Hemera Annette

Sanghaj expressz

Nagy, nehéz bőröndjei az előszoba­ajtó előtt so­ra­koz­tak. Még egy­szer utol­jára vé­gig­járta a la­kást, el­len­őrizte, hogy el­zárt-e min­den csa­pot, áram­ta­la­ní­totta-e az elekt­ro­mos be­ren­de­zé­se­ket, be­zárta-e az összes ab­la­kot. Ismét nagy útra ké­szült, megint meg­fu­ta­mo­dott. Miben re­mény­ke­dett? Abban talán, hogy ami­kor vissza­tér, egy új élet vár rá, em­be­rek, akik élet­tel töl­tik meg ott­ho­ná­nak tágas ter­meit, gye­rek­zsi­vaj, ami­től este zúgó fej­jel zu­han­hat ágyba, mo­sat­lan edé­nyek­kel és a va­csora ma­rad­vá­nyai­val te­le­zsú­folt asz­tal, amit utolsó ere­jé­vel ta­ka­rít majd el, be­szél­ge­té­sek fü­lek­ben haj­na­lig vissza­csengő finom mo­raja, fe­je­ket meg­töltő, lel­ket me­len­gető gon­do­la­tok, meg zsém­belő férj is, mo­solygó vil­lany­szám­lás, ag­gá­lyos­kodó szom­szé­dok. Egy­szó­val élet, ami­től más, a többi ember talán me­ne­kül, neki vi­szont sosem le­he­tett benne része. Ami­kor a taxi meg­állt a bér­ház be­já­rata előtt, ő hal­kan, szinte lo­pa­kodva lé­pett ki a la­kás­ból és tette be maga után az ajtót, be­szállt az álmos sofőr mellé az au­tóba, és a rep­térre haj­ta­tott.

Mindig ez történik, és tudta, most sem lesz más­kép­pen. Egy­szer, hetek, hó­na­pok múlva, egy szürke hét­köz­na­pon vissza­tér majd, mert be­látja, hogy ott, messze is ugyan­olyan min­den, ab­la­kot nyit, és az ápo­ro­dott le­ve­gő­vel ki­en­gedi a la­kás­ban ta­nyát vert kóbor lel­ke­ket, kávét főz, és mi­köz­ben a forró csé­szé­vel fel-alá jár­kál a ki­et­len szo­bák­ban, va­lami il­lé­kony, át­tet­sző bé­kes­ség fész­keli magát a lel­kébe. Leg­alább ott­hon van, ez is va­lami. Ru­hák­kal, tá­voli or­szá­gok cse­cse­be­cséi­vel, ha­szon­ta­lan por­té­kák­kal teli bő­rönd­jei még na­po­kig az elő­szo­bá­ban he­ver­nek majd, erőt­le­nül lép­del át raj­tuk min­den al­ka­lom­mal, hogy aztán egy szo­mor­kás, esőt sze­melő va­sár­nap dél­után végre ki­ürítse őket. A ruhái, újak és ré­giek ko­mód­fió­kokba, le­ven­du­la­il­latú antik szek­ré­nyek pol­caira ke­rül­nek, és ami­kor az ajtó rájuk zárul, a ré­giek az újak­nak me­sé­lik le­mon­dóan, hogy ők aztán vár­hat­nak, leg­több­jük egy­szer sem kerül majd ki onnan… Minek is öl­tözne fel? A re­mény­te­len­ség­hez nem kell szép ruhát öl­teni! Aztán meg­ér­ke­zik az első reg­gel, majd a má­so­dik, a napok egy­más után so­ra­koz­nak, és az újon­nan vá­sá­rolt finom se­lyem­kön­tös hiába várja, hogy a szek­rénybe nyúl­ja­nak érte. Ki­nyúlt póló, ki­fa­kult tré­ning­alsó, ez az, amit ál­mo­san és kábán a konyha felé tartva ma­gára húz. Ká­vé­főző, rádió a reg­geli hí­rek­kel, emailes pos­ta­fiók – ugyanaz a ko­re­og­rá­fia min­den éb­re­dés után. Re­mény, hogy aznap majd tör­té­nik va­lami, aznap végre az tör­té­nik meg.

