Hemera Annette

Hajnal

Megint olyan hajnal van. Olyan, ami­kor nem lehet aludni, mert va­lami lázas nyug­ta­lan­ság izzik ben­nem, kilök az ágy­ból, ki a ta­karó és a pár­nák közül, hogy hideg tal­pak­kal bot­la­doz­zam át ebbe a másik, rej­té­lyes, haj­nali vi­lágba.

A Király utca különleges hely. Most éppen egy ma­ga­te­he­tet­len ré­szeg tá­masztja az ab­la­kom alatti ját­szó­tér ke­rí­té­sét. Talpa té­to­ván ta­po­gatja az ut­ca­kö­ve­ket, bil­legő bi­zony­ta­lan­ság­gal tá­pász­ko­dik fel újra és újra – órák óta csi­nál­hatja ezt, néha maga alá vizel, aztán hir­te­len új gon­do­lata támad, és a fura tánc megint kez­dő­dik elöl­ről. Tö­ké­le­tes ki­szol­gál­ta­tott­sá­gá­ban van va­lami el­en­ge­dett­ség, de ez ugye nem az, ami­ről a budd­his­ták be­szél­nek? Ezzel lépek el az ab­lak­tól, a har­ma­dik eme­let biz­ton­sá­gos ma­gas­sá­gá­ból fi­gye­lem a lenti vi­lá­got. Reg­gel jön­nek majd a ta­ka­rí­tó­gé­pek, és a vizes kefék min­den szennyet el­tün­tet­nek. A konyha felé menet fel­kap­cso­lom az elő­szoba lám­páit, elé­ge­det­ten nézek végig ott­ho­nom min­den dísz­le­tén, a bás­tya­fa­la­kon, ame­lyek közé na­ponta vissza­hú­zó­dom. Most tisz­ta­ság és rend van kö­rü­löt­tem.

Néhány napja erőt vettem magamon, és ne­ki­lát­tam a hó­na­pok óta egy­másra ra­kodó zűr­za­var­nak. Mos­tani esz­mé­lé­seim egyike, hogy a kör­nye­zet tény­leg tö­ké­le­tes tü­kör­képe a ben­sőnk­nek. Péter be­vo­nu­lása után hó­na­po­kig nem tud­tam rá­szánni magam a rend­ra­kásra. Ru­ha­hal­mok, mo­sat­lan edé­nyek, köny­vek, jegy­ze­tek ten­ge­ré­ben min­den este fá­rad­tan tör­tem utat az ágya­mig, sok­szor fog­mo­sás nél­kül kap­csol­tam le a vil­lanyt, és re­mél­tem, hogy a rém­ál­mok ez­út­tal majd távol ma­rad­nak. De a li­dér­cek rendre meg­lá­to­gat­tak, néha ko­mo­lyan fél­tem egye­dül: gyer­tyát éget­tem, sós víz­zel pad­lót mos­tam, han­go­san, össze­szo­rí­tott kéz­zel kö­nyö­rög­tem, de dol­guk volt még velem, és nem tá­gí­tot­tak. Aztán egyik reg­gel le­vet­tem a nap­pali falát hat­száz napja uraló fény­ké­pet a fal­ról. Péter az, há­rom­éve­sen, ró­zsás arc­cal, tiszta, ár­tat­lan te­kin­tet­tel néz a len­csébe, nem­rég éb­redt, pi­zsa­má­ban fo­tóz­ták le, szinte biz­tos, hogy Zoli nagy­bá­tyám. Ha akkor va­laki fil­met mutat Pé­ter­nek a jö­vő­jé­ről, vissza­for­dul az úton? Sosem tudom meg…