Szabó Dezső

A romantikus Ady*

1

Nagyszerű csodák, predesztinált be­teg­sé­gek, ke­re­sett hó­bor­tos­sá­gok: ez mind ro­man­ti­kus. A fo­ga­lom majd­nem ha­tár­ta­la­nul szé­les körű, a hozzá tar­tozó je­len­sé­gek vég­te­le­nül sok­fé­lék és gyak­ran – leg­alább lát­szó­lag – el­len­té­te­sek. Ra­jon­gói egy tel­je­sen új va­la­mi­nek, új val­lás­nak, új élet­nek te­kin­tet­ték. Mintha az ember lelki éle­té­nek mi­képpje egy­szerre meg­vál­toz­ha­tott volna. Mintha ide­geink­ben, vé­rünk­ben, hú­sunk­ban: tör­té­nel­mi­leg meg­ha­tá­ro­zott va­lónk­ban egy­szerre meg­szűnt volna az a kö­tött­ség, mit a leélt em­beri élet nem is­mert idők­től be­lénk pre­desz­ti­nált. Pedig talán a lelki élet tör­vé­nyein nem es­he­tik lé­nye­ges vál­to­zás. Talán min­den új a szel­lemi élet­ben csak onnan van, hogy bi­zo­nyos min­dig levő lelki funk­ciók új vi­szo­nyok közt új tar­tal­mat kap­nak.

Akik definíciókban keresték a meg­is­me­rés sum­má­ját, nem bol­do­gul­tak a ro­man­ti­ciz­mus­sal. De­fi­ni­ál­ha­tat­lan, mint min­den, ami élet. Az élet több, mint a lo­gika. A le­vegő mint szub­jek­tív va­ló­ság töb­bet je­lent, mint vegyi ele­mei­nek összes­sé­gét. Le­vert­sé­get vagy fel­fris­sü­lést: foly­to­no­san más han­gu­latba vál­tozó éle­tet. Cso­dá­la­to­san sok­féle szub­jek­tív éle­tünk egyet­len fá­zi­sát sem tud­juk ma­te­ma­ti­kai kép­let­tel ki­fe­jezni.

A klasszicizmus és romanticizmus el­len­téte az örö­kös harc, a tör­té­nelmi tra­gé­dia. Naiv kö­zép­kori dráma mu­tatja a szé­pen mo­sa­kodó, en­ge­del­mes, sza­bá­lyo­san imád­kozó Ábel és a bor­zas, fék­te­len Káin gyer­mek­sé­gét. Ez a mo­ra­li­tás szim­bó­lum. Az egyik az is­te­nes, je­lent építő, tör­vény­ben élő klasszi­kus, a másik a lá­zadó, jövőt ker­gető ro­man­ti­kus.

A klasszikus a szociális ember. Lelki élete va­ló­sá­gát, én­jé­nek ér­tel­mét élete szo­ci­a­li­zált je­len­sé­gei­ben: kép­ze­tei éle­té­ben látja. Sok­féle ér­zésre képes, de ezek­nek le­he­tő­leg min­dig vi­lá­gos kép­zet­tar­tal­muk van. Asszo­ciá­ció­ját erős tár­sa­dalmi el­len­őr­zés fe­gyel­mezi. Lo­gi­kai szem­mel nézi a vi­lá­got, és annyira rá­for­má­ló­dott a je­len­sé­ge­ket ál­ta­lá­nos tör­vé­nyekbe látni, hogy bi­zo­nyos sza­bá­lyo­kat ap­ri­o­risz­ti­ku­sok­nak, élete ve­le­szü­le­tett for­mái­nak érez.

A természetben mindenütt rendet és célt lát. Így saját éle­tét is fel­adat­nak, kö­te­les­ség­nek nézi, mely­nek cél­ját, ér­té­két egy rajta kívül álló ha­ta­lom adja meg. Ezzel az élet­tel fe­le­lős va­la­ki­nek, az élete debi­tum Is­ten­nel vagy a tár­sa­da­lom­mal szem­ben. Ez így van, mert ez így ér­telmi szük­ség. A lo­gi­kai meg­ma­gya­ráz­ha­tó­sá­gon túl nin­csen mi­értje. So­ha­sem misz­ti­kus. Hisz a sza­bad aka­rat­ban.

Politikai életben feltétlen híve a köz­ponti ha­ta­lom­nak, a szi­go­rúan meg­sza­bott rend­nek. A tör­vény min­den­ha­tó­sá­gát a vál­tozó em­beri ér­zé­sek fölé emeli. Val­lási dol­gok­ban is alá­veti magát az Egy­ház­nak, a te­kin­tély­nek. Hi­szen a val­lás egy ma­ga­sabb tár­sa­dalmi rend a sze­mé­ben. Mo­rá­lis éle­tét fel­tét­len ér­vé­nyű sza­bá­lyok igaz­gat­ják, me­lyek ellen nem érv az em­beri pil­la­na­tok gyön­ge­sége. Mű­vé­szet­ben, iro­da­lom­ban – le­gyen te­remtő vagy él­vező – te­kin­té­lyek, minta, ap­ri­o­risz­ti­kus sza­bá­lyok után indul. A mű­fa­jo­kat éle­sen el­vá­lassza egy­más­tól. Sze­reti min­den­ben a szim­met­riát, a szo­lid ar­chi­tek­to­ni­kát, a rész­le­tek egyenlő lo­gi­kai meg­vi­lá­gí­tá­sát. Annyi­ban va­gyok, amennyi­ben tudat va­gyok. Ez axió­mája s így tagad, vagy őrült­ség­nek mond min­den „sub­constien­tialis" tü­ne­ményt. Az iro­da­lom­ban az egyé­ne­ket tí­pu­sokká nyir­bálja. Mert ami egé­szen egyéni és kü­lö­nös, az nem ér­dekli. Vagy mint bántó za­vart, ve­sze­del­mes­nek tartja, Ál­ta­lá­nos, tí­pu­sos em­be­rek ál­ta­lá­nos ér­vé­nyű ese­mé­nyei­ben ke­resi az élet lé­nye­gét. Alak­jai sok­szor a bűn, a kö­te­les­ség, a be­csü­let etc. numenjeivé em­bertele­nülnek. A szó is le­he­tő­leg tiszta min­den helyi és idői be­fo­lyás­tól, hogy a min­dig és min­de­nütt levőt ki­fe­jezze. Így nyelve ál­ta­lá­nos, el­vont, nem­zet­közi és könnyen for­dít­ható. A mű­vé­sze­tet, az iro­dal­mat nem tudja pusz­tán ki­fe­je­zés­nek, az egyéni élet sze­szé­lyes ki­bim­bó­zá­sá­nak nézni. Mű­vé­szet és iro­da­lom imi­tá­ci­ója az igazi va­ló­ság­nak: az ál­ta­lá­nos­nak. Il­luszt­rá­ciói az „er­köl­csi vi­lág­rend" tör­vé­nyei­nek.

