Szabó Dezső

A forradalmas Ady

Fejünkre lassan-lassan nőnek
A be­tel­je­se­dett vég­ze­tek
Teg­nap­ján és mos­tanján az Idő­nek.
Min­denki min­den­ki­ért beteg,
Beteg szá­za­do­kért la­kolva.

1

Ha Ady forradalmiságát tisztán po­li­ti­kai és szo­ciá­lis ér­tel­mére szű­kít­jük, a hi­va­ta­los fi­lo­ló­gia ős re­ceptje tel­je­sen elég­sé­ges a téma meg­ol­dá­sára. El­ol­vas­suk – kö­te­tei idő­rend­jét meg­tartva – ilyen tár­gyú ver­seit, ame­lye­ket nála könnyebb­ség ked­vé­ért külön cso­por­tok­ban ta­lá­lunk, ki­cé­du­láz­zuk for­ra­dalmi mon­dá­sait, s aztán a most olyan ju­tá­nyos és cél­szerű for­ra­dalmi lel­ke­se­dés­sel le­öntve, kész a ta­nul­mány, mely­ben Ady egye­nes utóda lesz Pe­tő­fi­nek. De ebben az eset­ben nem adunk annál a sem­mi­nél töb­bet, amit az Arany János és a nő, Vö­rös­marty és a há­ború féle sze­líd­sé­gek adnak. És nem lé­pünk ben­nebb Ady meg­is­me­ré­sé­ben sem, nem­csak az ilyen­szerű dol­go­za­tok sa­já­tos ha­szon­ta­lan­sága miatt, hanem azért is, mert ha Ady po­li­ti­kai-szo­ciá­lis ver­seit, vagy leg­alábbis azok nagy ré­szét el­vesszük köl­té­sze­té­ből, Ady azért nem lesz ki­sebb költő, s ha csak a mű­vé­szi ér­té­ket néz­zük: Ady­ból azért sem­mit sem vet­tünk el. Mert két­ség­te­len, hogy ki­mon­dot­tan po­li­ti­kai-szo­ciá­lis ver­sei közt van a leg­több gyönge vers, s hogy ezek jó része leg­ke­vésbé Ady-vers.

Nem lehet így parcellázni egy köl­tőt, s külön-külön mérni fel az el­kü­lö­ní­tett ré­sze­ket. Vé­gére me­he­tet­le­nül mé­lyen, foly­to­nos le­vé­sük­ben egy­másra hatva: mil­lió futó fo­lya­mat ere­dője az ember. Min­den egyes fo­lya­ma­tát csak az összes fo­lya­mat egy­másba ku­szált er­de­jé­ben lehet vizs­gálni, mert min­de­nik fo­lya­mat csak ebben az élő szin­té­zis­ben az, ami, ez­ál­tal van és benne ma­gya­rá­zó­dik meg. Ady min­de­nek­előtt mű­vé­szi, iro­dalmi for­ra­dal­mat je­len­tett. De az iro­da­lom­ban tar­talmi, for­mai és mo­rá­lis for­ra­da­lom is volt, mint ahogy for­ra­dalmi volt po­li­ti­kai és szo­ciá­lis téren. És min­den for­ra­dal­mi­sága egy és ugyanaz: tra­gi­kus meg­ha­tá­ro­zott­sága, az az or­ga­ni­kus el­ítélt­ség vagy föl­kent­ség, ahogy át­fájt rajta az élet. Benne, az élő szin­té­zis­ben kell ke­res­nünk min­den for­ra­dal­mi­sá­gát, egyet­len for­ra­dal­mi­sá­gát.

De mikor ezt tenni fogom, nem tudok azok­nak a gon­dol­ko­dá­sába be­le­nyo­mo­rodni, akik há­bo­rús vers­ről és há­bo­rús köl­tő­ről, pro­le­tár vers­ről és pro­le­tár köl­tő­ről be­szél­nek, mint ahogy a ter­mé­szet­rajz­ban be­szél­nek a fél­szeg­úszók zsi­ge­rei­nek vagy a ku­tya­féle maj­mok hang­szer­vé­nek spe­ci­a­lis­tái­ról. A költő egyik gyö­kér­kü­lönb­sége a tu­dós­tól, hogy so­ha­sem lehet szak­költő, míg annak szak­tu­dós­nak kell len­nie. A költő, az igazi költő egy óriás szin­té­zis: min­den hu­má­num min­den fel­han­golt húrja. És mikor az élet a maga vad lá­za­dá­sait vagy fe­led­tető har­mó­ni­áit veri ki ezen a cso­dá­la­tos hang­sze­ren: nincs pro­le­tár és ka­pi­ta­lista, gróf és pa­raszt, for­ra­dalmi és kon­zer­va­tív. A mil­lió fáj­da­lom­mal, vággyal és öröm­mel egy­sé­ges egyet­len em­be­ri­ség van, mely benne ta­lálja meg egyet­len vi­gasz­ta­lá­sát; hogy tra­gi­kus mú­lá­sai múl­ha­tat­lan dal­la­mo­kat ta­lál­nak a moz­du­lat­lan idő­ben.

2

Romanticizmusa és faji meghatáro­zott­sága, ez a két alap­for­mált­sága az, ami el fog ve­zetni min­den for­ra­dal­mi­sága meg­ér­té­sé­hez. És ha itt megint szembe fo­gunk ke­rülni az agg el­len­ség­gel, az egyet­len in­fá­mis­sal: a sza­bad­ver­seny-demok­rá­ciá­val, nem vet­he­tik el­le­nem azt a vádat, hogy egy rög­zött gon­do­lat szug­ge­rált is­mét­lője va­gyok. A vé­let­le­nes, cél­ta­lan, to­va­futó kis őrült­sé­gek, me­lyek össze­te­szik a vi­lá­got, mégis egyet­len­egy vi­lá­go­san ért­hető mon­datba, egyet­len rop­pant szisz­té­mává élőd­nek össze, ahol kö­nyör­te­len okok min­dig ugyan­azt az oko­za­tot mond­ják. Mert nem lehet ele­get mon­dani: száz­öt­ven év óta egyet­len­egy be­teg­ség van, egyet­len fer­tel­mes vitus-tánc: a sza­bad­ver­seny-de­mok­rá­cia. És min­den más be­teg­ség po­li­ti­kai, gaz­da­sági, tár­sa­dalmi, mű­vé­szi vagy mo­rá­lis téren: lázas ri­a­dá­sai ennek az egyet­len nya­va­lyá­nak.

