P. Szabó Mária

Én, Báthory Erzsébet

6.

Igyekeztem hát, már ha bátyám is olyan nagy do­log­nak tartja, ami itten ké­szü­lő­dik, nekem is öröm­mel kell fo­gad­nom, és min­den le­het­sé­gest meg­tenni azért, hogy min­den­ki­nek ele­gendő öröme le­gyen. Számba vet­tem hol­mi­jai­mat és szol­gái­mat, ami­nő­ket vin­nem kel­lett, rész­ben magam bol­dog­sá­gára, rész­ben szük­sé­gért. Semmi nem tör­tén­he­tett azon­ban gond nél­kül, mert most is akkor csa­pott be a ménkű, ami­kor nem vár­tam, he­ve­sen és egész fáj­dal­ma­san. Ebé­det ütötte a ha­rang­szó, ami­kor lé­lek­sza­kadva ro­hant felém egy gyer­mek.

–  Asszonyom, asszonyom, a Sára na­gyon vi­sí­to­zik, va­lami tör­tént vele! Se­gí­teni kell rajta, mert meghó'!

Siettem a fiú után a ház szé­lin lévő szol­ga­szál­lásra. Va­ló­ban ott vo­nyí­tott Sára, a leg­ügye­sebb lány, aki min­den fürödé­semnél se­géd­ke­zett, mert, hogy ő tudta iga­zán, mi­lyen füvek valók a bő­röm­nek. Sze­ret­tem a für­dő­házba be­ál­lí­tott nagy fa­kád­ban időzni, min­den hónap első nap­ján meg is tet­tem, és ekkor Sára il­la­tos nö­vé­nyek­kel íze­sí­tette a forró vizet. Mos­tan pedig úgy tűnik, nem lesz to­vább le­he­tő­ség erre, mert igen­csak be­teg­nek lát­szik. Össze­gör­nyedve fe­küdt szal­ma­vac­kán, és olyan han­go­san jaj­ga­tott, hogy a fü­le­met be kel­lett fog­nom.

–  Mely tagod fáj? – próbáltam szót ér­teni vele, de ne­he­zen ment, a jaj­ga­tás nem hagyta, hogy ér­tel­mes szó is el­hagyja a szá­ját. Rög­vest or­vo­sért me­nesz­tet­tem, hátha van még se­gít­ség. Az meg­nézte a jaj­gató le­ányt, és csak bó­lo­ga­tott.

–  Szökik neki a mirigye, nincs itt se­gít­ség semmi, ha­csak az isten meg nem szánja gyor­san! – nyi­lat­kozta ki a gyó­gyító­tudo­mánnyal meg­ál­dott sze­mély.

Már csak imádkozni lehetett szeren­csét­le­nért, ezt meg is tet­tem, el­mond­tam jó pár imát, es­kü­vést, hátha ezzel se­gí­tek neki nagy ba­já­ban.

„Egér segítse bajában, békanyál kö­pesse ki, haja kun­ko­rod­jon, féreg el­tá­voz­zon, gyor­san, gyor­san!"

De nem használt semmi, másnapra ki­múlt, úgy kel­lett egy gyé­kény­ben ki­hor­dani te­metni. A te­me­tésre össze­gyűlt egy­né­hány vár­béli, akik ked­vel­ték a meg­hót­tat, ki is vo­nul­tak vele, egé­szen a meg­ásott gö­dö­rig. Én pedig jól el­gon­dol­kod­hat­tam, ki lesz, aki ugyan­úgy il­la­tos für­dő­vi­zet for­ró­sít nekem.

–  Ilona, gondoskodj megfelelő nö­vé­nyek­ről a forró vi­zem­hez, hó ele­jére meg­le­gyen, mert kü­lön­ben szí­jat ha­sít­ta­tok a gör­nyedő há­tad­ból!

Dajkám ekkor tudta, legjobb lesz, ha min­den tu­do­má­nyát be­veti, mert nem szív­lel­he­tem, ha pa­ran­csai­mat nem a leg­meg­fe­le­lőbb módon tel­je­síti.

Mindezeket leszámítva nagyobb zök­ke­né­sek híján zaj­lott a ké­szü­lő­dés éle­tem nagy nap­jára.

7.

