Bácsi István

Mormota bukása

6

Ugyanazon út visz dicsőségbe és rom­lásba, ál­modta to­vább Ama­deus, pél­dául Xer­xész és An­to­nius ugyan­azon az úton ju­tott el két tel­je­sen kü­lön­böző cél­hoz, az egyik hős lett, a másik ha­lott, Hamil­kár pedig a köz­tes példa, ő nem lett hős, sem ha­lott a ku­darca következ­tében, vi­szont róla mind­ad­dig meg­em­lé­kez­nek a Mor­moták, amíg ki nem hal­nak, a sze­relmi láz­ban égő Hamil­kárról min­dig is be­szélni fog­nak, aki egy tel­jes hétig ébe­ren várta es­kü­vője nap­ját, végre fel­vir­radt az a reg­gel, még nem is kez­dett rit­kulni a szep­tem­beri éj­szaka sö­tétje, ő máris ki­pat­tant az ágy­ból, ahol eddig ébe­ren hány­ko­ló­dott, tü­rel­met­le­nül fel­lár­má­zott min­denkit, hogy ké­szü­lőd­je­nek, az asszo­nyok ké­szít­sék az es­kü­vői la­ko­mát, a fér­fiak a la­ko­dal­mas sát­rat és a tánc­he­lyet, vág­ja­nak ökröt és ju­ho­kat a la­ko­má­hoz, tölt­sék flas­kákba az ita­lo­kat a hor­dók­ból, min­den­kit ki­vert a békés ­alvás­ból idő előtt, a fér­fiak mo­rogva, szit­ko­zódva csití­tották, rá­érő­sen va­ka­róz­tak, ki­mér­ten ürít­get­ték a lé­lek­­me­le­gítő ku­pi­cá­kat, mi­köz­ben a vő­le­gény föl-alá fut­ko­sott és ser­ken­tő­leg biz­ta­tott min­den­kit, köz­ben fut­tá­ban ő is be-belö­kött a ba­ju­sza alá egy-egy ku­pica pá­lin­kát, ne­vet­tek rajta, egész nap vic­ce­lőd­tek vele, vas­kos­nál vas­ko­sabb tré­fák­kal ug­rat­ták a fér­fiak, csip­ked­ték az asszo­nyok, köz­ben ittak, min­den jól si­ke­rült tré­fára ittak egyet, min­den remek élcre koc­cin­tot­tak, a vő­le­gény is velük ivott, nem ma­rad­ha­tott ki ő sem, hiába sza­bad­ko­zott, hiába mondta, hogy hosszú még a nap, és ő nem akar inni, innia kel­lett, végre aztán el­jött az idő, a dél­utáni es­küvő ideje, a temp­lom­ban a pap össze­adta az ifjú párt, Hamil­kár ad­digra már egé­szen ma­gán­kí­vül volt, a sor­suk össze­kö­té­sét meg­pe­csé­telő csók­nál már nem is volt ma­gá­nál, kis híján a papot csó­kolta meg iz­gal­má­ban, aztán ha­za­me­het­tek végre, egy­szer csak ott ültek egy hosszú asz­tal­nál az asz­tal­főn, egy­más mel­lett, a lábuk össze­ért a szűk he­lyen, az asz­tal ros­ka­do­zott a ren­ge­teg étel­től, az U alak­ban fel­ál­lí­tott hosszú asz­ta­lok­nál ülő ven­dé­gek mind őket néz­ték, min­den szem­pár rájuk sze­ge­ző­dött, köz­ben ettek, meg­áll­tak, ittak, szü­ne­tet tar­tot­tak, mert az ifjú pár háta mö­gött álló vő­fély mind­un­ta­lan fél­be­sza­kí­tott evést, ivást, be­szé­det, min­den fo­gás­hoz, min­den po­hár­hoz volt egy stró­fája, meg­kon­gatta a kicsi cse­rép­ha­rang­ját, fi­gyel­met kért, és egyik ke­zé­vel hol az ifjú férj, hol az ifjú fe­le­ség, több­nyire in­kább a fe­le­ség vál­lát mar­ko­lászva, Hamil­kár füle mel­lett teli to­rok­ból el­har­sogta a stró­fát, hogy aztán egy ki­csit meg­pi­hen­jen, majd ismét új­ra­kezdje, köz­ben vég nél­kül ettek, ittak, Hamil­kárnak zú­gott a feje, po­kolba kí­vánta az or­dí­tozó vő­félyt, az összes ven­dé­get, végre már ket­tes­ben sze­re­tett volna lenni ifjú fe­le­sé­gé­vel, de még órá­kig