Ady a Rousseau-k, Byronok, Pus­ki­nok, Pe­tő­fik nagy ro­man­ti­kus so­ro­za­tá­hoz tar­to­zik. Az újkor lázas, nagy hon­ta­lan­jai ezek, kik­ből ki­be­szél az át­me­neti kor agó­niás gyöt­relme. Mert le­ta­gad­ha­tat­la­nul: száz­öt­ven év óta egy anar­chi­kus át­me­net­ben ver­gő­dik az egyen­súlyt ke­reső világ. Az egy­házi mo­nar­chi­kus egy­ség szét­tört mo­za­ik­jai ránganak egy új egy­ség után, mely csakis egy egy­sé­ges, sen­kit ki nem ta­gadó, leg­szé­le­sebb har­mó­niát je­lentő kom­mu­niz­mus lesz. A fran­cia for­ra­da­lom nem egy ki­ala­kult új világ kez­de­tét je­lenti. A fran­cia for­ra­da­lom be­oltja a nagy be­teg­ség, a sza­bad­ver­seny-de­mok­rá­cia ví­ru­sát az em­be­ri­ségbe, s mi most annál a tör­té­nelmi pont­nál ál­lunk, mikor ez a per­verz, gyil­kos frenézis ön­ma­gát emészti meg, s a láz­tól gyö­tört, el­vá­gó­dott em­be­ri­ség két­ség­beesett vá­gya­ko­zás­ban kiált az új egy­ség után.

De ezekre a nagy romantikus ti­tá­nokra szük­ség volt; ezek­ben hull szét a le­he­tet­lenné lett világ. Éppen mert élő, sajgó szin­té­zi­sei min­den­nek: ben­nük van az egész múlt s a jövő min­den vá­gya­ko­zása, az egész kö­zös­ség s énjük sajgó ér­zése. Múlt és jelen, kö­zös­ség és in­di­vi­duum foly­to­nos csa­ta­te­rei lesz­nek, s éppen mert ha­lá­los el­len­té­tek adják össze egy­sé­gü­ket, örök elé­gü­let­len­sé­get, örök lá­za­dást je­len­te­nek. Az újkor fel­sza­ba­dult egyé­né­nek gőgös füg­get­len­sé­gé­vel pá­ro­sul ben­nük egy pre­desz­ti­nált­nak ér­zett fel­kent­ség s kor­lát­lan ural­ko­dás vágya, és min­dig a meg­ta­ga­dott ko­rona dühe löki őket a for­ra­dalmi tö­me­gek zász­ló­jává. Az egy­házi mo­nar­chi­kus vi­lág­rend­ben val­lás, po­li­ti­kai és tár­sa­dalmi vi­lág­rend éle­sen ki­je­lölte a zseni he­lyét, s jól ki­hasz­nált, de jól is ápolt de­ko­ra­tív eleme volt e vi­lág­rend­nek. A de­mok­rá­cia min­den erő, min­den vágy és aka­rat sza­bad ver­se­nyét je­len­tette. És ter­mé­sze­tes, hogy mi­helyt a ver­seny sza­bad lett, az em­be­rek ki­hasz­nál­ták a ben­nük levő min­den adott­sá­got, hogy előbbre mar­ják ma­gu­kat. Az igazi erők, igazi ké­pes­sé­gek mel­lett min­den för­te­lem, min­den bűn és gyen­ge­ség építő eleme, üz­leti ko­ef­fi­ci­ense lett az élet­nek. A zseni a kor fel­sza­ba­dult in­di­vi­du­a­liz­mu­sá­val ön­ma­gát érzi a val­lási, mo­rá­lis és tár­sa­dalmi igaz­ság kri­té­ri­u­má­nak: ő a ki­nyi­lat­koz­ta­tás, Isten, ter­mé­szet és em­be­ri­ség benne mond­ják ki, ön­maró lázak és gyöt­rel­mek kö­ze­pette, az em­beri el­iga­zo­dás nagy sza­vait. Pró­fé­tá­nak, vá­tesz­nek érzi magát, s fel­kent­sé­gé­nek, fe­je­de­lem­sé­gé­nek gőgje kor­lát­la­nabb s kie­lé­gí­tet­len­sé­gé­ben min­den perc­ben saj­góbb, mint a régi fe­u­dá­lis ti­tá­nok mar­ta­lóc úr­sága. És mert ezzel az el­hi­va­tott fe­je­de­lem­ség­gel nem áll­hat be a kis pisz­kos tör­te­tők közé, ro­kon­ta­lan­nak, ki­ta­ga­dott­nak érzi magát. Lép­ten-nyo­mon kis kö­ze­pe­sek lép­nek elébe, s az újkor nagy fel­sza­ba­dító ide­áin egy hit­vány, kö­ze­pe­sen okos és su­nyin go­nosz bur­zso­á­zia zsí­ro­so­dik fel – az em­be­ri­ség leg­al­ja­sabb el­tor­zu­lása – leg­főbb ha­ta­lommá, amely szá­mára ő csak a gomb­lyukba ki­tű­zött virág, vagy a ki­ra­kat ki­hasz­nált le­he­tő­sége lehet. Az egy­házi-mo­nar­chi­kus rend zse­nije urá­ban, a ki­rály­ban vagy a fe­u­dá­lis úrban, bár­mily hit­vá­nyok is vol­tak azok, év­szá­zad­ok­tól és rop­pant tö­me­gek­től ter­melt vég­ze­tes és örö­költ, szim­bó­lu­mot lát­ha­tott, az újkor zse­nije teg­napi zseb­met­szők, fel­tol­la­so­dott pénz­pe­cé­rek sza­lon­jai­nak lett a nagy szám­űzöttje. De nem kö­ze­lít­he­tett vissza az el­múlt kor meg­ma­radt arisz­tok­rá­ciá­já­hoz sem, mert ren­de­sen szü­le­tése is, vagy mint By­ron­nál, egyet­len fe­je­de­lem­sé­get kö­ve­telő zseni-gőgje le­he­tet­lenné tette azok tár­sa­sá­gát. Múlt­tól és mától tra­gi­ku­san meg­ha­tá­rozva és ki­zárva ebből a múlt­ból és mából, min­den sér­tett gőgje, ro­kon­ta­lan­sága, min­den sajgó vágya: a vé­ré­ben és ide­gei­ben át­vo­nagló fo­lya­ma­tok min­den tit­kos egy­másra ha­tása oda­űzte, hogy a jö­vő­ért égő, új, szé­le­sebb lé­leg­ze­tért lá­zadó tö­me­gek gi­gá­szi Spar­ta­cusa le­gyen. Így – majd­nem tu­dat­la­nul – min­den ereje és gyen­ge­sége által lesz elébe har­sanó kürtje az egy­másra jövő idők­nek. Az egy­házi mo­nar­chi­kus vi­lág­rend építő, al­kotó ele­mévé tette a zse­nit, és azzá fogja bé­kí­teni a kom­mu­nista vi­lág­rend is. A sza­bad­ver­seny-de­mok­rá­cia le­he­tet­len­sé­gét éppen a zseni örök lá­za­dása, hon­ta­lan­sága mu­tatja, és meg­sem­mi­sí­té­sé­ben a zseni a leg­főbb erő.

