Kósa Sándor

Mexikói anzix

(2002. február–március)
3.

(Útközben 1.) Az ablak északra néz Azca­pot­zalco felé, el­lá­tok a házak fö­lött, az ötö­dik eme­le­ten van a szo­bám, az 514-es , quinientos catorce, pász­tázó te­kin­te­te­met csak néha ál­lítja meg pár üveg­ből és acél­ból épült to­rony­ház, mö­göt­tük ott emel­ke­dik a város me­den­cé­jét kör­be­vevő, azt önnön lé­tébe be­záró hegy­ség hosszan el­nyúló, a kora reg­geli vi­lá­gos­kék eget alul­ról ki­csip­kéző vo­nu­lata.

A bőrönd lezárva ott fekszik az ágya­mon, mel­lette a ké­zi­táska, benne azok­kal a tár­gyak­kal, ame­lyekre szük­sé­gem lehet az úton, út­le­vél­lel és kü­lön­féle pa­pí­rok­kal, tér­ké­pek­kel, egy úti­könyv­vel és a Ramon Merca­der má­so­dik ha­lála című re­génnyel, a nap­ló­val és a hozzá tar­tozó író­szer­szám­mal, az előre el­ké­szí­tett szend­vi­csek­kel és a leg­fon­to­sab­bal, két más­fél li­te­res ás­vány­vi­zes pa­lack­kal. Halk diszk­rét csen­gő­szó jelzi, hogy a lift az én eme­le­te­men állt meg. Korán van még, a re­cep­ció­nál nem áll senki, csak az álmos, éj­sza­kás fi­a­tal mesz­tic lány, le­adom a kul­cso­kat és ki­je­lent­ke­zem. Kint az utcán, a Paseo felé sé­tá­lok, csí­pős a le­vegő, tiszta az ég­bolt és ha­ma­ro­san, egy órán belül itt a hőség. Me­xi­kó­ban ilyen­kor, a szá­raz év­szak­ban nin­csen idő­já­rás; nap­sü­tés van.

Leintek egy Cucarachát, egy bogár­hátú Volks­wa­gent, a spa­nyol szó sváb­bo­ga­rat je­lent, a fe­kete hajú, barna bőrű sofőr át­tor­názza magát a jobb ol­dali aj­tó­hoz, ki­nyitja, ho­lott nekem ez sok­kal egy­sze­rűbb lenne, de itt ez a szo­kás. A ko­csi­ban nincs jobb ol­dali első ülés, az a bi­zo­nyos anyós­féle, hát­ra­ülök a bő­rönd­del és ké­zi­tás­kám­mal, mi­köz­ben a sofőr egy spár­gá­val be­húzza az ajtót, mind­egyik sváb­bo­ga­ras taxi így mű­kö­dik. Be­mon­dom a re­pü­lő­te­ret, ekkor néz meg ala­po­sab­ban, va­ló­szí­nű­leg azt méri fel, mennyire sie­tős a dolog, és ami­kor látja, hogy nem az, indít, és az egész út alatt némán vezet. Ez nincs el­le­nemre, mert in­kább a gon­do­la­ta­im­mal fog­lal­koz­nék meg az utat fi­gyel­ném, azt, ame­lyi­ken egy hét­tel ez­előtt éj­szaka már vé­gig­su­han­tunk. Az akkor meg­nyi­tott zá­ró­je­let most ez az el­len­kező irá­nyú moz­gás mint­egy be­zárja, közte ott van a város fel­fe­de­zé­sé­nek min­den iz­galma, fá­radt­sága, konk­visz­tá­dor, va­gyis va­la­mi­fajta bir­tok­ba­vé­teli szán­dék­kal, és ennek el­len­té­té­vel, a tö­ké­le­tes el­ve­szett­ség ér­ze­té­vel.

Elkap minket a repülőtérre ve­zető út for­galma, szinte nem is a sofőr vezet, hanem a több­sá­vos pálya sod­rása, hosszú, el­nyúj­tott si­nus­gör­bé­ket írunk le, ahogy a ke­resz­te­ző­dé­sek­nél ala­gu­ta­kon, il­letve fe­lül­já­ró­kon szá­gul­dunk át, mind­ezt egyen­le­tes se­bes­ség­gel. Nézem a há­za­kat és a kör­nyé­ket, mennyire más ez most ebben a szik­rázó nap­fény­ben, mint az éj­sza­kai, erő­sen tom­pí­tott vi­lá­gí­tás­ban, sok­kal do­mesz­ti­kál­tabb, és nincs ben­nem az az apró szo­ron­gás­ér­zés, ami el­fo­gott akkor. Az ut­cá­kon alig van még for­ga­lom, in­kább a bol­tok és ét­kez­dék előtt áll­nak cso­por­tokba ve­rődve em­be­rek, azok is több­nyire fér­fiak. Ahogy kö­ze­le­dünk a cél­hoz, úgy vál­to­zik a házak kül­seje, egyre sze­gé­nye­sebb a kör­nyék. Az út mel­lett fel­tű­nik a repü­lő­teret jelző tábla, a sofőr letér jobbra, egy fe­lül­járó mel­let­tünk ma­ga­sodó be­ton­fala mel­lett me­gyünk, majd hir­te­len éle­sen jobbra for­du­lunk és fel­is­me­rem az épü­let be­já­ra­tá­nak üveg­aj­ta­ját. A járda mellé áll, mivel a ne­vet­sé­ge­sen olcsó vi­tel­dí­jat a be­szál­lás­kor már ki­fi­zet­tem, csak a ki­szál­lásra kell öszpon­tosítanom, ami nem is olyan könnyű.

