Csáky Imre

Tündekrónikák

(A rettegett felismerések fantomja)

A kínok között kivérzett mentálgazda­tes­tek mind­egyike rend­sze­rint a laoni ha­sa­dé­kon túli világ em­ber­kémje volt. Az ál­do­za­tok­ból ki­nyert mo­ti­vá­ciók ha­landó meg­bí­zókra utal­tak, akik a há­borgó vitál­tár­sa­da­lom erő­vi­szo­nyait pró­bál­ták fel­mérni.

Minden jel arra utalt, hogy hatalmi po­zí­ciót ke­res­tek, ami azért is volt kü­lö­nös, mert a ké­rész­életű, bo­lond lelki gye­re­kek, habár majd meg vesz­tek min­den­fajta ha­ta­lo­mért, a ha­lált és az éjszü­löttek népét fél­ték.

Az összeszedett információk, egy bi­zo­nyos Treanod (ejtsd: Tránnód) nevű hadúr alak­ját raj­zol­ták ki. Ura­dalma nem volt több mint­egy há­rom­száz par­szeán négy­zet­mér­föld­nél. Ez kö­rül­be­lül öt­száz­öt­ven négy­zet­ki­lo­mé­ter­nek felel meg mos­tani lép­ték­kel mérve. Az per­sze nem vált egy­ér­tel­művé az el­hul­lott ál­do­za­tok em­lé­kei­nek ku­sza­sá­gá­ból, hol tart tö­rek­vé­sei­ben Treanod fe­je­de­lem. Ám ál­sá­gos, kép­mu­tató po­li­ti­kája néhol már mu­tatta je­leit. Silia néhai krigiai avant ku­fá­ro­kat val­la­tott ki, akik csu­pán azért vál­lal­ták a dé­monná vá­lást, hogy hely­tar­tókká le­gye­nek egy nekik ígért új vi­lág­ban. A te­rü­leti osz­toz­ko­dás már jó előre el­kez­dő­dött, és sen­kit sem ér­de­kelt a há­bo­rús­ko­dás­ban las­san, de biz­to­san fo­gyat­kozó he­lyiek ér­tel­met­len ál­do­zata.

A harcok végül elérték a Sile­don kas­télyt is. Siliáék az árny rend­jé­nek el­ke­se­re­dett ki­tö­rési kí­sér­le­tére értek oda. Egy avant azon­ban min­den árny­ren­des re­ményt szer­te­fosz­la­tott egy szik­ra­fegy­ver­ből el­eresz­tett va­rázs­lat­tal. Az ab­la­kon be­re­pülő, vaj­sár­gá­ban és kékes­szür­kében ját­szó tűz­go­lyó ser­cegve, dur­rogva hul­lott be az épü­let észak­nyu­gati szár­nyán.

Lerinben meghűlt a vér, jól lát­szott, még so­ha­sem ta­lál­ko­zott ilyes­mi­vel ez­előtt. Az izzó gömb pil­la­na­to­kon belül lángra lob­ban­totta a benti kár­pi­tot és min­dent maga körül. Olybá tűnt, mintha maga a Nap rop­pant go­lyó­bisa hul­lott volna alá oda­bent az égből. Szik­rák reb­ben­tek szer­te­szét, hogy aztán egy gi­gá­szi láng­nyelv csap­jon ki a Sile­don ház ab­la­kán.

Silia viszont nem most találta magát szem­ben elő­ször ezzel az erő­vel. Tudta, hogy ha­ma­ro­san mil­lió halál szü­le­tik majd ilyen módon. Meg­bor­zon­gott, ám a ha­tal­má­ban épp­úgy le­he­tő­sé­get lá­tott, mint az ed­digi összes tár­gyai­ban, amely­nek va­lódi ér­té­két csu­pán csak sejt­hette.

