­da­lom­nak vol­tak kor­sza­kai, me­lyek­ben „csi­nál­ták, hogy le­gyen", és­pe­dig kül­földi vagy klasszi­kus min­ták után, s eze­ket több­nyire éppen nem ki­me­rü­lés, hanem el­len­ke­ző­leg, új fel­fris­sü­lés, vi­rág­zás kö­vette. A külső hatás cso­dá­la­tos fo­lya­ma­to­kat kelt a már-már lan­kadó ős­lé­lek­ben, ki­hozza ízeit s ener­gi­áit, s vá­rat­lan al­ko­tá­sokra sar­kallja. Az angol köl­té­szet di­cső­sége Chaucerrel kez­dő­dik, az olasz im­port­tal, s még a görög is ke­leti meg­ter­mé­ke­nyü­lé­sek­nek kö­szön­heti, hogy ma­gára ta­lált. Vi­szont épp a kínai fal­lal kö­rül­vett kul­tú­rák azok, me­lyek előbb-utóbb ki­me­rül­nek.

Persze, kultúrát csinálni a sem­mi­ből, ide­gen példa nyo­mán, ide­gen kul­túra im­port­já­val, va­ló­ban nem lehet. De hát az új ma­gyar iro­da­lom sem a sem­mire és üres­ségre épült. Ma­gyar kul­túra lé­te­zett már Ka­zin­czy előtt is, és az sem igaz, hogy evvel a régi ma­gyar kul­tú­rá­val az új ma­gyar kul­túra meg­te­rem­tői­nek semmi kap­cso­la­tuk sem lett volna, vagy a kap­cso­la­to­kat el­vi­leg el­vágni igye­kez­tek volna. E „híg­ma­gya­rokban" mé­lyen élt a „mély­ma­gyar" lélek, Ka­zin­czy lel­ke­sült Zrí­nyi­ért és a ma­gyar ré­gi­sé­ge­kért, ki­adta és ter­jesz­tette azo­kat, Köl­csey, akár­csak a Tün­dér­völgy köl­tője, ver­ses stíl­után­zat­ban mu­tatta meg, mennyire egy tud lenni a régi ma­gyar köl­té­szet szel­le­mé­vel egész a nyel­vig, for­má­kig, s az át­élés erő­fo­kát leg­job­ban el­áruló kül­ső­sé­ge­kig. Cél­juk nem az volt, hogy ezt a régi ma­gyar­sá­got irt­sák, sze­gé­nyít­sék vagy he­lyet­te­sít­sék; el­len­ke­ző­leg, gaz­da­gí­tani akar­ták. Fi­nom­sá­go­kat és ké­nyes­sé­ge­ket im­por­tál­tak Nyu­gat­ról, de aki azt hiszi, hogy pél­dául Ka­zin­czy csupa ilyen fi­nom­ság és ké­nyes­ség, az nem is­meri Ka­zin­czyt. Ka­zin­czy ki­tűnő író, s még a nyelv­nek azt a dur­va­sá­gát és ere­jét is, amit ma­gyar ősei­től örö­költ, hasz­nálja oly­kor, és tudja hasz­nálni. Ez per­sze nem zárja ki, hogy ne ül­dözze és irtsa a dur­va­sá­got, ahol abban csu­pán a na­iv­ság­nak és ügye­fo­gyott­ság­nak jelét látja. Nem sza­bad fe­lej­teni, hogy a ma­gyar nyelvű iro­da­lom majd egy év­szá­zad óta jó­for­mán szü­ne­telt, s a ma­gyar nyelv iro­dalmi hasz­ná­latra va­ló­ban na­iv­nak és ügye­fo­gyott­nak látsz­ha­tott. Még kép­te­le­neb­bül hang­za­nék Kazin­czyék fü­lé­ben a vád, mely őket a ma­gyar­ság meg­hí­gí­tá­sá­ról vá­dolja. Hisz egyik fő tö­rek­vé­sük éppen az volt, hogy a ma­gyar­sá­got tö­mö­rebbé te­gyék. A ma­gyar nyelv híg volt, kö­rül­író és szó­sza­po­rító; s ahol híg a nyelv, ott bi­zonnyal híg a szel­lem is. Ha­son­lít­sunk össze egy Ka­zin­czy előtti és egy Ka­zin­czy utáni ma­gyar szö­ve­get: min­den bi­zonnyal az újabb szö­veg a tö­mö­rebb, a ke­ve­sebb szó­val töb­bet mondó. A nyelv­újí­tók nem­zeti kül­de­tés­nek érez­ték ezt a sű­rí­tést, tö­mö­rí­tést, mely nyel­vün­ket ké­pessé tette meg­állni a ki­fe­je­zés mo­dern ver­se­nyé­ben, s a ne­héz­kes ma­gyar gon­dol­ko­dást eu­ró­pai ütemre kénysze­rítette.

A középsze­rű­ség mint tanú

De a vád éppen ez, a magyar nyelv jel­le­gé­nek, a ma­gyar szel­lem üte­mé­nek meg­ha­mi­sí­tása; Né­meth László úgy ta­lálja, lehet pél­dául egy szö­veg gon­do­lat­ban és ki­fe­je­zé­sé­ben tö­mö­rebb, s ma­gyar­sá­gá­ban mégis hí­gabb. Így lett sze­rinte a ma­gyar­ság nyel­vünk­ben és iro­dal­munk­ban áramló „flui­duma" hí­gabb. Ezt per­sze ő nem ma­gya­rázza meg ilyen vi­lá­go­san; vol­ta­képp még se­gí­tek is neki, mikor ipar­ko­dom gon­do­la­tát tisz­tává s el­len­mon­dás nél­kü­livé tenni. Ő egy­sze­rűen oda­veti: „Ol­vas­sunk el akár­mit a ma­gyar ti­zen­ha­to­dik-tizen­he­te­dik szá­zad­ból… s ol­vas­suk el ezek után az ol­vas­ha­tat­lant: azt, amit a ti­zen­ki­len­ce­dik szá­zad kö­zép­sze­rű­sé­gei hagy­tak maguk után nyo­mul. Le­het­sé­ges az at­mosz­fé­rá­nyi nyo­más­csök­ke­nést észre nem venni? Pedig"… és így to­vább.

Nem gondolja-e a szerző, hogy túl­sá­go­san is szub­jek­tív alapra, nagy rész­ben talán csak egy op­ti­kai csa­ló­dásra építi föl tra­gi­kus súlyú és messze­menő kö­vet­ke­zésű íté­le­teit? A kö­zép­sze­rű­sé­gek végre is min­den­kor hí­gab­bak vol­tak a na­gyok­nál, nem­csak gon­do­la­tuk­ban és ki­fe­je­zé­sük­ben, hanem nem­zeti ízük­ben, ma­gyar­sá­guk­ban is. Azon­kí­vül a kö­zép­sze­rű­sé­gek az iro­dalmi divat függ­vé­nyei. S ahogy mai íz­lé­sem szá­mára sok­kal el­vi­sel­he­tet­le­nebb pél­dául a múlt szá­zad végi kalap vagy ruha, mint a há­rom­száz éves, mely már a tör­té­nelmi jel­mez erős han­gu­la­tá­val és ér­de­kes­sé­gé­vel hat, úgy a le­tűnt iro­dalmi di­va­tok em­lé­kei­ből is csak azt tudom él­vezni, amin már a szá­za­dok erős za­ma­tát érzem. Né­meth László sok nyel­vet ta­nult meg könyv­ből, au­to­di­dakta módon, s így bi­zo­nyára tudja, hogy egy tá­voli s félig még is­me­ret­len nyel­ven min­den vé­let­len ol­vas­mány könnyen re­mek­mű­nek tűnik föl. Ilyen­for­mán van a régi ma­gyar­ság­gal is, mint egy előtte félig ide­gen nyelv­vel, me­lyen, mint a ködön át, min­den megnő, és szebb­nek lát­szik.

