Kósa Sándor

Mexikói anzix

(2002. február–március)
12.

Ha az utazó elhagyja a várost vagy a falut, és az út men­tén, vagy tá­vo­labb a sík­sá­go­kon, eset­leg a me­re­dek vagy lan­kás hegy­ol­da­la­kon kü­lön­féle, de mind a kak­tu­szok csa­lád­jába tar­tozó nö­vény­cso­por­to­su­lá­so­kat lát, ame­lyek for­mai gaz­dag­sága és vál­to­za­tos­sága erős be­nyo­mást tesz rá, ki­elé­gítve az eg­zo­ti­ku­mok iránti foly­to­nos só­vár­gá­sát, akkor nagy va­ló­szí­nű­ség­gel ki­je­lent­het­jük, hogy csakis Me­xi­kó­ban jár­hat.

13.

(Útközben 2.) Mikor korán reg­gel el­ha­gyom Teca­machalót, a ho­ri­zont ki­tá­gul, az ég­bolt ha­rang­gör­béje na­gyobb lesz.

Lassan hajtok, a lakatlan vi­dé­ket nézem, sehol egy kocsi, ké­sőbb is csak te­her­au­tók­kal ta­lál­ko­zom, ami­kor már meg­vál­to­zik a táj, bal­ról fel­tű­nik a Pico de Ori­zaba, ez a leg­ma­ga­sabb hegy­csúcs Me­xi­kó­ban, de nem olyan lát­vá­nyos, mint a Popo. Az út egy ki­sebb dom­bot kerül meg, aztán balra for­dul, és eszembe jut, hogy va­la­hol erre ka­pasz­ko­dott fel Her­nan Cortez és csa­pata az in­dián kí­sé­rők­kel, hogy ele­get te­gyen Moctezuma meg­hí­vá­sá­nak.

Nem sejtem, hogy mi következik, hal­kan szól a rádió, le­te­ke­rem a két hátsó ab­la­kot, hogy a huzat ne köz­vet­le­nül érjen. Az út még min­dig balra ka­nya­ro­dik, ami­kor jobbra, egy pil­la­natra le­lá­tok a völgybe, ahol egy te­le­pü­lés apró há­zait látom; ebből a ma­gas­ság­ból te­rep­asz­tal­szerű min­den. Nincs időm fel­fogni a lát­ványt, mert az út hir­te­len jobbra ka­nya­ro­dik és el­tű­nik. Balra me­re­dek szik­la­fal ve­zeti a te­kin­te­te­met a mélybe. Egy tábla suhan el mel­let­tem, rajta fel­irat, niebla, köd. Mi a fene ez? A nap szik­rá­zóan süt.

A szerpentin a sziklafal ol­da­lába van be­le­vágva. El fog­nak égni a fék­po­fák gon­do­lom au­to­ma­ti­ku­san, mi­köz­ben te­ke­rem a kor­mányt, hogy az úton ma­rad­jak. Az út szé­lén megint egy tábla, azt mu­tatja, hogy men­jek át a másik sávba. Nem aka­rok hinni a sze­mem­nek, aztán mégis át­me­gyek azon a he­lyen, ahol az út ön­nön­ma­gába for­dul vissza, és re­la­tíve nem olyan me­re­dek. A kö­vet­kező négy­száz­hat­van fokos ka­nyar után az út megint füg­gő­le­gesbe vált, a vi­tor­lázó re­pü­lő­gé­pek nyúj­ta­nak ha­sonló él­ményt, ami­kor el­hagy­nak egy-egy ter­mi­tet, és meg­lá­tom a fel­felé jövő ko­csit, moz­du­lat­lan­nak tűnik, amint el­zu­ha­nok mel­lette. Az én ere­deti sá­vom­ban jön, és ekkor végre meg­ér­tem a dol­gok lo­gi­ká­ját. Neki ke­vésbé ve­szé­lyes a sza­ka­dék fe­lőli sávon fel­felé ka­pasz­kodni, mint nekem le­felé zú­dulni.

A rádió hirtelen nagyobb hangerőre vált, va­laki Aca­pul­có­ról éne­kel, nem, nem, mon­dom, Veracrúzba me­gyek. Vé­let­le­nül meg­nyom­hat­tam a hang­erőt sza­bá­lyozó gom­bot egy vissza­kap­cso­lás­nál. Pat­tog a fülem, de ez kit ér­de­kel?