A felkentségnek, a végzettől el­hi­va­tott énnek ez a min­den perc­ben sajgó ér­zése ál­landó for­ra­dalmi elem lesz min­den téren. Az egy­házi és mo­nar­chi­kus vi­lág­rend zse­nije mo­rál­ban és mű­vé­szi al­ko­tás­ban híven kö­vette a nor­mát, a sza­bályt, és úgy tu­dott újat és re­me­ket al­kotni. A ro­man­ti­kus egyén olyan el­ré­vü­lés­sel top­pan ön­maga elé, mint egy cso­dá­la­tos ős­erdő elé. A vi­lá­gért sem nyir­bálná di­va­tos parkká, hisz a ter­mé­szet és az Isten aka­ra­tát éppen ebben a ki­ku­tat­ha­tat­lan, vad ku­szált­ság­ban, a buja ve­ge­tá­ció meg­le­pően el­térő cso­dái­ban látja. Hi­szen az ő, az az élet új aka­rata benne, ami csak benne lett életté, ami új és soha nem lá­tott. Ez újítja meg tar­ta­lom­ban, for­má­ban, nyelv­ben a mű­vé­sze­tet a meg­úju­lás leg­végső ha­tá­ráig.

3

Ady romantikus, s csak azért nem mon­dom, hogy Eu­rópa utolsó nagy ro­man­ti­kusa, mert még fi­a­tal­nak tar­tom az em­be­ri­sé­get és ígé­ret­tel gaz­dag­nak a jövőt. A fen­nebb rö­vi­den össze­ge­zett vo­ná­sok űző erői egyé­ni­sé­gé­nek s ki­ala­kí­tói mű­vé­sze­té­nek. De itt egy dol­got kü­lö­nö­sen kell hang­sú­lyoz­nom, s ez az a kü­lönb­ség, mely az Ady és a Baude­laire­–Ver­laine­-féle össze­ve­té­se­ket kellő ér­tékre szál­lítja le, s egy­szer­smind for­ra­dal­mi­sá­gá­nak tel­jes meg­lá­tá­sára ok­vet­le­nül szük­sé­ges.

Rousseau, Byron és Petőfi, Baude­laire­, Ver­laine­ és Rim­baud egyen­lően té­nye­zői annak a nagy in­di­vi­du­a­li­záló fo­lya­mat­nak, mely a 18. szá­zad vé­gé­től nap­ja­in­kig a szét­tör­delt egy­házi-mo­nar­chi­kus vi­lág­rend tört vi­lá­gát el­vitte vagy a szélső anar­chi­áig, vagy egy kom­mu­nisz­ti­kus vi­lág­rend építő vá­gyáig. Mind­nyá­jan erő­sen in­di­vi­duu­mok s in­di­vi­du­a­liz­mu­suk­kal for­ra­dal­miak. De itt szük­sé­ges két­féle egyént meg­kü­lön­böz­tetni, mely a zse­ni­nek két egé­szen kü­lön­böző je­len­tő­ségű és meg­nyi­lat­ko­zású so­ro­za­tát adja. Az elsők – a Rous­seau-k, a By­ro­nok, a Pe­tő­fik – kol­lek­tív in­di­vi­duu­mok: rop­pant ki­nö­vé­sei óri­ási kö­zös­sé­gek­nek. Mintha vérük és ide­geik át­fut­nák az egész kö­zös­sé­get, közös táp­lál­ko­zás­ban ennék örömmé és fáj­da­lommá az egész vi­lá­got: éle­tü­ket az egész kö­zös­ség teszi ki, s a kö­zös­ség leg­mé­lyebb élemé­nyei lesz­nek ben­nük sza­vakká. Erős én­sé­gük csak mint­egy ki­rob­banó és át­szug­ge­ráló ereje annak a min­den húsba be­le­vert mon­da­ni­va­ló­nak, amit a kor éppen raj­tuk át ki­ál­tat be min­den fülbe. Lel­ki­is­me­re­tei az őket termő kö­zös­ség­nek, s ben­nük lesz tu­dattá az egész kö­zös­ség vágya, szo­ron­gása, agó­ni­ája. Ezek a nagy egyé­nek – egyéni éle­tük eset­le­ges min­den fur­csa­sága s egyéni gőg­jük min­den akart kü­lönb­sége da­cára – elő­ké­szí­tői az el­jö­vendő szo­ciá­lis kor pszi­ché­jé­nek, ezek a kol­lek­tív ro­man­ti­ku­sok. Baude­laire­-ben és Ver­laine­-ben már meg­tö­rése van ennek az újra egy­be­ölelő, szo­ci­a­li­záló fo­lya­mat­nak. Ők be­men­nek a test­dzsun­gel érin­tet­len vad csa­lit­ja­iba; a tel­je­sen el­té­rőt, az ab­szo­lút egyé­nit, a pszi­cho­fi­zi­kai kü­lö­nöst ke­re­sik, ki­tá­gítva a köl­té­sze­tet az or­ga­ni­kus élet leg­mé­lyebb tit­ka­iig. De ők még nem tiszta kép­le­tek ezen a téren, ők még csak a kez­det. Kor­tár­saik és kö­ve­tőik azon­ban, Rim­baud, Mallarmé s a szim­bo­lis­ták egy része to­vább­men­nek a fel­vert úton. A szen­zu­á­lis és sze­xu­á­lis élet leg­tit­ko­sabb meg­le­pe­té­seit, az egyéni or­ga­niz­mus tit­kos vál­to­zá­sait a világ vál­tozó le­he­le­tei alatt: ezt érzik be­te­ges, hisz­té­ri­kus ér­zé­keny­ség­gel, s ennek az ab­szo­lút egyé­ni­nek a ki­fe­je­zé­sére ke­re­sik az egyet­le­nül adek­vát külön for­mát s a híven meg­mondó bi­zarr új sza­va­kat. Ezek az anar­chi­kus ro­man­ti­ku­sok, s mű­vé­sze­tük az iro­da­lom leg­végső anar­chi­kus for­ra­dal­mát je­lenti. Ter­mé­sze­tes, hogy ez az irány a téma, forma és nyelv meg­kö­tött­sé­gé­nél fogva végre is ért­he­tet­len bi­zarr­sá­gokra, ki­da­do­gott szó­tagok őrült vi­tus­tánc­ára vezet, és így sem­mi­síti meg ön­ma­gát. De tárggyal, for­mák­kal, sza­vak­kal, új bor­zon­gá­sok­kal gaz­da­gítja az iro­dal­mat s ad új anya­got a kol­lek­tív in­di­vi­duu­mok új épí­té­sé­hez.

