Bácsi István

Mormota bukása

7

Amadeus még álmában is büszke elé­ge­dett­ség­gel ál­modta végig mind­ezt, mert csak ki­tu­dó­dott min­den, a fe­le­ség csak el­mondta az asszo­nyok­nak a nász­éj­sza­kán tör­tén­te­ket, azok pedig csak to­vább­mond­ták más asszo­nyok­nak vagy a fér­jük­nek, így ha­ma­ro­san min­denki tu­dott min­dent, ne­vet­tek Hamil­káron, és bár derék férj és csa­lád­apa vált be­lőle, és többé sosem aludt el sze­ret­ke­zés köz­ben, sem más­kor, ami­kor nem kell el­aludni, de csak meg­tör­tént vele is a bal­eset, el­ve­szí­tette a ma­ku­lát­lan éber­sé­gét, így Hamil­kár nem ver­se­nyez­het vele éber­ség dol­gá­ban, gon­dolta ál­má­ban Ama­deus elé­ge­det­ten, ekkor el­tűn­tek a Mor­mo­ták, zenét hal­lott, is­me­rős zenét, ott volt a nyelve he­gyén, hogy mi az a zene, amit hall, de nem ju­tott eszébe, vagy csak nem tudta ki­mon­dani, egy ho­má­lyos, szűk fo­lyo­són ment va­la­hová, a halk zene las­san erő­sö­dött, ahogy ha­ladt előre a hosszú fo­lyo­són, las­san ha­ladt, mé­te­ren­ként magas kü­szö­bö­ket kel­lett át­lép­nie a kí­sér­te­ties he­lyen, ami­kor hir­te­len má­sutt ta­lálta magát, is­me­ret­len, de mégis is­me­rős he­lyen, a zene to­vábbra is szólt va­la­hon­nan messzi­ről, ám hal­lott mást is, sí­rást hal­lott, va­laki sírt a kö­zel­ben, és még hal­lott va­la­mit, ami­ről még nem tudta, hogy mi az, üte­mes, ro­bajló hang volt, egy ala­csony szoba mennye­ze­tét látta, ágyon fe­küdt, mel­lette sírt az ágyon ru­hát­la­nul egy fi­a­tal nő, ekkor fel­is­merte az üte­mes han­got, hor­ko­lás volt, ő hor­kolt, fé­le­lem szo­rí­totta össze a szí­vét, ő most épp­úgy ku­dar­cot vall, mint Hamil­kár, gon­dolta, de akkor el­tűnt a szoba, csak a zene ma­radt és a fo­lyosó, ment előre, las­san, ki­mért lép­tek­kel, emel­getve a lábát a magas kü­szö­bök­nél, majd megint el­tűnt a fo­lyosó, fa­gyott, havas föl­det lá­tott köz­vet­le­nül a szeme előtt, durva, sze­kér­ke­re­kek­kel össze­vá­gott föld­utat ke­ményre fa­gyott gö­rön­gyök­kel, a zene vál­to­zat­la­nul szólt, halk mo­raj­lást, re­cse­gést, lo­cso­gást hal­lott, mintha víz kö­ze­le­dett volna, és ami­kor oda­ért hozzá az árvíz, a fé­le­lem már egé­szen meg­der­mesz­tette, akkor újra a fo­lyo­són lép­ke­dett előre, a zene erő­sö­dött, a fo­lyosó végén egy terem de­ren­gett, afelé kö­ze­le­dett, onnan szólt a zene, de a terem is el­tűnt, egy gir­be­gurba, hosszú árkot lá­tott, nem volt senki az árok­ban, csak a zene szólt, és még va­la­mit le­he­tett hal­lani, ol­dal­ról óva­tos lép­te­ket hal­lott, ág­rop­pa­ná­so­kat, hal­lotta, ahogy a kö­ze­le­dők fel­csa­tol­ják a szu­ro­nyo­kat, hal­lotta