Bent minden ragyog és elegáns, egy hosszú fo­lyosó ele­jén állok, a végét alig látom, oda kell majd át­gya­lo­gol­nom magam után húzva a ke­re­kes bő­rön­döt, mert ott ta­lál­ható az au­tó­bérlő apró he­lyi­sége, a meg­ér­ke­zés éj­sza­ká­ján fe­dez­tem fel, ki­felé jövet az épü­let­ből. Mi­köz­ben battyo­gok, hall­ga­tom a hang­szóró éles hang­ját, a Guadala­jarába tartó gép ezek sze­rint nem­so­kára fel­száll. Mi­köz­ben em­be­rek ha­lad­nak el mel­let­tem, és min­den vib­rál kö­rü­löt­tem az uta­zás iz­gal­má­tól, arra gon­do­lok, hogy feb­ruár van, az azték nap­tár sze­rint Quetzcóatl, azaz a Tol­las­kígyó hó­napja, és én is me­gyek majd az előbb em­lí­tett vá­rosba, de csak a má­so­dik kör­ben, Xipe Totec hó­nap­já­ban.

4.

(A nyelvről) A mexikói spa­nyol az egyik leg­könnyeb­ben ért­hető a latin-ame­ri­kai nyel­vek kö­zött, nem nye­lik el a sza­vak végét úgy, mint a Karib-ten­ger mel­letti or­szá­gok­ban, Ku­bá­ban ehhez jön még egy na­zá­lis ma­gán­hang­zó­ej­tés, a me­xi­kó­iak las­sab­ban is be­szél­nek a leg­több­nél, ki­csit fon­tos­kodva, ezzel is könnyítve a meg­ér­tést, nin­cse­nek ext­rém ki­ej­tési szo­ká­saik, mint pél­dául a La Plata menti or­szá­gok­ban, Ar­gen­tí­ná­ban és Uru­guay­ban, ahol az Y és LL be­tű­ket a meg­szo­kott J ejtés he­lyett zs-nek ejtik, vi­szont hasz­nál­nak olyan sza­va­kat, ame­lye­ket más or­szá­gok­ban nem, példa rá a Chamaco, fiú, fickó, kölök je­len­tésű szó, a muchacho, chico he­lyett, és ál­ta­lá­nos­ság­ban is el­mond­ható, hogy a magas he­gyek kö­zött lakók (Sierra Madre kü­lön­böző vi­dé­kein, az Andok magas­fenn­sík­jain) ért­he­tőb­ben be­szél­nek, mint a ten­ger­parti zó­ná­ban.

5.

(Útközben 1.) Egy feltűnően csi­nos, fi­a­tal, kreol criollo lány ül az au­tó­bérlő apró iro­dá­já­nak szé­les pultja mö­gött. Miben se­gít­he­tek, ?En que puedo ayudarle?, kér­dezi ami­kor kö­szö­nés he­lyett lá­za­san tur­kálni kez­dek a tás­kám­ban a meg­fe­lelő pa­pí­rok után. Végre meg­ta­lá­lom, és át­nyúj­tom neki, el­ol­vassa, és azt, a ki­zá­ró­lag csak Me­xi­kó­ban honos gesz­tust teszi, ami­től a fehér, közép-eu­ró­pai ember, ha lehet, még lá­za­sabb ál­la­potba kerül: mu­tató- és hü­velyk­uj­ját víz­szin­te­sen egy­másra he­lyezi az arca előtt úgy, hogy a két ujja kö­zött némi tá­vol­sá­got hagy­jon, és köz­ben az !Espera un momentito! sza­va­kat re­begi felém, va­gyis, hogy egy ki­csit vár­nom kell. Te­le­fon után nyúl, és hal­lom, közli va­la­ki­vel, hogy meg­ér­kez­tem. Aztán vissza­adja a pa­pí­ro­kat, és el­mondja, hogy majd egy kocsi jön értem, csak ki kell men­nem ezen az ajtón és a járda szé­lén vá­ra­koz­nom. És va­ló­ban, pil­la­na­to­kon belül egy mik­ro­busz gör­dül elém, be­szál­lok, egy fi­a­tal chamaco a sofőr, el­in­du­lunk a rep­tér külső része felé. Mintha egy szín­ház ku­lisszái mögé ke­rül­tem volna, szö­ges­drótok kö­zött ka­nya­rog az út, el­ke­rí­tett te­rü­le­te­ken gép­al­kat­ré­szek, ola­jos­hor­dók áll­nak ka­o­ti­kus ren­det­len­ség­ben, mintha le­zu­hant re­pü­lő­gé­pek szét­sze­dett és szor­tí­ro­zott da­rab­jai len­né­nek, aztán egy kes­keny út végén fel­tű­nik egy fa­há­zikó, előtte egy bordó színű Nis­san Tsuru áll, a hátsó cso­mag­tar­tó­fe­dél fel­nyitva, be­par­ko­lunk mellé, a sofőr meg­várja, amíg ki­szál­lok, az apró te­rü­le­ten meg­for­dul és vissza­megy.