Miért nem tévedhetett Ady olyan ero­ti­kába, mint a Chansons pour elle rö­fögő csa­lo­gá­nya? Miért nem lett köl­té­szete egy olyan her­me­ti­kus, ta­lány-köl­té­szet, mint a Mallarméé? Miért lett köl­té­szete min­den sa­já­tos egyé­ni­sé­gé­vel, új­sá­gá­val, sőt éppen ezek által, egész fáj­dal­mas kora szim­bó­lu­mává? Azért, mert Ady kol­lek­tív in­di­vi­duum, min­dent a leg­cso­dá­la­to­sab­ban ön­ma­gába tö­mö­rítő egyén, ami­lyen csak va­laha élt. És bár szer­ve­ze­té­ben egy pre­desz­ti­nált íté­let volt, me­lyek de­ka­dens fi­nom­sá­gok és beteg különségek ta­la­jává tet­ték ezt a vég­ze­te­sen hulló em­bert; mégis egy nagy fel­törő erő és ez az ön­gyil­ko­lá­sig beteg ember mégis egy óri­ási egész­ség volt. Így köl­té­szete még­sem egy bom­lott ideg­élet seny­vedő, ma­gá­nos szim­fó­ni­ája, egy meg­ha­sadt tudat bi­zarr­sá­gai, hanem egy kor íté­let­har­so­nája s el­zo­ko­gása egy egész faj­nak.

Pedig ebben a sokféle mély élet­ben, mely­ben meg­volt az első nagy ro­man­ti­ku­sok ri­asz­tóan heroi­kus egyé­ni­sége, gőgös fel­kent­sége el­ren­del­te­té­sé­nek hite s ki­hívó ma­gá­nos­sága, meg­volt a de­ka­dens ro­man­ti­kus ár­nya­la­tok­ban élő finom ideg­zete, ér­zé­ke­ken túl­rontó túl­ér­zé­keny­sége, s ez is igen fon­tos elem lesz for­ra­dalmi köl­té­sze­té­ben.

4

Heroikusan romantikus, dekadensül ro­man­ti­kus és fa­ji­lag – s ez for­ra­dal­mi­sá­gá­nak leg­tra­gi­ku­sabb össze­te­vője – vég­ze­te­sen meg­ha­tá­ro­zott. Ber­zse­nyi­ben, Cso­ko­nai­ban, Ka­to­ná­ban, Vö­rös­mar­tyban ma­gyar­ság és mű­vé­szet gyöt­rel­mes küz­de­lem volt. Arany­ban már ki­egyen­lí­tő­dés tör­tént, Arany mű­vé­szete a ma­gyar­ság meg­ta­lált, ter­mé­sze­tes nyelve. De olyan vég­ze­tes tra­gé­dia a ma­gyar­ság egy­ben sem volt, mint Ady­ban.

Mint Saul elé a győzedelmes Krisz­tus, mint Szent Ágos­tonba a be­vil­lámló evan­gé­lium, úgy üt be­léje a tra­gi­kus ki­nyi­lat­koz­ta­tás, hogy gyer­me­kül balek, heje-hujás, büszke, nem­bá­nom faja a halál előtt áll. S ha ő fa­já­tól külön pszi­ché, fa­já­tól egész­sé­ges or­ga­niz­mus volna, mint új Pe­tőfi os­to­roz­hatná, lök­hetné faját az élet felé. De mindaz a bűn vagy em­beri ki­vá­ló­ság, mindaz a vég­ze­tes meg­ha­tá­ro­zott­ság, mely faját ha­lálra ítéli az új, pisz­kos de­mok­rá­ciá­ban, leg­vég­ze­te­sebb erő­vel éppen benne van meg. Ő ön­ma­gá­ban érzi a le­győz­he­tet­len gra­vi­tá­ciót, a sú­lyos le­he­tet­lent, ön­ma­gá­ban hallja faja kö­nyör­te­len el­íté­lé­sét. Ő, aki látja a hol­na­pot s a meg­vál­tás útját, és tudja az el­síró és fel­ri­asztó sza­va­kat: nem lehet éle­té­vel fel­oldó, meg­váltó szim­bó­lum, úgy él, úgy mu­száj élnie, ahogy a ma­gyar­ság meg­hal. Min­den­na­pos ve­re­sé­gei­ben, a szo­morú to­ro­kon, a más­na­pos ször­nyű fel­jó­za­no­dás­ban, a szét­oldó aka­rat­lan­ság­ban, az úri tét­len­ség­ben, élete min­den ve­re­sé­gé­ben, min­den ma­gára un­do­ro­dá­sá­ban egész faja új és új bu­ká­sát kell lát­nia. Mint­egy ön­ma­gá­ban érzi faját ro­hanni az el­ke­rül­he­tet­len felé.

Mert ez a mély és csodálato­san össze­tett lélek va­ló­sá­gos kí­sér­tet­já­rása volt faja ha­za­járó lel­ké­nek. Petur és Cso­ko­nai, Bánffy Dénes és Apá­czai Csere János, Wes­se­lé­nyi, Bo­lyai, Kőrösi Csoma, Kár­páthy János, néha majd­nem Józsa Gyuri, ma­kacs el­len­zéki kurta­nemes, gőgös vér­bíró ma­gyar úr, kul­tú­rára szom­jas, finom rez­dü­le­tekre re­megő, ál­modó lélek s vad ti­vor­nyá­ban he­je­hu­jázó szol­ga­bíró; min­den el­ítélt­ség, min­den bűn és min­den mél­tó­ság meg­volt ebben az em­ber­ben. Dózsa György ko­rá­ban véres gőg­gel égette volna Dózsa Györ­gyöt, de a hat­vani or­szág­gyű­lé­sen telt száj­jal szó­no­kolt volna Wer­bő­czy mel­lett a rabló arisz­tok­rá­cia ellen. Ő a ma­gyar kö­zép­ne­mes, kit ki­lenc­száz év el­len­zéki füg­get­len­ségre és sze­szé­lyes zsar­nok­ságra de­ter­mi­nált. Elé­gü­let­len és mor­cos a ki­rá­lyi ha­ta­lom­mal szem­ben, fáj­da­lom­ból, hogy nem lehet dé­del­ge­tett gyer­mek, irigy dac­cal a jött­ment arisz­tok­rá­cia ellen, me­lyet teg­na­pi­nak és nem ma­gyar­nak érez az ő időt­len ma­gyar­sá­gá­val szem­ben, össze­fér­he­tet­le­nül ma­kacs az egyen­lői­vel, zsar­no­ki­lag jó és zsar­no­ki­lag rossz a job­bá­gyai­val. Ez a Petur ma­gyar, ez volt Ady, ez az ősi fel­old­ha­tat­lan lélek, mely pó­zai­ban, da­cai­ban, ver­sei­ben annyi­szor ki­kur­jantja magát. A hosszú ti­vor­nyák és vég­te­len tét­len el­nyú­lá­sok, a ke­gyes zsol­tá­rok és dacos po­gány­ko­dá­sok ma­gyarja. És hogy mégis nem egy Ugron Gábor vagy jobb­fajta Garay lett, hogy a Dózsa ége­té­sé­től, melyre elő­re­for­mált test-lelke ha­tá­rozta, el­ér­ke­zett a Dózsa György leg­tel­je­sebb szim­bó­lu­máig, a leg­szé­le­sebb em­beri for­ra­da­lo­mig, azt éppen mű­vé­szi sa­já­tos­sága ma­gya­rázza meg, s po­li­ti­kai-szo­ciá­lis for­ra­dal­mi­sá­gát csak mű­vé­szete for­ra­dal­mi­sá­gán ke­resz­tül ért­het­jük meg.

