Fürth Éva

Más mese

Dijon

Még nem megyek haza. Beülök a Cent­rálba, iszom egy kávét. Nem szok­tam dél­után kávét inni, sok min­dent nem szok­tam már.

Nem tudom lehervasztani a mo­solyt, nem megy, biz­to­san idét­len­nek tűnök.

Csendes a hely, jó kis asztalt ta­lál­tam, ki­rú­gok a hám­ból, tej­szín­ha­bot is kérek.

Két korombeli nő ül le pár perc múlva a mel­let­tem lévő asz­tal­hoz. Alig dob­ják le a ka­bát­ju­kat a sza­bad székre, ne­ki­kez­de­nek, gőz­erő­vel szid­nak va­la­kit. Ren­del­nek két ko­nya­kot, de oda se fi­gyelve to­vább da­rál­ják. Nem lehet nem hal­lani, mond­ják, mond­ják, sze­mét pasi, ez is csak egy állat, ro­ha­dék, önző, gőgös, nagy­képű.

Néhány napja jöttem meg Dijonból, hi­he­tet­len­nek tűnő meg­hí­vás vitt oda.

Súlyos betegségem volt, ő ke­zelt, gyó­gyí­tott meg és az élni aka­rá­som. Pár hete fel­hí­vott, hogy ta­lál­kozni sze­retne velem és el­ké­pesztő do­logra kért. Egy ku­ta­tási ered­mé­nye miatt a dijoni kli­ni­kára hív­ták ven­dég­or­vos­nak hat hétre, s a fe­le­sége nem megy vele. Em­lé­ke­zett rá, hogy mennyi vá­gya­ko­zás­sal me­sél­tem a ter­vem­ről, kér­dezte, nincs-e ked­vem hat hetet Dijon­ban töl­teni? Vá­zolta a kö­rül­mé­nye­ket és kí­ván­csian né­zett rám. Is­me­rem ezt a né­zést, mikor a ren­de­lő­ben kér­dez­ge­tett, ott is ezzel a né­zés­sel pró­bált vá­laszra ser­ken­teni.

Nem akar egyedül lenni, de ideje alig lesz. Ren­del­tem gyor­san a pin­cér­től egy ko­nya­kot, ne mond­jak abban a pil­la­nat­ban igent. Kér­tem egy nap gon­dol­ko­zási időt.

Dijon helyes kisváros. Beiratkoz­tam egy nekem való nyelv­tan­fo­lyamra, vet­tem bér­le­tet a kö­zeli sport­cent­rumba, és na­gyon hamar ba­ráti tár­sa­ság ala­kult körém. Vi­tat­koz­tunk, meg akar­tuk fej­teni merre gu­ban­co­ló­dik a világ gom­bo­lyaga, remek be­szél­ge­té­sek vol­tak. Éltem, mint Marci he­ve­sen, anyagi gon­dok nél­kül, fran­cia kö­zeg­ben, sza­ba­don, épp annyira kö­töt­ten, amit még sze­re­tek. A Prof orosz szár­ma­zású se­gí­tőt ka­pott. Vitya va­la­mi­kor a hat­va­nas évek­ben ke­rült ki a Szov­jet­unió­ból, mesés módon. Na­gyon jó orvos lett be­lőle. Vál­to­gat­tuk a fran­ciát, az oroszt.

Közel a lakáshoz jó kis fűszer­üz­let volt, egy ideje már fo­lyé­ko­nyan be­szél­ge­tek Sabu­val. Tudja, me­lyik son­kát, saj­tot, bort és gyü­möl­csöt sze­ret­jük. Oly­kor este meg­csi­ná­lom a ked­venc sa­lá­tát, kü­lö­nö­sen az ön­te­tet ta­lál­tuk ki re­me­kül. Me­sé­lek a na­pom­ról. A Prof kí­ván­csi, sze­reti hall­gatni, néha Vitya is ve­lünk van. Bele-bele­szól, hozza a maga orosz gyö­kerű szem­pont­jait. Ki­csit más színű ilyen­kor a vi­lág­gom­bo­lyag.

Szinte mindennap beszélünk a csa­lád­dal, ki-ki a ma­gá­é­val.

Egyik nap elmentem a kliniká­hoz, na­gyon szép idő volt, sé­tál­tunk. Kö­zép­kori há­za­kat, ér­de­kes he­lye­ket mu­tat­tam meg neki. Mind­ket­ten sze­ret­jük az épí­té­szeti szép­sé­ge­ket és fo­tós­szem­mel né­ze­get­jük a kü­lön­le­ges al­ko­tá­so­kat, be­szél­get­tünk. Va­la­hogy az em­beri kap­cso­la­tok jöt­tek elő, férfi, nő. Fél­tem, hogy be­le­fu­tunk egy hím­gőg­gel fel­ci­co­má­zott be­szél­ge­tésbe. A mi kap­cso­la­tunk kü­lön­le­ges, tá­vol­ság­tartó, he­lyén ke­zelt volt eddig, meg­kí­mélt a ne­héz­sé­gek­től. Amit meg­ta­pasz­tal­tam, az egy mű­velt, okos, igé­nyes férfi ud­va­rias ma­ga­tar­tása volt, lo­csog­tunk egyen­ran­gú­ság­ról, egy­más tisz­te­le­té­ről, és meg­döb­ben­tően forró szen­ve­dély­ről. Hall­gat­tam, mo­so­lyog­tam, tor­komra forrt a kö­te­ke­dés.

Belekaroltam, úgy mentünk tovább. Apró kövek csi­ko­rog­tak a tal­punk alatt. Tud­tam, most egé­szen kis moz­du­la­tot kel­lene ten­nem, és be­le­ká­bul­nánk a vi­szonyba. Három hét múlva pedig, a Cent­rálban me­sél­ném a ba­rát­nőm­nek, hogy ez is egy ro­hadt, sze­mét, önző…