A romantikus ember tagadja, hogy éle­tünk­nek élete a rep­re­zen­tá­ció volna. A kép­ze­tek vi­lága, sze­rinte, éle­tünk­nek egy ki­csiny, szo­ciá­lissá sze­gé­nyült része. Igazi énünk a szen­zá­ciók­ban, ösz­tö­nök­ben és az aka­rat­ban – a szó leg­tel­je­sebb pszi­chi­kai ér­tel­mé­ben – éli foly­ton vál­tozó éle­tét. Éle­tünk azon pil­la­nat­nyi, to­va­sur­ranó, meg nem ha­tá­roz­ható „én"-ek so­ro­zata, me­lye­ket a ránk ömlő uni­ver­zum ben­nünk foly­to­nos egy­más­után­ban ki­vált. A meg­is­me­rést, az élet meg­ér­té­sét nem a kép­zeti rep­re­zen­tá­ció­ban, hanem az éle­tet min­den­fé­le­sé­gé­ben köz­vet­len meg­élő in­tu­í­ció­ban ke­resi. Ezért az élet ér­tel­mét, meg­fej­té­sét ön­ma­gá­ban ke­resi. Ebben az in­tu­í­ció­ban meg­látja a min­den élet egy­sé­gét. Érzi az uni­ver­zá­lis kap­cso­la­tot a dol­gok kö­zött és nem tud hinni a sza­bad aka­rat­ban. Ez szabja meg azután a vi­lág­né­zetét és el­he­lyez­ke­dé­sét a tár­sa­da­lom­ban. Ha az igazi élet az, ami ki­fe­jez­he­tet­le­nül spe­ciá­lis, egyéni: az élet ér­téke az egyéni élet tel­jes ki­fej­lése. Ezért küzd min­den ellen, ami az egyént meg­nyir­bálja, vagy kor­lá­tozza. A val­lás­ban az ins­pi­rá­ciót, a han­gu­la­tot elébe he­lyezi a dog­má­nak, a „belső érzés sza­vát" az Egy­ház pa­ran­csai­nak. Mint val­lá­sos: Lu­ther, mint lo­gi­kus: Descartes, mint po­li­ti­kus: Rous­seau. For­ra­dal­már, ki a tör­vény, tár­sa­dalmi és mo­rá­lis sza­bá­lyok ellen han­goz­tatja az „ész, szív és a ter­mé­szet" jogát. Kri­ti­ká­ban és mű­vé­szeti vagy iro­dalmi al­ko­tá­sok­ban nem ismer ap­ri­o­risz­ti­kus fel­té­te­le­ket, nem res­pek­tál min­tát és sza­bályt. A klasszi­kus, mint lát­tuk, a mű­vé­sze­tet imi­tá­ció­nak tartja s fő célja a min­dig való va­ló­ság. A ro­man­ti­kus­nál mű­vé­szet és iro­da­lom: ki­fe­je­zés. A más­tól kü­lön­böző in­tui­tív élet, a lo­ká­lis, egyéni, múló va­ló­ság ki­fe­je­zése.

Ennek a valóságnak visszaadá­sára min­den iro­da­lom képes nála. Be­ve­szi a rész­le­te­ket, az egé­szen kü­lö­nöst. Ke­resi az élet­től pi­hegő, szí­nes sza­va­kat. Fő célja, hogy saját éle­tét be­le­lob­bantsa mások éle­tébe. És ezért oly esz­kö­zök­höz fo­lya­mo­dik, me­lyek re­zo­ná­lásra kény­sze­rí­tik énünk leg­mé­lyét, egész szen­zi­bi­li­tá­sá­val, összes ösz­tö­nei­vel. A szer­ke­zet má­sod­rendű dolog a sze­mé­ben, min­den esz­köz­zel: tar­ta­lom­mal, for­má­val, nyelv­vel a tiszta ént akarja rá­szug­ge­rálni az ol­va­sóra. A klasszi­ciz­mus cent­ri­pe­tá­lis, a ro­man­ti­ciz­mus cent­ri­fu­gá­lis erő. A klasszi­ciz­mus rend, tör­vény, meg­ál­la­po­dott­ság. A ro­man­ti­ciz­mus for­ra­da­lom, el­kü­lön­bö­zés, fej­lő­dés.