5

Az a nagy irodalom reneszánsz, mely Cso­ko­nai­tól, Ber­zse­nyi­től Pe­tő­fiig, Ara­nyig gaz­da­gí­totta a ma­gyar éle­tet, meg­adta min­den té­má­ját, el­ját­szotta min­den hang­ját, ki­mondta min­den sza­vait. Is­mét­lés lett az iro­da­lom, ami min­den iro­da­lom egyet­len nagy ve­re­sége: meg­írt témák, ki­pró­bált ér­zé­sek, be­vált fo­gá­sok is­mét­lése. Az a pár kí­sér­let, mely némi meg­új­ho­dást akart, igen vézna és ma­gá­nos volt, s be­le­ful­ladt az egy­for­mák kó­ru­sába. A pisz­kos de­mok­rá­cia mind nö­ve­ke­dőbb árral ön­tötte el a ma­gyar éle­tet, s az or­szág sor­sát in­téző ha­zárd­já­té­ko­sok a leg­kü­lön­bö­zőbb ha­zug­sá­gok­ban egyez­tek ki az újkor fa­lánk tör­te­tői­vel, s fe­u­dá­lis és de­mok­rata zsi­vá­nyok bölcs meg­egye­zé­sén bitan­gult az or­szág. A nyo­mo­rult or­szág, me­lyet – hogy ön­kényt for­dítsa ki zse­beit – egy hazug, masz­la­gos ide­o­ló­giá­val bó­dít­gat­tak. Ebben a kor­ban te­rem­nek az ifjú Ady ver­sei, kossuthos, pe­tő­fis, re­vicz­kys utá­na­mon­dá­sok, mint ahogy a gyer­mek Pe­tőfi Bajza-ver­sek­ben pró­bálta első lé­pé­seit. Ter­mé­sze­tes, hogy ez a ha­tal­mas, életre mohón fe­szengő élet nem fe­jez­hette ki ön­ma­gát ezek­ben a ver­sek­ben. A heroi­kus, ro­man­ti­kus, aki fi­zi­kai­lag is: rop­pant mel­lé­vel, he­gyet tartó vál­lai­val, vég­ze­tes fe­jé­vel az ős mi­to­ló­giák va­la­me­lyik lá­zadó ko­vá­csára em­lé­kez­te­tett, ha­tal­mas ví­ziók, új har­so­gá­sok der­medt kín­jai­ban vo­nag­lott. A túl­ér­zé­keny, mil­lió finom húrú deka­densül meg­ha­tá­ro­zott költő; cso­dá­la­tos halk el­su­ha­ná­sok­ban, le­he­let han­gu­la­tok­ban hal­lotta ma­gá­ban az élet és a halál mu­zsi­ká­ját. Ez az el­len­tét: az erő­nek dacos, lá­zadó rap­szó­di­ája s a leg­hal­kabb rez­gé­sek finom ki­zen­gése jel­lem­zője csak­nem az összes nagy ma­gyar író­nak: Vö­rös­mar­tynak, Pe­tő­fi­nek, Ber­zse­nyi­nek, és mély gyö­kere van a faj sa­já­tos ket­tős meg­ha­tá­ro­zott­sá­gá­ban. Ady maga írja egyik di­ák­ver­sé­ben, hogy ren­ge­teg kin­cset érez ma­gá­ban, mely el­ve­szi nyu­gal­mát. S ha Kos­sut­hot s a kor di­va­tos ódáit har­sogja, érzi, hogy nem zúgta ki ere­jét, hogy nem ő nyúj­tóz­ko­dott ki, hogy ez neki nem ki­elé­gü­lés, nem meg­nyi­lat­ko­zás. És ha a her­va­dás és sze­re­lem, a beteg ideg és a halál re­vicz­kys vagy makais stró­fáit zengi, érzi, hogy nem az a finom, vég­te­len sok húrú hárfa szó­lal meg, mely mélyédes mé­lyen rez­dül az élet leg­tit­ko­sabb ujjai alatt. Ezek a sza­vak nem az ő mon­da­ni­va­ló­ját adják, hú­sá­nak, vé­ré­nek, ide­gei­nek drá­mai tör­té­né­sét, ezek a dal­la­mok nem sza­ba­dít­ják fel az ő élete rit­mu­sát. Vak sza­vak, néma dal­la­mok ezek, me­lye­ken belül a be­fa­la­zott diák, a rop­pant erők­kel fül­ledt titán, a tit­kos bor­zon­gá­sok finom tru­ba­dúrja gyöt­rel­me­sen vo­nag­lik. Mint a túlbő vér, a benne fel­gyűlt mű­vé­szi fe­szült­ség, fa­já­nak, ko­rá­nak, test-lel­ké­nek min­den új mon­da­ni­va­lója, lázas be­teggé teszi s ko­ra­vén­nek, ne­u­rasz­té­ni­ás­nak, el­hi­bá­zott em­ber­nek pa­na­szolja magát. Ez az a szent nyug­ta­lan­ság, csüg­gedő döb­be­net és mély me­lan­kó­lia, amit az em­be­ri­ség nagy el­hi­va­tott­jai érez­nek első lé­pé­seik tán­tor­gá­sa­kor, ez az érzés, mely­ben a for­ra­da­lom szü­le­tik. S ha néha mégis ki­sza­kad be­lőle egy dal­lam, melybe si­ke­rül be­le­lop­nia a benne át­su­hanó szé­pet, ha ki­har­sog be­lőle egy-egy szó, mely meg­mondja az új vi­lá­got vágyó titán fáj­dal­mát: Ma­gya­ror­szá­gon, ahol min­denki fél­té­ke­nyen őrzi, a be­ideg­zett me­cha­niz­mus ke­gyet­len­sé­gé­vel, a meg­szo­kott él­ve­ze­tek esz­té­ti­kai ké­nyel­mét, nem talál halló fü­lekre. Fur­csá­nak, akartul bi­zarr­nak, bol­dog­nak, de­ka­dens­nek, nem ma­gyar­nak bé­lyeg­zik. És öklét hiába tartja szíve elé, fe­je­delmi pó­zai­ban hiába mutat meg­ve­tést, fáj, fáj ha­lá­lo­san ez a nagy ro­kon­ta­lan­ság, ez a tel­jes vissz­hang­ta­lan­ság, fáj majd­nem a vég­le­ges el­hall­ga­tás nagy csüg­ge­dé­séig. Hi­szen azok is, aki­ket szi­mat­juk fe­léje ker­get, akik meg­sej­tik benne a fel­kelő napot, azok sem vére sze­rinti, lelke sze­rinti test­vé­rei. Meg kell ál­la­pí­tani, hogy ennek a fe­je­del­mien ma­gá­nos zse­ni­nek so­ha­sem vol­tak énje sze­rinti ba­rá­tai, nem vol­tak ba­rá­tai, csak cim­bo­rái. És hogy azok kö­zött, akik leg­job­ban kiplaká­tol­ták ma­gu­kat vele, éppen olyan ro­kon­ta­lan, egyet­len énjét éppen olyan fáj­dal­mas saj­gás­sal érző külön va­laki volt, mint el­le­nei közt, sőt Mi­lyen gyil­kos gúnnyal, ha­lá­los una­lom­mal tu­dott róluk be­szélni, éppen azok­ról, akik most a leg­job­ban el­he­lye­zett rek­lám­ban ló­bál­ják ba­rát­sá­gát a világ szeme elé. To­longó kis zsur­na­liszta, ki­ra­ka­tot ke­reső par­venü mil­li­omos, test­vért ját­szó író mind ide­ge­nek és unt teher vol­tak neki, bár el­so­dort élete aka­rat­lan szaj­ha­sá­gai­ban szép sza­va­kat és ke­gyes váll­ve­re­ge­té­se­ket osz­tott ki nekik. Ennek a rop­pant benn­fül­ledt erő­nek, ennek a mil­lió új rez­dü­letre han­golt lé­lek­nek meg­váltó fel­sza­ba­dí­tás volt Pá­rizs és ta­lál­ko­zása a nyu­gati köl­té­szet­tel.