Bevallom, magam is így vagyok vele. Mind­annyian egy ki­csit így va­gyunk, a régi ma­gya­rabb­nak tűnik föl előt­tünk, mint az új, egy­sze­rűen talán azért, mert ezt ne­vez­zük ma­gyar­nak. Ma­gyar­sá­gun­kat őriz­zük, nem aka­runk ki­vet­kőzni be­lőle, ezért ter­mé­sze­te­sen ka­pasz­ko­dunk a ré­gi­hez, ma­gyar­sá­gunk ön­vé­delme ez. Mind­azon­ál­tal a ma­gyar­ság foly­vást vál­to­zik, mint min­den, ami él, nem is volna jó, ha nem vál­tozna. A ma­gyar­ság élő, idő­ben lé­tező va­lami, s az éle­tet nem lehet vissza­csi­nálni, sem meg­cson­kí­tani. Föl­fris­sül­he­tünk a régi kor em­lé­kei­ben, mely, kö­ze­lebb még gyer­mek­sé­günk­höz, bi­zonnyal gaz­da­gabb ott­ho­nos ízek­ben, naiv ára­dás­ban. De nem sza­bad, hogy meg­csal­jon nosz­tal­gi­ánk. Nem sza­bad össze­té­vesz­te­nünk múló korok tü­né­keny va­rá­zsát a ma­gyar­ság örök flui­du­má­val. Az íté­le­tet, mely egész büszke „fér­fi­mun­kán­kat" el­ma­rasz­talja, csak sú­lyos és meg­fel­leb­bez­he­tet­len bi­zo­nyí­té­kok alap­ján hoz­hat­nók meg. A vádló az au­to­di­dakta hi­ú­sá­gá­val utal egy ke­véssé is­mert régi szö­vegre, s aztán, csak úgy ál­ta­lá­ban, a 19. szá­zad kö­zép­sze­rű­sé­ge­ire. Ez semmi esetre sem elég döntő és meg­fog­ható. Vajon ko­mo­lyabb-e, amit a na­gyok­ról, az is­mer­tek­ről és meg­fog­ha­tók­ról mond?

Ami „lema­rad", és ami „to­vább­megy"

„Gondoljunk végig Bessenyei óta a leg­na­gyob­ba­kon: kik csu­kód­tak be önnön mű­ve­ikbe, s kik foly­tak a köz­szel­lem­mel to­vább. Bes­se­nyei meg­bu­kik, s egy Báróczi lesz példa. Aztán Cso­ko­nai s az egész deb­re­ceni is­kola süllyed le a Hor­to­bágyba, Ber­zse­nyi el­rot­had Niklán, s to­vább­megy Ka­zin­czy és Köl­csey. Le­ma­rad Ka­tona, és to­vább­megy Kis­fa­ludy… Aztán Jókai – Jókai egy fél szá­za­don át. S el­vész: Ke­mény, Vajda, Zilahy, Péterfy… Aki a köz­szel­lem­ben – bár több­nyire rossz tu­laj­don­sá­gai­val – to­vább­szállt, sok­szor kü­lönb volt annál, akit ott­hagy­tak műve csont­hé­já­ban: Pe­tőfi, Jókai pél­dául. – De ki ta­gad­hatná, hogy aki le­ma­radt, sza­bály­sze­rűen az volt a ma­gya­rabb… Nem kell ott va­lami fej­lő­dési za­var­nak len­nie, ahol…? Mi tör­tént itt…? Vagy az egész iro­da­lom­csi­ná­lás in­dult olyan fel­szí­ne­sen, a szel­lem volt olyan in­ter­na­ci­o­ná­lis-híg, hogy a na­gyobb 'faj'súlyú lel­kek ki­üle­ped­tek be­lőle?"

Próbáljuk ellenőrizni a kiin­duló ada­tok igaz­sá­gát. Bi­zo­nyos, hogy a ma­gyar iro­da­lom­ban, mint a leg­na­gyobb s leg­za­var­ta­la­nab­bul fej­lődő iro­dal­mak­ban is, vol­tak fél­re­is­mert és ül­dö­zött, vagy csak ha­lá­luk után ész­re­vett nagy­sá­gok. De igaz-e, hogy „Bes­se­nyei meg­bu­kott, és Báróczi lett a példa"? Báróczi stí­lusa példa volt a maga ko­rá­ban né­hány iro­dalmi ínyenc szá­mára, míg „Bes­se­nyei fel­lé­pé­sé­től" kor­sza­kot szá­mí­tott az iro­da­lom­tör­té­net, s alakja még di­ák­fan­tá­zi­án­kat is iz­gatta az is­ko­lá­ban, ez­előtt negy­ven évvel. Ugyan há­nyan ol­vas­ták az el­múlt száz éven át a Kasszandra drága tíz kö­te­tét, mely Né­meth László sze­rint az egész kor­ból egye­dül ha­tott a 19. szá­zadra? Vi­szont a ki­adat­lan Bes­se­nyei sza­vát még a lom­tár­ból is ki­hal­lot­tuk. Ahon­nan tör­vény­szerű biz­tos­ság­gal lép elő, hogy egy késő kor fi­a­tal­sága, élén Né­meth Lász­ló­val, lel­ke­sen üd­vö­zölje.

Minden irodalomban vannak tehetsé­gek, akik­nek ha­tása nem rög­tönös, de annál biz­to­sabb és erő­sebb. Cso­ko­nai, mint Sten­dhal, jóval ha­lála utáni időre jó­solta csil­la­gá­nak fel­tűn­tét. De Cso­ko­nai azon­nal is ha­tott, hisz Ka­zin­czy és Köl­csey éppen ha­tása ellen érez­ték szük­sé­ges­nek szót emelni. Sza­vuk­nak nem sok fo­ga­natja lett az utó­kor előtt. A meg­ros­tált, túl­kri­ti­zált köl­tők, Cso­ko­nai és Ber­zse­nyi, sok­kal, de sok­kal erő­seb­ben ha­tot­tak a kö­vet­kező év­szá­zadra, mint szi­gorú kri­ti­ku­saik. Erről a magam éle­tére vissza­me­nő­leg én is tanú va­gyok. If­jonta min­den kor­tár­sam lel­ke­se­dett Cso­ko­nai­ért, a job­bak Ber­zse­nyi­ért is; míg Köl­csey kö­zöm­bös volt, s Ka­zin­czy szinte el­len­szen­ves. Azt mon­dani, hogy Cso­ko­nai s Ber­zse­nyi el­süllyed­tek, míg Ka­zin­czy és Köl­csey „to­vább­ment", majd­nem olyan kép­te­len­ség, mint az, hogy Bes­se­nyei meg­bu­kott, s Báróczi lett a példa.

Ilyen ingatag alapokon nyugosznak ezek a fej­te­ge­té­sek. Kü­lö­nös módon mintha még itt is sze­mé­lyi ügy­ről lenne szó: Né­meth Lász­ló­nak is el­len­szen­ves Ka­zin­czy. Ez teszi szug­gesz­tívvé és igaz­ság­ta­lanná. A szép­halmi ve­zér­ben kul­tú­ránk fő-fő „hibban­tóját" látja. „Ami­lyen apró növés ő maga, ak­kora pusz­tu­lás ma­radt kö­rü­lötte" – írja, noha ez né­mi­leg, úgy érzem, el­lene mond annak, amit csak pár sor­ral előbb írt: „Nagy iro­dal­mak bú­vár­jai el sem kép­zel­he­tik, mit tud pusz­tí­tani kis népek iro­dal­má­ban egy erős egyé­ni­ség, aki­nek a te­het­sége a hiá­nyo­san egyen­sú­lyozó kul­túra mé­lyebb ér­de­kei­vel el­len­té­tes." Ezt az utóbbi mon­da­tot kü­lön­ben az ál­ta­lá­nos iro­da­lom­tör­té­net té­nyei vi­lá­go­san meg­ha­zud­tol­ják. A kul­túra mé­lyebb ér­de­kei­vel szem­ben még a leg­erő­sebb egyé­ni­ség is gyenge. Ka­zin­czy min­den apos­toli szen­ve­dé­lyé­vel és ha­tal­mas presz­tí­zsé­vel sem tudta tar­tó­san meg­aka­dá­lyozni pél­dául Bes­se­nyei vagy Cso­ko­nai ha­tá­sá­nak be­szi­vár­gá­sát kul­tú­ránkba, még ha ezt csak­ugyan olyan ör­dö­gi­leg akarta volna is. A „pusz­tu­lás" leg­fel­jebb idő­le­ges lehet.