Sokan – még Péterfy is – a ro­man­ti­kus el­ne­ve­zést a re­á­lis el­len­té­téül hasz­nál­ják. Ez akár esz­té­ti­kai, akár fi­lo­zó­fiai ér­te­lem­ben téves. Esz­té­ti­kai ér­te­lem­ben – mint rész­ben már lát­tuk – re­a­liz­mus mind­két irány ke­re­té­ben le­het­sé­ges. A kü­lönb­ség az, hogy klasszi­kus és ro­man­ti­kus a va­ló­ság nem ugyan­azon je­len­sé­gei­ben ke­re­sik a va­ló­sá­got. A klasszi­kus ide­a­li­zál, amennyi­ben csak az ál­ta­lá­no­san valót ke­resi, de ennek vissza­adá­sá­ban szi­gorú re­a­liz­must kö­ve­tel. A ro­man­ti­kus ide­a­li­zál, mikor az ob­jek­tív va­ló­ság he­lyett a maga szub­jek­tív va­ló­sá­gát adja. De a spe­ciá­lis­nak, az egyé­ni­nek, a rész­let­nek a raj­zá­ban a le­hető leg­élet­sze­rűbb re­a­li­tásra tö­rek­szik. Hisz klasszi­kus és ro­man­ti­kus éppen a „va­ló­ság", az „igaz­ság" jel­sza­vá­val tá­mad­ják egy­mást. A klasszi­kus kép­te­len­ség­gel, bi­zarr le­he­tet­len­sé­gek haj­szo­lá­sá­val vá­dolja a ro­man­ti­kust. A ro­man­ti­kus a va­ló­ság, az élet, a ter­mé­szet ne­vé­ben indít há­bo­rút a klasszi­ciz­mus ellen. A klasszi­ciz­must kon­ven­ci­o­ná­lis­nak, el­vont­nak, élet­nél­kü­li­nek látja. Mert az egyik a va­ló­sá­got kép­zet­élete tör­vény­sze­rű­ség­ében, a másik az egész élet ma­gára élé­sé­ben látja.

Filozófiai értelemben a klasszi­kus és ro­man­ti­kus szó nem je­lent­heti a materia­lisztikus és spi­ri­tu­á­lis vi­lág­fel­fo­gás el­len­té­tét. Mind­két lel­ki­for­má­val egy­be­fér bár­me­lyik vi­lág­né­zet. A na­gyon ro­man­ti­kus Hugo spi­ri­tu­á­lis s a majd­nem még ro­man­ti­ku­sabb Zola ma­te­riá­lis vagy he­lye­seb­ben: po­zi­ti­vista.

Klasszicizmus és romanticizmus min­den em­ber­ben, min­den tár­sa­da­lom­ban, min­den kor­ban van. Csak erő­vi­szo­nyuk kü­lön­böző. A ro­man­ti­ciz­mus a tör­té­nelmi élet­ben vál­to­zást, át­me­ne­tet, a klasszi­ciz­mus meg­ál­la­po­dást, ki­ala­kult kultúrfá­zist je­lent. A ro­man­ti­ciz­mus az előző korra de­ka­den­ciát, a kö­ve­tőre re­ne­szán­szot je­lent. A klasszi­kus kor első része egész­sé­ges, de­rült fej­lő­dés, má­so­dik része med­dő­ség, után­zás, kon­ven­ció, tirannia. Mikor a klasszi­kus kor kiéli szel­lemi erői­nek sum­má­ját, az egyén mé­lyé­ből fel­tör­nek a nem szo­ci­a­li­zált ős ösz­tö­nök, s mint dest­ruk­tív erők szét­bont­ják a le­he­tet­lenné lett tár­sa­dal­mat. Bűnök, be­te­ges ra­jon­gá­sok, nagy­szerű őrült­sé­gek ezek, me­lyek pusz­tu­lást hoz­nak volt ér­té­kekre, és új ér­té­ke­ket adnak a jö­vő­nek. Szer­te­len egyé­nek anar­chi­kus ka­va­ro­dá­sá­ban fo­lyik az új ideák erő­küz­delme az ura­lo­mért. Min­den egyén egy külön morál, külön idea, külön élet­szisz­téma akar lenni. És ebben a du­la­ko­dás­ban azok az ideák győz­nek, me­lyek­ben akkor a tár­sa­da­lom élet­ösz­töne a le­hető leg­él­he­tőbb ide­á­kat érzi meg. Ezek adnak tör­vé­nye­ket egy új klasszi­kus kor­nak. Így meg­van min­den nagy tör­té­nelmi áram­lat­nak a maga ro­man­ti­kus és klasszi­kus kor­szaka. A Krisz­tus ke­resz­tény­sége anar­chi­kus és ro­man­ti­kus. Az egyén lí­ri­kus herézise a dog­mákká, sza­bá­lyokká kö­vült zsidó val­lás ellen. Ro­man­ti­kus ez a je­len­ség, mikor Krisz­tus ön­tu­data ér­zé­sé­ben mondja a dog­mák és tra­dí­ciók temp­lo­má­nak: le­ron­tom ezt a temp­lo­mot és har­mad­napra újból épí­tem. Ro­man­ti­kus, mikor a val­lá­sos és mo­rá­lis élet­ben a kez­de­mé­nye­zést az egyén­nek adja, az ér­té­ket az egyén szub­jek­tív lelki ál­la­po­tá­ban látja. Mikor a val­lást két lírai té­nye­ző­ben, az uni­ver­zá­lis ir­ga­lom­ban és sze­re­tet­ben látja. Mikor a tör­vény fö­lébe emeli a meg­ér­tést, az íté­let fölé a meg­bo­csá­tást. Ro­man­ti­kus, mikor a zsi­dók tör­vény­is­te­né­ből egy lírai, sze­rető Is­tent alkot, ki gyű­löli a kül­ső­sé­ges sza­bá­lyo­kat. A klasszi­kus eti­kett min­den sza­bá­lyát meg­veti Isten és ember kö­zött, s az érint­ke­zést tet­szés sze­rinti intim je­le­netté teszi. Ro­man­ti­kus az első ke­resz­tény­ség abban is, hogy úgy a zsidó, mint a római nép ke­be­lé­ben ide­gen ideák ha­tá­sát, koz­mo­po­lita em­ber­sze­re­te­tet és a leg­szé­le­sebb de­mok­rá­ciát je­len­tette a klasszi­kus korok szo­ro­san nem­zeti, arisz­tok­ra­ti­kus vi­lá­gá­val szem­ben. Ez a ke­resz­tény­ség de­ka­den­ciát, dest­ruk­ciót je­len­tett a római tár­sa­da­lom­nak és re­ne­szán­szot a kö­zép­kor­nak. A kö­zép­kor utili­zálta Krisz­tus akkor le­het­sé­ges ide­áit, és meg­csi­nálta a ke­resz­tény­ség klasszi­ciz­mu­sát. A két ke­resz­tény­ség kö­zött leg­alábbis olyan kü­lönb­ség van, mint a 19. szá­zad ro­man­ti­kus iro­dalma és a 17. szá­zad fran­cia klasszi­kus iro­dalma közt.