A faházban egy idősebb, szigorú te­kin­tetű férfi vár. Mo­gorva arc­ki­fe­je­zése akkor se vál­to­zik, ami­kor angol kö­szö­né­sére spa­nyo­lul vá­la­szo­lok, csak egy pil­la­natra fut át az arcán némi meg­könnyeb­bü­lés, a nagy test­vért, a jen­ki­ket nem­igen sze­re­tik, és min­den ide­gent, amíg annak el­len­ke­zője be nem bi­zo­nyo­so­dik, annak tar­ta­nak. Oda­adom a nem­zet­közi jo­go­sít­vá­nyo­mat, oh, mondja, az önök or­szá­gá­ban, vuestro país, ugye nem az angol a hi­va­ta­los nyelv, nem, biz­to­sí­tom róla.

Olyan ez az öreg, mint egy pedáns német ügy­in­téző, szőr­szá­lat ha­so­gat, ki­ok­tató hang­nem­ben nyi­lat­ko­zik, úgy ma­gya­ráz nyil­ván­való össze­füg­gé­se­ket, mint egy re­tar­dált kis­ko­rú­nak, a hi­va­tal­nak pac­ká­zá­sai, mé­lá­zok el, a hely­zet is­me­rős va­la­hon­nan. Bó­lo­ga­tok, és ami­kor be­fe­jezi a ti­rá­dáit, meg­kér­de­zem, hogy hol a verda? Mi­lyen verda?, kér­dez vissza, ott áll a ház előtt, mu­tatja. De én Ford Kát kér­tem, vi­lá­go­sí­tom fel. Ford Ka nincs, mondja, mint egy GUM áru­ház­beli eladó, ez a Nis­san van. Til­ta­ko­zok, hogy ez egy ka­te­gó­riá­val, közép, fel­jebb van, mint a Ka, amely be­csü­le­tes alsó ka­te­gó­riás és ol­csóbb napi díja van, de a sza­vamba vág, az ára ugyanaz, ez a mi hi­bánk, mondja, és ez az első dolog, ami­ben végre egyet­ér­tünk. Ki­kí­sér, még köz­ben is ma­gya­ráz, de el­szán­tam be­ra­kom a cso­mag­tar­tóba a bő­rön­döt, mégis­csak én va­gyok a meg­ren­delő és ő a szol­gál­tató, de köz­ben attól tar­tok, hogy ki­ve­szi a ke­zem­ből a kul­csot és autó nél­kül ki­za­var a te­lep­hely­ről. Ki is veszi, beül, bein­dítja a mo­tort, és mu­tatja, hogy a tank tele van, így sze­retné ő is vi­szont­látni, és kény­sze­re­det­ten át­adja a he­lyét, végre ki­haj­tok a la­bi­rin­tus másik végén. Le­jöt­tem a tér­kép­ről, fo­gal­mam sincs merre kell men­nem, de még nem tudom iga­zán fel­mérni, hogy mi­lyen sze­ren­csém van ezzel a ko­csi­val, az 1600-as mo­tor­já­val, a ké­nyel­mes belső mé­re­tei­vel, meg azzal, hogy tel­je­sen új, alig 1456 km van benne (a nap­lóm ta­nú­sága sze­rint).

Az első sarkon megállok, hogy szem­ügyre ve­gyem a ko­csit, köz­ben a slussz­kul­csot is au­to­ma­ti­ku­sam ma­gam­hoz ve­szem. Te le­szel hát hű­sé­ges úti­tár­sam, mon­dom neki, Roci­nantém. Nem vá­la­szol, meg­pas­ko­lom a te­te­jét, könnyed kongó han­got hal­lat. In­dí­tani aka­rok, de a kul­csot nem tudom el­for­gatni. Mi van? Máris el­rom­lott?! Meg­en­ge­dek ma­gam­nak némi ká­rom­ko­dást. De ha­té­ko­nyabb­nak bi­zo­nyul, hogy le­ha­jo­lok te­rep­szem­lét tar­tani, ekkor ve­szem észre azt a kis gom­bot a kor­mánymű ol­da­lá­ban. Egy apró kis fém­gom­bocska. Meg­nyo­mom, a kulcs el­for­dul a zár­ban, a motor be­pöc­cen. Az öreg ezt el­fe­lej­tette, min­dent el­mon­dott, a biz­to­sí­tási fel­té­te­le­ket, az ön­erőt, hogy mi­lyen fel­sze­re­lés­sel va­gyok el­látva, ésatöbbi, de erről az egy gomb­ról egy szót se szólt.

A következő sarkon megint megállok, mert ész­re­ve­szek egy idős fér­fit, bot­tal a ke­zé­ben, a jár­dán lép­ked óva­to­san, úgy tűnik egész­ség­ügyi sé­tá­ját végzi, a kö­zel­ben lak­hat, talán is­meri a kör­nyé­ket. Ki­szál­lok a ko­csi­ból, és mon­dom, hogy Pueblába sze­ret­nék el­jutni. Kész­sé­ges, azon­nal se­gít­sé­gemre siet, el­gya­lo­go­lunk a kö­vet­kező sa­rokra, ott a bot­já­val a tá­voli fe­lül­já­róra bök, hogy látom-e? A kér­dés köl­tői, máris foly­tatja, hogy nekem az alul­járó alatt kell át­men­nem, abajo de la puente, és töb­bet le ne tér­jek az útról, az vezet ki a vá­ros­ból Puebla felé. Mit mond­jak, megint sze­ren­csém van, meg­kö­szö­nöm az út­ba­iga­zí­tást, be­ülök a ko­csiba, újra el­fej­tem meg­nyomni a kis gom­bocs­kát, a kulcs el­akad, ezt még szok­nom kell.

