Csáky Imre

Tündekrónikák

(Boldog idők…?)

Örökéj torzsalkodástól villódzó kiezit láng­jai ki­huny­tak, ennek el­le­nére sem a wol­lon föld, sem Sien­nuria fe­je­delme nem lelt nyug­tot. Nerient va­lami meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan szo­ron­gás ke­rí­tette ha­tal­mába. Kis­lány kora óta nem félt annyira, mint abban az idő­ben. Ami azt il­leti, álom­má­giai is­me­re­teit is ka­masz­ko­rá­ban hasz­nál­hatta utol­jára napi rend­sze­res­ség­gel. Azon­ban most újra ebben a té­má­ban kezdte ke­resni az ódon lauwrykat (ejtsd: lauriket) könyv­tár­ban a fel­jegy­zé­se­ket. Maga sem tudta, miért, de ön­kén­te­le­nül is fegy­ver­kezni akart va­lami ellen. Rá­adá­sul éppen az álmai ere­jé­től félt a leg­in­kább. Nem vé­let­le­nül ta­ní­totta gyer­mek­ként az öreg Kerenorg a szárnyra kelő Kholognos ha­tal­mára.

Kholognos (ejtds: kolunosz) a wol­loni regék szár­nyas ró­ka­is­tene, aki min­den far­kas ál­má­ban el­cseni az alvó lel­két, hogy meg­mu­tas­son neki egy da­ra­bot ön­ma­gá­ból. Ter­mé­sze­te­sen ez az ön­szem­be­sí­tés nem min­dig jár ka­tar­ti­kus fel­is­me­ré­sek­kel. Akad olyan, aki bi­zony rém­lá­to­má­sok­ként éli meg, ám ezek is mi va­gyunk, akár tet­szik, akár nem. Min­den, ami, ta­pasz­ta­lá­sa­ink­kal, fé­lel­meink­kel vagy a sor­sunk­kal kap­cso­la­tos.

A királynő ekkor hallatlan önura­lom­ról tett ta­nú­bi­zony­sá­got, azzal, hogy egyre erő­södő bal­sej­tel­meit még leg­bi­zal­ma­sabb ba­rát­já­val, Elexi­nával sem osz­totta meg. Fé­lel­mei okát nem tudta meg­ma­gya­rázni, ezért óva­ko­dott a fe­les­le­ges pá­nik­kel­tés­től. A lány hiába is kér­dezte, miért je­lent­kez­nek egyre gyak­rab­ban a li­dér­ces álmok. Félig alak­vál­tott ál­la­pot­ban, hö­rögve hány­ko­ló­dott ágyá­ban, akár egy ve­szett állat. Va­la­hány­szor át­ment Nerien há­ló­ter­mébe, ahová csak neki volt sza­bad be­já­rása, át­ha­ladva a ta­nács­ta­lan ijed­ség­ben kővé der­medt test­őrök során, ugyanaz a kép tá­rult elé. Nerien kollon ener­gia­fel­le­gei na­rancs és bordó iz­zás­ban ör­vény­let­tek a teste fe­lett. A te­remtő lát­noki erő in­kább egy le­csapni ké­szülő vi­har­ként vi­sel­ke­dett, mint­sem egy életre hí­vott se­gítő. Min­den­nek da­cára Nerien a lel­kére kö­tötte, hogy ne te­gyen mást, mint min­dig, ugyan­ab­ban az idő­ben, he­lyez­zen az asz­ta­lára egy ku­pá­nyi khyrok­főzetet, majd némán vo­nul­jon ki. Meg­hagyta neki, hogy semmi esetre se éb­ressze fel, kü­lön­ben az álom­is­ten örökre el­ra­gad­hatja. A khyrok ki­vo­nata ugyan né­mi­leg nyug­tatólag hat az ál­lat­ösz­tö­nökre, ám fel­erő­síti az álom­má­giát. Ez lát­szott is a ki­rály­nőn. Vörös ha­já­ban, még ha idő­le­ges mel­lék­ha­tás­ként is, de ki­fa­kult csí­kok je­len­tek meg, rán­cai el­mé­lyül­tek. Kezei éb­re­dés­kor resz­ket­tek. Éber énje nap­ról napra gyen­gült, amíg az ál­modó en­ti­tása las­san­ként túl­nőtt az el­mé­jén. Egy nap aztán Elexina ka­te­go­ri­kus eré­lyes­ség­gel állt elé, hogy újra ne­ki­sze­gezze kér­dé­seit.

–  Most nem mint szárnysegéded, sem mint a szent falka őre jöt­tem, ugye sej­ted? Ezt csak a mihez tar­tás vé­gett mon­dom, mi­előtt csendre in­te­nél – kö­zölte tőle szo­kat­lan eréllyel, ame­lyet mind­ed­dig nem mert meg­koc­káz­tatni Nerien­nel szem­ben. – Úgy jöt­tem, mint egy barát… Em­lék­szel?! Vagy mint egy ven­dég?!

Nerien kissé réveteg reszketegség­gel, az éb­re­dés utáni kí­nok­tól el­gyö­törve kí­nálta hellyel, mu­tatva az ágya mel­letti székre.

–  Mondd, te mégis mi a keser­ves úr­is­tent mű­velsz ma­gad­dal?!

