Hemera Annette

Keresztek

– Szerinted van-e megfelelő pilla­nat az éle­ted tönk­re­té­te­lére? Ha vá­laszt­hat­nál, sze­ret­néd el­dön­teni, hogy mikor üvölt­sön ki a vég­zet a pos­ta­lá­dád­ból? Vagy úgy akar­nád in­kább, hogy vá­rat­la­nul tör­jön rád min­den, mert a meg­le­pe­tés talán el­gyen­gít annyira, hogy ha­ma­rabb adod fel, és úgy ke­ve­seb­bet kín­lódsz majd?!

A nő haragtól elvékonyodott ajkai időn­ként szó­lásra nyíl­tak, de aztán, ahogy el­vál­tak egy­más­tól, úgy zá­rul­tak össze megint. Meg­adón ej­tette ölébe kar­ját, aztán csend­ben fel­állt, hogy igyon egy kor­tyot. Nem kér­de­zett töb­bet. Vádló sza­vai úgy húsz perce tör­het­ték meg a csen­det, de vá­lasz azóta sem ér­ke­zett. Várt, és a férfi tudta, hogy ha nem most, és ha nem neki, va­la­mi­kor va­la­ki­nek úgyis fe­lel­nie kell ezekre a kér­dé­sekre.

Azóta ültek a konyhában, hogy Péter órák­kal ko­ráb­ban az aj­tó­ban meg­je­lent, és a nőnek újra nagy­mama sza­vai ju­tot­tak eszébe. – Is­te­nem, mi­lyen gyö­nyörű kis­gye­rek volt a Péter! Ha lát­tad volna azo­kat a for­más kis fehér ke­ze­ket! A tej­fe­hér, puha ke­zecs­kék mos­tanra dur­vák, ha­tal­ma­sak és vö­rö­sek let­tek, és úgy mar­kol­ták a ron­gyos zsá­kot, mintha az kö­tötte volna össze test­vérét ezzel az it­teni vi­lág­gal. Mintha a már több­ször meg­járt pokol ka­pu­já­ban lenne fél láb­bal megint, és ez a zsák, a bör­tön ru­hás­zsákja lett volna az utolsó fo­gó­dzó, hogy ne zu­han­jon vég­képp alá.

A nő ellépett a konyhapulttól és a szoba felé in­dult. Tiszta ágy­ne­műt, bon­tat­lan fog­ke­fét és tö­rül­kö­zőt vett elő a szek­ré­nyé­ből. Für­dő­vi­zet en­ge­dett, el­vette báty­já­tól a ko­pott ru­há­kat, és hal­kan be­csukta maga mö­gött az ajtót. „Elég le­gyen ennyi mára!” – gon­dolta aztán. „Minek fel­tenni olyan kér­dé­se­ket, amikre nin­cse­nek is vá­la­szok?”

A fürdővíz zubogása hirtelen abba­ma­radt, és aztán már csak a férfi szű­kölő-öklen­dező zo­ko­gá­sát le­he­tett hal­lani az ajtón túl­ról. Is­merte már eze­ket a han­go­kat. Pon­to­san két év és nyolc hónap telt el azóta. Akkor este is a kony­ha­asz­tal­nál ültek ket­ten, és Péter az utolsó ott­hon töl­tött éj­sza­kát vé­gig­vir­rasz­totta. Előtte sem aludt sok­kal töb­bet, a nőt gyak­ran éb­resz­tet­ték a kony­há­ból be­szű­rődő zajok, gyak­ran riadt arra, hogy test­vére dü­höd­ten fer­tőt­le­níti az alig né­hány órája ma­ku­lát­lanra sú­rolt fe­kete grá­nit­pul­tot, lát­ha­tat­lan, lel­kébe sa­va­zott fol­tok­tól pró­bál órák óta sza­ba­dulni, mi­köz­ben nagy kor­tyok­ban, íz­le­lés nél­kül nyeli a mé­reg­erős, so­ka­dik fe­ke­tét. A nő néha vissza­aludt, de aztán újra és újra kiült hozzá a hideg kony­hába, és csend­ben, be­felé nyelt könnyek­kel fi­gyelte a szű­kölő fér­fit…