Az út eleinte forgalmas, aztán las­san fogy­nak kö­rü­löt­tem a jár­mű­vek, és mire a terep emel­kedni kezd, már kint is va­gyok a vá­ros­ból, egy ka­nyar után el­tű­nik a sze­mem elől, jó­for­mán egye­dül va­gyok az úton.

6.

(A közlekedésről és az útháló­zat­ról) Min­dent fel­ira­toz­nak ill. je­lez­nek, ez a meg­le­pe­tés ere­jé­vel ha­tott rám, nem erre szá­mí­tot­tam. A fő­vá­ros­ból ki­ve­zető au­tó­utak mel­lett min­den­hol, ahol jár­tam (már­pe­dig sok­felé jár­tam), ott volt a fel­irat, hogy !Obedezca las senales!, va­gyis, en­ge­del­mes­kedj a jel­zé­sek­nek!, az utak menti pi­he­nő­he­lyek­nél a kö­vet­kező fel­irat fo­ga­dott rend­sze­re­sen: !No tira la basura!, Ne sze­me­telj!, ha falu kö­ze­le­dett, a pob­lado proximo fel­irat fi­gyel­mez­te­tett las­sí­tásra, aztán a falu szé­lén a toples fel­irat, fek­vő­rendőr, ugyanez a fa­lu­ban több­ször meg­is­mét­lő­dött, és ér­te­lem­sze­rűen a falu el­ha­gyá­sa­kor is. A toplest néha a sze­xu­á­li­san át­hal­lá­sos vibradores fel­irat he­lyet­te­sí­tette, ez re­cé­zett útfe­lü­le­tett je­len­tett, és elég durva be­avat­ko­zás­nak tar­tot­tam, a lel­ket is ki­rázta be­lő­lem, ha idő­ben nem vet­tem észre, és akkor még nem nem be­szél­tem a rend­kí­vüli ve­szé­lye­ket jelző fel­irat­ok­ról (balra ezer­mé­te­res sza­ka­dék!). Arra kel­lett gon­dol­nom, hogy itt a múlt­ban a jár­mű­vel ren­del­kező egye­dek sűrűn vét­kez­het­tek a sza­bá­lyok ellen, és a meg­rend­sza­bá­lyo­zá­suk ér­de­ké­ben tör­tén­het­tek ezek a túlzó fel­ira­to­zá­sok. A me­xi­kói út­há­ló­zat na­gyon jó, sok­kal előbbre tar­ta­nak, mint mi, da­cára a szél­ső­sé­ges kör­nye­zeti vi­szo­nyok­nak, az idő­já­rás ki­len­gé­sei­nek. Pél­dául 1938-ban (!) már au­tó­pá­lya kö­tötte össze Me­xi­kó­vá­rost Cuerna­vacával. A for­ga­lom a vá­ro­so­kon kívül min­de­nütt meg­le­pően gyér, ennek kö­szön­he­tően volt időm meg­fi­gyelni az út mel­lett el­te­rülő tá­ja­kat, sok­szor meg­áll­tam né­ze­lődni, és me­het­tem akár lé­pés­ben is, ha volt időm, mert nem aka­dá­lyoz­tam a for­gal­mat. Két szo­kat­lan do­log­gal azért én is ta­lál­koz­tam, az egyik, hogy itt en­ge­dé­lye­zik az au­tó­pá­lyán való meg­for­du­lást(!), a másik in­kább ön­szor­galmi kez­de­mé­nye­zés ered­mé­nye le­he­tett (úgy, mint ná­lunk a fény­kürt hasz­ná­lata, ha va­la­kit el aka­runk en­gedni), ha a ve­zető azt akarta, hogy le­előz­zem, akkor a bal ol­dali irány­jel­zőt kap­csolta be, va­gyis, mintha balra akarna for­dulni, si­ke­rült vi­szony­lag hamar meg­szok­nom eze­ket és vi­dá­man előz­get­tem a több­nyire nyu­godt tem­pó­ban ve­zető me­xi­kóia­kat. Ál­ta­lá­ban tö­ké­le­tes biz­ton­ság­ban érez­tem magam, de ami­kor ha­za­jöt­tem, ez az érzés azon­nal el­pá­rol­gott. (Veze­tés köz­ben he­te­kig mon­do­gat­tam még a mel­let­tem ülő fe­le­sé­gem­nek és a hátul ter­pesz­kedő gye­rek­nek, egy-egy rá­zó­sabb ese­mény után, hogy Me­xi­kó­ban ilyen nem lé­te­zett!). A vész­vil­lo­gót nem­csak vész­hely­zet ese­tén hasz­nál­ják, hanem min­den eset­ben, ha va­lami ak­ci­óba kez­de­nek, le­áll­nak az út mel­letti pad­kára, jobbra for­dul­nak, vagy csak egy­sze­rűen meg akar­nak állni, hogy fel­ve­gye­nek va­la­kit. Sokat ültem ko­csi­ban, be­jár­tam az or­szág több mint há­rom­ne­gyedét, de egyet­len koc­ca­nást se lát­tam, a nagy­vá­ros­ok­ban sem, se egy­más­nak mu­to­gató és ki­a­báló sofőrőket.