Azért hoztam éppen ezt a pél­dát, mert fel­tűnő ha­son­ló­sá­got látok az első ke­resz­tény­ség és a tu­laj­don­kép­peni tör­té­nelmi ro­man­ti­ciz­mus kö­zött (18. szá­zad vége, 19. szá­zad). Mind­kettő egy nagy mo­nar­chi­kus egy­házi kultúr­világ ha­lá­lát je­len­tette. Mind­kettő azzal kezdi, hogy un­do­ro­dás­sal, gyű­lö­let­tel hir­det vég­rom­lást a ci­vi­li­zá­ció­nak, mely­ben az egyén, a ter­mé­szet ta­ga­dá­sát látja. Mind­kettő pró­fé­tái a pri­mi­tí­vet, a ter­mé­sze­tet, a ma­gányt ke­re­sik s nagy lírai ki­öm­lé­sek­ben szór­ják át­kai­kat az em­be­rekre, kik nem akar­nak énjük sze­rint át­ala­kulni. Rom­lat­lan ro­kont, énjük iga­zo­lá­sát ke­re­sik a ter­mé­szet­ben. Hiper­trofikus ir­ga­lom­mal árad­nak em­be­rek és dol­guk iránt és ebben az ir­ga­lom­ban lát­ják az em­ber­élet min­den prob­lé­mái­nak meg­ol­dá­sát. A belső, in­tui­tív éle­tet hi­szik a va­lódi élet­nek. A „szí­vet", az „ér­zést", a nem lo­gi­kai tör­vé­nyek sze­rint tör­ténő em­bert fö­lébe he­lye­zik az ész­nek és a tör­vény­nek.

2

Nem tudom, van-e munka, mely azt az el­vál­to­zást ta­nul­má­nyozná, mit a sza­bad aka­rat hi­té­nek ki­ve­szése oko­zott az iro­da­lom­ban. Pedig a hatás mély ál­ta­lá­nos és erő­sen be­fo­lyá­solta a mű­fajok fej­lő­dé­sét. Az et­ni­kai de­ter­mi­ná­ció gon­do­lata egy­szerre több for­rás­ból kezd ter­jedni, s a 18. szá­zad végén már a le­ve­gő­ben van. A ter­mé­szet­tu­do­mányok fej­lő­dése (Lamarck, Goe­the­, Kant etc.) csak se­gíti a gon­dol­ko­dást, hogy az em­bert is be­le­lássa az egye­te­mes meg­ha­tá­ro­zott­ságba. Első pil­la­natra sa­ját­sá­gos lehet, de úgy van: a de­ter­mi­ná­ció elve, mely az egyént az uni­ver­zá­lis mu­száj egy lánc­szem­ének mondja, in­kább ked­vez a ro­man­ti­kus egyén­ülés­nek, mint a sza­bad aka­rat, mely az egyént füg­get­le­níti. Mert a sza­bad aka­rat­tal járó fe­le­lős­ség ma­gá­val hozza, hogy nor­mát, raj­tam kívül álló sza­bályt ke­res­sek aka­ra­tom hasz­ná­la­tára. A világ leg­klasszi­ku­sabb tra­gé­di­ája – a 17. szá­zadi fran­cia tra­gé­dia – tel­je­sen a sza­bad aka­ratra van építve.

A romantikus magát, akaratát a rá­ható erők rezul­tánsának tartja. Úgy érzi, hogy a min­den­ben ki­ala­kuló élet akar benne. El­do­bott kövek va­gyunk, me­lyek­nek esési tör­vé­nyeit az egész koz­mosz ne­héz­ke­dési vi­szo­nyai ha­tá­roz­zák meg. Mu­száj­tet­teinkért épp­oly ke­véssé va­gyunk fe­le­lő­sek, mint a virág szí­né­ért, a ka­vics sú­lyá­ért. Mikor szen­ve­dé­lyei hajt­ják, tes­té­ben egy le­győz­he­tet­len fátum, egy tra­gi­kus eleve el­ren­de­lés tör­vé­nyét érzi. Az élet­de­ter­mi­ná­ció­nak ez az ér­zése kö­ze­lí­tette vissza a mo­dern drá­mát a görög tra­gé­diá­hoz. Görög és mo­dern dráma nem ke­resi a tár­sa­dalmi té­nye­zőt: a lel­ki­is­me­re­tet a hős­ben, mely bi­rokra kelne az egyén­nel. Mind­ket­tő­ben meg­sza­kí­tat­lan, za­var­ta­lan a tra­gi­kus pálya: a hős mint egy ret­te­ne­tes gé­pe­zet ro­hanja meg útját a dest­ruk­ci­óba. A hős­nek ez a belső el­len­erő nél­küli fa­tá­lis gé­pi­es­sége az, ami Kreónt vagy An­ti­go­nét közel hozza – hogy ál­ta­lá­no­san is­mert pél­dát mond­jak – egy olyan mo­dern hős­höz, mint a Les affaires sont les affaires Isidoréja. És ez az, mi sze­münk­ben a tra­gé­diát sorssze­rűbbé, a tra­gi­ku­mot tel­jessé teszi. A túl sok életű hős má­mo­ro­san fejti ki exuberan­ciáját s azt hiszi, hogy tom­bol az élet­ben, hogy akar és hódít. Mi pedig lát­juk, hogy gép, mit a Halál járat. A leg­na­gyobb élet­ben benne lát­juk a pusz­tu­lás tech­ni­ká­ját.