–  Kérlek, ne nehezítsd meg te is a dol­gom! – hangja kö­nyör­gés­ként csen­dült, amely­ben némán meg­bújt se­gély­ki­ál­tása.

–  És mégis miben ne nehezítsem meg, abban hogy tönk­retedd magad?! Mi a fran­cot mű­velsz, és miért kell ez?!

–  Hagyd abba a kiabálást, mert men­ten szét­rob­ban a fejem! Ha a tró­nomra fáj a fogad, jó úton jársz – fűzte hozzá ha­lo­vány mo­sollyal.

–  Ez egy cseppet sem vicces, totá­li­san ki­ké­szülsz, és én nem fogom ezt tét­le­nül nézni! Nézz ma­gadra, las­san olyanná válsz mint egy em­lék­árny! Be­avat­nál abba végre, mi fo­lyik itt?

–  Jól van, ha tudni akarod, félek! – sza­kadt ki végül Nerien­ből a val­lo­más, me­lyet iga­zá­ból csak most is­mert el ön­maga előtt is.

–  Mitől? – Elexina ekkor vette csen­de­sebbre hang­ját. Maga is meg­rö­kö­nyö­dött ba­rátja ki­ro­ha­ná­sán. – Mitől? Hi­szen a há­bo­rú­nak vége, ezek már nem hi­szem, hogy va­laha is vissza­jön­né­nek. Össze­függ ez az egész azzal a Nidion­nal? Itt az ideje, hogy me­sélj róla is, hogy végül is ki az.

–  Nem tudom. – Nerien könnyekben ázva, mintha va­cogna, erőt­len, re­megő han­gon for­málta sza­vait. – Min­dig ugyan­azt ál­mo­dom, és mégis olyan ér­tel­met­le­nül za­va­ros min­den. Lán­gok, vér, és ezüst min­de­nütt. Én pró­bál­tam utá­na­nézni, de a képek ér­tel­mez­he­tet­le­nül össze­foly­nak, és csak azt tudom, hogy min­den ál­momba be­le­ha­lok.

–  Akkor mégis, miért csinálod? Mit akarsz ezzel el­érni?

–  Azt, hogy legyen ellenük valami, ha jön­nek.

–  De kik jönnek?

–  Nem tudom, nem látom, csak a vért és az ezüs­töt, aztán a lán­go­kat.

A farkaskirálynő összeroppant, és a szo­ron­gás végül zo­ko­gás­ban tes­te­sült meg. Elexina tán éle­té­ben elő­ször látta Nerient ennyire el­esett­nek. Meg­döb­bentő lát­vány volt egy nagy­ha­talmú is­ten­sé­get így látni. Elexina, a vál­lán nyug­tatva, fo­ga­dott neki örök né­ma­sá­got a tör­tén­tek­ről. A leg­ször­nyűbb szá­mára a te­he­tet­len­ség volt. Egy azo­no­sít­ha­tat­lan, neve sincs el­len­fél­nek le­he­tet­len hadat üzenni, még akkor is, ha annak előtte le­mé­szá­rol­tuk a fél vi­lá­got.

Sierlok sírboltjai a gyanút­lan­ság álom­po­ros csend­jé­ben dom­bo­rod­tak az ég fe­kete köde felé. A kas­tély arit kris­tály­üveg ab­la­kai mö­gött Nidion ke­reste me­ne­dé­két ful­lasztó lá­tá­sai elől. Hir­te­len kap­ták el in­ten­zív ro­ha­mok for­má­já­ban a rosszul­lé­tek. Mikor elő­ször fel­ri­adt, nem is ér­tette, mi tör­tént. Csak ez­után ej­tette ki hal­kan a nevet: Nerien.

Semminél se vágyott jobban arra, mint hogy ott le­gyen a fénye mel­lett, ám azt is tudta, hogy Silia se­gít­sége nél­kül nem lenne képes meg­ta­lálni azt az ös­vényt, ahová az alak­váltó őr­já­ratok a gonok fér­gek miatt nem szí­ve­sen men­nek. A nem­rit­kán négy-öt össze­nőtt, gyű­rűs testű pond­ró­ból álló élős­diek elő­sze­re­tet­tel csa­pol­ják meg a far­ka­sok vérbő hal­ló­já­ra­tait, ami­ért aztán né­hány nap­pal ké­sőbb tel­je­sen el­ve­szí­tik a hal­lá­su­kat. Egy hét sem telik bele, és sze­ren­csé­sebb eset­ben meg­ússzák egy hir­te­len ér­kező láz­görccsel, mellé némi kó­li­kás fáj­da­lom­mal, de elő­for­dul­hat, hogy be­le­pusz­tul­nak a vér­szí­vók­kal való ta­lál­ko­zásba. Az út még egy vitál­nak sem ve­szély­te­len. Hogy Nidion­nak mennyi koc­ká­za­tot rej­tene az uta­zás? Az leg­in­kább azon múlik, mennyire gyors és ész­re­vét­len. Siliának meg­vol­tak erre a mód­sze­rei, ám saj­nos, a lány nincs többé. Aligha akadt még olyan, aki­ben látta volna azt a le­he­tő­sé­get, mint Őlady­ségében. Így tehát tűr­nie kel­lett a bi­zony­ta­lan­sá­got, és vi­selni az ér­zet­sok­ko­kat, ame­lyek rendre meg­ta­lál­ták őt…