7.

(Útközben 1.) Az egyik leg­szebb út­sza­ka­szon me­gyek, nagy ívű szer­pen­ti­ne­ken ka­pasz­ko­dom fel és le­felé, er­dő­kön, fenn­sík­okon vágok át, ami­kor egy­szer csak az út jobb ol­da­lán, a tá­vol­ban ott ter­pesz­ke­dik a maga klasszi­kus for­má­já­ban, a csúcs hósip­kája miatt kü­lön­le­ges, le­begő ha­tást keltő lát­vá­nyá­val a sík­ság fe­lett, a kiszá­mít­hatalan idő­pont­ok­ban, de min­dig ki­törni ké­szülő öt­ezer-négy­száz­öt­ven­kettő méter magas vul­kán, a Popo­catepetl. Pipál a hegy, mond­ják a he­lyiek, de most nem pipál, csak bal­jós­la­túan ke­rin­ge­nek fö­lötte és kö­rü­lötte a fehér fel­le­gek. Több­ször látom majd az utam során, min­dig más és más szög­ből, de innen a leg­szebb. Egy da­ra­big a hegy mel­lett au­tó­zóm, aztán a hegy is el­tű­nik, mint a fő­vá­ros egy ka­nyar után. Puebla szö­vet­ségi ál­lam­ban va­gyok, a me­xi­kói fenn­sí­kon, még min­dig két­ezer mé­te­res ma­gas­ság­ban, és a város, mely szin­tén a Puebla nevet vi­seli, ott terül el előt­tem az erős nap­sü­tés­ben. A bel­vá­ros­ban par­ko­lok le, amely a vi­lág­örök­ség része ( mint majd­nem min­den gyar­mati épü­le­tek­kel bíró város), és sétát te­szek a kör­nyező ut­cá­kon meg a te­re­ken.

Valahol itt szeretnék szállást ta­lálni, de a ko­csit nem tudom zárt he­lyen par­kol­tatni, és ami­kor kint a kül­vá­ros­ban sem ta­lá­lok ilyen szál­lót, úgy dön­tök, hogy a késő dél­utáni óra el­le­nére to­vább­me­gyek. Szá­raz, kopár fenn­sí­kon szá­gul­do­zom, ne­ki­eresz­tem a ko­csit, lás­suk, mit bír. Az egyik pob­lado meg­ál­lít, mert úgy néz ki, mint egy poros, USA-beli dél­nyu­gati kis­vá­ros, előt­tem az üres úton ör­dög­sze­ke­ret fúj ke­resztbe a szél. Az egyet­len szál­lót Guada­lupénak hív­ják, pom­pás belső ud­vara, patiója van, ahol a kocsi nyu­god­tan éj­sza­káz­hat, rög­tön be is állok. A ko­csi­ért külön nem kell fi­zetni. Tecumachalo a te­le­pü­lés neve, 25-30 ház­ból áll, ezek mind ott so­ra­koz­nak az or­szágút mel­lett. A szoba meg­le­pően tiszta, ét­te­rem vagy reg­ge­liző vi­szont nincs, le­me­gyek éle­le­mért, mert a szend­vi­csek dél­ben el­fogy­tak. Este az ab­lak­nál állok, északra néz, és míg le nem bukik a nap, a tá­voli he­gyek vo­nu­la­tát bá­mu­lom, ho­gyan csip­ké­zik alul­ról a mély­kék eget.

8.

(Mexikóváros) Az indián ott állt moz­du­lat­la­nul a Zócaló kör­nyéki kis mel­lék­ut­cák egyi­ké­ben, szeme a tá­volba me­redt, mint aki nincs jelen, mégis, a füst, ame­lyet a jár­dán álló fi­a­tal társa táp­lált fo­lya­ma­to­san, fel­szítva a pa­ra­zsat, úgy te­ke­re­dett köré, mint a fe­kete lyuk köré a szét­sza­kadó anyag­ma­rad­vá­nyok, és ami­kor el­men­tem előtte, egy pil­la­natra az ar­cába néz­tem, mely do­hány­le­vél színű volt és rez­ze­nés­te­len, csak a mély ba­ráz­dák kezd­ték ki, és olyan nyu­ga­lom áradt be­lőle, mint még sen­ki­ből, koz­mi­kus nyu­ga­lom, mon­da­nám, ha ez már nem lenne egy kissé túl­zás, min­den­esetre ő volt az első va­lódi in­dián, akit Me­xi­kó­ban lát­tam.

9.

(Mexikóváros–Chapultepec park) Már megint a Habs­bur­gok!, akár­hová megy az ember, min­de­nütt ta­lál­ko­zik velük, még itt a világ végén is. Ezen a dél­előt­tön már tel­jes ere­jé­vel utolér Moctezuma bosszúja, igyek­szem nem tö­rődni a tü­ne­tek­kel, ahogy ka­pasz­ko­dom fel­felé a csá­szár kas­té­lyá­hoz a me­re­dek úton. Az utolsó előtti azték ural­kodó bosszúja a mik­ro­szko­pi­kus mé­retű pa­ra­zi­ták által tel­je­se­dik be, me­lyek az eu­ró­pai ember szá­mára ne­he­zen ke­zel­he­tők, és nagy ga­li­bát tud­nak okozni az emész­tő­trak­tus­ban. Ehhez a bi­zony­ta­lan ál­la­pot­hoz hoz­zá­já­rul még a vi­szony­lag nagy ten­ger­szint fe­letti ma­gas­ság és az ebből kö­vet­kező, egy­ál­ta­lán nem el­ha­nya­gol­ható hő­mér­sék­let-inga­do­zás.

