Varga Kriszta

Csodák

„hogy mindig van másik,
a ne­ve­tés­től a zo­ko­gá­sig,
vég­te­len a dol­gok nyitja,
zárja,
ezért gon­dol a bohóc
min­dig másra…"

Horgas Béla verse gyönyörűen írja le, hogy a dol­gok poten­cia­litásának vég­te­len ská­lá­ján az képes ját­szani, aki meg­ta­lálta az egyen­súlyt, a két vég­pon­tot össze­kötő ten­gely meg­fe­lelő alá­tá­masz­tási pont­ját. Ezért volt olyan ta­láló a pár éve ren­de­zett Cir­kusz Ta­lál­kozó rek­lám­pla­kátja, a Föld­göm­böt az ujj­he­gyén egyen­sú­lyozó bohóc képe.

Mondjuk, manapság nincsenek csodák. Eszünkbe sem jut, hogy rossz he­lyen ke­res­sük őket. Spi­ri­tisz­ták és misz­ti­kus „gyó­gyí­tók" üz­leti vál­lal­ko­zá­sai vi­rá­goz­nak fel, mi­köz­ben egyre több ott­hon pol­cain po­ro­sod­nak a köny­vek érin­tet­le­nül.

Az irodalom, a színház és a cir­kusz közös vo­nása, hogy ab­la­kot tár a meg­nyil­vá­nu­lón túlra. A Költő a min­den­ség ka­puit nyi­to­gatja ver­sei­ben, ami­ken ke­resz­tül – mi véges lé­nyek – a vég­te­lenbe lép­he­tünk. Nagy sze­rep az övé a glo­bá­lis mun­ka­meg­osz­tás­ban. Meg­van a helye a tár­sa­da­lom­ban, és né­ha­nap­ján az is elő­for­dul, hogy még élete során ennek meg­fe­lelő meg­be­csü­lés­ben ré­sze­sül. Nem ez a hely­zet egy másik mediátor ese­té­ben, aki szin­tén a vég­te­len­nel cim­bo­rál, még­sem veszi ko­mo­lyan senki.

Az idő lassan elhalad a cir­kusz mel­lett, és a zsú­folt ko­csik­kal, ál­la­tok­kal ra­kott ka­ra­ván­nal nem lehet tar­tani az egyre gyor­suló tem­pót. A csoda pedig ott lakik a tarka va­go­nok közt, a nehéz pony­vák alatt.

Pár éve a Sziget Fesztivál szín­ház­ne­gyed­ében sé­tál­gat­tam. Dél­előtt vagy kora dél­után, ami­kor a kon­cer­tek meg­kez­dése előtti kultúr­prog­ramok és ma­ti­nék ural­ták a kör­nyé­ket. Az egyik szín­pad előtt már gyü­le­kez­tek a fi­a­tal anyu­kák kicsi gye­re­ke­ik­kel. Egy marionett­mű­vész pro­duk­ci­ója kez­dő­dött. Pi­ciny ba­le­rina, egy del­fin és egy pa­rá­nyi bohóc kel­tek életre egy­más után, né­hány je­le­net ere­jéig. Nem tudom, mikor kez­dő­dött s ho­gyan, csak azt, hogy mire észbe kap­tam, késő volt. Aka­ra­tom cser­ben­ha­gyott, a mű­vész ha­tása alatt tar­tott, mint Mariót a Va­rázsló. Ideg­szá­laim eggyé vál­tak a ki­csiny bábuk ap­rócska tag­jait moz­gató fo­na­lak­kal, és ő ját­szott raj­tuk. Könnye­den, fi­no­man, fö­lé­nye­sen.

„világokat igazgatok:
üveggo­lyók­kal ját­szom."

írta József Attila, mert ő iga­zán is­merte a ha­tal­mat. A gyer­mek ha­tal­mát a világ fe­lett, a má­gi­kus vi­lág­ké­pet, ami ott él egyéni és közös múl­tunk ködbe vesző kez­de­tei­ben. Ahogy cse­pe­re­dünk, konf­ron­tá­ló­dunk a „va­ló­ság­gal", a kör­nye­ze­tünk­kel, meg­ta­nul­juk el­rej­teni gye­rek­énünk, mert nem aka­runk se­bez­hető fe­lü­le­tet hagyni ma­gun­kon. A régi, a gyer­meki ha­ta­lom le­fosz­lik ró­lunk ki­nőtt ru­háink­kal, és az ér­zé­keny, sé­rü­lé­keny lény már csak hát­rál­tat ben­nün­ket a küz­de­lem­ben – ami ugye, az élet. Van­nak, akik fel­nő­nek, de nem fe­led­kez­nek meg arról, ami­ről min­ket le­szok­tat a kül­vi­lág.

„Én nem vagyok te, én nem csu­pán lát­szom,
én ját­szom"

mondja megint a Költő. Játszani, pedig csak az tud, aki tudja a sza­bá­lyo­kat, is­meri a tör­vé­nye­ket, érti az össze­füg­gé­se­ket. A világ bí­rása teszi a já­ték­ban ön­fe­ledtté a leg­ki­seb­be­ket és va­rázs­lóvá a leg­na­gyob­ba­kat, akik ké­pe­sek át­lépni a kettő közt hú­zódó ha­tár­vo­na­lat, hogy köz­ve­tít­se­nek köz­tünk és saját el­fe­le­dett gyer­meki va­lónk kö­zött.

Milyen lesz a jövő, ha ez az össze­köt­te­tés meg­szű­nik? Nem ol­va­sunk többé, el­fe­lej­tünk ját­szani, a bohóc el­ejti já­té­kát, a Föld-golyó el­gu­rul gaz­dát­la­nul. Nem lesz többé gyenge pont. Nem ér­ke­zik hoz­zánk többé üze­net. Nem lesz többé mit mon­dani. Tán csak két mon­da­tot, bú­csú­zóul.

Zampano, a bolond rosszul érzi magát.

Zampano, a bolond halott.