–  Félek, tesó, iszonyatosan félek a bör­tön­től! – büty­kös, durva ök­leit időn­ként az arca elé emelte, mintha ütés­től tar­tana… Néha fel­állt, és hol egy újabb kávét tett fel, hol szá­zad­szor ren­dezte újra az úticso­ma­got, ak­ku­rá­tu­san el­len­őrizte a napok, hetek óta te­le­írt, el­ron­gyo­ló­dott ir­ka­pa­pírt, a ten­ni­va­lók lis­tá­ját. Elő­sze­dett, aztán újra el­cso­ma­golt egy-egy da­ra­bot, gyógy­szert, jegy­zet­fü­ze­tet, szem­üve­get, újra és újra el­is­mé­telte, hogy kinek mi­lyen üze­ne­tet hagy hátra, hogy aztán holt­fá­rad­tan újra le­rogy­jon va­la­me­lyik kony­ha­székre.

Napok óta marokszámra falta a nyug­ta­tót, tí­ze­sé­vel nyelte azt, ami­ből egy ne­gyed­nyi is fél­nap­okra le­tag­lózza az em­bert. A ko­rábbi dühös és iz­ga­tott ál­la­po­tot ak­korra ener­vált le­mon­dás vál­totta föl, tag­ba­sza­kadt, ha­tal­mas háta le­igá­zott, vá­gó­hídra haj­tott ál­la­té­hoz ha­son­lí­tott, ami vég­képp el­gyen­gült önnön rúg­ka­pá­lá­sá­tól, és most már min­den­tudó-meg­adón, le­sze­gett fej­jel lép­ked a halál felé. Az évek óta le­tett ká­bí­tó­szer még min­dig ott ke­rin­gett az erei­ben, és za­va­ros, fél­be­ha­gyott mon­da­to­kat lö­kött ki a szá­ján.

„Vége van. Már vége van. Most majd még job­ban vi­gyá­zok rád, mint az­előtt.” Vissza­rán­gatta magát a je­lenbe, és el­lé­pett az ajtó mel­lől. Hadd sírja ki magát. Ma még biz­to­san nem fogy­nak el a könnyei… Most már a ki­ve­zető utat kell csak együtt vé­gig­jár­niuk. Ki­felé men­tek együtt a közös tör­té­ne­tük­ből, ami több mint két éve, egy forró jú­liusi dél­után kez­dő­dött el.

2007-et és júliust írtak aznap. A le­ve­let Baracs­kán adták pos­tára, és a fel­adó neve mel­lett két betű és egy szám­sor állt. Rab­szám. Péter, a test­vére írt. Még sosem ka­pott a báty­já­tól le­ve­let. Olyat pedig vég­képp nem, ami­ben sö­tét­zár­ká­ban töl­tött őr­jöngő na­pok­ról, az őrök rend­sze­res erő­sza­kos­ko­dá­sai­ról, csa­tor­na­szé­len át­éhe­zett téli éj­sza­kák­ról és fe­ne­ket­len ki­lá­tás­ta­lan­ság­ról esett szó.

Forró július volt, kora délután, de a hir­te­len el­bo­rult ég hi­de­get le­helt, mert per­cek alatt sűrű fel­hők tor­la­szol­ták el a nap me­le­gét. Aztán a nap vég­képp el­tűnt, és az ég sötét ma­radt még hosszú éve­kig. Vissza­tért a múlt, ko­pog­ta­tás, fi­gyel­mez­te­tés, min­den elő­jel nél­kül. Mint egy nyál­kás hüllő, kár­ör­ven­dőn, alat­to­mo­san, pissze­nés nél­kül má­szott vissza a min­den­nap­okba. Senki nem hívta, talán el is fe­led­ték már. Azt hitte, meg­me­ne­kült, hogy végre túl van rajta. És most itt volt megint, hogy újra be­ke­be­lezze, ma­gá­val ra­gadja. Hir­te­len ma­gá­hoz tért. Nem em­lé­ke­zett, mióta állt a bér­ház fo­lyo­só­ján, a pos­ta­láda előtt. A leg­első gon­do­lata az volt, hogy örülni kell annak a pár évnek, amit addig nyu­ga­lom­ban el­tölt­he­tett. Neki ez lesz a bör­tön­zsákja, ebbe kell kapasz­kod­nia…