10.

(A Habsburgok) De, hogy ke­rül­nek ide a Habs­bur­gok?

Miksa császár, vagy ahogy itt őt még a mai napig is ne­ve­zik, Maxi­miliano Habs­burgo, 1864-ben lé­pett partra Vera­cruz­ban, ahol akkor éppen sár­ga­láz­jár­vány tom­bolt, (nem a leg­jobb elő­jel!), egy ad­digra már hossza­dal­mas, nem­zet­kö­zivé váló bo­nyo­da­lom kö­vet­kez­té­ben, annak le­csen­de­sí­tése ér­de­ké­ben. Me­xikó nem tudta vissza­fi­zetni az eu­ró­pai or­szá­gok­tól fel­vett köl­csönt, az eu­ró­pa­iak fu­tot­tak a pén­zük után, és úgy gon­dol­ták, ka­to­nai erő­vel lép­nek fel, Fran­cia­or­szág, Ang­lia és még egy­pár állam kül­dött ka­to­ná­kat, va­la­mi­lyen szin­ten pa­ci­fi­kál­ták az or­szá­got, és ekkor III. Na­pó­leon ka­pa­ci­tá­lá­sára és a me­xi­kói kon­zer­va­tív körök tá­mo­ga­tá­sá­nak el­nye­rése után, és nem kis rész­ben fe­le­sége un­szo­lá­sára – aki min­den­áron csá­szárné sze­re­tett volna lenni – fo­gadta el végül a fel­kí­nált trónt és a Me­xikó csá­szára címet. Jól hang­zott a dolog, csak az volt a bök­kenő, hogy a fel­vett köl­csönt most már neki kel­lett volna vissza­fi­zetni, ami nem akár­mi­lyen tel­je­sít­ményt kí­vánt volna tőle, és ami­nek per­sze nem­csak ő, de senki sem tu­dott volna ele­get tenni. A mi Fe­renc Jó­zse­fünk (mi oszt­rá­kok, hogy H. Ottó trón­örö­kös ki­je­len­té­sét: mi ma­gya­rok, para­frazeáljam), élt az al­ka­lom­mal, és test­vér­öccsét, mi­előtt az el­fog­lalta volna új mél­tó­sá­gát a ten­ge­ren­tú­lon, meg­lá­to­gatta a Miramare kas­tély­ban, Tri­eszt mel­lett, és rá­be­szélte, hogy le­mond­jon az eset­le­ge­sen neki jutó trón­ról a Mo­nar­chiá­ban.

A fiatal uralkodópár, Maximiliano és Carlota – aki ere­de­ti­leg a Charlotte névre hall­ga­tott, és aki I. Lipót belga ki­rály és Louise her­cegnő lánya volt (mi bel­gák, mond­hat­nánk csak úgy, tré­fá­ból, egy német és egy fran­cia fri­gyé­ből szü­le­tett le­szár­ma­zottra), hamar be­le­sze­ret­tek az or­szágba meg az ott élő em­be­rekbe, és va­ló­szí­nű­leg jó ural­ko­dók let­tek volna, ha hagy­ják őket.

Nehezen szedem a levegőt, erős kap­tató előtt állok, va­sár­nap van, a le­vegő még csí­pős, kora reg­geli fu­tá­su­kat végző em­be­rek előz­nek meg vagy fut­nak szem­ben velem le­felé a lej­tőn, de gon­do­lat­ban a Hof­burg­ban járok meg az im­po­záns Schön­brunni kas­tély­ban, aztán rög­tön a mad­ridi Pradóban ta­lá­lom magam, IV. Fülöp nem lé­tező alakja he­lyén állok a Las meninas című kép előtt, mint­egy az ő sze­mé­vel nézve Velasquez fest­mé­nyét, majd a Guada­rama fenn­sí­kon épült El Escorial komor épü­le­té­ben bo­lyon­gok, II. Fülöp az úr itt, de hogy ke­rül­nek a Habs­bur­gok Spa­nyo­lor­szágba?

Töri a lábamat a cipő, ha va­la­mi­kor, akkor ma reg­gel tor­na­ci­pőt kel­lett volna fel­ven­nem és nem ezt a ne­he­zen hajló bőr­ci­pőt. Végre fel­ér­ke­zem a Chapul­tepec domb te­te­jére, és egé­szen el­fe­lejt­ke­zem arról, hogy tu­laj­don­kép­pen hol is va­gyok. Egy rövid kap­tató van már csak hátra, látom a kas­tély szürke kőből épült be­já­ra­tát, a lá­to­ga­tás in­gye­nes, libre, mert va­sár­nap van, és rög­tön be is me­gyek, hogy meg­néz­zem az egy­más mellé he­lye­zett hin­tó­kat, az egyik a csá­száré, a dí­sze­sebb, na­gyobb, a másik a ha­lá­los el­len­sé­géé, a zapoték in­dián szár­ma­zású ügy­védé, Juarezé. Bé­kévé ol­dotta-e az em­lé­ke­zés ezt az egész szem­ben­ál­lást?, kér­de­zem fö­lös­le­ge­sen. Va­ló­színű.