Elért ugyan Kazinczy más dolgokat; s bi­zo­nyos, hogy szán­déka s irá­nya sok te­kin­tet­ben az egész vo­na­lon di­a­dal­mas­kod­tak. El­érte pél­dául, hogy a ma­gyar nyelv va­ló­ban rö­vi­debb és tö­mö­rebb lett, s maga Né­meth László is hiába han­goz­tatja elő­sze­re­tetét az „ősi" ma­gyar nyelv szép hosszú sza­vai iránt, még­is­csak a Kazin­czyék által kí­vánt tö­mö­rebb és eu­ró­pa­ibb mo­dern ma­gyar nyel­ven ír, s a nyelv­újí­tók köz­tu­datba ment sza­vait hasz­nálja. Baj is volna, ha nem ezt tenné, s alig tudná bo­nyo­lult, s eu­ró­pai esz­mék­től és kul­tú­rá­tól be­fo­lyá­solt gon­do­la­tait ma­gya­rul ki­fe­jezni, ha Ka­zin­czy sze­rinte kár­ho­za­tos tö­rek­vé­sei át nem ala­kí­tot­ták volna nyel­vün­ket s szel­le­mün­ket. Iga­zat szólva, Né­meth László szel­le­mé­nek sok­kal, de sok­kal több kap­cso­lata van azok­kal, aki­ket el­ítél, mint azok­kal, akik­kel a kor­di­vat s sze­mé­lyi sé­rel­mek ha­tása alap­ján ro­kon­szen­vezni sze­retne. S ha va­ló­ban kö­vet­ke­ze­tes akarna lenni, s esz­méi tel­jes győ­zel­mét kí­vánná, al­kal­ma­sint Dugo­vics Ti­tusz­ként magát is le kel­lene vet­nie a mély­ségbe, vagy Dam­ja­nich híres mon­dása sze­rint saját hom­lo­kára irány­zott lö­vés­sel kel­lene ki­ir­tani ön­ma­gá­ban az utolsó ide­gent.

De ennél a pontnál már otthon va­gyunk; a je­len­kor­ban s a kor­szerű prob­lé­mák­ban. Ki a „sza­bály­sze­rűen ma­gya­rabb", ki a szel­lemi asszi­mi­láns, s mek­kora a lel­kek „faji" súlya: oly kér­dé­sek, ami­ket föl­vetni szá­za­dunk bűne vagy di­cső­sége. Nem aka­rok ki­térni elő­lük – de előbb hadd lé­leg­zem egyet.

2

Ki a ma­gyar?

Mostanában sokat tűnődtem a „ma­gyar lé­nyeg és jel­lem" tit­kain; írás­ban is föl­tet­tem a ko­moly és nehéz kér­dést: mi a ma­gyar? Las­san­kint rá­jö­vök, hogy nem ez az igazi kér­dés. Leg­alábbis nem ez, ami ma kor­szerű; szám­ta­lan­szor in­kább iz­gatja a ke­dé­lye­ket az a másik és konk­ré­tabb kér­dés: ki a ma­gyar? Vagy még pon­to­sab­ban: ki az, aki nem ma­gyar a ma­gya­rok közül – le­he­tő­leg sze­mély sze­rint és név­vel meg­je­lölve. Ez több mint ér­de­kes, ez fö­lényt és ha­tal­mat ad. Tá­madó mód­jára vet­jük föl, gőg­gel és biz­ton­ság­gal. Ma­gun­kat per­sze a pri­ori ma­gyar­nak ítél­jük. Min­denki más kétes, és ki van szol­gál­tatva bírói ön­ké­nyünk­nek. Ha a leg­tisz­tább ma­gyar faj­ból szár­ma­zik is, még min­dig lehet szel­lemi asszi­mi­láns, „híg­ma­gyar". Így min­dig ta­lál­ha­tunk ala­pot, hogy meg­von­juk leg­alább a szel­lemi pol­gár­jo­got azok­tól, aki­ket nem sze­re­tünk, vagy akik min­ket nem sze­ret­nek. Fenn­ha­tó­sá­gun­kat ki­ter­jeszt­het­jük a ha­lot­takra is, a régi nagy nevek sem tart­hat­nak vissza, min­den­kit fö­lül­vizs­gá­lunk, és iga­zol­ta­tunk egy új, s min­den ed­di­git ér­vény­te­le­nítő shibboleth alap­ján. Új­ra­ír­hat­juk pél­dául ebből a szem­pont­ból az egész iro­da­lom­tör­té­ne­tet, mint Né­meth László, aki még Aranyt és Vö­rös­mar­tyt sem ta­lálja elég sűrű ma­gyar­nak. Ő vég­le­tes példa, s leg­jel­lem­zőbb tünet. Könyve min­den­nél job­ban il­luszt­rálja, mi­lyen ön­ké­nyes és akár­mit meg­en­gedő a szel­lemi fa­ji­ság­nak ez a shibbolethje. Csak­ugyan ma­gya­rabb Kár­mán, mint Köl­csey? S Köl­csey és Eöt­vös ke­vésbé „mag­va­sak" Kár­mán­nál, mert nem „mély­ma­gyarok"? Mi­csoda játék ez nagy­ja­ink ne­vé­vel? Ön­ké­nyes és ön­tet­szelgő játék! És ez így megy egy egész köny­vön át, min­denki osz­tály­za­tot kap ma­gyar­sá­gá­ból, hogy minő ala­pon, azt eset­ről esetre a szerző dönti el. Egy egész kor­sza­kot el lehet ma­rasz­talni, mert az ősi, sűrű ma­gyar íz hi­ány­zik írói­ból; vi­szont néha az is gya­nús, ha meg­van, ide­gen vérre vall, neo­fita buz­ga­lomra, mint Du­go­nics­ban, Gvadányi­ban. Kis­fa­ludy Kár­oly elég jó osz­tály­za­tot kap, sőt Pe­tőfi ap­jává lép elő, noha tud­juk, hogy Pe­tőfi nem sokra tar­totta mint írót. De hát az iro­dalmi érték nem szá­mít ebben az osz­tály­zás­ban. Eöt­vös­ről pél­dául el­is­mer­het­jük, hogy nagy író, mégis baj van vele, mert a ba­rá­tai Pe­pi­nek hív­ták. Igaz, hogy Szé­che­nyit is Ste­fi­nek hív­ták. Szé­che­nyi­ azon­ban tra­gi­kus hős, aki, mint Ber­zse­nyi, mint Ke­mény, mint Ady, el­ful­ladt a saját di­cső­sé­gé­ben, a kör­nyező „híg szel­lem" csap­dái­ban, nyil­ván mert nem volt eléggé híg­ma­gyar. El­len­ben ha Vö­rös­mar­tyval, Arannyal tör­tént ugyanez: az ter­mé­sze­te­sen azt mu­tatja, hogy nem vol­tak eléggé mély­ma­gyarok. Léha és sze­mér­met­len játék! Így akár Pe­tőfi fö­lébe ál­lít­ha­tom va­la­me­lyik mai ked­ven­ce­met, mert ő már azt is is­meri a nép­köl­tés­ből, amit csak Bartó­kék tár­tak föl. Má­sok­nál per­sze az se baj, ha semmi közük is a né­pi­ség­hez és ma­gyar ízek­hez; elég, ha szem­ben áll­tak a „híg­ma­gyar" na­gyok­kal, s el­pusz­tul­tak ama bi­zo­nyos csap­dák­ban. Így lehet Péterfy­ből is „mély­ma­gyar", bár­mennyire Nyu­gat gyer­meke, mű­velt­sé­gé­ben és vér sze­rint is; s így avat­ható „láng­ésszé" pél­dául Zilahy, kö­ze­pes író és za­va­ros szel­lem, de két­ség­te­le­nül duz­zogó és tü­dő­vé­szes. (Szek­szár­don ma is anyám asz­ta­lán áll a Ma­gyar Ko­szo­rú­sok Al­buma; gyer­mek­ko­rom­ban sokat for­gat­tam, más híján és illő una­lom­mal. Zilahy esszéit tar­tal­mazza, dísz­kö­tés­ben. Ki gon­dolta volna, hogy ez a ma­gyar­ta­lan és fel­len­gős író va­laha a „mély­ma­gyar­ság" pél­dá­ja­ként fog föl­ásatni?)