ki kel­lett bír­nia, a la­koma nem akart véget érni, hogy tud­nak ezek ennyit enni?, hová fér be­lé­jük az a sok min­den, amit csak hány­nak be­felé, ön­te­nek ma­gukba sza­ka­dat­la­nul, és nekik mind­ezt végig kel­lett vár­niuk, aztán nagy so­kára ab­ba­hagy­ták a lak­má­ro­zást a ven­dé­gek, be­le­fá­rad­tak a za­bá­lásba, a vő­fély megint a fü­lé­nél ri­kol­to­zott, most táncba szó­lí­totta a nász­né­pet, őket is fel­rán­gatta és lök­döste őket ki­felé a tánc­hely kö­zepe felé, a ci­gá­nyok már húz­ták a talp­alá­va­lót, esze­ve­szett for­ga­tag ke­re­ke­dett egy pil­la­nat alatt, őket is el­ra­gadta a for­ga­tag, jár­ták, ahogy tud­ták, aztán meny­asszony­tánc ­kö­vet­ke­zett, sor­ban áll­tak a le­gé­nyek, a fér­fiak, hogy rop­ja­nak egyet a meny­asszonnyal, Hamil­kárt is kézre kapta egy-egy me­nyecske vagy él­te­sebb asszony, most nem örült ennek, foly­ton csak a fe­le­sé­gét ke­reste a sze­mé­vel, már-már ne­ki­in­dult, hogy ki­ra­gadja ará­ját az al­kalmi tán­cos kar­jai­ból, és futva el­ro­han­jon vele ebből az őrü­let­ből, ami­kor egy­szer csak újra har­sogni kez­dett a vő­fély, de most Hamil­kár ked­vére har­so­gott, mert végre véget ve­tett a meny­asszony­tánc­nak, paj­zán rig­mu­so­kat kez­dett kán­tálni, a nyo­szo­lyó­lá­nyok kör­be­vet­ték az ifjú párt, a tisz­ta­szoba felé kezd­ték te­relni őket, mi­köz­ben a vő­fély csak egyre kán­tálta a si­kam­lós ver­si­ké­ket, a nyo­szo­lyó­lá­nyok vi­sítva is­mé­tel­ték a ref­rént, menny­dörgő ha­hota ro­baj­lott a ven­dég­ko­szorú fe­lett, a vő­fély nagy han­gon un­szolta az ifjú fér­jet, hogy rajta, kapja ölbe a fe­le­sé­gét, úgy vigye át a kü­szö­bön, Hamil­kár en­ge­del­mes­ke­dett, ölbe kapta ked­ve­sét, végre be­ju­tot­tak a szo­bába, és egy vén­asszony rájuk csukta az ajtót, Hamil­kár az ágyra dobta új­don­sült nejét, nem akarta le­dobni, de az asszony tes­te­sebb, ne­he­zebb volt, mint gon­dolta, ő maga pedig cin­gár, csak­nem el­rop­pant a ge­rince az asszony súlya alatt, ezért dobta az ágyra, amit a nő egy­ál­ta­lán nem vett zokon, a szen­ve­dély ki­fe­je­ző­dé­sé­nek te­kin­tette, várta a ha­sonló len­dü­letű foly­ta­tást, Hamil­kár azon­ban meg­könnyeb­bül­ten ki­egye­ne­se­dett, fújt egy ­ki­csit, majd meg­állt, az egész heti ki­bír­ha­tat­lan tü­rel­met­len­sége, az egész napi lázas vá­ra­ko­zása, emésztő vá­gya­ko­zása a fe­le­sé­gé­vel való ket­tes­ben ma­ra­dás­hoz most hir­te­len el­pá­rol­gott, el­tűnt, ta­nács­ta­la­nul te­kin­ge­tett szét a szo­bá­ban, majd az ágyon vá­ra­kozó nőt nézte, majd újra kör­be­pis­lo­gott, na…, mondta a nő, és ne­ve­tett a férfi za­va­rán, Hamil­kár pedig lá­za­san gon­dol­ko­dott, nem tudta, mi­lyen módon kell ne­ki­kez­deni ennek az új könyv­nek, ami­nek há­zas­élet a címe, pedig a héten is be­szél­tek neki erről ele­get a házas fér­fiak, okí­tot­ták, mit, ho­gyan te­gyen, ho­gyan ud­va­rol­jon a nőnek, ho­gyan fi­gyel­jen rá, ho­gyan ural­kod­jon magán, akkor ér­tett is ő min­dent, ma­gá­tól ér­te­tő­dő­nek tűnt az egész, de most itt min­den tel­je­sen más, és je­len­leg