A determináció érzése egyik pszi­cho­ló­giai alapja a ro­man­ti­kus egyéni gőg­nek, mely a kü­lön­böző ro­man­ti­kus tí­pust (homme supé­rieur, homme fatal, démon, artiste) adja. A klasszi­kus a fe­le­lős­ség gond­já­val, a lel­ki­is­me­ret töp­ren­gé­sé­vel igye­ke­zik hoz­zá­nyí­ro­gatni magát a be­csü­le­tes em­be­rek tö­me­gé­hez. A ro­man­ti­kus úgy látja, hogy élete az élet nagy fo­lya­má­ból sza­kadt ki s fo­lyása irá­nyát, árja ere­jét a min­den élet szabja meg. Magát a min­den­ség sa­já­tos, nagy­szerű meg­nyi­lat­ko­zá­sá­nak tartja. Büszke má­mor­ral nézi, ha élete minél kü­lö­nö­sebb, sza­bá­lyokba nem fog­lal­ható je­len­sé­gek­ben vi­har­zik tova. Meg­bot­rán­ko­zás, plebs gyű­lö­let, ber­zen­kedő köz­mo­rál csak nö­vesz­tik egye­dül­va­ló­sága, sa­já­tos énje ér­ze­tét.

Fátumszerű jelenségnek tartja ön­ma­gát, „üs­tö­kös"-nek, me­lyet a min­den­ség erői időt­len idő óta arra pre­desz­ti­nál­tak, hogy fé­lel­met, lel­ke­se­dést, gyű­lö­le­tet: egyént élesszen az em­be­rek­ben.

A romantikus eleve elrendelés ér­zése egyik alap­hangja Ady köl­té­sze­té­nek. Anyja mint­egy Mária-szerű el­hi­va­tás­sal lett anyja:

Csak azért volt ő olyan szép,
Hogy ő engem meg­te­rem­jen,
Hogy ő engem meg­fo­gan­jon
S aztán jöj­jön a pokol.

Bizarr kontyán ült az átok.
Ez az asszony csak azért jött,
Hogy szülje a leg­bi­zar­rabb,
A leg­szomorubb fiút,

Ő szülje az átok sarját
Erre a bús ma­gyar földre…

Ez „átok" nemcsak egyéni. Egész ke­leti faja átka, tra­gé­di­ája talál benne leg­tel­je­sebb ki­fe­je­zésre. Ezért látja meg őt előre Cso­ko­nai (Illés sze­ke­rén), ezért ta­lál­ko­zik Vaj­dá­val (Új ver­sek). A senkifia ma­gyar faj tra­gi­kus ket­tős­sége sír ki be­lőle: vé­ré­ben a ke­leti nap fá­tuma, mely sze­rint az álom az akció s a tett csak mint in­du­lat le­het­sé­ges és az irigy cso­dál­kozó sze­re­tet a nyu­gati nap, a nyu­gati mű­vé­szet iránt. Szinte hi­he­tet­len, hogy a pa­ten­tí­ro­zott ma­gya­rok, kik sze­gény kó­dex­iro­dal­munk ca­fat­jai­ban bal­ház­zák a nem­zeti szel­le­met, nem lát­ják meg Ady­nak ezt a tra­gi­kus, fa­tá­lis ma­gyar­sá­gát, Leg­szi­dot­tabb ver­sei­ben (A Hor­to­bágy po­é­tája, „Jöt­tem a Gan­gesz part­jai­ról…", A Gare de l'Este-en, Páris, az én Ba­ko­nyom stb.) be­szél ki leg­in­kább ez az ős­ma­gyar fátum. A ro­man­ti­ku­sok­nál oly gya­kori fel­kent­ség ér­ze­té­vel faja pró­fé­tá­já­nak, ki­rá­lyá­nak tudja magát. Ki azért jött, hogy a kü­szö­bön élő ma­gyar­nak – hol kelet többé le­he­tet­len – be­su­gá­rozza vé­rébe a nyu­gati napot:

Az el nem dalolt csodaszép dalok­nak,
A sohsem csó­kolt csó­kos asszo­nyok­nak,
A csak álom­ban élő büszke tett­nek,
A szép hol­nap­nak, meg nem ér­ke­zett­nek
Va­gyok ki­rá­lya, va­gyok büszke hőse,
Aki útálja a mát, ezt a hol­tat,
Kinek az álma a szent tit­kos Hol­nap…