Nem mert itt és attól tanult, amit ta­nult, édes­ke­vés és alig fon­tos, hanem mert a ma­gá­ban el­rej­tett egész vi­lág­nak, min­den köl­tői meg­sej­té­sé­nek iga­zo­lá­sát látta a fran­cia köl­té­szet­ben. Ez adja meg az erőt, a bá­tor­sá­got, a végső lö­kést neki, hogy be­tör­jön új idők új da­lai­val. A Gare de l'Est-en, a Góg és Magóg fia va­gyok én…, a Páris, az én Ba­ko­nyom, A Hor­to­bágy po­é­tája, A Tisza-par­ton, A fe­kete zon­gora a leg­ha­tal­ma­sabb és leg­na­gyobb je­len­tő­ségű for­ra­dalmi ver­sei; ne­ki­zú­du­lása annak az erő­nek, mely aztán szük­ség­sze­rűen for­ra­dal­mat je­len­tett a po­li­ti­kai-szo­ciá­lis téren is. És ter­mé­sze­tes, hogy éppen ezekre a ver­sekre volt a leg­éle­sebb ri­kol­tás, a leg­ádá­zabb meg­bot­rán­ko­zás.

És forradalmat jelent ő a morál terén is. Az ed­digi ma­gyar köl­té­szet, mint az egész meg­masz­la­golt ma­gyar világ, egy hazug ide­a­liz­mus frá­zi­sai­val masz­tur­bálta a lel­ke­ket. A pénz nem bol­do­gít fel­írású ide­o­ló­giát s azt a hazug mo­rá­lis szen­ti­men­ta­liz­must, me­lyet a sze­xu­á­lis élet tra­gi­kus el­ren­de­lé­se­ire bo­rí­tot­tak, az ő vér és arany köl­té­szete tette le­he­tet­lenné. A Léda-ver­sek, az Ima Baál is­ten­hez, a Harc a Nagy­úr­ral a meg­mu­tató igaz­ság mély for­ra­dal­má­nak a har­so­nái. Mert előtte is fel­tár­ták a pénz­űzés ször­nyű­sé­geit s a nemi élet el­sod­rá­sait, de még min­dig a régi mo­rá­lis ide­o­ló­gi­ába ál­lítva be. Ő volt ná­lunk az első, aki meg­mu­tatta, hogy a szép, a mű­vé­szet nem hold­kó­ros mú­zsák­ból ki­csurgó li­mo­nádé, hanem abból a vér­ből fakad, amit a pénz és a nő kitép a tra­gi­kus em­ber­ből. És ez nagy for­ra­da­lom volt és sok ha­zug­ság ha­lála.

Forradalmi abban a viszonyban is, amely­ben ő, a költő, tár­gyá­val van. A nő, a ter­mé­szet, a köz, a ma­gyar­ság Pe­tő­fi­nél és Ady összes elő­zői­nél ön­ma­guk­ban lévő külön va­ló­sá­gok, bár­mily heves ér­zés­sel is kap­cso­lód­jék a költő be­lé­jük. Ady­nál, a maga egyet­le­nül cso­dá­la­tos be­ölelő egyé­ni­sé­gé­ben mint­egy or­ga­ni­kus, fi­zi­kai és pszi­chi­kai ré­szévé lesz a nő, a ter­mé­szet és a ma­gyar­ság. A ma­gyar­ság az ő házi mig­rénje, s igen jel­lem­zők sze­relmi köl­te­mé­nyei. Az ol­va­só­nak so­ha­sem jut eszébe kér­dezni, ki­csoda az a nő, szőke-e vagy barna, szép vagy csúf, ki a pa­pája, semmi Szendrey Jú­liás bio­grá­fi­ára nem kí­ván­csi. Mert a nő tisz­tán egy benne tör­ténő, Ady­ból levő, tőle meg­ha­tá­ro­zott vo­nagló eleme ennek a rop­pant ver­gődő em­ber­nek, s rajta kívül nincs ér­telme és je­len­tő­sége.

Hogy azután milyen mély forradal­mat je­lent belső (szim­bo­liz­mus) és külső for­má­ban, új dal­la­mai­ban és cso­dás új sza­vai­ban és mon­da­tai­ban, azt csakis egy rész­le­tes, külön ta­nul­mány mu­tat­hatná meg.