a ba­jo­nett­zá­rak kat­ta­ná­sát, a fé­le­lem össze­szo­rí­totta a szí­vét, mind­járt ide­ér­nek, mind­járt rá­tá­mad­nak, már előre érezte, ahogy hideg va­sa­kat for­gat­nak a gyom­rá­ban, akkor újra a fo­lyo­són ta­lálta magát, las­san oda­ért a te­rem­hez, be­lé­pett, min­dent be­töl­tött a zene, a terem kö­ze­pén egy ala­csony emel­vény állt, fe­lette egy szer­ke­zet ló­gott alá az ala­csony mennye­zet­ről, egy cső, a cső végén fej­ma­gas­ság­ban egy kü­lö­nös bura, kö­zel­ről szem­ügyre vette a burát, meg is ta­po­gatta, látta, hogy ki­szá­radt tök­héj a bura, és belül a bu­rá­ban a cső végén kerek kémlelő­ablak van ki­ké­pezve a szem­nek, a csö­vön egy for­ga­tó­ke­rék várta, hogy va­laki meg­for­gassa, le­húzta a fejét és be­dugta a bu­rába, a kémlelő­ablak fö­lött bi­ro­dalmi jel­ké­pe­ket lá­tott, vas­ke­resz­tet és sast, tehát ő egy német ten­ger­alatt­já­rón van, ál­la­pí­totta meg ál­má­ban, ő a ten­ger­alatt­járó sze­mély­zete, ekkor félig rá­is­mert a ze­nére, német zene, a fe­jé­ben hal­lotta a zenét, a fe­jé­ben látta a zenét, hó­fe­hér pa­ri­pá­kon hó­fe­hér ru­há­ban val­kű­rök üget­nek mél­tó­ság­tel­je­sen, az üge­tés egyre gyor­sul, vág­tába megy át, fel­hők­ből, he­gyek­ből vág­tat­nak alá el­len­áll­ha­tat­la­nul, sze­mét oda­il­lesz­tette az üveg­hez, vizet lá­tott, vég­te­len vizet, sze­lí­den hul­lámzó ten­gert egé­szen a ho­ri­zon­tig, las­san te­kerte a for­ga­tó­ke­re­ket, ke­reste az el­len­sé­get, a célt, amit majd meg kell tá­mad­nia, so­káig ke­reste, több­ször is kör­be­te­kerte a ke­re­ket, de csak vizet lá­tott, min­de­nütt vizet, mi­köz­ben vé­ge­ér­he­tet­le­nül szólt a zene, vég nél­kül vág­táz­tak a val­kű­rök, vég nél­kül ke­reste a ten­ge­ren az el­len­sé­ges hajót, vagy va­lami más célt, ami­kor tel­je­sen vá­rat­la­nul, előre nem lát­ható hir­te­len­ség­gel, egyik pil­la­nat­ról a má­sikra ab­ba­hagy­ták a val­kű­rök, meg­szűnt a zene, mintha nem is szólt volna soha, mintha nem is vág­táz­tak volna a val­kű­rök, csend lett, tel­jes csend egy pil­la­natra, éppen csak egy olyan rö­vidke pil­la­natra, hogy a csend ha­tár­vo­na­lat húz­zon a sem­mibe enyé­sző német zene és a hir­te­len fel­hangzó ka­ca­gás közé, ka­ca­gás hal­lat­szott, va­la­hon­nan a bu­rá­ból vagy a burán kí­vül­ről hal­lat­szott az erős, gyön­gyöző női ka­ca­gás, is­me­rős ka­ca­gás, Ama­deus jól is­merte ezt a ka­ca­gást, sze­rette is, de nem lehet, gon­dolta, az nem le­het­sé­ges, hogy most ezt a ka­ca­gást hallja itt, ki­rán­totta a fejét a bu­rá­ból, a nagy si­et­ség­ben ala­po­san be­verte a fejét a bu­rába, most vette csak észre, hogy a bura csak kívül