Visszamet­szés

Nem azért szaladtam végig ezen a fur­csa iro­da­lom­tör­té­ne­ten, hogy kri­ti­zál­jam. Az ilyes­mit nem is igen lehet. Amint lát­ható, a szel­lemi fa­ji­ság ne­vé­ben mon­dott íté­let még sok­kal in­kább Csáky szal­mája, mint az, amely az iro­dalmi érték alap­ján vá­lo­gat. A mű­vé­szi tö­ké­le­tes­ség­ben mégis van va­lami kény­sze­rítő. A ma­gyar­ság ha­tá­rait azon­ban min­denki ott vonja meg, ahol akarja. Mi dönt­het itt? A tárgy? A mon­da­ni­való? A „nem­zeti szel­lem", ahogy Beö­thy Zsolt ko­rá­ban ne­vez­ték? Vagy a lát­ható, meg­fog­ható, stí­lus­ban je­lent­kező „ma­gya­ros­ság"? A szel­lemi faj­ku­ta­tás előtt mindez nem szá­mít. Az mé­lyebbre néz, és épp azért el­len­őriz­he­tet­len. Bi­zony­ta­la­nabb még a vér­be­li­nél is. Nem csoda, ha íté­le­teit óha­tat­la­nul sze­mé­lyi ro­kon­szen­vek és el­len­szen­vek be­fo­lyá­sol­ják. Amik­kel nem lehet vi­tázni.

De ez csak az egyes ítéletekre vo­nat­ko­zik. Az egész ítél­ke­zés mö­gött van va­lami, egy elv, egy ösz­tön, egy han­gu­lat, ami már nem pusz­tán sze­mé­lyi. Ez ma­gá­ban a „kor lel­ké­ben" fész­kel, ér­de­mes ki­ta­po­gatni, mint egy be­teg­sé­get. Az elv a „vissza­met­szés" elve: a ker­tész le­vágja a fölös haj­tá­so­kat, hogy a törzs maga za­var­ta­la­nab­bul, erő­tel­jes­eb­ben fej­lőd­hes­sen. Evvel már lehet vi­tázni: nem biz­tos, hogy a bo­ta­nika ér­vé­nyes a szel­lemi téren is. A kul­túra haj­tá­sai nem min­den­ben ha­son­lí­ta­nak a fa ágai­hoz. Ha a fa­ágat le­vá­gom, sar­jad he­lyette másik, még szebb ág; az Eöt­vö­sök és Arany Já­no­sok el­len­ben pó­tol­ha­tat­la­nok, egyet­le­nek. Azon­kí­vül a kul­túra lé­nye­gé­hez tar­to­zik a sza­bad­ság. A nagy kul­tú­rák úgy nőt­tek, „mint az ős­erdő". A szel­lem min­den­felé ki­nyújtja ágait, ez a ter­mé­szete. A kri­tika ol­lója, ma­gá­tól értető­leg és meg­ha­tá­ro­zás sze­rint, csak arra való, hogy a sat­nyát irtsa, a be­te­get vagy az élős­dit. A ker­tész­olló vi­szont a tör­vé­nyes szár­ma­zású, egész­sé­ges gallya­kat is le­met­szi, néha csak azért, hogy ke­ve­sebb le­gyen, hogy a lomb rit­kul­jon, ne ter­helje a fát, ne vigye ere­jét szer­te­szét, vé­let­len és nem kí­vánt irá­nyokba. A ker­tész dik­tá­tora a fának, és oly­kor zsar­noka: be­le­kény­sze­ríti egy meg­raj­zolt vo­nalba, nem tűri, hogy ko­ro­nát eresszen…

Ilyen diktátori ösztön hajtja a szel­lemi vissza­met­szés hir­de­tőit is, de ennek a mé­lyén kü­lö­nös kis­hi­tű­ség lap­pang. Sze­ret­nék meg­aka­dá­lyozni, hogy a fa to­vább­nő­jön, amerre el­in­dí­tot­ták a szá­za­dok; vissza­nyírni egy oly vo­nalba, me­lyet rég el­ha­gyott. Szí­ve­sen le­nyes­né­nek min­den ágat, mely a kör­nyező ég­tá­jak szel­lői felé ta­po­gat. Nem kí­ván­ják, hogy messzebb egekbe nyúj­tóz­zunk s szé­les terebélyt nö­vesszünk; in­kább még fél­nek ettől. Han­goz­tat­ják is, hogy ne ka­csin­gas­sunk a nagy kul­tú­rákra: a ha­tal­mas fának nincs szük­sége a vissza­met­szésre, de mi ki­csi­nyek va­gyunk, s vi­gyáz­nunk kell. Sze­rin­tük máris na­gyon el­ka­lan­doz­tak lomb­ja­ink a törzs­től, a fa már egé­szen el­vesz­tette régi for­má­ját. Ezek a lom­bok már többé-ke­vésbé ide­ge­nek, s ahogy mind­job­ban el­bo­rít­ják a tör­zset, maga a fa ide­genné válik ön­ma­gá­hoz. Vissza­met­szeni! vissza­nyesni! ez a fa fer­tő­zött, „hibás fej­lő­désű", ir­tani akár a leg­szebb ága­kat is! „ne ijed­jünk meg a tabula rasától"! Min­dent le­vag­dosni, hogy csak az ősi, szent tuskó ma­rad­jon, a ha­mi­sí­tat­lan, vad, vén, dísz­te­len tönk, mint egy dacos és ba­bo­nás bál­vány! Ez az utolsó re­mé­nye kul­tú­ránk­nak, ez a ke­gyet­len ön­mű­tét. Ez a „komor tör­té­nelmi re­a­liz­mus". Itt ál­lunk már félig el­tűnve, el­ide­ge­nedve ön­ma­gunk­tól; egyet­len ment­sé­günk még, ha ki­tép­jük lel­künk­ből mind­azt, ami asszi­mi­lált és eu­ró­pai, s le­szünk ki­csi­nyek és pa­rasz­tok, akár mű­ve­let­le­nek is, de leg­alább szel­lem­ben faj­tisz­ták, sű­rűen és mé­lyen ma­gya­rok. Egy őrült ker­tész lá­to­mása ez, de már-már egy egész nem­ze­dé­ket elfog ez a ker­tész­pszi­chó­zis. S alapja, mint a leg­több pszi­chó­zis­nak: a fo­gya­té­kos­sági érzés.

Kismagyar el­gon­do­lás

Van-e értelme ennek a fogya­té­kos­sági ér­zés­nek? Lé­lek­ta­ni­lag min­den­esetre ért­hető, mai ve­szé­lyes hely­ze­tünk­ben, s egy ki­csit a meg­ra­bolt ember lel­ki­ál­la­pot­ára em­lé­kez­tet, aki meg­ma­radt kin­cseit sze­retné utána­dobni a rab­ló­nak, hogy el­mond­hassa: „Tőlem most már el nem ve­het­nek sem­mit!" Vagy in­kább az Arany jég­vert pa­raszt­jára, aki a pusz­tu­lást lát­ván maga is pas­kolni kezdi sző­le­jét: „Lás­suk hát, Uram­is­ten, ket­tes­ben mire me­gyünk?" Itt is azon­ban áll a Deák mon­dása: Amit el­vet­tek tő­lünk, még vissza­kap­hat­juk; amit ma­gunk adunk föl, örökre el­ve­szett. Is­mét­lem, lé­lek­ta­ni­lag ért­hető a le­mon­dás han­gu­lata, mely min­dent in­kább oda­dobna már egy kis nyu­ga­lo­mért és biz­ton­sá­gért. Én nem tudom fel­tét­len el­ítélni és ha­za­áru­ló­nak ki­ál­tani azt sem, aki tri­a­noni vesz­te­sé­günk­ben még bi­zo­nyos előnyt is lát, bár ször­nyű áron vá­sá­rolva. „Kibogo­zódzunk a ki­egye­zés kény­szer­hely­ze­té­ből; meg­sza­ba­dul­tunk a nem­ze­ti­sé­gek­től" – mondja az író, aki­nek könyve e cik­kek in­dí­té­kát adta. Nem egy ma­gyar érezte ti­tok­ban ezt a meg­könnyeb­bü­lést; de az ilyen érzés nem lehet tar­tós.