6

Íme, előttünk van minden eleme annak a mély tra­gé­diá­nak, amely talán leg­gyöt­rel­me­sebbje tra­gé­diás iro­dal­munk­nak: ami Ady po­li­ti­kai és szo­ciá­lis for­ra­dal­mi­sá­gát ter­mette. A gőgös, heroi­kus ro­man­ti­kus, aki pénz­te­le­nül ver­gő­dik az izmos buták Ma­gya­ror­szá­gán, apró szaj­ha­sá­gok­ban, kis meg­al­ku­vá­sok­ban, un­do­rító ba­rát­sá­gok­ban kell hogy meg­hur­colja fel­kent fe­je­de­lem­sé­gét. Az új bor­zon­gá­sok finom, beteg köl­tője hiába éne­kel a ma­gyar­nak, kinek rabló úr és ijedt pap ta­pasztja be fü­leit. A ma­kacs el­len­zéki ne­mest tyúk­sze­mek­kel ta­possa tele a grófi és bank­zsi­vá­nyok vi­lág­rendje. És ami fő: ez a vi­lág­rend meg­öli az ő mű­vé­sze­tét, az ő hal­ha­tat­lan­sá­gát. Amel­lett cso­dá­la­to­san benne van egész faja: egyéni éle­té­nek min­den hul­lása, vé­ré­től és ősei­től meg­ha­tá­ro­zott min­den bűne egy-egy fel­vo­nása egész faja tra­gé­diá­já­nak. Cso­dá­la­tos ter­hes­ség­gel hordja ma­gá­ban egész faját, s mint saját lázát jaj­gatja ki ma­kacs is­mét­lés­sel. És mert ön­ma­gá­ban látja az egész faj sor­sát, ez ha­tá­rozza meg po­li­ti­kai és szo­ciá­lis lá­tá­sát. Az ő der­medt szép­sé­geit a nyu­gati kul­túra, a nem­zet­közi le­vegő sza­ba­dí­totta élőkké. Az ember vál­totta meg benne a ma­gyart. És mert egy­aránt gyű­löli a rabló mo­nar­chi­kus rend gyil­kos arisz­tok­rá­ciá­ját s a köz­na­po­kat tipró pisz­kos de­mok­rá­ciát, azo­nos gyű­lö­le­té­ben eggyé tes­te­se­dik a ki­ta­ga­dott mil­liók­kal: az egye­te­mes haza: a nyo­mor min­den rab­lott pol­gá­rá­val. És erre de­ter­mi­nálja szo­rongó, két­ség­beesett fa­ji­sága is. A fe­je­del­mien adó, bután jó és bű­nö­sen aka­rat­ta­lan ma­gyar kép­te­len a sza­bad ver­senyre, kép­te­len a ka­pi­ta­liz­musra. Dózsa György eléri szim­bó­luma tel­jes­sé­gét: a vörös napot. A vér és ide­gek mély lo­gi­ká­já­val ért el Ady ehhez a vi­lág­né­zet­hez. És itt egy nagy té­ve­désre kell rá­mu­tat­nom, mely kom­mu­nista ba­rá­tai­mat meg­aka­dá­lyozta Ady tel­jes ér­té­ke­lé­sé­ben. Ők Ady szo­ci­a­liz­mu­sát csak bur­zsoá el­len­zé­ki­ség­nek tart­ják. Ha azt a szo­ci­a­liz­must kö­ve­te­lik tőle, amit rab­szolga kö­zép­osz­tá­lyunk szo­morú cső­cse­léke máról hol­napra pro­du­kált, éppen oly intran­zigensül, egy­sze­rű­sítve és erő­sza­ko­san or­dítva ma a szo­ci­a­liz­mus leg­ol­csóbb frá­zi­sait, mint ahogy teg­nap Ti­szát, teg­nap­előtt Kos­suth Fe­ren­cet ku­ko­ré­kolta, akkor Ady nem pro­le­tár vi­lág­né­zetű, és egyet­len­egy mély eleme sem lesz az. Pedig csak tes­sék idő­rend­ben fi­gye­lem­mel vé­gig­ol­vasni ver­seit: Ady eljut tény­leg a fen­nebb jel­zett jövő-látás tel­jes­sé­géig. De ért­hető, hogy mi té­veszti meg a nem elég mély szemű ol­va­sót. Ha Ady olyan egész­sé­ge­sen, egy­sze­rűen, majd­nem azt mon­da­nám, egy­han­gúan is­mé­tel­getné ezt, mint Pe­tőfi a maga sza­bad­ság­vá­gyát, nem ta­gad­nók ki a jövő pró­fé­tái közül. De nála – s éppen ez ássa mé­lyebbre for­ra­dalmi je­len­tő­sé­gét – van egyéb is, faja meg­ha­tá­ro­zott­sá­gá­nak gyöt­rel­mes hang­jai gőgös úr­sága, szo­morú füg­gése a pénz­től. Az ő for­ra­dal­mi­sága egy foly­to­nos tra­gi­kus küz­de­lem, mely­ben az ember a ma­gyar­ral, a nemes úr a pro­le­tár­ral, az én a tö­meg­gel küzd, mely­ben foly­ton ma­gára üt, ön­ma­gát vérzi, s mely­ben mégis, mégis: az em­berré szé­le­se­dett ma­gyar s a leg­em­be­ribb, leg­for­ra­dal­ma­sabb szo­ciá­lis jövőt akaró el­nyo­mott győ­ze­del­mes­ke­dik. Így lesz Ady a jövő ma­gyar­já­nak tra­gi­kus, győ­zel­mes szim­bó­luma, a fel­mu­ta­tott ál­do­zat, mely­ben az ősi vér­től és lé­lek­től meg­ha­tá­ro­zott ma­gyar át­lé­nye­gül vi­lá­got ölelő, vi­lá­got fel­sza­ba­dító em­berré. Ennél mé­lyebb, több vér­rel, ideg­gel és könnyel meg­szen­ve­dett for­ra­dal­mi­ság nem volt a vi­lág­iro­da­lom­ban.

Így jut el ahhoz a versig, amely – mikor gyű­lö­let volt a tör­vény és gyil­kos­ság az erény – leg­cso­dá­la­to­sabb him­nu­sza az egye­te­mes em­be­ri­ség­nek:

Evoé, Élet, be gyönyörű ősz jött,
Talán leg­szeb­bik ősze a vi­lág­nak,
Ma mo­soly-csok­rát szó­rom szét a szám­nak,
(Megint virul e búra gör­be­dett):
Evoé, Nap, nin­csen baj égen-föl­dön.
Evoé, Vágy, a Mind iga­zo­lója:
Él az Élet s az Élet nem beteg.
Csuk­lás­tól csó­kon-meg­is­te­nü­lé­sig,
Élet, ma hal­lom csen­gőn a sza­vad:
Nem mil­lió­nyi ilyen-olyan ember,
De Ember az Isten igérete
S míg ember él, min­den győzve halad
Tel­je­sü­lé­sig, mit csak ember élt
S a leg­kü­lömbek szent vágy-zász­lait
To­vább­vi­szik a leg­kü­lömb ma­rad­tak.
S Halál nincs a leg­fur­csább vágyra itt.
Evoé, Élet, be gyö­nyörű Ősz jött.

