P. Szabó Mária

Én, Báthory Erzsébet

4.

Igyekeztem a szobámba, nem volt víg ked­vem. Egyre rosszab­bul érez­tem ma­ga­mat, ahogy kö­ze­le­dett a nagy nap. A munka alól bá­tyám már tel­je­sen men­te­sí­tett, csak a ru­hám­mal vol­tam el­fog­lalva. Pró­bál­gat­tam a ha­ja­mat is, bár tud­tam, tel­je­sen fe­les­le­ges. Majd amit mások ki­ta­lál­nak, az lesz meg­fe­lelő. Dü­hí­tett a ki­szol­gál­ta­tott­ság, mely­nek ugyan las­san vége lesz, át­ve­szi he­lyét az egy­sze­mé­lyes ura­lom, a férj­uramé. Daj­kám látta mo­ró­zus ked­ve­met.

–  Mi bánt, lelkem kisasszonykám? Örülni kel­lene most egy ilyen hölgy­nek!

–  Eh, jobb, ha hagysz magamnak! – lök­tem egyet rajta. Sat­rafa, mit so­pán­ko­dik itt kel­let­len? Tü­rel­met­len vol­tam na­gyon. Érez­tem, já­rá­som kö­ze­pette las­san cso­rogni kezd lá­baim kö­zött női­sé­gem jel­képe, a te­le­hol­dan­ként meg­je­lenő vörös pa­ta­kocska. Erő­tel­jes fáj­da­lom ha­sí­tott hasam al­jába, és ez min­den büsz­ke­sé­ge­met alá­ásva gör­nye­désre kész­te­tett egy szolga előtt.

–  Jaj! – ordítottam egy nagyot.

Az asszony megijedt, láttam rajta, nem tud mit kez­deni a tör­té­nés­sel. Nem ér­tet­tem, miért ilyen te­he­tet­len, hisz jó ideje, mikor leg­elő­ször meg­je­lent a vér, és ijed­tem­ben si­val­kodva ráz­tam fel a vár foj­to­gató csend­jét, még ő ma­gya­rázta el, nem éj­jeli ál­mai­mat hasz­nál­ták ki rossz szel­le­mek va­la­mi­féle gyil­ko­lásra.

–  Kisasszonykám, érett asszonysze­mély lett be­lő­led – ne­ve­tett rám akkor fog­hí­jas szá­já­val.

–  Mit mondasz, vénasszony? – néz­tem reá meg­üt­közve.

Vigyorgott torzan tovább, és meg­is­mé­telte:

–  Felnőtt nő lett belőled, jöhet a há­zas­ság, lel­kem-gyer­me­kem!

Szeretettel nézett rám, bennem mégis gyű­lö­let kez­dett el fész­ket verni. Érez­tem, arcom meg­ke­mé­nye­dik, mintha cse­rép­ál­arccá vál­tozna hir­te­len. Este, mikor a gyer­tya fé­nyé­nél meg­ír­tam vá­lasz­le­ve­le­met anyai barát­némnak, Drugeth nagy­asszony­nak, írtam erről is.

„Drága asszonyom, ruhám majdnem el­ké­szült. Nekem ugyan nem­igen tet­szik, de a hím­zé­sek el­vi­sel­he­tően szé­pí­tik. Majd túl le­szek rajta. Bi­za­ko­dom benne, nagy­asszony­ként én dönt­he­tek majd ru­ha­tá­ram felől. Meg­jött a szol­gáló, kit küld­tél, kö­szö­nöm is, bár tu­dat­nom kell veled, na­gyon ügyet­len sze­mély. Szí­ve­sen vissza­szár­maz­tat­nám neked, mert én csak dü­hön­gök mi­atta ren­de­sen. Ilona is elég nekem, öreg daj­kám, azzal is csak bajom van, sem­mi­féle se­ge­del­memre nincs."

Tudtam, nem fog örülni ilyetén le­vél­nek, még azt is gon­dol­hatja, há­lát­lan­ság­gal vi­szon­zom fi­gyel­mes­sé­gét, de tud­tára kel­lett adnom, nem sze­re­tem az ügyet­len belső cse­lé­det.

5.

