Varga Kriszta

Tajga

Friss szagot facsar mély-nehéz teste a föld­nek,
hívja a sze­let,
hogy nyi­korgó Nyírfi kar­csú ter­me­tét törje
de­rékba s fa­nyar vé­ré­nek sa­va­nyú szaga
a tájat ta­vaszba ta­karja.

Fehér kérgű arcán a Létnek
sma­ragd­szín gyan­tá­ból gyön­gyöcs­kék gö­rög­nek.
Ide jár sírni az Idő. Itt te­nyé­szik buján a titok.
Ide jár el­veszni a fény.

Nemlétbe hull, újraleli magát,
ra­gyogva di­a­da­lát
fen­na­kad ágon, fa­törzsön, mohán.
Pom­pás ret­te­net jár erre puhán.

Itt keresem őt, mert itt hagytam va­laha.

Időtlen múltamban várok rád, Uzala.