Lesiettek a dombokról. Kihasz­nálva Nidion sem­le­ges érc­színű vissz­fé­nyét, kor­mos éteri alak­juk lá­gyult a láng­ten­ger áruló iz­zá­sá­ban. Sőt, a fény­ké­vé­ket a kü­lö­nös úti­társ kedve sze­rint, szö­vet­ként fonta Silia és a töb­biek köré. Egy élénk tég­la­vö­rös csóva fény­zu­ha­tag­hullá­mával om­lot­tak a félig-med­dig már a vöröskakas lakta sza­lon szo­bá­jába. Az árny­ren­des me­ne­kül­tek a szoba leg­tá­vo­labbi zu­gai­ban resz­ketve szo­rong­tak a vas­kos orinfa bú­to­rok fe­de­zé­ké­ben. A ritka, nemes fa­fajta jól bírja a for­ró­sá­got, na­gyon ne­he­zen kap lángra. A tűz azon­ban má­gi­kus ere­detű volt… Szik­rák ön­töt­ték el a földre ve­tő­dött fe­kete test­őr­nőt, aki szám­szer­íját el­ha­jítva kú­szott a szik­ra­eső­ben. Si­ko­lya fáj­dal­ma­san sza­kadt ki tor­ká­ból, amint haját és kö­pe­nyét a csepp­fo­lyó­san fröccsenő tűz­eső be­te­rí­tette. Az árny­ren­des nő harc­kép­te­lenné vá­lá­sá­val gya­kor­la­ti­lag az utolsó védő is fel­adta. Ebből is lát­szott az ost­rom­fegy­ver va­rá­zsa, amint a nő fel­ha­gyott a tá­ma­dók les­ből való ti­ze­de­lé­sé­vel, a min­dent emésztő po­kol­tűz egy pil­la­nat alatt itt-ott pis­lá­koló gyer­tyákká sze­lí­dült.

Rögtön a megtestesülést köve­tően Silia seb­té­ben kö­rül­kém­lelt, csak ekkor en­gedte el az ezüst­dé­mon kezét. Az érc­színű fény­szob­rász a lel­kek mé­reg­zöl­den resz­kető hu­nyor­gása mel­lett ér­kező hekkák dónjait szi­ma­tolta. A lé­lek­lé­nyek ef­féle fény­já­téka egyéb­ként csak asztrál­érzé­kekkel volt lát­ható.

–  Sil!

–  Mi van? Rohadt nagy a füst, alig látok! Arra még min­dig nem jöt­tem rá, mi a kór­ság ez, amit hasz­nál­nak, de ha­tá­sos, az biz­tos! – nyug­tázta a nő.

–  Sil!

–  Mi a fene van?

–  Az ajtó, és az ablak felől….

–  Igaz. Lerin, irány az ajtó! Geron, nyisd ki a sze­med, és fi­gyeld a ven­dég­be­járó ol­da­lát!

A beomlott kormos boltív alatt Larkon őr­grófja szo­ron­gott. Egy be­zú­zó­dott ajtó dísz­léce tel­jes­sé­gé­ben át­szúrta gyo­mortájt. A be­járó mel­letti óra­szer­ke­zeti inga szek­ré­nye rá­dőlt. Kép­te­len volt lét­sí­kot vál­tani. Nagy kor­tyok­ban szedte a le­ve­gőt, nieri nyelv­ben imád­ko­zott. Az ősi di­a­lek­tust Silia jól is­merte, még apja is ta­ní­tott mon­dá­kat és igé­ket az óha­zá­ból. A lány érezte, hogy a maga nyolc év­ez­red­ében tisz­tes­sé­ges létet meg­élt, szü­le­tett vitál, nem húzza már soká. Jól is­merte az öre­get, apja leg­bi­zal­ma­sabb ba­rátja volt. A lány oda­pil­lan­tott, acél­kék pil­lan­tá­sá­ban a múlt szám­ve­té­sei­nek ér­tet­len kér­dő­je­lei vil­lan­tak. Ki­csit ijesztő volt így látni Lark bá­csit, aki min­dig is úgy­szól­ván gyer­meki vi­lá­gá­nak szik­la­szi­lárd alap­pil­lére volt… És ma…? Ma pedig itt fek­szik nya­kig a saját vé­ré­vel szennye­zett tör­me­lék­ben.