A végítélet fullajtárjai szeretik Ady­val szem­ben „a füs­tös ká­vé­há­zat", „a beteg sze­rel­met", „a szét­ron­csolt ide­ge­ket", a „de­ka­den­ciát" em­le­getni. Pedig ami Ady­nál leg­elő­ször meg­kapja az em­bert: ro­man­ti­kus vissza­élése egy pri­mi­tí­vebb, több ér­zékű, na­gyobb életű em­ber­tí­pus­nak. A klasszi­kus csakis a maga ko­rá­nak az em­bere. Más ko­rok­ban csak a min­dig ak­tu­á­list látja meg. A ro­man­ti­kus in­tui­tív kö­zös­ség­ben tud lenni faja volt pszi­ché­jé­vel. Ahogy Ady az Én nem va­gyok ma­gyar? című ver­sé­ben jel­lemzi magát s ami­lyen­nek min­den ver­sé­ben lát­szik: tom­boló testű, büszke, szer­te­len, dacos, mát fity­máló. És hogy nem ana­li­zá­lom itt, mint ma­gyart, oka: mert a „ka­ca­gá­nyos ősök", a „puszta fia", a „turul" s a nem­zeti ana­li­záló esz­té­tika egész ring­lis­pílje túl­sá­go­san diszk­re­di­tál­ta­tott. Egé­szen bi­zo­nyos: nem­so­kára min­den­ki­nek rá­nyí­lik a szeme, hogy Ady a leg­mé­lyeb­ben faj­em­ber min­den ma­gyar köl­tők kö­zött. Ha­tal­mas szerve az eu­ró­pai adap­tá­ció­nak, mint annyi mások előtte. Idő­rend­ben utol­sója annak a hosszú sor ma­gyar pró­fé­tá­nak, kik nyu­gati hi­va­tás­sal szü­let­tek.

De nemcsak a faj „ősrontásá­nak", „vad át­ká­nak" ad sza­va­kat. Mint az első ke­resz­tény írók, mint a ro­man­ti­kus Hugo eggyé tes­te­sül az egész em­be­ri­ség­gel. Az egész ember-vég­zet, tra­gi­kus min­den fáj­dal­mak nagy­szerű ki­fe­je­zé­sé­nek érzi magát. Ő a jaj, mint a meg­vert em­be­ri­ség fel­ki­ált Is­ten­hez, kiben nincs semmi em­beri:

Ha én sírok, a nagy Élet sír,
Múlás, bukás, csőd, sóhaj, átok.
Az eleve-el­ren­de­lés zúg,
Ha én fáj­dal­ma­sat ki­ál­tok.

Énjének predesztinált érzéséből fo­lyik ro­man­ti­kus mo­rálja. Ha az egyén fa­tá­lis erők sa­já­tos meg­nyil­vá­nu­lása: az uni­ver­zum élet­szük­sége, hogy ezek az erők sza­ba­don, kor­lát nél­kül fej­lőd­je­nek ki. Mert a ro­man­ti­kus mo­rál­ban egy nagy bűn van: az élet meg­nyir­bá­lása, meg­szo­rí­tása. A tett meg­oko­lása, föl­men­tése benne van az ösz­tön, a szen­ve­dély hajtó ere­jé­ben. A „bo­csás­sa­tok meg, mert igen sze­re­tett" ro­man­ti­kus Krisz­tu­sá­nak mo­rálja ez. Az élet ön­ma­gát iga­zolja. Ezért kell sza­ba­don hagyni énün­ket, kor­lát nél­kül élni ma­gun­kat. Ady lelke is „csi­kói tűz­ben" fi­cán­kol, mint a Pe­tő­fié (Levél Arany Já­nos­hoz – „Ki­pány­váz­ták a lel­ke­met…"). Épp­úgy a kor­lát­lan ter­mé­szet kor­lá­tot nem tűrő fia. Nála is „öl a sza­bály", mint min­den ro­man­ti­kus­nál. És nagy éle­tét, te­remtő ké­pes­sé­gét bé­nít­ják a kor­lá­tok:

Paraszt Apollónak termettem,
Ki dalos, erős és po­gány,
Ki sze­ret­kezve és da­lolva
Dől el az élet al­ko­nyán.
Po­gány erő­től, dal­tól, vágy­tól
A lel­kem immár nem buzog,
Meg­öl­tek az evan­gé­lis­ták,
Az élet­böl­csek, krisz­tu­sok.

Benne is megvan a megvetés a szu­szogva, öt­ven­per­cen­te­sen élő bur­zsoá iránt, mely ked­ves sa­ját­sága min­den ro­man­ti­kus­nak:

Ne félj, hajóm, rajtad a Hol­nap hőse…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Én nem le­szek a szür­kék he­ge­dőse,
Hajt­son Szent­lé­lek, vagy a korcsma gőze,
Én nem le­szek a szür­kék he­ge­dőse.

„Egész életet élni", ez az, ami min­dent ex­ku­zál. Innen a ro­man­ti­kus „meg­ér­tése", min­dent átélő ir­galma a klasszi­kus ki­vé­telt nem is­merő, sta­bi­lis mo­rál­lal szem­ben:

»A te szivedet serte védi,
Az én bel­sőm fe­kély, galád.
Az én szivem mégis az ál­dott:
Az Élet marta fel…«

Az élet expiál mindent. (Túlzás, be­teg­ség, de va­ló­ság.) Ugyanez a morál menti föl Jú­dást (Júdás és Jézus). Ezzel ér­té­keli a nőt („Mit bánom én, ha ut­ca­sar­kok ron­gya…"). Ez a morál teszi sze­gény Thaiszok vi­gasz­ta­ló­jává. Ezért sze­reti a „bé­lye­ges Se­re­get", mely sze­rinte a ma­gyar poli­cáj-keresz­tény­ség­ben az élet, a sza­bad fej­lő­dés, a hol­nap ková­sza.**