Néha jóleshetik kicsinek lenni, de szá­munkra a ki­csi­ség nem meg­ol­dás. El­végre na­gyok az­előtt sem vol­tunk, s félős, hogy amint még ki­seb­bek let­tünk, egyik kény­szer­hely­zet­ből csak a má­sikba zu­han­tunk. Ez pedig már nem lesz „pa­ri­tá­sos". Nem­ze­ti­sé­geink is van­nak ismét, csak az elv in­gott meg, melyre tá­masz­kodva bír­hat­nánk velük. Ma­gunk is haj­lan­dók let­tünk be­állni nem­ze­ti­ség­nek a saját ha­zánk­ban, s faj­nak érezni ma­gun­kat az apró fajok közt. De mon­dom, a ki­csi­ség ne­künk nem meg­ol­dás, nincs hozzá te­het­sé­günk. Nem tu­dunk apró, egy­sé­ges faj lenni. Ha nincs or­szá­gunk­ban nem­ze­ti­ség, ma­gunk csi­ná­lunk ma­gunk­ból ma­gunk­nak, s ha tíz ma­gyar van együtt, már ismét együtt van az egész nagy Ma­gyar­or­szág, maga a Szent Ist­ván-i bi­ro­da­lom, népi össze­té­tel­ének ős tar­ka­sá­gá­ban, Ti­szás­tul-Drá­vás­tul, a Ma­ro­sok­kal és Kö­rö­sök­kel, nem is em­lítve a Vágot és Laj­tát. Sőt gyak­ran elég ehhez egyet­len ma­gyar is.

Ami áll a fajról és országról, ugyanaz áll a kul­tú­rá­ról is: abban sincs te­het­sé­günk a ki­csi­ségre. Ki­csi­ség sok­féle van, és a ki­csi­ség re­la­tív. Lehet va­lami kí­vül­ről kicsi, és be­lül­ről mégis lé­nye­gi­leg nagy és ki­ter­jedt. A ma­gyar kul­túra leg­ben­sőbb lé­nye­gé­ben sok­színű, tág és tárt; ha­tá­so­kat és be­nyo­má­so­kat ma­gába ol­vasztó; kü­lön­böző fajok lelki ho­za­dé­kát egy­sé­ge­sítő; messze ho­ri­zon­to­kat át­ölelő. Hosszan be­szél­tem már erről más he­lyen, s nem is egy­szer. A ma­gyar kul­tú­rát nem lehet ki­csinnyé, egy­ol­da­lúvá, fa­jivá apasz­tani: mert az akkor már nem is lenne ma­gyar.

A mélyfor­rá­sok

Amit mondtam, nem paradox: mennél mé­lyebb és szű­kebb fa­ji­ságba akar­juk vissza­szo­rí­tani a ma­gyar lel­ket, annál in­kább el­veszt­jük be­lőle éppen azt, ami ma­gyarrá s nem­ze­tien kü­lön­le­gessé teszi. Ez kü­lön­ben többé-ke­vésbé min­den nem­zet kul­tú­rá­já­val így van. A szel­lem vi­lá­gá­ban kü­lö­nös tör­vé­nyek ural­kod­nak, s nem el­len­mon­dás az, hogy ahol a fa­ji­ság leg­ősibb s mint­egy iro­da­lom előtti, népi és pa­raszt mé­lye­ibe szál­lunk le, ott túl­ju­tunk már a nem­zeti kü­lönb­sé­ge­ken, s egy dif­fe­ren­ciá­lat­lan, va­ló­já­ban nem­zet­közi ré­teg­hez érünk. Az a „mély­kul­túra", ame­lyet az el­fe­le­dés­től még utolsó pil­la­nat­ban meg­men­tett ős ízű nép­me­sék és bal­la­dák tár­nak föl előt­tünk, nagy­já­ban közös, ván­dor és nem­zet­közi, ahogy min­denki jól tudja, aki va­laha tu­do­má­nyo­san fog­lal­ko­zott vele. Na­gyon jel­lemző erre nézve, amit éppen a „mély­ma­gyar­ság" hir­de­tője – a ma­gyar szel­lem faj­tisz­ta­sá­gá­nak apos­tola – mond egy újabb né­pies köl­tőnk­ről: talán azért lett oly mély ma­gyar költő, mert mint román szár­ma­zás, „a maga román mé­lyeit is hasz­nálni tudja". Vol­ta­képp a nép­lé­lek nem­zet­közi, vagy in­kább nem­zet előtti mé­lyeit „hasz­nálja".

Távol vagyok attól, hogy az ilyen mély­sé­gek föl­fa­ka­dá­sá­nak ne örül­jek, s tudom, mit je­lent­het egy köl­tő­nek vagy egy iro­da­lom­nak, ha ezek­kel az ős népi for­rá­sok­kal kap­cso­la­tot talál. A kap­cso­lat per­sze nem lehet szán­dé­kolt és prog­ram­szerű… De vi­szont meg sem sza­kad­hat tel­je­sen anél­kül, hogy a nem­zeti iro­da­lom gyö­ke­reit a ki­szá­ra­dás ve­szé­lye ne fe­nye­getné. A gyö­ke­rek­nek le kell érniök eze­kig a for­rá­so­kig. Nagy té­ve­dés volna azon­ban azt hinni, hogy ez a kap­cso­lat csak a nép­köl­tés vagy ősi nép­kul­túra tu­da­tos is­me­re­tén ala­pul­hat. Ezer csa­tor­nán és haj­szál­gyö­ké­ren át szi­vá­rog­hat az a nyelv és élet alig fel­fed­hető ré­te­gei­ből – vagy akár a mű­velt iro­da­lom és magas­kul­túra köz­ve­tí­té­sé­vel – a költő lel­kébe, mely táp­láló ned­veit a leg­mos­to­hább kő­ze­tek alól is cso­dá­la­tos erő­vel tudja föl­szívni.

S még nagyobb tévedés azt képzelni, hogy a for­rás, mely a nem­zeti iro­da­lom gyö­ke­reit táp­lálja, azo­nos ma­gá­val a nem­zeti iro­da­lom­mal. Vagy hogy pél­dául az a régi, tiszta fa­ji­ságú ma­gyar kul­túra, mely (Né­meth László sze­rint) a ti­zen­ha­to­dik szá­zad­ban még föl­hí­gí­tat­la­nul és tö­mény za­ma­tá­val meg­volt, nem volt talán egyéb, mint ennek a népi mély­kul­tú­rá­nak va­lami ki­fej­lő­dése és föl­vi­rág­zása. A ma­gyar kul­túra leg­kez­de­té­től fogva és már ere­de­té­ben és gyö­ke­rei­ben is, egé­szen más.

Mandula és ba­rack

A magyar kultúra Szent István-i kép­ződ­mény. Első ki­rá­lyunk szel­leme in­dí­totta útnak, s azóta ebben a szel­lem­ben ha­ladt ki­lenc­száz éven át, meg-meg­akasztva, de vo­na­lá­ból iga­zá­ban sehol ki nem térve. Ter­mé­sze­te­sen sok­féle mély­for­rás táp­lálta, sok­féle íz gaz­da­gí­totta za­ma­tait, bal­káni és fél­szláv ízek is. De ez még­sem bal­káni vagy fél­szláv, hanem nyu­gat-eu­ró­pai jel­legű kul­túra. A ba­rac­kot vad­man­du­lába olt­ják. Azért abból ba­rack lesz, és ba­rac­kot terem. A ma­gyar kul­tú­rá­nak azon­ban még vad­ala­nya sem volt bal­káni, mert ez a vad­alany a ma­gyar ős­lé­lek volt, és az se nem szláv, se nem bal­káni.