–  Nyugalom Lark bácsi, segíteni jöt­tünk – sut­togta a lány oly alá­zat­tal, mintha csak egy szen­télybe lé­pett volna be. – Lark bácsi, itt van még az a bi­zo­nyos zá­ra­dék?

–  Aaaa…, aaaz ablak melletti író­asz­tal szek­ré­nyé­ben, de siess, mert ha­ma­ro­san meg­ér­kez­nek.

Silia kinézett az ablakon, Geron és Lerin az össze­tört óra rom­jai­hoz lép­tek. Az ajtó pil­la­nat­nyi­lag moz­du­lat­lan volt, halk rop­pa­ná­sok, ki­csiny láng­ké­vék. A kinti csa­ta­zaj el­csen­de­se­dett. A hir­te­len jött nesz­te­len­ség vész­ter­hes gyil­kos­ként ült a szo­bára. Az ab­lak­nál össze­égett nő, a rá­hul­lott óri­ási, bí­bor­színű, félig meg­per­zselt füg­göny­től pró­bált sza­ba­dulni… Zi­hált, ám neki si­ke­rült né­hány szem­pil­lan­tás ere­jéig re­ge­ne­rá­lódni a tra­uma után, bár tag­jai még így sem akar­tak en­ge­del­mes­kedni. Meg­le­he­tő­sen za­varta a füst, és már jó adag per­nyét nyel­he­tett. Krá­ko­gott, azután je­lezte heves nem tet­szé­sét a vá­rat­lan ven­dé­gek­nek.

–  Kiváló az időzítésed Silia, nem mond­ták még? Most se­gí­teni jöt­tél vagy meg­halni? Ezt a há­bo­rút régen el­vesz­tet­tük! Ro­hadt sokan van­nak, és egyre csak sza­po­rod­nak – kö­hö­gött még egy-ket­tőt, és köz­ben do­bálta le ma­gá­ról a tör­me­lé­ket. – Eset­leg se­gí­te­nél? Nő­vé­rem!

Silia az oldalán Nidionnal az ab­lak­hoz in­dult. Óva­tos moz­du­la­tok­kal, gug­golva ha­lad­tak ba­rát­nője felé, mi­köz­ben a be­rob­bant, va­la­mi­kori sza­lon ki­égett szi­lánk­sze­mén a nő lopva ki­kém­lelt. Nem lá­tott túl sokat. Csak né­hány kiezit fák­lyás alak ro­han­gált. Két­ség­te­le­nül ké­szül­tek va­la­mire, ám az ost­rom­hoz meg­hök­ken­tően ke­vés­nek tűn­tek. Ri­asztó volt látni mennyire más há­ború ólál­ko­dik most Örök­éj­ben. Ez­út­tal nem a far­ka­sok vér­szom­jas sa­kál­lo­va­sai, nem is az alak­vál­tók fan­tom­kü­lö­nít­mé­nyei…, nem…, ez va­lami tel­je­sen új­szerű ret­te­net.

–  Nidion, kérlek segíts Liriának!

Amint a démon lehajolt az árny­ren­des őrhöz, egy gyor­san il­lanó, törtfehér vitál­füst en­ti­tása ha­sí­tott el a feje fe­lett. Leron a hátsó, ajtó fe­lőli ol­dal­ról ki­ál­tott fel.

–  Sil, itt vannak!

