Mikszáth Kálmán

A ló, a bárányka és a nyúl

Két nagyon szomorú időszakom van, ami­kor nem tudok mo­so­lyogni; ha ilyen­kor írok, ne ve­gyé­tek ke­ze­tekbe a dol­gai­mat – ha nem sze­re­ti­tek a ke­se­rűt.

Ebből a két időszakból a forró nyárra esik az egyik, mikor a város meg­in­dul az erdők felé. Én magam is me­gyek a csa­lá­dom­mal együtt – de „va­la­kit" itt kell hagy­nom. A másik idő­szak a zord télre esik, mikor az erdők in­dul­nak meg a város felé.

Egy fa az erdőkből, egy kicsike fa (az ol­csób­bak­ból) eljut az én la­ká­somra is, de már nem talál ott „va­la­kit". Va­laki a neve. Nem sza­bad más­képp ki­mon­dani. A kis test­vér­kéi is így szól­nak, ha em­le­ge­tik, ha ki­ve­tő­dik va­lami föl­tur­kált fiók­ból egy os­tor­nyél, egy pityke a veres mel­lény­ké­ről, vagy egy kis ka­la­pács. „Melyiteké ez, gye­re­kek?" Félve mond­ják, hal­kan mond­ják: „Azé a va­la­kié volt!" Igazi ne­vé­től ma­lomkő a szí­vem, két kút a két szá­raz sze­mem.

Egyetlenegy csésze van a ház­nál, ame­lyen ott áll a neve fel­írva: „Já­noska". Ebből iszo­gatta a ká­vé­ját, ő és a macska, mert a felét min­dig od'adta a macs­ká­nak. Most én reg­ge­li­zek abból a csé­szé­ből. Szo­mo­rúan nézi messzi­ről a macska, mintha kér­dez­getné: „Hol az én kis gaz­dám?"

Még az a kő is megfordulhat, amit a vízbe dob­nak, hul­lám föl­emeli, más ol­dalra for­dítja, de az én bá­na­tom, az meg nem for­dul­hat.

Menekszem az emlékektől, s raj­ként tó­dul­nak elém. Futok tőlük, és hí­vo­ga­tom őket ma­gam­hoz.

Ott állnak íróasztalomon az ő ked­venc ál­lat­jai, amik­kel utol­jára ját­szott; nem sza­bad el­moz­dí­tani. A ló a nye­reg­gel, arany­sárga sö­ré­nyé­vel, a nyúl a piros pánt­li­ká­val, a bá­rányka a csen­gettyű­vel nya­kán. Me­re­ven, csön­de­sen néz­nek rám, ami­kor írok, s egy­szer csak va­la­mely sor­nál, ha egy köny­vet vagy ira­tot to­vább ta­lá­lok ta­szí­tani a kö­nyö­köm­mel, meg­szó­lal a bá­rány nya­kán a csön­gettyű:

Kling-klang! Kling-klang! Hol a mi kis gaz­dánk?

Hol a mi kis gazdánk, aki meg­ita­tott, aki me­ge­te­tett, pici ke­zei­vel aki si­mo­ga­tott, ki a zöld pok­rócra le­gelni le­ra­kott.

Mit kérditek, hol van? Hiszen elég le­gel­ni­va­lót ha­gyott nek­tek. Azt a szé­les rétet, ahol az én jó­ked­vem virág­zott… Hi­szen utol­jára is rátok gon­dolt. Hal­dokló hang­já­val ben­ne­te­ket szó­lí­tott: lo­vacs­kám! bá­rány­kám!

Mindig olyan gyenge, vézna fiúcska volt. Nem akart enni. Az or­vo­sok pedig vál­tig mon­do­gat­ták: „Húsra kell fogni a Já­nos­kát, hogy iz­mo­sod­jék, erős le­gyen."

Mennyi leleményesség, mennyi fur­fang kel­lett, hogy a lá­bá­ról le­ve­gyem. Mert éppen a húst sze­rette leg­ke­vésbé.

Ígértem neki képeskönyvet. Használt is egy napra, míg a köny­vet át­la­pozta, más­nap már nem evett. Hoz­tam neki száz és száz já­té­kot. De mi lett a vége? A húst nem sze­rette meg, hanem a já­té­kok­ból ki­sze­re­tett.

Később hiába ígértem akármit, min­denre rázta a szép szöszke fe­jecs­ké­jét:

–  Nem eszem, nem eszem.

–  Igazi lovat veszek esztendőre.

–  Nem eszem húst mégsem.

–  Sarkantyút veretek kicsi csizmá­idra.

–  Jaj, nem eszem én húst!

Egyszer aztán ölembe ültettem Já­nos­kát, és el­kezd­tem neki oko­san meg­ma­gya­rázni a dol­got.

–  Pedig látod, abból nagy hiba lesz, ha te húst nem eszel.

Ragyogó szemeit, azokat az édes sze­meit, rám ve­tette kí­ván­csian, hogy mi baj lesz abból.

–  Mert mikor te húszesztendős le­szel, akkor én téged föl­visz­lek Bécsbe.

–  Ahol a király lakik?

–  Ahol a király lakik, szívecs­kém, éppen őhoz­zája.

–  Mama is velünk jön?

–  Mama nem jön velünk. Csak maga­dat visz­lek, mert neked ott meg kell ve­re­ked­ned a ki­rály fiá­val.