nem tudja, ho­gyan kell azt a köny­vet egy­ál­ta­lán ki­nyit­nia, kinn po­koli lár­mát csap­tak a mu­la­to­zók, dön­gött a föld a tán­co­lók alatt, zen­gett a mu­zsika, ne­ve­tés, si­kí­to­zás hal­lat­szott, fe­le­sége eköz­ben mu­la­tott rajta, bár már kez­dett kissé tü­rel­met­len lenni, ő három évvel idő­sebb volt Hamil­kárnál, lá­tott, ta­pasz­talt ő már ezt-azt, neki egy­ál­ta­lán nem volt új a könyv, csak a fe­je­zet volt új, a Hamil­kár, kun­co­gott ma­gá­ban a mam­la­szon, ahogy ott áll­do­gált tel­jes ta­nács­ta­lan­ság­ban, fe­lült az ágyon, ma­gá­hoz hívta, maga elé, vet­kőz­tetni kezdte, mint egy gye­re­ket, Hamil­kár pis­logva hagyta magát vet­kőz­tetni, a nő las­san, gyen­gé­den ­félig le­vet­kőz­tette, akkor ap­ró­lé­kos moz­du­la­tok­kal a saját ru­háit kezdte le­vetni, s köz­ben egyre csak nézte Ha­milkárt a gyenge gyer­tya­fény­ben, végül anya­szült mez­te­le­nül ült az ágyon, Hamil­kárban benn­akadt a lé­leg­zet, ami­kor be­szívta a le­ve­gőt, még volt egy al­só­szok­nya a fe­le­sé­gén, de most már nem, már semmi nem volt rajta, Hamil­kárral fo­rogni kez­dett a világ, el­fe­lej­tette ki­en­gedni a le­ve­gőt, el­li­lult fej­jel állt ott, akkor a nő ma­gá­hoz ölelte az álló fér­fit, mind­két kar­já­val ma­gá­hoz szo­rí­totta, a hasát csó­kol­gatta, a fe­ne­kébe mar­kolt és a mel­lei­hez szo­rí­totta a férfi ágyé­kát, ha­nyatt eresz­ke­dett, köz­ben húzta ma­gá­val a fér­fit az ágyra, aki ket­tős küz­del­met foly­ta­tott, egy­részt meg akarta őrizni az egyen­sú­lyát, ugyan­ak­kor sem­mi­képp nem akart el­tá­vo­lodni egy haj­szál­nyit sem fe­le­sége me­zí­te­len tes­té­től, ami­ből az lett, hogy félig az ágyra, félig az ágyra hup­panó fe­le­sé­gére zu­hant, ki­sza­kadt be­lőle végre a lé­leg­zet, szinte már meg­ful­ladt ad­digra, zi­hálva kap­kodta a le­ve­gőt, az asszony lá­baira ha­salt, he­ve­sen, össze­vissza csó­kolni, nyalni kezdte a meleg, má­mo­rító il­latú női tes­tet, mé­lyen be­szívta az asszony il­la­tát, ami a má­jusi es­té­ken fejés ide­jén érez­hető il­latra, a tej­szagú te­he­nek il­la­tára em­lé­kez­tette, az asszony köl­dö­két ha­rap­dálta, oda-oda­kapva a mel­leit szopta, fe­jé­vel szer­te­szét ka­lan­do­zott az asszo­nyon, aki gyen­géd, de ha­tá­ro­zott moz­du­la­tok­kal igye­ke­zett irá­nyí­tani magán a cup­pogva, ször­csögve szusz­mogó forró fér­fi­fe­jet, kezdte fel­jebb irá­nyí­tani Hamil­kárt, aki lát­ha­tó­lag ott ra­gadt a köl­dök és mel­lek bűvös há­rom­szög­ében, ke­zei­vel ked­vese de­re­kán és comb­jain ma­ta­tott, arája farát mar­ko­lászta, a nő egyik ke­zé­vel le­nyúlt, a férfi fe­ne­két fogva kor­má­nyozta fel­jebb magán az addig egy he­lyütt le­hor­gony­zott mulya urát, másik ke­zé­vel pedig be­nyúlt Hamil­kár ga­tyá­jába, meg­vizs­gálta és né­hány finom kéz­moz­du­lat­tal nö­velte a fér­fiúi ké­szült­ség fokát, köz­ben előbb az egyik, majd a másik lábát sza­ba­dí­totta ki párja alól, fel­húzta és kissé ol­dalra en­gedte a tér­deit, comb­jai­ból így egy csú­csá­val az öle felé mu­tató V betűt for­má­zott, ezzel is útba