A szakadék lábánál egy tábla vissza­ren­del a jobb sávba, egy utolsó ka­nyar után ki­ke­rü­lök a ve­szély­zó­ná­ból. Le­fé­ke­zek, hogy ki­száll­jak. A lát­vány fé­lel­me­tes, a szik­la­fa­lak tö­vé­ben va­gyok, a ma­gas­ban zúg a le­vegő. Állok a Nis­san mel­lett, és érzem, hogy remeg a lábam, sze­ret­ném azt hinni, hogy csak az ál­landó fé­ke­zés­től. Ahogy sej­tet­tem, a fék­po­fák tűz­for­róak, tü­kör­to­jást le­hetne sütni raj­tuk.

Otthagyom a kocsit, és hanyatt fek­szem a sűrű fűben. Igen, igen mon­dom ma­gam­ban, mert egy­szerre csak meg­ér­tem a köd­jelző táb­lát is. Nincs már olyan messze a Me­xi­kói öböl, és a ten­ger min­dig ha­ma­rabb me­leg­szik fel, mint a szá­raz­föld, ha pedig ke­leti szél fúj, akkor néha egé­szen idáig el­ér­het a forró, párás le­vegő, amely össze­ta­lál­ko­zik a fenn­sík­ról ér­kező hideg, szá­raz áram­lat­tal, és már ké­szen is van a tej­fe­hér köd, amely be­lepi a sza­ka­dé­kot.

Addig fekszem, amíg a szívmű­kö­dé­sem kel­lően le nem las­sul, aztán fel­tá­pász­ko­dom, és a hosszan el­nyúló, nyíl­egye­nes utat nézem, amint fo­lya­ma­to­san eny­hén lejtve vezet az újabb fenn­sí­kon, azzal a kü­lönb­ség­gel, hogy most ezer, ezer­két­száz mé­ter­rel lej­jebb va­gyunk. Át­haj­tok azon a kis vá­ros­kán, amit fent­ről egy pil­la­natra meg­lát­tam, el­ha­gyom Nogalest, Ori­zaba kö­vet­ke­zik, az út pedig egyre csak lejt le­felé, a vá­ros­ról ne­vez­ték el a he­gyet, vagy a hegy­ről a vá­rost?, Quien sabe?, ki tudja, a kér­dés köl­tői. Meg­ál­lok, egy kis bolt­nál in­ni­va­lót ve­szek, a fő­ut­cán, a ma­gas­ban ki­fe­szí­tett kö­te­le­ken apró kis zász­lócs­ká­kat len­get a szél.

Córdoba az utolsó nagyobb város ezen a má­so­dik fenn­sí­kon, és a leg­hí­re­sebb is, itt írta alá a fő­té­ren álló épü­let­ben – most húzok el mel­lette –, az or­szág füg­get­len­sé­gét iga­zoló ok­mányt, a Córdobai Egyez­ményt, 1821 au­gusz­tu­sá­ban, me­xi­kói rész­ről Iturbide tá­bor­nok, spa­nyol rész­ről az utolsó al­ki­rály, a ki­csit fur­csa nevű Juan O’Donoju. Rövid fej­szá­mo­lás, több mint 180 éve.

Córdoba után nem sokkal véget ér ez a fenn­sík is, a tér­ké­pen úgy néz ki, mint a meg­fa­gyott lá­va­fo­lyam, mely so­ha­sem éri el a ten­gert, és a táj hir­te­len ki­zöl­dül, ki­sár­gul, ki­vö­rö­sö­dik a ko­pár­ság után, a lég­nyo­más a meg­szo­kott lesz 10 nap után, máris könnyeb­ben ve­szem a le­ve­gőt, amely for­rón ke­ring a kocsi hátsó ülése fö­lött.

Két út vezet Veracrúzba, a jobb ál­la­pot­ban lévőt vá­lasz­tom, ez nagy ívben kö­ze­líti meg a vá­rost, a nyíl­egye­nes, amely egy vi­ze­nyős, lápos kö­ze­gen vág át, leg­alábbis a tér­kép sze­rint, gon­do­lom az esős év­szak­ban jár­ha­tat­lan is.