Lehetett volna másképpen. Igen. Vol­tak je­lent­ke­zők, lel­ke­sek, talán a kel­le­té­nél is több tü­re­lem­mel, ki­tar­tóan, de el­ment, fel­adta mind. Nem bír­ták, nem bír­hat­ták az ál­landó kri­ti­kát, a fo­lya­ma­tos kö­te­ke­dést. Akkor mind­egyik re­mény­te­len eset­nek tűnt, most ő volt két­ség­beesett és vég­te­le­nül re­mény­te­len. A de­presszió azon a napon már har­mad­szor je­lent meg az aj­tó­ban, hosszú, szürke ló­den­ka­bát­ját ha­nya­gul a kar­jára ve­tette, meleg volt már, késő jú­nius. Hideg, ma­gába szip­pantó te­kin­tete nyu­god­tan sze­ge­ző­dött rá, tudta, pont idő­ben ér­ke­zett. És ő hir­te­len na­gyon gyenge lett, érezte, most már nem lesz ereje vissza­tar­tani, ismét bejön, diszk­ré­ten mel­lé­te­lep­szik, és na­gyon so­káig vele marad. A hul­lám­vasút meg­ér­ke­zett, neki csak fel kel­lett száll­nia, dolga nem volt, ehhez az uta­zás­hoz bő­rön­dökre nem volt szük­ség. A leg­több utas ki­nyúlt pó­ló­ban, fakó tré­ning­al­só­ban és üres te­kin­tet­tel áll­do­gált a pe­ro­non, meg­vál­tot­ták a mély­pont felé ro­hanó já­ratra a me­net­je­gyet. Né­há­nyan az ál­lo­más tra­fik­já­ban kap­kodva be­sze­rez­tek még né­hány ap­ró­sá­got az útra. Az évek alatt ki­pró­bált ka­pasz­ko­dó­kat, anti­depresszáns-tab­let­tát, inter­net­függő­séghez mobil-elő­fi­ze­tést, rend­sze­res te­le­fon­hí­vá­so­kat, amikre min­dig vá­la­szolni kell, évek óta hur­colt, ál­landó el­fog­lalt­sá­got adó, gyó­gyít­ha­tat­lan tu­mort, kávét, cigit, csak ro­ham­tem­pó­ban tel­je­sít­hető ha­tár­idő­ket, vá­sár­lási lázat, me­net­rend­sze­rűen is­mét­lődő ve­sze­ke­dős ki­ro­ha­ná­so­kat, ta­nul­ni­va­lót, sze­xet, ugyan­azt is­mé­tel­gető ba­ráti vi­gasz­ta­lást, bu­gyuta tv-so­ro­za­tot, nyakló nél­kül hab­zsolt cuk­rász­sü­te­ményt vagy ke­mény­drogot. Leg­több­jük már egye­dül jött ki a meg­ál­lóba, de a kez­dő­ket még el­kí­sérte va­laki, csa­lád­tag, ki­áb­rán­dult, szí­vé­ben szót­lan szá­nal­mat tartó sze­rel­mes, test­vér, barát – egy­től egyig tü­rel­me­sen hall­gat­ták végig a vissza­té­rés­ről szóló ígé­re­te­ket. Fejbe kó­lintva, ki­üre­sedve, ki­hűlt lé­lek­kel tér­tek aztán haza az ott­hon mar­adot­tak, a re­mény zso­lozs­má­ját egyre ki­sebb hit­tel mor­zsoló em­be­rek, akik érez­ték, a hul­lám­vasút rit­kán hozza vissza azt, aki arra egy­szer je­gyet vál­tott.