iga­zítva az ifjú fér­jet, aki­nek teste immár nem állt a saját uralma alatt, eddig is­me­ret­len ha­ta­lom vette bir­to­kába a tes­tét, eddig el­rejtve szunnyadó tudás lökte egyet­len cél felé, a V betű csú­csa felé az ágyé­kát, gyor­san le­tolta ma­gá­ról a ga­tyát, fel­jebb csusszant, hím­tag­já­val a szét­nyíló öl felé nyo­ma­ko­dott, lükögő csí­pője ere­jé­vel üte­me­sen döf­ködte a nő comb­tö­vét, egy végső ro­hamra ké­szülve hát­ra­húzta a de­re­kát, hogy egyet­len ro­ham­mal be­jus­son, hogy majd a nő tes­té­ben, a nővel mind job­ban eggyé válva foly­tassa a rit­mi­kus moz­gást, en­ge­del­mes­kedve a fü­lé­ben mind gyor­sab­ban do­boló ide­gen ha­talom­nak, már éppen be akarta lökni me­re­dező lán­dzsá­ját a nő vul­vá­jába, makk­ját oda­il­lesz­tette a sze­mé­rem­aj­kak­hoz, és már éppen lökni ké­szült a csí­pője, már éppen meg­in­dult az ágyéka a nő öle felé, ami­kor hir­telen, szá­mára is tel­je­sen vá­rat­la­nul, egyik pil­la­nat­ról a má­sikra fe­ne­ket­le­nül mély ön­tu­dat­lan­ságba zu­hant, úgy ahogy volt, ked­vese fö­lött fél­könyökre tá­masz­kodva, dö­fésre in­duló ágyék­kal egy szem­pil­lan­tás tö­re­déke alatt, meg­állt a szív­ve­rése, el­állt a lé­leg­zete, meg­állt az egész teste, moz­du­lat­lanná me­re­ve­dett, kar­jai el­er­nyed­tek, teste a nő tes­tére ne­he­ze­dett, feje arc­cal a nő vál­lára bu­kott, csend lett, a nő, aki már egyre fo­ko­zódó vá­ra­ko­zás­sal, mind erő­sebb vággyal várta, kí­vánta, hogy az ölé­nél me­re­dező hím­tag belé ha­tol­jon, vissza­foj­totta fel­gyor­sult lé­leg­ze­tét, fü­lelt, ér­tet­le­nül nézte a vál­lára esett hit­vesi fej tar­kó­ját, csap­kodó gon­do­la­tok­kal ta­lál­gatta, miért ne­he­ze­dik rá moz­du­lat­la­nul az ura, el­sült neki?, ta­lál­gatta csa­ló­dot­tan, de nem, mert nem érez ott lenn semmi ned­ves­sé­get, nem érezte a forró spric­ce­lést sem, szá­raz dur­ran­tás volt, azért nem érez sem­mit, gon­dolta, de nem, mert hör­gést, nyö­gést, mély só­hajt sem hal­lott, meg­halt?, ta­lál­gatta, ami­lyen iz­ga­lom­ban volt egész héten, egész nap, még képes, és ide­ha­lá­lo­zik nekem a ha­samra, gon­dolta, ag­gódni kez­dett, el­szo­rult a szíve, ­miért bün­teti őt így az isten, azért, mert nem volt érin­tet­len?, más is megy úgy férj­hez, nincs abban semmi, már benne volt a kor­ban, férj­hez ment volna ő már az el­ső­höz is, meg a töb­bi­hez is, de egyik sem vette el, mit te­he­tett volna?, már foly­tak a könnyei, nem ér­de­melte ő meg ezt az is­ten­ve­rést, hogy már a nász­éj­sza­ká­ján meg­öz­ve­gyül­jön, sőt, még az előtt, leg­alább ha a nász­éj­szaka után halt volna meg az ura, le­he­tett volna rá ennyi ­te­kin­tet­tel a jó isten, sírni kez­dett, Hamil­kárral a hasán hüp­pö­gött, ráz­kó­dott a teste, így ráz­kó­dott rajta Ha­milkár is, aki egy­szer csak hor­kolni kez­dett, a nő meg­állt, meg­állt a lé­leg­zete, meg­áll­tak a könnyei, úgy fi­gyelte a hasán hor­koló Hamil­kárt, al­szik, semmi két­ség, egyen­le­te­sen süllyedt és emel­ke­dett a válla, érezte a férfi mell­ka­sá­nak tá­gu­lá­sát és össze­hú­zó­dá­sát, meg­döb­be­nése