A történelmi magyar kultúra egyéb­ként előt­tünk áll, s arca és nö­vése egy­for­mán mu­tat­ják, hogy a nagy nyu­gat-eu­ró­pai kul­tú­rák édes­test­vére, kis­húga ő. Ez tény, amin bajos lenne vál­toz­tatni. Ka­zin­czy nem va­lami fél­szláv ősi­ség­ből emelte ki iro­dal­mun­kat; ez az iro­da­lom nyu­gati volt Maj­tény előtt épp­úgy, mint Bes­se­nyei után. Balassa és Zrí­nyi tel­jes­ség­gel eu­ró­pai ka­rak­terű köl­tők, épp­úgy, mint Arany és Vö­rös­marty. S ha ez híg­sá­got je­lent, hát híg­ma­gya­rok. Sőt maga a vas­kos és za­ma­tos régi nyelv, amely a sűrű és mély ma­gyar­ság­han­gu­la­tá­val annyira meg­ba­bo­náz, sok­kal job­ban ha­son­lít, ne­megy­szer éppen vas­kos­sá­gá­ban és za­ma­tá­ban, a kül­földi kor­tár­sak nyel­vé­hez, mint az ember gon­dolná. Régi olasz és fran­cia kró­ni­kák ol­va­sása köz­ben, Rabelais vagy Montaigne lap­jain, olyan for­du­la­tokra buk­kan­ha­tunk, me­lye­ket ha ma­gyar író­ban ol­vas­nánk, könnyen érez­het­nénk jel­leg­ze­te­sen ma­gya­rok­nak. Éppen régi ízük miatt. Még ez a sűrű, régi, vas­kos íz is eu­ró­pai ben­nünk!

Persze azért nem „hatás"; a test­vé­rek nem azért nőnek egy­for­mán, mert utá­noz­zák egy­mást. S az, hogy iro­dal­munk nyu­gati ízű, még nem je­lenti, hogy hi­ány­zik be­lőle a ma­gyar zamat. Nyu­gati iro­da­lom nem egy van. A ma­gyar költő össze­té­veszt­he­tet­len egy kül­földi köl­tő­vel, éppen annyira, vagy még sok­kal in­kább, mint pél­dául az angol a fran­ciá­val. Áll ez leg­alább a na­gyokra, kik nem­zeti lel­künk igazi kép­vi­se­lői. S Vö­rös­mar­tyra és Pe­tő­fire még nyil­ván­va­lób­ban áll, mint Balas­sára vagy Zrí­nyire. Őket még in­kább re­mény­te­len vál­lal­ko­zás lenne ma­ra­dék nél­kül le­ve­zetni koruk eu­ró­pai iro­dal­má­nak ára­mai­ból és szel­lemi tá­rai­ból. A ma­gyar­ság nem sze­gé­nyebb, hanem gaz­da­gabb lett ben­nük. Ez a ma­gyar­ság azon­ban nem pusz­tán va­lami ős, bar­bár, szom­szé­da­ink­kal is közös né­pi­ség. Hanem éppen az az eu­ró­pai szü­le­tésű, min­den gaz­dag­sá­got be­fo­gadó, belső nagy­sággá tá­guló ma­gyar nem­zeti lélek, ame­lyet Szent Ist­ván ko­rá­ban nyu­gati meg­ter­mé­ke­nyü­lés tett élővé, fej­lő­dővé és messze szá­za­dokba gyü­möl­csö­zővé.

Paraszti vagy ne­mesi kul­túra?

Nem volna-e tökéletes hisztéria és ka­taszt­rófa-po­li­tika ezt a gyö­nyörű s immár közel év­ez­re­des kin­cset fél­re­dobni és le­be­csülni azért a kép­te­len és per­verz áb­rán­dért, hogy vissza­csi­nál­juk a fo­lya­ma­tot, mely szel­le­mün­ket ily cso­dá­la­tos módon ki­tá­gí­totta, s ha már or­szá­gunk meg­ki­seb­be­dett, le­gyünk lel­ki­leg is ki­csi­nyek a ki­csi­nyek kö­zött? Kér­dés, hogy ezzel kö­ze­lebb jut­nánk-e a kö­rü­löt­tünk élő kis né­pek­hez, hisz ezek azóta maguk is már rég eu­ró­pai irá­nyok­ban fej­lőd­tek, maguk sem akar­nak ki­csi­nyek ma­radni, s csak­ugyan nem adnák oda a maguk Kazin­czy­jait és Arany Já­no­sait a népi kö­zös­ség ked­vé­ért. De meg­le­he­tő­sen kö­vet­ke­zet­len­nek is látom ezt az egész dol­got. Ugyan­ak­kor, mikor szel­le­mün­ket szű­zen akar­nók tudni min­den ide­gen­től, s mint­egy fa­ji­lag meg­tisz­tí­tani: egyút­tal azt is kí­ván­juk, hogy ez a szel­lem mégis foly­to­nos köl­csön­ha­tás­ban le­gyen apró, ide­gen fajú népek szel­le­mé­vel, kik vé­let­le­nül szom­szé­dunk­ban lak­nak, de szel­lemi kul­tú­ránk ki­ala­ku­lá­sára eddig kul­tú­rá­juk­kal alig volt be­fo­lyá­suk? Ugyan­ak­kor, mikor meg­bé­lye­gez­zük a német és nyu­gati hatás asszi­mi­lá­lá­sát, öröm­mel fo­gad­juk a bal­ká­nit, mely szá­munkra száz­szor ide­ge­nebb? Eöt­vös ellen óva­tos­ságra int az ere­ibe ke­vert oszt­rák vér, s Er­dé­lyi Jó­zsef iránt bi­zal­mat su­gall a román? A mű­velt, nagy nyu­gati nem­ze­tek kö­zös­sé­gét, ahogy mon­dani szo­kás, rü­hell­jük, s mint a meg­vert gyer­mek, ma­gunk­nál ki­seb­bek közé kí­ván­ko­zunk? Arany és Pe­tőfi a népet akar­ták föl­emelni az iro­da­lom­mal. Mi úgy emel­jük föl a népet, hogy sutba dob­juk az iro­dal­mat?

Jól tudom, hogy a divatos vi­lág­né­zet sze­rint nem szo­kás hinni tisz­tán szel­lemi ere­detű ál­lás­fog­la­lás­ok­ban, s min­den ki­je­len­tés mö­gött a be­szélő vér­beli örök­sé­gét s osz­tály­el­fo­gult­sá­gait szi­ma­tol­ják. Tudom, hogy el­le­nem is ké­szen áll­nak az ad hominem érvek, s már ott is set­ten­ked­nek a ta­rack­mód bur­jánzó iro­dalmi pamf­le­tek sorai kö­zött. Azt mond­ják, azért be­szé­lek így, mert jött ma­gyar va­gyok, s nem népi iva­dék. Hal­lom, hogy egy po­zso­nyi fo­lyó­irat töb­bek közt avval akarja ki­seb­bí­teni a ma­gyar kul­tú­rát, hogy engem is szláv­nak tesz meg, s a kis­ma­gyar el­gon­do­lás hívei szí­ve­sen vissz­han­goz­zák ezt a vádat. Noha az ő szá­juk­ban ennek nem sza­badna vád­ként hang­zani, hisz a ma­gyar maga is sze­rin­tük úgyis már amo­lyan „fél­szláv" nép. Nem sze­re­tek szár­ma­zá­som­ról be­szélni, s eddig nem is igen tet­tem; de most úgy érzem, egy­szer s min­den­korra meg kell mon­da­nom, hogy nem va­gyok „asszi­mi­lált". Ha az vol­nék, akkor sem érez­ném ke­vésbé ma­gyar­nak ma­ga­mat; de hát nem va­gyok az. Ma­gyar ne­me­sek vol­tak már déd­apáim is, úgy apai, mint anyai ágon, Tolna vár­me­gyei ma­gya­rok. Annyi azon­ban igaz, hogy pa­rasz­tok nem vol­tak. Ezért nem fogom szé­gyenleni őket. Így is kö­ze­lebb vol­tak a ma­gyar nép­hez, mint na­gyon sokan azok közül, akik­nek uno­kái ma a né­pi­sé­get pré­di­kál­ják. Abból a mű­velt, li­te­rá­tus, gaz­dál­kodó, de vár­me­gyei tiszt­sé­ge­ket is vi­selő ma­gyar köz­ne­mes­ség­ből ered­tek, mely a ma­gyar kul­tú­rát, s benne a ma­gyar iro­dal­mat, va­la­mi­kor meg­te­rem­tette. Mert a ma­gyar kul­túra ere­de­té­ben és ősi al­ka­tá­ban nem pa­raszti, hanem ne­mesi kul­túra. S azok­nak, akik ezt a kul­tú­rát ere­deti jel­le­gé­ben, ősi ma­gyar­sá­gá­ban sze­ret­nék vissza­csi­nálni, ezt is talán tudniok kel­lene.