Közvetlenül ezután még két fehér je­len­lét szisszent be az ablak rom­jain. A lány éppen a te­kerccsel a ke­zé­ben kapta fel a fejét. Nidion né­hány pil­la­nat­tal ez­előtt fel­se­gí­tette az árny­ren­des őrt. Ekkor az ezüst fény­szob­rász egy vá­rat­lan moz­du­lat­tal, rá­han­go­lódva Silia se­lyem­fel­leg ru­há­zata lé­nyére, át­nyúlt a fe­kete anya­gon. Hir­te­len meg­ra­gadva a zseb­ben meg­ma­radt utolsó el­me­har­mat fi­o­lák egyi­két, át­csúsz­tatta az éteri szö­ve­te­ken, és a félig ma­te­ri­a­li­zá­lódó avant dé­monba szúrta. A majd­nem tel­je­sen anyaggá vált fehér bölcs fel­üvöl­tött, majd némi ko­or­di­ná­lat­lan rán­gás után úgy esett össze, akár egy halom szét­szó­ródó alma. Teste mintha szét­esett volna, kar­jait és lá­bait le­he­tet­le­nül ki­for­dult póz­ban dobta szét, amint a föl­dön el­te­rült.

Silia, baljával zsebre vágva a te­ker­cset, jobb ke­zé­vel gonazit be­ra­ká­sos kard­já­ért nyúlt. Lerin, a hát­véd, egy jól irány­zott lö­vés­sel a tar­kó­ján ta­lálta el a másik avant fér­fit. A fickó az elemi erejű szám­szeríj vessző­jé­től fáj­dal­má­ban koszfehér köddé vált. Ám a raj­zás­nak még nem volt vége.

Nidion érezte Silia felől az újabb ér­ke­zők me­net­sze­lét. Az ezüst démon és az árny­testőr szem­be­for­dult a lö­kés­hul­lám­mal. A hul­lám fő irá­nya azon­ban Silia volt. A lány még nem he­lyez­ke­dett biz­tos po­zí­ci­óba. Jobb lá­bá­val elő­rébb lé­pett, de láb­feje be­le­mé­lyedt a füg­göny meg­pör­kö­lő­dött szö­ve­té­nek ku­pa­cába, nem ta­lált szi­lárd pon­tot. És ekkor ér­ke­zett meg Silia elé egy tag­ba­sza­kadt fehér bölcs. Az avant férfi in­kább tűnt egy va­la­mi­kori fa­vá­gó­nak vagy föld­mű­ves­nek, mint­sem egy hó­dító lo­vag­nak. Ere­jét át­vál­to­zása csak to­vább te­tézte. Ér­ke­zé­se­kor len­dü­le­té­vel az asz­tal mö­götti székbe lökte Siliát. A lány kard­já­nak pen­géje vissza­csú­szott a hü­velybe, éppen abban a moz­du­lat­ban, ame­lyik­ben érte nyúlt. A fickó meg­ra­gadta a nya­kát, ami­kor há­tul­ról egy haj­lí­tott nireán penge ha­sí­tott végig a ge­rince mel­lett. Lira hű társa „…az éj iga­zá­nak baj­noka…” ez­út­tal nem vá­gott kel­lően mély sebet. A tá­madó egy csep­pet sem en­ge­dett szo­rí­tá­sá­ból. Köz­ben hátul Geront és Lerint két ér­kező fehér fog­lalta le.

Ekkor Nidion a harcolók rezegő lé­lek­fé­nyére han­golt, te­kin­te­tét a fa­vá­góra sze­gezve, alig hall­ha­tóan el­só­haj­totta igé­ze­tét.

–  Nézz belém, és lásd önmagad!

Sok éve már annak, hogy kimondta eze­ket a sza­va­kat, és fo­galma sem volt, hogy lesz-e még bár­mire vagy bár­kire is ha­tás­sal. De amint át­szel­le­mült, és in­du­la­tai tel­jes­sé­gük­ben össz­pon­to­sul­tak az avantok spi­ri­tu­á­lis rez­gé­se­ire, az ezüst vég­zet fény­köde el­in­dult. Egy­más után ön­tötte el a har­coló avant dé­mo­no­kat. Né­hány pil­la­nat­tal ké­sőbb a tes­tük kris­tá­lyo­san csil­lanó tü­kör­cse­re­pekre rob­bant. Aki Siliáékhoz tar­to­zott lét­sí­kot váltva me­ne­kült a tü­kör­rob­ba­ná­sok elől. Saj­nos nem min­denki járt sze­ren­csé­vel… Nidion kissé el­szá­mí­totta magát va­rázs­la­tá­val.