3

Élni, élni teljesen, korlátlanul, foly­ton ér­zett élet­tel: ez a ro­man­ti­kus ideg-szük­ség. Élni az éle­tet a le­he­tet­le­nen is túl. Ez a ro­man­ti­kus gyöt­rő­dés. Mintha is­me­ret­len, sok­féle test-éle­tünk még nem sze­gé­nyült volna oda, mit a mai ci­vi­li­zált élet­mód meg­kí­ván. Mintha a nagy du­la­ko­dá­so­kat, nagy kó­bor­lá­so­kat élt ősök nosz­tal­gi­ája éb­redne fel ben­nünk mo­hóbb életre. A ke­resz­ténnyé lett po­gá­nyok vég­te­lenre vágyó lé­lekké kor­bá­csol­ták tes­tö­ket. A val­lást vesz­tett ro­man­ti­kus to­xi­kus sze­rek­ben, nőben, élet­evő bi­zarr szen­zá­ciók­ban ke­resi a vég­te­lent. Össze­tett cso­dá­la­tos be­teg­ség ez a ro­man­ti­kus be­teg­ség. Sok­szor nem lehet tudni, hogy élet­una­lom vagy az élet túl­sá­gos szomja. A vi­lá­gon min­den kor­lát. Mert jól­la­kást, ki­elé­gü­lést, meg­szo­kást, fá­radt­sá­got ad min­den. Egyet­len­egy vég­te­len pers­pek­tíva nyí­lik a dol­gok mö­gött: az is­me­ret­len, a halál. Ez a ha­lál­má­mor a ro­man­ti­kus köl­té­szet egyik leg­jel­lem­zőbb vo­nása. Ez a halál a toxikum, mit ter­mé­szet­ben, szép­ben, nőben, szen­ve­dé­lyei­ben keres. Mert ez a halál ma­gába ro­ko­nít szé­pet, sze­rel­met, min­dent. Ott van min­den szen­zá­ció mé­lyén, min­den erő­sebb élet­hul­lám ma­gá­val hozza áhí­tott fris­ses­sé­gét. Úgy lát­szik, mintha az élet a maga sok­fé­le­sé­gé­vel csak énekre kor­lá­tolt, tö­ké­let­len meg­je­le­nése, elő­re­ve­tett ár­nyéka volna a vég­te­lenné le­vés­nek, a Ha­lál­nak. Inni a ha­lált az éle­ten át: ez a ro­man­ti­ku­sok élet­mo­hó­sága.

»Az én yachtomra vár a tenger,
Ezer sátor vár én­reám,
Ide­gen nap, ide­gen bal­zsam,
Ide­gen mámor, új leány,
Mind én­reám vár, én­reám. «
»Az egész élet ben­nem zihál,
Min­den, mi új, felém üget…«

Királyném, megölnek a vágyak.
Sohse vá­gyott, min te meg én,
Földi pár úgy az élet-csúcsra.

Az életnek és halálnak ezt az azo­nos­sá­gát*** a leg­na­gyobb élet­ben, a leg­na­gyobb dest­ruk­ció­ban: a sze­re­lem­ben, a nőben érzi. Innen sze­rel­mé­nek ket­tős jel­lege.

Ez a halál, mely minden perc­ben ki­lük­tet a dol­gok­ból, adja meg a ro­man­ti­kus vi­lág­lá­tás sötét, ret­te­ne­tes, kí­sér­te­ties jel­le­gét. A romok, az éj­szaka, a te­mető, az álmok al­kal­mak, mikor a pusz­tu­lás, az is­me­ret­len be­lénk bor­zon­gatja a halál-élet misz­té­ri­u­mát. Ez a kí­sér­te­ties ret­te­net – az első ro­man­ti­ku­sok naiv de­ko­rá­ci­ója nél­kül – ál­landó jel­lege Ady köl­té­sze­té­nek. És mikor a ki­fe­je­zés for­mája szim­bó­lum, a sej­tel­mes­nek még mé­lyebb pers­pek­tí­vája van. (A vár fehér asszo­nya, A Léda szíve, Búg­nak a tár­nák, Harc a nagy­úr­ral, Te­me­tés a ten­ge­ren, Egy is­me­rős kis­fiú, Közel a te­me­tő­höz, Az őszi lárma, Az én ko­porsó-pari­pám, A be­fa­la­zott diák, A Halál-árok titka, Lé­dá­val a bál­ban, Bihar vezér föld­jén, Fe­kete hold éj­sza­ká­ján etc.)

4

Az „általános műveltségűek" zagyva össze­ve­té­sei­ben Baude­laire­ és Ady gyak­ran egy­más mellé pá­ro­sít­tat­nak. És már látom a jövő dok­tori ér­te­ke­zé­sét: Baude­laire­ és Ady. Utó­végre nem le­he­tet­len, hogy Ady pá­lyája ele­jén egy-két ver­set Baude­laire­-han­gu­lat alatt írt. De nincs el­len­té­te­sebb va­lami, mint a Les fleurs du Mal és Ady köl­té­szete és még he­lye­seb­ben: Baude­laire­ és Ady egyé­ni­sége kö­zött. Baude­laire­ egyik fő sa­ját­sága bi­zo­nyos mes­ter­kélt­ség, va­lami ke­re­sett démon­kodás. (Ez nem akarja ki­seb­bí­teni.) Ady­nál – tudom, hogy el­len­ke­ző­jét is mond­ták – épp az a spon­tán­ság ragad meg, mellyel élete köl­té­szetbe szö­kik (ez nem zárja ki a mű­vé­szi tu­da­tos­sá­got). Ebben a te­kin­tet­ben csakis Pe­tő­fit tudom hozzá ha­son­lí­tani a ma­gyar iro­da­lom­ban. Azon­kí­vül: Ady épp­oly ener­gia­for­rást je­lent a fi­a­tal ma­gyar ge­ne­rá­ció­nak, mint Nietz­sche a né­met­nek. Tita­nikus ver­gő­dé­sei, tra­gi­kus ví­ziói, nagy élet­mo­hó­sága ha­tal­mas éle­tet, egye­te­mes élet­sze­re­te­tet szug­ge­rál­nak. Ezzel a szug­gesz­tív erő­vel ál­landó té­nye­zője marad a lé­lek­nek. Ér­zé­keink meg­gaz­da­god­nak: több han­gu­lat­tal, több rit­mus­sal éljük a vi­lá­got. A padra tett ke­zűek szo­morú or­szá­gá­ban ő az élet szava: mer­je­tek ma­ga­tok lenni, egész éle­tet élni. Elő kell csa­lo­gatni min­den éle­tet az em­be­rek­ből, hogy semmi érték el ne vesszen. Egy­né­hány – na­gyon kevés – ver­sét ki­véve le­gye­nek Ady ver­sei min­den fi­a­tal ke­zé­ben. Ő je­len­leg az új ge­ne­rá­ció leg­ha­tal­ma­sabb ne­ve­lője egy ma­gya­rabb ma­gyar­ság, egész­sé­ge­sebb morál, életebb élet felé.