A Habsburgok, hogy az előbbi kér­désre vá­la­szol­jak, úgy ke­rül­tek Spa­nyo­lor­szágba, hogy I. Miksa német-római csá­szár (1459–1519) (ld. Dürer gyö­nyörű fest­mé­nyét) 1477-ben fe­le­sé­gül vette apja, III. Fri­gyes csá­szár un­szo­lá­sára (akit, III. Fri­gyest, el­ső­sor­ban di­nasz­tia­ala­pító szán­dé­kok ve­zé­rel­tek, há­za­sodj, felix Austria!), a füg­get­len Bur­gundi her­ceg­ség (mitől füg­get­len?, hát a fran­cia koro­ná­tól!, még egy da­ra­big…) ural­ko­dó­já­nak, Me­rész Kár­oly­nak a lá­nyát, a képek ta­nú­sága sze­rint na­gyon szem­re­való Bur­gundi Má­riát, és ezzel a friggyel Miksa nem­csak a Bur­gun­dia fe­letti ura­lom­hoz ju­tott, hanem a her­ceg­ség leg­ér­té­ke­sebb hó­dí­tá­sai­hoz is, Né­met­al­föld­höz és Bra­bant­hoz. Fiuk, Szép Fülöp, aki ilyen kon­dí­ciók­kal már a kor kapós férj­je­lölt­jei közé tar­to­zott, meg is kapta Ara­gó­niai Fer­di­nánd és Kasz­tí­liai Iza­bella (Isabella la Católica, van egy ilyen met­ró­ál­lo­más Me­xi­kó­vá­ros­ban) le­á­nyát (őrült) Jo­han­nát, és ezzel máris a spa­nyol trón kö­ze­lébe ke­rült, nem be­szélve az új­vi­lági hó­dí­tá­sok­ról, va­la­mint a Ná­po­lyi és Szi­cí­liai ki­rály­ság fö­lötti ren­del­ke­zés­ről. Szép Fülöp és Jo­hanna há­zas­sá­gá­ból szü­le­tett a XV. szá­zad utolsó évé­ben, 1500-ban V. Kár­oly, aki két nagy­apja (apai rész­ről I. Miksa, anyai rész­ről ara­gó­niai Fer­di­nánd) ha­lála után 1519-ben már tény­le­ge­sen a spa­nyol trón örö­köse lett, és ké­sőbb egy­ben a német-római csá­szári cím bir­to­kosa is. Öccse, Fer­di­nánd Ostmar­kot kapta, a mai Auszt­riát, be is avat­ko­zott rög­tön a ma­gyar ügyekbe Mo­hács után, húga Mária pedig a mi (ma­gya­rok) ki­rá­lyunk II. Lajos fe­le­sége lett. V. Kár­oly bi­ro­dal­má­ban ezek után tény­leg soha nem ment le a nap, övé vol­tak ekkor Eu­rópa már előbb fel­so­rolt te­rü­le­tei meg a ten­ge­ren túli tar­to­má­nyok. Őt ked­venc fia, II. Fülöp kö­vette (az escorialios), utána fia, III. Fülöp fog­lalta el a trónt, az ő fia a mi (spa­nyo­lok, oszt­rá­kok, ma­gya­rok, né­met­al­föl­diek stb.) velazquezes IV. Fü­lö­pünk, aki csak a tü­kör­ben lát­szik a fest­mé­nyen, de mi, akik a fest­ményt ta­nul­má­nyoz­zuk, to­vábbra is min­dent az ő sze­mé­vel lá­tunk. Az utolsó Habs­burg a spa­nyol tró­non IV. Fülöp be­te­ges fia, II. Kár­oly volt, ő a XVII. szá­zad utolsó évé­ben, 1700-ban halt meg, és rög­tön ki is tört a spa­nyol örö­kö­sö­dési há­ború, amit XIV. Lajos fran­cia ki­rály (a Nap­ki­rály) déd­uno­kája (V. Fülöp) nyert meg végül, és ezzel meg­kez­dő­dött a Bour­bo­nok uralma spa­nyol föl­dön, ahol Borbó­nok­nak hív­ják őket, lsd. Juan Carlos Borbón primero, va­gyis I. János Ká­rolyt, a ma is reg­náló spa­nyol ki­rályt. Hát va­la­hogy így.

11.

(Mexikóváros-Chapultepec park) A ter­me­ket vé­gig­já­rom, nem min­den­hová lehet be­menni, az ét­ke­zőt csak kör­be­járni lehet, az asz­tal meg van te­rítve a kor stí­lusa sze­rint. És csak kí­vül­ről lehet meg­nézni Carlota für­dő­szo­bá­ját is, benne a híres für­dő­kád­dal (föl kel­lett ci­pelni a hegy­te­tőre).