Nincs senki az úton, s mivel tény­leg jó ál­la­potú és mivel mág­nes­ként vonz a ten­ger, nem ve­szem fi­gye­lembe a se­bes­ségre vo­nat­kozó kor­lá­to­zá­so­kat, így is a leg­na­gyobb hő­ség­ben fogok oda­érni. Pár autót le­elő­zök, a me­xi­kó­iak meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan módon be­tart­ják a se­bes­sé­get, és már érezni vélem az öböl felől fújó szél sós il­la­tát, ami­kor előt­tem ko­csik, három vagy négy, áll­nak az út kö­ze­pén. A rend­őr­autó orra épp­hogy csak kiáll az útmenti buja nö­vény­zet­ből. Itt ez a szo­kás, gon­do­lom, a ko­csi­kat nem az út­pad­kán el­len­őr­zik, és így ne­he­zebb is meg­lépni. Tü­rel­me­sen várok, igyek­szem pó­ker­po­fát vágni, le­he­tet­len, hogy be­mér­tek volna. A ma­ga­sab­bik rendőr jön hát­ra­felé, el­bi­zony­ta­la­nodva néz rám, ész­re­vette, hogy bé­relt kocsi, per­sze, nincs rend­szá­mom.

Honnan jön?, kérdezi lassan és ta­golva.

Tecamachalóból, mondom.

Vastag, sötét, vízszintes szemöl­döke, mint a fe­kete öz­vegy nevű pók két lába, fel­ug­rik a hom­lo­kára.

Hová megy?, kérdezi ugyanúgy.

Veracrúzba, válaszolom. Nagyon sze­ret­nék vele be­szédbe ele­gyedni, de nem ad rá le­he­tő­sé­get, int, hogy a kon­voj in­dul­hat, a vissza­pil­lan­tó­ban még so­káig látom, hogy utá­nam néz és in­gatja a fejét.

Pálmafák tűnnek fel, keresztezem az alig csor­do­gáló Rió Atoyacot, egy kis­vá­ros por­lepte fái alatt haj­tok las­san, utána az út kiér az öböl­höz, és a végén, pont velem szem­ben, ott lebeg a déli for­ró­ság­ban Vera­cruz ki­kö­tője, meg a fehér házak a lapos, na­rancs­héj színű cse­re­pek­kel, olyan csa­lóka a lát­vány, mintha itt lenne köz­vet­le­nül előt­tem, de még tíz perc az út, amed­dig meg­ta­lá­lom a szep­tem­ber 16-a ut­cá­ban a nekem ren­delt kis szál­lo­dát, a Don Anto­niót, a köz­pont­tól nem messze, mégis a város szé­lén. Egy sar­kon áll, és mi­előtt be­men­nék, vé­gig­né­zek az utcán, a vé­gé­ben ott a ten­ger, el­me­gyek a sa­ro­kig, és vé­gig­né­zek a másik utcán is. Nem le­pő­döm meg, csak kons­ta­tá­lom a tényt, mintha ennek így kel­lene len­nie, per­sze van ra­ci­o­ná­lis ma­gya­rá­zata is, mert ennek a vé­gé­ben is ott kék­lik a ten­ger.

14.

(A zócalo) Mexikóváros fő­te­ré­nek az el­ne­ve­zése egész Latin-Ame­ri­ká­ban uni­cum. (Pin­cér, egy uni­cumot!) Hi­va­talos neve Plaza de la Cons­ti­tución, az Al­kot­mány tere, de így senki sem hívja. A tér ha­tal­mas, épü­le­tek és a ba­rokk ka­ted­rá­lis veszi körül, de kö­zé­pen üres. Ide, a cent­rá­lis pontba akar­ták he­lyezni Cortés lovas­szobrát, de maga a szo­bor soha nem ké­szült el, csak a ta­lap­zata. A ta­lap­zat spa­nyol neve zócaló. Az erre a térre egy­más­nak ran­de­vút adó fi­a­ta­lok vagy nem fi­a­ta­lok leg­többje a ta­lap­zat­nál ta­lál­ko­zott.

És nemcsak a főváros főtere vi­seli azóta a zócaló nevet, hanem az or­szág min­den nagy és kis­vá­ro­sá­nak fő­tere is.