Mikor a durranások zaja las­san elült, ha­lotti csend bo­rult a szo­bára. Silia sé­rü­lé­sei el­le­nére pró­bálta Nidiont ug­ratni. Sza­vai azon­ban in­kább va­la­mi­féle meg­bánó val­lo­más­nak tűn­tek. Nem volt túl ró­zsás az ál­la­pota… Vél­he­tő­leg egy el­me­har­mat kris­tály a harc során sze­ren­csét­len módon be­le­tö­rött az ol­da­lába. A lé­nyek tu­laj­don­képp máris ne­ki­lát­tak. Ám a lány nem adta magát olyan könnyen. Sza­vait ne­he­zen for­málva nyö­ször­gött. El­len­fele tes­té­nek tü­kör­szi­lánk­jai ren­ge­teg he­lyen ve­szé­lye­sen mély sebet szab­dal­tak a ka­lan­dor lányba. Az el­me­har­mat miatt már nem tu­dott síkot vál­tani. Bar­nás vére szinte tel­je­sen át­áz­tatta a ru­há­za­tát.

–  Tudtam én mindig miért…, miért…, miért hoz­lak el. Csak azt nem gon­dol­tam, hogy engem is hi­degre te­szel majd. Ennyire ha­rag­szol ma is azért az erenit haj­tűért? Fo­gal­mam se volt, hogy kié, es­kü­szöm! De ha aka­rod itt és most vissza is ad­ha­tom.

Nidion Silia fölé hajolt, szinte érint­hette volna rajta a ha­lál­fé­lel­met, pedig az ő faj­tái soha nem érez­tek ilyet, s most annyira va­ló­sá­gos volt min­den, akár az em­ber­lány­ká­nál a fagy­má­mor régen.

–  Tartsd meg, és menj a fenébe! Miért nem tudsz létet vál­tani a re­ge­ne­rá­ló­dás­hoz?

–  Mert azt hiszem, egy kristály belém tört. A francba, ez egyre job­ban fáj! Sze­rin­ted aki oda­át­ról jött, az hová kerül azután?

–  Fogalmam sincs, Sil.

–  Ha már nekem adtad a király­nőd haj­tű­jét, hadd vi­szo­noz­zam va­la­mi­vel

–  Hagyd! Nem fontos.

–  De igen! Ennek amúgy is örülni fogsz, Nidion. Én már aligha ve­szem hasz­nát, de te ezzel még meg­ment­he­ted a nem­ze­tün­ket. – Silia a vé­ré­től ned­ve­sen nyúj­totta át a te­ker­cset, és foly­tatta. – Egész éle­tem­ben sok min­den­nel el vol­tam fog­lalva, ki­véve a csa­lá­dunk gyil­ko­sai­val! Pedig apá­mat is egy avant ro­ha­dék ölte meg. Tud­tad ezt, Nid?

–  Nem.

–  A merénylő végül is egy avant fél­em­ber mo­csok volt, érted? Öld meg eze­ket, és fogd össze az ár­nya­so­kat, kér­lek! Azt ugye tudod, hogy nem is a far­ka­sok­tól kell tar­ta­nunk…, és…, és hogy a nagy há­ború…

–  Miféle nagy háború? Kikre gondolsz, Sil?

– A nagy háború az… az aaaz… – a lány arca egy fáj­dal­mas fin­tor­ban ki­me­re­ve­dett, ez­után Silia Sile­don meg­sem­mi­sült…