A romlás azzal kezdődött, hogy az in­ter­ven­ciós csa­pa­tok nem­so­kára el­hagy­ták Me­xi­kót, csak a fran­ciák ma­rad­tak egy ma­kacs ka­to­nai ve­zető irá­nyí­tá­sá­val, aki nem na­gyon jött ki a csá­szár­ral, hom­lo­ke­gye­nest el­len­kező ka­rak­te­rek lévén. Rá egy évre, 1865-ben vége lett az ame­ri­kai pol­gár­há­bo­rú­nak, és az északi szom­széd fi­gyelme egyre job­ban Me­xi­kóra irá­nyult, el­végre nem tűr­hette, hogy egy eu­ró­pai ha­ta­lom be­avat­koz­zon az ame­ri­kai kon­ti­nens bel­ügye­ibe. Egy év múlva a fran­cia csa­pa­tok is tá­voz­tak, ele­nyé­sző kon­tin­genst hagyva hátra, jó­részt ön­kén­te­sek­ből. Juarez észak­ról meg­in­dult a fő­vá­ros felé.

Az a röpke három év, amely a csá­szár ren­del­ke­zé­sére ál­lott, elég­nek bi­zo­nyult ahhoz, hogy akk­li­ma­ti­zá­lód­ja­nak a kö­rül­mé­nyek­hez, ami nem volt olyan nehéz. A táj szép­sége, a Me­xi­kói-öböl és a Csen­des-óceán fenn­sége, a he­gyek és a mű­ködő vul­ká­nok meg a szunnyadó vul­ká­nok, a nö­vény­zet vál­to­za­tos­sága, az eg­zo­ti­kus gyü­möl­csök, az örök ta­vasz vá­ro­sai, mint pél­dául az egy­aránt ezer­öt­száz méter ma­gas­ság­ban fekvő Oaxaca vagy Cuerna­vaca, az élénk tró­pusi szí­nek, még a kopár fenn­síkok nap­fény­verte ma­gá­nya is le­nyű­gözte őket le­ve­leik ta­nú­sága sze­rint.

Kimegyek a teraszra, és lené­zek a vá­rosra. Köz­vet­le­nül alat­tam indul a park meg­hosszabí­tásaként a Paseo de la Reforma, ez a pá­ri­zsi Champs Elysée min­tá­jára lét­re­ho­zott su­gárút, ál­lí­tó­lag azért épí­tet­ték, hogy a csá­szárné innen fi­gyel­hesse a Zócalóra, a ma is álló al­ki­rá­lyi re­zi­den­ci­ára tartó vagy onnan ér­kező fér­je­ura dí­szes hin­ta­ját. Innen jól látni, hogy a város egy ha­tal­mas me­den­cét tölt ki, körös-körül min­de­nütt he­gyek áll­nak. A te­rü­let tel­je­sen be van építve, a házak most már a hegy­ol­da­lakra is fel­ka­pasz­kod­nak.

A császár korában nyilván jóval ki­sebb volt maga a város, a ma már be­ke­be­le­zett te­le­pü­lé­sek akkor még önál­lóak vol­tak. A spa­nyol hó­dí­tást meg­előző idő­ben a me­dence kö­ze­pét, a leg­ala­cso­nyab­ban fekvő te­rü­le­tet a Texcoco tó töl­tötte ki, ennek a tónak a leg­na­gyobb szi­ge­tén épült fel az azték fő­vá­ros, Tenochtit­lán, a ha­tal­mas temp­lo­mok­kal, egye­sek rom­jait még ma is látni. A szá­raz­föld­del kü­lön­böző mes­ter­sé­ges töl­té­se­ken át tar­tot­ták a kap­cso­la­tot. Ez a lát­vány fo­gadta Cortézt és tár­sait, ami­kor meg­ér­kez­tek, és a város nagy­sága csak nö­vel­hette a ha­tást.

A Zócaló, a főtér, amit hiva­ta­lo­san Plaza de la Cons­ti­tución-nak, Al­kot­mány tér­nek hív­nak, ennek a szi­get­nek a he­lyén lé­te­sült, miu­tán a spa­nyo­lok a tavat le­csa­pol­ták. Emiatt a te­rü­let ál­lan­dóan süllyed, a kör­nyező épü­le­tek pad­ló­zata va­la­mi­lyen irány­ban min­dig lejt, ami elég bi­zony­ta­lan ér­ze­tet kelt, ha­son­la­to­san az ide-oda him­bá­lózó hajó fe­dél­ze­tén tett sé­tá­lás­hoz.

Körbejárom még egyszer a pa­lo­tát, annyi bál és mu­lat­ság szín­he­lyét. Az ambí­ció­zus mamák ezekre az es­té­lyekre el­hoz­ták első bá­lozó lá­nyai­kat, hogy be­mu­tat­has­sák a csá­szár­nak, aki ennek a fel­vo­nu­lás­nak nem is min­dig tu­dott el­len­állni.

Amikor elhagyom a kastélyt, egy ta­ka­rí­tónő a pa­lota egyik be­já­rata előtti követ mossa fel egy ha­tal­mas mé­retű fel­mosó­fával, van ebben va­lami il­lú­zió­rom­boló, a ma betör a teg­napba. Le­felé in­du­lok a sé­tá­nyon, hogy meg­lá­to­gas­sam a park­ban ta­lál­ható vi­lág­hírű Ant­ro­po­ló­giai Mú­ze­u­mot. A csá­szár­ral meg úgyis ta­lál­ko­zom majd ké­sőbb a má­so­dik kör­ben, ked­venc he­lyén, az örök ta­vasz vá­ro­sá­ban, Cuerna­vacában, és Quere­taróban is, a ki­vég­zése hely­szí­nén.