1939

Jegyzetek

Pajzzsal és dárdával. Nyugat, 1939. aug., 8. sz. 65–72., il­letve 1939. szept., 9. sz. 173–179. – Írók két há­ború közt, 213–239.

Németh László 1939-ben megjelent Ki­sebb­ség­ben című kö­te­té­nek bí­rá­lata foly­ta­tás­ban lá­tott nap­vi­lá­got a Nyu­gat Könyv­ről könyvre ro­va­tá­ban. Ami­kor kö­tetbe ren­dezte, Ba­bits némi mó­do­sí­tást vég­zett a szö­ve­gen, főleg a foly­ta­tó­la­gos fo­lyó­irat­köz­lés ak­tu­a­li­zá­lá­sait ik­tatta ki, il­letve ki­sebb sti­li­zá­lást vég­zett. Né­meth László írása nagy vitát ka­vart, töb­ben fel­szó­lal­tak el­lene, mások mel­lette fog­lal­tak ál­lást. Né­meth László kér­dés­fel­ve­té­sé­nek sze­mé­lyes mo­tí­vu­mai­ról, a „híg­ma­gyar" és a „mély­ma­gyar" ti­po­lo­gi­zá­lás­ról, az asszi­mi­lá­ció prob­le­ma­ti­ká­já­ról és a kötet azon­nali és táv­la­tos vissz­hang­já­ról és re­cep­ció­já­ról lásd a leg­fris­sebb össze­fog­la­lást: Mo­nos­tori Imre: „Van óra, amely­ben szólni re­mény­te­len, de be­csü­let. Ez ilyen." A Ki­sebb­ség­ben-ről – több met­szet­ben. In: Mo­nos­tori Imre: Né­meth László esszé­írá­sá­nak gon­do­lati alap­ré­te­gei. Kor­társ Kiadó, Bp., 2005. 90–101.

Babits az Írók két háború közt című kö­te­té­nek jegy­ze­tei közt már nem fűz kü­lö­nö­sebb kom­men­tárt ezen írá­sá­hoz, de mel­lé­keli Né­meth Lász­ló­ról 1933-ban abból az al­ka­lom­ból írt vé­le­mé­nyét, hogy a fi­a­tal pálya- és szer­ző­társ sza­kí­tott az őt fel­fe­dező Nyu­gattal, s el­in­dí­totta egy­sze­mé­lyes fo­lyó­ira­tát, a Tanut. – Az írás ke­let­ke­zé­sé­hez lásd még: Gel­lért Osz­kár: i. m., 576–578.

„országban való sok romlások okait" – A Páz­mány Péter és vi­ta­part­nere, Ma­gyari Ist­ván ne­vé­vel meg­idé­zett hit­vi­ták ko­rá­nak egyik fő mű­vé­ről, Ma­gyari Ist­ván­nak Az or­szá­gok­ban való sok rom­lá­sok­nak okai­ról című, 1602-ben meg­je­lent köny­vé­ről van szó, amelyre Páz­mány a kö­vet­kező évben meg­írta fe­le­le­tét.

a Baumgarten-alapítvány működése néha úgy tűnik föl – Baum­gar­ten Fe­renc Fer­di­nánd (1880–1927) esz­téta, kri­ti­kus, kö­rül­be­lül 1?200?000 pengő ér­tékű va­gyo­nát 1923. ok­tó­ber 17-én kelt vég­ren­de­le­té­vel a ma­gyar iro­dal­mat tá­mo­gató ala­pít­ványba fek­tette. Ku­rá­tor­nak Ba­bits Mi­hályt kérte fel, ke­ze­lé­sét a jo­gász Basch Ló­rántra bízta. Ba­bits­nak ez nagy ha­tal­mat, némi anyagi biz­ton­sá­got je­len­tett, és sok el­len­sé­get szer­zett. Né­meth László ek­ként vé­le­ke­dett Ba­bits ku­rá­tori sze­re­pé­ről: „Ba­bits fél­té­keny­sége a Baum­gar­ten-kinccsel össze­há­za­sodva: fé­lel­me­tes erő volt ebben az év­ti­zed­ben. Nagy írók sír­ján mo­hób­ban nőtt a gyep; élő írók kar­cerbe vo­nul­tak, jó szí­vek el­rom­lot­tak – mert a két B. úgy akarta." (Idézi Gel­lért Osz­kár, i. m., 576.) (Az ala­pít­vány tör­té­ne­té­hez lásd: Basch Ló­ránt: A Baum­gar­ten Ala­pít­vány tör­té­ne­té­ből. Vá­lo­gatta, szer­kesz­tette: Tég­lás János. Ar­gu­men­tum Kiadó, Bp., 2004. Ba­bits Kis­könyv­tár 2. Szer­keszti Sipos Lajos. Il­letve: A Baum­gar­ten Ala­pít­vány. Do­ku­men­tu­mok 1917–1941. I–III. Szer­kesz­tette, a szö­ve­get gon­dozta, a be­ve­zető ta­nul­mányt és a jegy­ze­te­ket írta, va­la­mint a füg­ge­lé­ket össze­ál­lí­totta: Tég­lás János. Ar­gu­men­tum Kiadó, Bp., 2003. Ba­bits Könyv­tár, 8–10. Szer­keszti Sipos Lajos.)

„Ki fogunk lyukadni a kelet-eu­ró­pai pa­raszt­ál­la­mok…" – Szek­fűnek ez a vé­le­mé­nye Far­kas Gyu­lá­nak Az asszi­mi­lá­ció kora a ma­gyar iro­da­lom­ban című könyve kap­csán a Nyu­gat 1939. júl. 1-jei, 7. szá­má­ban je­lent meg Még egy­szer az asszi­mi­lá­ció­ról cím­mel (3.). – Lásd még Szekfű Gyula könyv­is­mer­te­tését a Ki­sebb­ség­benről: Ma­gyar Szemle, 1939. XXVI. kötet, (au­gusz­tus), 300–303.

„A baj nem hatvanhéttel kezdő­dött…" – Ez és a kö­vet­kező idé­ze­tek több-ke­ve­sebb pon­tos­ság­gal, né­hány szó ki­ha­gyá­sá­val a Ki­sebb­ség­ben első három ol­da­lán ol­vas­ha­tók. Új ki­adása: Né­meth László: A mi­nő­ség for­ra­dalma. – Ki­sebb­ség­ben. II. kötet. Po­li­ti­kai és iro­dalmi ta­nul­má­nyok, be­szé­dek, vi­taira­tok. Püski, Bp., 1992. 843–845.

akárcsak a Tündérvölgy köl­tője – Vö­rös­marty Mi­hály.

mely egész büszke „férfimunkán­kat" el­ma­rasz­talja – Uta­lás Vö­rös­marty so­raira: Ez jó mu­lat­ság, fér­fi­munka volt! (Gon­do­la­tok a könyv­tár­ban.)

kevéssé ismert régi szövegre – A ma­ros­vá­sár­he­lyi Nagy Szabó Fe­renc (1581–1658) kró­ni­ká­ját em­líti Né­meth.