1911

A szerző jegy­ze­tei

* Ady romanticizmusáról nagyobb ta­nul­mányt le­hetne írni, ki­lát­szóbb fi­lo­ló­giai ap­pa­rá­tus­sal és vi­lág­iro­dalmi ci­tá­tu­mok­kal. Ha va­la­ki­nek kedve volna rá, bő­sé­ges ma­té­riá­val szol­gál­ha­tok. De meg­győ­ző­dé­sem: min­den fi­lo­zó­fiai, esz­té­ti­kai vagy iro­dalmi gon­do­la­tot, me­lyet egy mű szug­ge­rál, csak annyira sza­bad je­lezni, amennyire a meg­ér­te­tésre, az ol­vasó irá­nyí­tá­sára ok­vet­le­nül szük­sé­ges. A rész­le­te­ket az ol­vasó ta­pasz­ta­la­tára kell bízni. – A ro­man­ti­ciz­mus és klasszi­ciz­mus el­ha­tá­ro­lá­sá­ban na­gyon sok­ban azo­nost mon­dok Joussain­nel (Roman­tisme et religion. Paris-Alcan. 1910). Ér­de­mes el­ol­vasni a ro­man­ti­ciz­mus­ról újab­ban meg­je­lent köny­vek közül: Kirchner: Philo­sophie der Romantik, Lasserre: Le roman­tisme français, Seilliére: Les mystiques du néo-roman­tisme, Intro­duction à la philo­sophie de l'impérialisme és: Le mai roman­tique.

** Élete végén szenvedélyes anti­sze­mita volt.

*** Az élet és halál azonossága – egész más vo­nat­ko­zás­ban – alap­hangja Vielé-Grif­fin köl­té­sze­té­nek.

Jegyzetek

Nyugat, 1911. I. – A ma­gyar káosz. (Szép­iro­dalmi Kiadó, 1992.)

Sokan – még Péterfy is – a ro­man­ti­kus el­ne­ve­zést a re­á­lis el­len­té­téül hasz­nál­ják… – va­ló­szí­nű­leg nem konk­rét szö­veg­rész­letre utal Szabó Dezső, de Péterfy Jenő Jókai ta­nul­má­nyá­ban (Jókai Mór, Bu­da­pesti Szemle, [1881.] XXVI. kötet) ez a szem­be­ál­lí­tás egy­ér­tel­műen meg­je­le­nik.

Les affaires…– Octave Mirbeau (1848–1917) fran­cia író szín­da­rabja. (Az üzlet az üzlet.)

„Csak azért volt ő olyan szép…" – Ady Endre: Az én anyám.

„Jöttem a Gangesz partjai­ról…"– A Tisza-par­ton.

„Az el nem dalolt…" – Midász ki­rály sarja.

„Kipányvázták a lelkemet…" – Lel­kek a pány­ván.

„Paraszt Apollónak termettem…" – A Krisz­tu­sok már­tírja.

„Ne félj, hajóm…"– Új vizeken járok.

»A te szívedet…« – Harc a Nagy­úr­ral.

„Mit bánom én…" – Az én menyasszo­nyom.

Thaiszok vigasztalójává – uta­lás Ady Endre: Thaiszok ta­va­szi ün­nepe című ver­sére.

Ezért szereti a „bélyeges Se­re­get"… – Uta­lás Ady Endre: A bé­lye­ges sereg című ver­sére. A mon­dat­hoz az 1920-as ki­adás­ban ke­rült az itt is kö­zölt lap­alji jegy­zet: „Élete végén szen­ve­dé­lyes an­ti­sze­mita volt." (Ezzel kap­cso­la­to­san lásd az Ady ar­cá­hoz című írás jegy­ze­teit is.) E ki­je­len­tés mö­gött az van, hogy a szá­zad­elő anti­libe­rális, „ide­o­ló­giai an­ti­sze­mi­tiz­musa" a há­ború vége felé egy ko­ráb­ban nem na­gyon lé­te­zett, „szo­ciá­lis an­ti­sze­mi­tiz­mus­sal" tár­sult: Ady köl­té­sze­té­ben is ott van a „gazda­gult zsidó" el­leni harag jel­zése – Szabó Dezső meg­jegy­zése erre is utal. A ma­gyar­or­szági an­ti­sze­mi­tiz­mus tör­té­ne­té­ben a tízes évek vége kulcs­fon­tos­ságú: va­ló­já­ban ekkor vál­tak köz­hellyé azok a zsi­dó­el­le­nes szó­for­du­la­tok, kon­di­ci­o­ná­lód­tak azok az ér­zel­mek, ame­lyekre a ké­sőbbi, faji alapú uszí­tás épít­he­tett.

»Az én yachtomra…« – Harc a Nagy­úr­ral.

„Királyném, megölnek a vá­gyak." – Egy ócska konf­lis­ban.


Szabó Dezső

Tanulmányok, esszék

(2007)

Megjelent a MAGYAR REMEKÍRÓK Új Fo­lyam so­ro­za­tá­ban.

Kiadja a Kortárs Könyvkiadó.

www.kortarskiado.hu


Oldal tetejére