szá­raz tök­héj, belül azon­ban acél, ebbe verte bele fáj­dal­ma­san a fejét, kö­rül­né­zett, ke­reste a ka­ca­gás for­rá­sát, tele volt a terem a ka­ca­gás­sal, de nem lá­tott sen­kit, ki­lé­pett a fo­lyo­sóra, itt is hal­lotta a ka­ca­gást, de hal­kab­ban, vissza­ment a te­rembe, az emel­vényre lé­pett a pe­risz­kóp­hoz, itt hal­lat­szott a leg­erő­seb­ben, be­dugta a fejét a bu­rába, itt olyan kö­zel­ről hal­lotta a ka­ca­gást, mintha a saját fe­jé­ből hal­lotta volna, sze­mét az üveg­hez dugta és be­le­né­zett a pe­risz­kópba, de ahogy be­le­né­zett, azon­nal el is rán­totta a fejét az üveg­től, ré­mül­ten hát­ra­hő­költ, ismét ala­po­san be­verte a fejét a bu­rába, szé­de­legve állt és a for­ga­tó­ke­rékbe ka­pasz­ko­dott, nem hitte, amit lá­tott, ez nem le­het­sé­ges, mo­tyogta, nem azért rán­totta hátra a fejét, mert­hogy olyan ri­asz­tót lá­tott volna, nem lá­tott tá­madó csa­ta­ha­jót, szá­guldva kö­ze­ledő tor­pe­dót, sem zá­tonyt, ami­nek ment­he­tet­le­nül ne­ki­üt­köz­nek, sem más rém­sé­ges dol­got nem lá­tott, mert amit lá­tott, az egy­ál­ta­lán nem volt ré­misztő, neki a leg­ke­vésbé sem, sőt, éppen hogy ked­vére való lát­vány öt­lött a sze­mébe, ked­ves, szív­me­len­gető lát­vány, amit ő órá­kig tu­dott volna él­vezni, és nézte is volna vég­te­len hosszú ideig a sze­mébe ötlő lát­ványt, ha nem lett volna tel­jes­ség­gel va­ló­sze­rűt­len, le­he­tet­len és hi­he­tet­len ebben a hely­zet­ben az, amit lá­tott, mert ka­taszt­ró­fá­val fe­nye­ge­tett, jó­vá­te­he­tet­len, hely­re­hoz­ha­tat­lan hi­bá­val, pótol­hatat­lan vesz­te­ség­gel fe­nye­ge­tett a hely­zet, Leót, a fe­leségét látta a pe­risz­kóp ab­la­ká­ban, Leó a vízen ült tö­rök­ülés­ben, a ten­ger sze­líd hul­lá­mai csap­kod­ták csu­pasz tér­deit, abban a vi­rág­min­tás, könnyű nyári ru­há­já­ban ült a víz te­te­jén, amit annyira sze­re­tett, keze a tér­dén nyu­go­dott, uj­jait is nyal­ták a ten­ger hul­lá­mai a tér­dé­vel együtt, egye­nes de­rék­kal ült, hát­ra­ve­tett fej­jel, jó­ízűen, csil­la­pít­ha­tat­la­nul ka­ca­gott, olyan íze­sen, fé­kez­he­tet­le­nül, ahogy Ama­deus csak néha látta ka­cagni a fe­le­sé­gét, ami­kor egy-egy jól si­ke­rült, Leó sze­rint is jól si­ke­rült tré­fá­já­val így meg tudta ne­vet­tetni, a ruha kissé szét­nyílt telt keb­lein, elő­vil­lantva a kerek íve­ket, mind­járt el­süllyed, gon­dolta ré­mül­ten Ama­deus, mi­köz­ben hát­ra­hő­költ, el­süllyed és meg­ful­lad, mert Leó nem tud jól úszni, és ő nem tud innen bent­ről se­gí­teni neki, egy­ál­ta­lán nem is tudja, ho­gyan lehet ebből a ha­jó­ból ki­jutni, a szíve a tor­ká­ban do­bo­gott, a vére zú­gott az agyá­ban, teste