Való igaz, hogy Klára, kit Drugethné szol­gálni kül­dött, igen balog volt. Éppen a minap húzta meg úgy fé­sül­kö­dés köz­ben a ha­ja­mat, hogy egész nap­le­men­téig érez­tem a he­lyét. Ilyen ügyet­len­sé­ge­ket nem le­he­tett el­nézni csak úgy, meg­po­foz­tam, ak­ko­rát si­ke­rült a gyű­rűs kezem kül­se­jé­vel rá­mérni, hogy el­eredt az orra vére. Állt velem szem­ben és nyü­szí­tett. Nem volt tü­rel­mem sem­mi­hez, és ekkor jött Ilona a böl­cses­sé­gé­vel, amit nem tudom hon­nan keverin­tett elő, de sze­rinte majd le­hig­ga­dok, ha Nádasdy­val egy nyo­szo­lyán hálok. Igen, a nyo­szo­lya és egy férfi benne, mel­let­tem. Ettől a gon­do­lat­tól nem­hogy nyu­god­tabb len­nék, in­kább erő­seb­ben gör­csöl a hasam. El nem tud­tam kép­zelni, mint férek el tőle, és per­sze ezer dolog volt szá­momra is­me­ret­len. Mi lesz pél­dául, ha han­go­san al­szik? Tud­tam, lé­te­zik ilyesmi is. Ho­gyan fogok én nyu­godni akkor? És ha rug­dos ál­má­ban? Mitől le­szek én ke­ze­sebb, arról el­kép­ze­lé­sem sem le­he­tett. Mind­össze az eddig is­me­ret­len tor­tú­rát ér­zé­kel­tem, amely fé­lel­me­met tel­jes ri­a­da­lommá nö­velte.

–  Erzsébet, Erzsébet! – hasított a fü­lembe bá­tyám or­dí­tása. – Gyere gyor­san, kis­asszonyka!

Próbáltam sietni, de ez a lábam közül szi­várgó vér­rel ne­he­zen ment. Vi­gyáz­nom kel­lett, ne le­gyen ci­pel­lőm, ruhám ál­do­zata női­es­sé­gem­nek.

–  Igen, bátyámuram! – néztem rá kí­ván­csi­ság­gal ve­gyes tisz­te­let­tel.

–  Döntést kell hozni, melyik vár­ban le­gyen az es­kü­vői so­ka­da­lom. Van va­la­mi­féle ked­ves he­lyed?

Láttam rajta, részben örül, más rész­ben fon­tos kö­te­les­sége is, hogy ele­get te­gyen az el­kö­vet­kező fel­adat­nak. Vajon asszony­anyám ho­gyan sze­ret­getne, ha velem le­hetne? Csak néz­tem bá­tyá­mat, de gon­do­la­taim se­be­sen más­felé száll­dos­tak, fel­me­rült ben­nem va­lami sze­re­tet­féle, de kéz­zel fog­ható va­ló­sága ennek nem lészen. Talán majd a fér­jem, bár így gon­do­lat­ban nem vitt felé sem­mi­nemű gyen­géd­ség a szo­ká­sos kö­te­les­sé­gen túl.

–  A zempléni birtok, a varannói kas­tély, ha neked, bá­tyám, ugyan­annyira meg­fe­lelne.

–  Jól van, Erzsébet, akkor így in­téz­ke­dem, szét­kül­döm a hír­vi­vő­ket is. Ecsedi Bá­thory Er­zsé­bet az Úr egy­ezer­öt­száz­het­ven­ötö­dik évé­nek május hava nyol­ca­dik nap­ján asszo­nya lesz Nádasdy Tamás nádor úr Fe­renc nevű fiá­nak. Az es­kü­vőre min­den ér­de­kelt, nagyra be­csült fa­mí­liát el­vá­runk idő­ben.

–  Köszönöm, bátyám, a gondos­ko­dá­so­dat!

Tudtam, nem a szépségem szá­mít, töb­bet nyom a lat­ban a sok ezres job­bágy­porta, amely fö­lött ren­del­ke­zem, várak, in­gó­sá­gok, egyéb kin­csek és csa­lá­dom híre, te­kin­té­lye, nagy­sága. Nem volt miért fél­nem, hisz a Nádasdy csa­lád is ész­ben tar­totta, mit akar, én itt sem­mit nem je­len­tek, de Fe­renc aka­rata is ez ügy­ben tel­je­sen hiá­ba­való lenne.