Pethes Mária

Távolodások

Amikor éjszakánként a Szabad­ság-téren a szél
zász­lós esz­mék után kutat, vér­kö­röm­ben útra kél
egy mo­so­lyod­dal dí­szí­tett rög. Hoz­zád tá­vo­lo­dom.
Sze­mei­det fel­pró­bá­lom, hogy job­ban lás­sam, ahogy

tévedéseidre rácsordul a Hold fo­lyé­kony ezüstje.
El­ke­resz­tel­lek ha­sam­ban nö­vekvő jö­vő­nek.
Ölem­ben szentté avat­lak. Meg­osz­tom veled
ma­gá­nyo­mat. Ked­ves, add köl­csön ma éj­sza­kára

a szemeidet, hadd lássam velük szé­piabarnán
a reg­ge­lek dúsan te­rí­tett asz­ta­lát, ami mel­lett
ket­ten ülnek, ujj­begyük közül egy­mást ete­tik,

egy falat neked, aztán nekem egy csók,
s ahogy egy­másra néz­nek, sze­mük víz­kő­oldó
könnyé­ben ázik a hal­ha­tat­lan sze­re­lem.