belső zajai el­nyom­ták egy időre a ka­ca­gást, most nem hal­lotta, amíg azon ví­vó­dott, hogy be­le­néz­zen-e a pe­risz­kópba, vagy sem, egyik pil­la­nat­ban el­len­áll­ha­tat­lan erő von­zotta az üveg­hez, hogy be­le­néz­zen és meg­nyu­godva lássa a fe­le­sé­gét vál­to­zat­la­nul a vízen ülve ne­vetni, a másik pil­la­nat­ban le­bír­ha­tat­lan erő tar­totta távol a pe­risz­kóp­tól, hogy ne néz­zen bele, ne lássa ful­do­kolni a fe­le­sé­gét, vagy ne lássa a puszta vizet Leó nél­kül, így ví­vó­dott, pil­la­na­ton­ként kö­ze­ledve az üveg­hez és tá­vo­lodva attól, köz­ben tes­té­ben csil­la­pul­tak a belső dü­bör­gé­sek, ismét hal­lotta a fe­le­sége ka­ca­gá­sát, ettől kissé meg­nyu­go­dott, el­szánta magát, kö­ze­le­dett a cső ab­la­ká­hoz, oda­ha­jolt és be­le­né­zett, már egé­szen kö­zel­ről, egé­szen han­go­san hal­lotta a ka­ca­gást, be­le­né­zett az ab­lakba, ismét hát­ra­hő­költ a lát­vány­tól, de most nem verte be a fejét, az első, amit most lá­tott, nem Leó volt, hanem egy kissé po­ca­kos, kissé el­há­ja­so­dott fér­fi­test lát­vá­nya ri­asz­totta hátra, nem erre szá­mí­tott, re­mény­kedő kép­ze­lete előre be­le­raj­zolta a pe­risz­kóp ab­la­kába a fe­le­sége vonzó alak­ját, arra a lát­ványra ké­szült, amit a fe­le­sége nyújt, szép­ségre, bájra, női­es­ségre, ezt a lát­ványt várta min­de­nek­előtt, de he­lyette egy csu­pasz fér­fi­tes­tet lá­tott, egy ágyon ült a mez­te­len fickó, nem volt feje, fej nél­kül ült ott a fény­ben anya­szült mez­te­le­nül, egyik lábát maga alá húzva, a má­si­kat le­ló­gatva az ágy­ról, eköz­ben Leó to­vább ka­ca­gott, már látta Leót is, ott állt a fej nél­küli férfi mel­lett, és hát­ra­ve­tett fej­jel ka­ca­gott, egy is­me­rős há­ló­szo­bá­ban ült a fickó, is­me­rős ágyon, a fickó teste is is­me­rős volt, a nap már ma­ga­san állt, be­sü­tött a há­ló­szo­bába, a tük­rös aj­tajú szek­rényre estek a nap su­ga­rai és va­kí­tot­ták Ama­deust, ez az én szek­ré­nyem, is­merte fel a tü­kör­aj­tós há­ló­szo­bai szek­ré­nyü­ket, az én ágya­mon ül, mondta, akkor látta, hogy nem fej nél­kül ül ott a fickó, hanem le van ta­karva a feje va­lami szür­ké­vel, a va­kító nap­su­ga­rak miatt nem látta elő­ször a mez­te­len test­hez tar­tozó le­ta­kart fejet, hu­nyo­rogva nézte a lyu­kon át és rá­is­mert, az az én ga­tyám, mondta, egy bok­szer­alsó volt a férfi fe­jére húzva, Ama­deus bok­szer­al­sója, egy­szerre hir­te­len min­den vi­lá­gos lett előtte, tel­je­sen fel­éb­redt, rá­is­mert saját ma­gára, ahogy mez­te­le­nül ült az ágyon és a fe­jére hú­zott ­ruha­da­rab egyik szá­rán ki­lesve nézte ma­gu­kat a tü­kör­ben.

(Vége az első résznek)