ha­tár­ta­lan volt, mi van, te al­szol?, ki­ál­tott el­ké­pedve a hites urára, de az nem vá­la­szolt, csak hor­kolt, megint rá­ki­ál­tott, lök­dösni kezdte, de az ura vál­to­zat­la­nul hor­kolt, ütö­gette a fejét, bök­döste, be­fogta az orrát, mind­hi­ába, paj­kos mo­soly fu­tott át az arcán, majd fel­éb­resz­te­lek én téged!, gon­dolta, ajkát be­ha­rapva, mo­so­lyogva nyúlt le, kezét be­csúsz­tatta a férfi ágyé­ká­hoz, meg­mar­kolta a go­lyóit, szo­ron­gatta, mor­zsolta őket, majd az el­er­nyedt pé­niszt húz­gálta, rán­gatta, mind­hi­ába, ez már fáj­hat neki, gon­dolta, de hiába, Hamil­kár csak aludt és hor­kolt, a nő csa­ló­dot­tan ab­ba­hagyta, már nem mo­soly­gott, egyre ke­se­rűbb harag bo­rí­totta el, össze­szedte min­den ere­jét és le­hen­ge­rí­tette ma­gá­ról hasz­na­ve­he­tet­len hit­ve­sét, Ha­milkár a há­tára for­dult, úgy aludt és hor­kolt to­vább, a nő a szö­ké­sen gon­dol­ko­dott, ki­oson és vi­lággá fut, de tudta, hogy nem lehet, mert a vén­asszo­nyok itt ülnek a kö­zel­ben és az ajtót lesik, hogy mikor és ho­gyan bújik elő az ifjú pár, vagy pedig arra vár­nak, hogy ku­ko­ré­kol­ja­nak a ka­ka­sok, hogy akkor a nász­éj­sza­kát fel­ügyelő vén­asszony be­nyo­mul­jon az új pár szo­bá­jába, fel­verje őket, ha alusz­nak, meg­ál­la­pítsa és je­lentse a si­ke­res nász­éj­szaka té­nyét a vő­fély­nek, hogy az kon­gas­son és re­kedtre or­dí­tott hang­ján a ven­dég­se­reg tu­do­má­sára hozza az ör­ven­de­tes fej­le­ményt, a fi­a­tal párt maguk közé fo­gad­ják, az asszo­nyok kör­be­fog­ják asszonnyá lett sors­társ­nő­jü­ket, a fér­fiak is a büszke fér­jet, együtt foly­tas­sák a mu­la­to­zást reg­ge­lig vagy még to­vább, így tehát az ajtón nem szök­het meg, a tisz­ta­szoba ab­la­kai pedig olyan ki­csik és kes­ke­nyek, hogy azon nem fér ki, tehát nem tud meg­szökni, ke­se­rűen gon­dol­ko­dott az ágy­ban az egyen­le­te­sen hor­koló férje mel­lett, mi­lyen élete lesz neki így, ilyen férj mel­lett, aki már a nász­éj­sza­ká­ján is el­al­szik, ilyen férj mel­lett, aki el­al­szik ba­szás köz­ben, ez még tán gye­re­ket sem tud majd neki csi­nálni, nem­hogy képes lenne őt bol­dog asszonnyá tenni, ha ilyen élet vár rá, ő a tóba öli magát vagy lúgot iszik, zo­ko­gott, foly­tak a könnyei, aztán a harag ke­re­ke­dett felül benne, gyű­lö­let­tel nézte az őt cser­ben­ha­gyó, hor­tyogó fér­jet, majd ismét sírt, így töl­tötte a nász­éj­sza­ká­ját tel­jes két­ség­beesés­ben, míg egy­szer csak Hamil­kár el­hall­ga­tott, hir­te­len oda­for­dult a fe­le­sé­gé­hez, egy moz­du­lat­tal fölé ke­re­ke­dett, és mintha mi sem tör­tént volna, mintha nem is tar­tott volna órá­nyi szü­ne­tet a ki­bon­ta­kozó nász­ban, ott foly­ta­tott min­dent, ahol ab­ba­hagyta, csó­kolta, si­mo­gatta, ha­rap­dálta fele­ségét, ost­ro­molta az ölét a me­re­dező fér­fi­as­sá­gá­val, míg az asszony las­san újra ked­vet ka­pott hozzá, így ­végül Hamil­kár még­is­csak be­töl­tötte férji hi­va­tá­sát, fel­szárí­totta fe­le­sége könnyeit, és meg­fo­gan­ha­tott a kicsi Han­ni­bál.

(Következő számunkban folytatjuk)