Mosolygó képe komoly lett, magas, sima hom­lo­kára kiült egy öre­ges ránc, s a szí­vecs­kéje han­go­san do­bo­gott. Volt annak a do­bo­gá­sá­ban fé­le­lem is, büsz­ke­ség is.

–  Igaz lesz az, apa?

–  Igaz lesz, ha mondom, csak aztán jól üssön ki a dolog, mert ha te le­szel a bir­kó­zás­ban az erő­sebb, akkor neked jut az or­szág, ha pedig a ki­rály fia lesz az erő­sebb, akkor övé marad az or­szág – téged pedig be­csuk­nak egy bör­tönbe.

Szeme megvillant, s hogy meg­vi­gasz­tal­jon, puha ke­zei­vel meg­si­mo­gatta ar­co­mat.

–  Nekem úgy látszik, hogy én leszek az erő­sebb.

–  De nekem nem úgy látszik – mon­dám szem­re­há­nyón –, mert a ki­rály fia min­den­nap egy font húst eszik meg, hogy nö­ve­ked­jék az ereje, te pedig nem akarsz enni. Szo­mo­rí­tod a szí­ve­met, és nem szer­zed vissza az or­szá­got a ma­gya­rok­nak. Já­noska meg volt győzve.

–  Nekem két font húst süssenek! – sely­píté pa­ran­cso­lón. S attól a nap­tól kezdve ren­des hús­evő lett, s ha tán in­ga­do­zott benne néha az aka­rat, elég volt rá­pi­rí­tani az asz­tal­nál:

–  János, János, megvernek Bécsben, majd meg­lá­tod!

Ennek az ideának élt, amíg élt. Ezért evett, erről kel­lett neki me­sélni esténkint. A nagy bécsi ve­re­ke­désre ké­szült örö­kö­sen. Fel is osz­totta már a ki­ví­vott or­szá­got a test­vé­rei közt; Laci meg­kapta az összes ök­rö­ket, amik az or­szág­ban van­nak, Al­bert meg­kapta a te­he­ne­ket, nekem ide­adta be­lőle az em­be­re­ket (ki­véve a ház­mes­tert és Zsó­fit, az öreg dadát. Eze­ket meg­tar­totta ma­gá­nak).

Egyszer azután meghallotta, elárul­ták künn a kony­há­ban a szol­gá­lók, hogy a ki­rály fia meg­halt.

Szegény kis cselédkém, egészen be­le­szo­mo­ro­dott.

–  Hát most már én kivel verekszem?

Pedig nem messze volt már akkor az a rém, aki­vel meg kel­lett ve­re­ked­nie. A dif­te­ri­tisz. A halál leg­ret­te­ne­te­sebb ge­ne­rá­lisa.

Huszonnégy napig viaskodott vele, s ha több húst eszik, ő győzte volna le a dif­te­ri­tiszt.

Ó, milyen huszonnégy nap volt ez! Ha volna szí­vem le­írni. Mikor hal­do­kolva odahítt a kis ágyacs­ká­já­hoz, és azt súgta a fü­lembe:

–  Apa, ha meghalok, viseld gondját az ál­la­ta­im­nak, oda ne add se La­ci­nak, se Al­bert­nek, mert azok össze­tör­nék.

Még egyszer látni akarta.

Az anyja odavitte ágyába a lo­vacs­kát, a bá­rány­kát és a nyu­lat.

Nézte, nézte őket, keze már erőt­len volt arra is, hogy meg­fogja.

Azután még egyszer odaintett, s nagy ti­tok­za­to­san egy fé­nyes kraj­cárkát nyo­mott a mar­komba. (Az or­vos­tól kapta, ami­ért az or­vos­sá­got be­vette.)

–  Nekem adod, Jánoskám?

–  Az állatok kosztjára – felelte el­haló han­gon.

Itt van a szobában újra a ka­rá­csonyfa. Gyújt­sá­tok meg rajta a gyer­tyá­kat – tud­nak-e még ra­gyogni, vi­lá­gí­tani? Hadd jöj­je­nek be a gye­re­kek. Min­den kész! Min­den olyan rajta, mint ta­valy. Hát iga­zán ter­met­tek a dió­fák még dió­kat az idén is?

Nem, nem. Lökjétek félre ez össze­vá­sá­rolt új hol­mit. Ide kell ál­lí­tani a fa alá a lo­vacs­kát, az arany­sárga sö­ré­nyűt, a nyu­lat és bá­rány­kát, aki­ket nekem kell kosz­tol­nom abból a kis réz­kraj­cár­ból.

Itt álltak tavaly, álljanak itt az idén is. Rázd meg ma­ga­dat, bá­rány­kám, hadd hal­lom csen­gőd­nek szí­vet­tépő hang­ját:

Kling-klang! Kling-klang! Hol a mi kis gaz­dánk?

Jegyzet

Jánoska – Mikszáth második fia 1890. áp­ri­lis 20-án halt meg.


Mikszáth Kálmán

Novellák, karcolatok

(2002)

Megjelent a MAGYAR REMEKÍRÓK Új Fo­lyam so­ro­za­tá­ban.

Kiadja a Kortárs Könyvkiadó.

www.kortarskiado.hu


Oldal tetejére