Ugyan hányan olvasták az elmúlt száz éven át a Kasszandra drága tíz kö­te­tét… – Né­meth László szö­vege ehe­lyütt: „Báróczi Claprenede [!] for­dí­tása Ka­zin­czy gon­do­zá­sá­ban, drága 10 kö­tet­ben…" (I. m., 846.) – Báróczi Sán­dor La Calprenède ál­tör­té­neti ka­land­re­gényét, a Kassándrát (Bécs, 1774, Pest, 1793–94) for­dí­totta.

A széphalmi vezérben – Ka­zin­czy Fe­renc­ben.

Mostanában sokat tűnődtem a „ma­gyar lé­nyeg és jel­lem" tit­kain – A Szekfű Gyula által szer­kesz­tett, 1939-ben meg­je­lent Mi a ma­gyar? című kötet szá­mára ké­szült írá­sára utal Ba­bits, amely a Ma­gyar jel­lem­ről cím­mel kö­te­tünk­ben is ol­vas­ható.

érvénytelenítő shibboleth alap­ján – sibbolet, is­mer­te­tő­jel. A Bírák könyve (12, 5–6) sze­rint az a szó, amely­nek sely­pes ki­ej­té­sé­ről a gilea­beliek feis­mer­ték az efraimi­tákat.

így avatható „lángésszé" például Zilahy – A Zilahy Kár­oly­ról ír­ta­kat lásd: Né­meth László: i. m., 870.

Vagy inkább az Arany jégvert pa­raszt­jára – „No hát, no!" így kiált, „én uram isten! / Csak rajta! Hadd lám: mire me­gyünk ket­ten. " Bo­lond Istók, II. ének, 7. vers­szak. Ba­bits má­sutt is hasz­nálja e pél­dá­za­tot. (Lásd 446. l.)

Itt is azonban áll a Deák mon­dása: Amit el­vet­tek tő­lünk… – Deák Fe­renc híres sza­vai a kép­vi­se­lő­ház 1861. au­gusz­tus 8-án tar­tott ülé­sén hang­zot­tak el, má­so­dik föl­irati ja­vas­la­tá­ban: „Ha tűrni kell, tűrni fog a nem­zet, hogy meg­mentse az utó­kor­nak azon al­kot­má­nyos sza­bad­sá­got, me­lyet ősei­től örök­lött. (Úgy van!) Tűrni fog csüg­ge­dés nél­kül, mint ősei tűr­tek és szen­ved­tek, hogy meg­véd­hes­sék az or­szág jo­gait; mert amit erő és ha­ta­lom el­vesz, azt idő és ked­vező sze­ren­cse ismét vissza­hoz­hat­ják; (Óri­ási zaj­ban ki­törő köz­he­lyes­lés, vi­ha­ros köz­tet­szés és hosszas él­jen­zés.) de miről a nem­zet, félve a szen­ve­dé­sek­től, ön­maga le­mon­dott, annak vissza­szer­zése min­dig nehéz s min­dig két­sé­ges. (Igaz! Úgy van!) Tűrni fog a nem­zet, re­mélve a szebb jö­ven­dőt, s bízva ügyé­nek igaz­sá­gá­ban." Deák Fe­rencz be­szé­dei, III. Össze­gyűj­tötte Kónyi Manó. Má­so­dik, bő­ví­tett ki­adás. Frank­lin-Tár­su­lat, Bp., 1903. 272.

talán azért lett oly mély magyar költő… – Er­dé­lyi Jó­zsef­ről van szó.

Hallom, hogy egy pozsonyi folyó­irat… A kér­dés­hez lásd az alábbi cik­ket, il­letve az arra való ref­le­xió­kat a Ba­bits Mi­hály Bib­li­og­rá­fia (össze­ál­lí­totta Stauder Mária és Varga Ka­ta­lin, Ar­gu­men­tum Kiadó–Ma­gyar Iro­da­lom Háza–MTA Iro­da­lom­tu­do­má­nyi In­té­zete, Bp., 1998.) 5290., 5292. té­te­lei­ben: Trochu naivne si nas predstavujú nasi súsedia. Iní sme. In: Slovenská Po­li­tika, 1939. jú­lius 27. 169. sz. 1. – A ma­gyar po­li­ti­kai és szel­lemi élet ki­emel­kedő egyé­ni­sé­gei­nek szlo­vák szár­ma­zá­sá­ról, töb­bek közt Ba­bits Mi­hály­ról is.

Nem szeretek származásomról be­szélni – Ba­bits va­ló­ban nem sok­szor nyi­lat­ko­zott szár­ma­zá­sá­ról. Mind­két ágon köz­ne­mesi ere­de­tű­nek és ma­gyar­nak val­lotta magát, fi­a­tal­kori le­ve­le­zé­sé­ben Kosz­to­lá­nyi­nak büsz­kén vall ma­gyar ne­mesi ere­de­té­ről. A kö­te­tünk­ben is ol­vas­ható Szek­szárdi ka­darka című írá­sá­ban azon­ban megenge­dőleg szól rác ősök­ről, jól­le­het a Szerb író va­gyok-e? című írá­sá­ban (Er­dé­lyi He­li­kon, 1928. május, 1. év­fo­lyam 1. sz. 89–90.) régi ma­gyar ne­mesi név­nek tartja nevét. Déd­any­já­ról – Engel (Engler) Róza – ki­de­rült, hogy sváb szár­ma­zású volt. A költő test­vére, Ba­bits Ist­ván a csa­lád tör­té­ne­tét a 16. szá­za­dig ve­zeti vissza. Sze­rinte az ősök az Ad­riai-ten­ger mel­lé­ké­ről a moh­ácsi csata táján köl­töz­tek a Varasd me­gyei Coborc (hor­vá­tul: Cer­bovec) nevű fa­luba. (Sipos Lajos: Ba­bits Mi­hály, i. m., 5–6.) A csa­lád első is­mert őse ar­má­lis, va­gyis elő­név nél­küli nemes volt, tehát a költő és Török Sophie által em­lí­tett szent­istváni elő­név nem ezt a Ba­bits csa­lá­dot il­lette meg. A kér­dés­ről lásd még: Ba­bits ön­élet­rajzi em­lé­keit gyer­mek- és if­jú­kori évei­ből Szabó Lő­rinc le­jegy­zé­sé­ben („Itt a halk és ko­moly be­széd ideje…", i. m., 33–39.); Az 1939–1940-ben író­dott, de csak posz­tu­musz meg­je­lent és Török Sophie jegy­ze­té­vel köz­re­a­dott val­lo­má­sát: Nevek, ősök, cí­me­rek az Arc­ké­pek és val­lo­má­sok című kö­tet­ben, i. m., 200–205.; Buda At­tila: A Ba­bits és Ke­le­men csa­lá­dok, le­ve­le­zé­sük tük­ré­ben. In: A Ba­bits csa­lád le­ve­le­zése, szer­kesz­tette Buda At­tila, Uni­ver­sitas Kiadó, Bp., 1996.; Czeizel Endre: Ba­bits Mi­hály csa­lád­fá­já­nak (rokon­sá­gá­nak) és sze­relmi-csa­ládi éle­té­nek elem­zése. In: „… Kínok és álmok közt…" – Czeizel Endre, Gyenes György, Har­mati Lídia, Né­meth At­tila, Rihmer Zol­tán, Sipos Lajos, Szál­lási Árpád Ba­bits­ról. Szer­kesz­tette Sipos Lajos. Aka­dé­mai Kiadó, Bp., 2004. 9–119.


Babits Mihály

Tanulmányok, esszék

(2005)

Megjelent a MAGYAR REMEKÍRÓK Új Fo­lyam so­ro­za­tá­ban.

Kiadja a Kortárs Könyvkiadó.

www.kortarskiado.hu


Oldal tetejére