Az utamat addig kemény munka nehe­zíti, tud­tam, de gya­korta fi­gyel­mez­tem kör­nye­ze­te­met, les­tem min­den jelét a te­kin­tély­nek, me­lyet a sors rám sza­bott, és lá­zad­tam min­den olyas­fé­lé­től, ami ez ellen szó­lott. Nagy­asszony le­szek, ennek meg­fe­le­lően kel­lett egyre job­ban lát­ha­tóan cse­le­ked­nem. Pa­ran­csai­mat ha­tá­ro­zot­tan adtam ki, kö­ve­tel­tem immár és nem kér­tem. Kü­lön­böző pa­pí­ro­kat kel­lett átal­néz­nem, me­lye­ken jus­som lett fel­so­rolva egyen­kint. Hosszú sora volt ez a be­tűk­nek, több ezer kunyhós­jobbágyot je­len­tett, több várat, mezőt, erdőt, le­ge­lőt, hoz­zá­juk tar­tozó lá­bas­jó­szágok gar­ma­dát, há­za­kat Po­zsony­ban, Bécs­ben, sok-sok apró in­gó­sá­got, me­lyek köz­vet­len sze­mé­lyem­hez kö­tőd­tek, vagy csak a vá­rak­ban vár­tak rám, mint meg­fe­lelő gaz­dá­jukra.

–  A varannói vár Nádasdy Ferenc hit­ve­séé – je­len­tette ki anyám­asszony több­ször még él­té­ben, de hal­lot­tam már a Drugeth-va­gyon sor­sá­ról, az is a mi ház­tar­tá­sun­kat gya­ra­pítja maj­dan. Férj­uram lesz mind­ezek ke­ze­lője, én mint asszony, a napi fel­ada­to­kat látom el, bár azt sem lehet ke­ve­sel­leni. Olyan ud­va­rok irá­nyí­tása, me­lyek tele lé­hű­tők­kel, kü­lön­féle cse­lé­dek­kel, ke­mény dolog még egy olyan mun­ká­hoz szo­kott úr­nő­nek is, mint én va­gyok. Hoz­zá­te­he­tem, min­dig is van olyan sze­mély, aki to­ho­nya, lusta vagy éppen ha­nyag, nem­tö­rő­döm. Ezek fe­nyí­tése, ne­ve­lése is az én fel­ada­tom lesz. Szo­kás sze­rint ütni-verni kel­lett őkel­müket, hogy meg­fe­le­lően cse­le­ked­je­nek. Szó­ból nem értő si­se­re­had, bár néha látni gyű­lö­le­tet sze­mük­ben, mégis a deres időn­ként hasz­ná­latba lett véve, min­den igazi szo­kást fi­gyel­mezve, csak így le­he­tett rend.

Itt az idő, már zöldült a ter­mé­szet, az il­la­tok is je­lez­ték, hamar ki­vi­rul a táj. Május lesz röpke két hét alatt. Nyol­ca­dika, a nap, melyre es­kü­vőm ter­vez­te­tett, már itt állt előt­tem, szinte csak ke­ze­met kel­lett ki­nyúj­tani, és el­ve­szek az ese­mé­nyek zi­va­ta­rá­ban. Ké­szen áll­tak a sze­ke­rek, hol­nap haj­nal­ban in­du­lunk a varannói várba. Nehéz szív­vel ha­gyom itt ezt a lápos-mo­csa­ras vi­dé­ket, a nyári erő­tel­jes fű­sze­res il­la­to­kat, mely­nek le­he­le­tére csak a láp­vi­lág képes. Ez volt a vé­de­lem is, éj­sza­káim nyu­go­dalma füg­gött tőle, a halk ne­sze­zés al­ta­tott és a vízi ma­da­rak ri­ká­cso­lása éb­resz­tett. A napba néz­tem, talán látom majd láp nél­küli jö­vő­met, de csak va­kí­tott a fény, hiába vár­tam es­té­ről es­tére a mo­csári bo­szor­ká­nyok jel­zé­seit is, nem tör­tént semmi, ami­től oko­sabb le­het­nék. Csen­de­sen bú­csúz­tam hát, már régen lo­bog­tak a gyer­tya­fé­nyek szo­bám­ban, de még min­dig a je­le­ket les­tem. Fe­küd­tem ván­ko­so­mon, szinte moc­canni sem mer­tem, csak úgy össze­ku­co­rogva, ne­hogy el­ri­asszak va­la­mit, vagy rosszat te­gyek, olyat, mi a búcsú per­ceit mér­gezi. Pen­de­lyem alá nyúl­nék szí­ve­sen, hogy meg­érint­sem, mi vár Nádasdyra, de félek, mit utolsó este ta­pasz­tal­nék, el­venné min­den erő­met. Így hát las­san el­szen­de­red­tem, mint a gyer­tyák le­égett ka­nóca. Pró­bál­tam bújni a való elől, leg­alább addig, míg a haj­nali vö­röslő ég és a meg­szo­kott ne­szek nem éb­resz­te­nek.