Ezt a verset 1914. év őszén írta. Van ennél tel­je­seb­ben, szé­le­seb­ben em­beri em­be­ri­ség?

7

Mélyre temetve; lezuhant eposzok s egy faj meg­tel­je­se­dett tra­gé­di­ája alatt, be­ágyazva az élet felé ser­kedő vérbe, mil­lió ott­hon­ta­lan szív mé­lyén: Ady for­ra­dalma gyűl, mint a hol­napi vihar. Ta­ní­tása ver­sei nyo­mán egy tiszta, egy­szerű tanná, egy vér­rel, hús­sal ért­hető rövid ka­te­kiz­mussá egy­sze­rű­sö­dik, mu­ta­tója e föl­dön egyet­le­nül le­het­sé­ges élet­nek. Ma még vad, ős ázsiai tör­zsi el­fo­gult­ságok s a szem­te­len tőke frígiai sip­kát csap­nak fel, for­ra­dal­mat ken­dőz­nek ma­gukra, ha­lált ri­koltva az egyet­len meg­váltó tör­té­nelmi aka­ratra. De üvöltő ha­zug­sá­gok fal­ká­ján s a fél­re­ve­ze­tők hamis ri­a­dá­sain ke­resz­tül: le­gyen fél­re­vert ha­rang s az élet­nek szívbe ütő hí­vása Ady ta­ní­tása. Ka­pi­ta­liz­mus és sza­bad ver­seny halál a ver­senyre kép­te­len ma­gyar­nak, faji tü­le­ke­dés halál az erős gyű­lö­letre és össze­tartó sze­re­tetre kép­te­len, ol­dott aka­ratú ma­gyar­nak. Egyet­len me­ne­dék: egy leg­szé­le­sebb em­be­ri­ség, mely fel­sza­ba­dítja az el­foj­tott faj mély ér­té­keit. Min­den ma­gyar tá­gul­jon egye­te­mes em­berré, s az élet­men­tés egyet­len me­ne­kü­lé­sé­vel vesse magát a szo­ci­a­liz­musba, hogy elő­ké­szítse a min­den em­be­rit sza­bad ter­mésbe védő kom­mu­nista vi­lág­ren­det. A ma­gyar je­lentse a leg­szé­le­sebb em­bert, a leg­ter­mé­ke­nyebb for­ra­dal­mat, a leg­em­be­ribb jövőt. A meg­vál­tói pas­sión át újítsa örök életre magát ez a tra­gi­kus faj. Hal­jon meg az ön­gyil­kos bűnök, szűk kor­lá­tok ma­gyarja, hogy hal­ha­tat­lanná éled­jen a vi­lá­got ölelő, egye­te­me­sen em­beri ma­gyar. Leg­töb­bet merve jár­jon elül az em­be­rek ve­té­sén. És ha eddig a tör­té­ne­lem leg­na­gyobb ba­lekja volt s uszító úri mar­ta­ló­cért és hoz­zá­bot­lott zsi­vá­nyo­kért hul­lott vére és iz­za­dása, most le­gyen min­den aka­rata moz­dító ereje az em­beri munka egye­te­mes össze­ölel­ke­zé­sé­nek. Hogy min­den ki­ta­ga­dott aka­rat hoz­zánk ha­jol­jon, min­den lá­zadó szív fe­lénk do­bog­jon, min­den jövőt vágyó vágy min­ket ke­res­sen. Mi le­gyünk a sza­bad le­vegő, mely felé el­foj­tott em­be­rek lé­leg­ze­nek, mi le­gyünk bör­tön­ölt gon­do­la­tok meg­ki­áltó szava. Gyil­kos és gaz min­denki, ki a to­va­ro­hanó múlt fej­fái­hoz köt ma­gyar lel­ket. Vesse magát égő ke­re­sés­sel az élet­nek, te­gyen, akar­jon, vigas­son, üvölt­sön, csi­nálja a szo­ci­a­liz­mus­ban a leg­iga­zibb szo­ci­a­liz­must, a kom­mu­niz­mus­ban a leg­iga­zibb kom­mu­niz­must, és fogja egy­más kezét. Le­gen­dás bá­tor­sága vál­jék lel­kivé, s ro­han­jon a leg­ro­ha­nób­bak előtt. És akkor nem lesz ki­ta­ga­dottja az élet­nek, nem lesz kis zsi­vá­nyok rán­ga­tottja, leg­töb­bet fog kapni, mert leg­töb­bet ad. Az élet és a halál nagy pöre zúg a le­ti­port, sze­ren­csét­len faj fe­lett. A ma­gyar még min­dig té­to­váz, és rohan a tör­té­ne­lem.

1919

Jegyzetek

Genius kiadás, 1919 – Ady Endre. (Mag­vető Kiadó, 1982.)

Chansons pour elle röfögő csa­lo­gá­nya… Ver­laine­-ről és 1891-es kö­te­té­ről (Dalok Hozzá) van szó.

néha majdnem Józsa Gyuri… – a bru­tá­lis tré­fái­ról hír­hedt, 1789–1846 kö­zött élt ti­sza­fü­redi föl­desúr fi­gu­rá­já­nak vo­ná­sai meg­je­len­nek pél­dául Jókai Kár­páthy Já­no­sá­nak alak­já­ban, az ere­jét, ké­pes­sé­geit, gaz­dag­sá­gát csak el­pa­za­rolni képes par­lagi ma­gyar­ság jel­ké­pe­ként.

a halál reviczkys vagy makais stró­fáit zengi… – Re­viczky Gyula és Makai Emil köl­té­sze­té­nek han­gu­la­tát az el­mú­lás és a fáj­da­lom ha­tá­rozta meg. Mind­ket­ten a ma­gyar líra meg­újí­tása irá­nyába ható A Hét kö­ré­hez tar­toz­tak, így köz­vetve elő­ké­szí­tet­ték Ady (és a Nyu­gat) köl­tői for­ra­dal­mát.

ázsiai törzsi elfogultságok s a szem­te­len tőke frígiai sip­kát csap­nak fel… – a frígiai sapka a nagy fran­cia for­ra­da­lom ide­jén a ja­ko­bi­nu­sok vi­se­lete; Szabó Dezső – és az el­len­for­ra­dalmi köz­be­széd – az 1918–1919-es for­ra­dal­ma­kat zsidó ura­lom­nak te­kin­tette, itt ezt kó­dol­tan fo­gal­mazza meg.


Szabó Dezső

Tanulmányok, esszék

(2007)

Megjelent a MAGYAR REMEKÍRÓK Új Fo­lyam so­ro­za­tá­ban.

Kiadja a Kortárs Könyvkiadó.

www.kortarskiado.hu


Oldal tetejére