Pethes Mária

Fejezetek a valóságból

1

Egyetlen szótól szétesett a lé­te­zés,
ami­ről azt hit­tük fel­épít­het­jük ma­gunk­ban
a házak fa­lá­ról le­pergő al­ko­nyok va­ko­la­tá­ból,
fű­szá­lak fel­rob­ban­tott iker­tor­nyá­ból,
a lá­bunk­hoz fekvő kert­ből, ami alól
es­tén­ként vakondsötét szi­vá­rog.

Fel­aján­lot­tuk min­den szép per­cün­ket
abban a re­mény­ben, hogy össze­áll
sze­münk­ben a sze­re­lem mát­rixa,
és fáj­da­lom nél­kül össze­forr
a só­ha­junk­tól meg­ha­sadt le­vegő.

Megfogadtuk, hogy testünkkel védel­mez­zük
a va­ló­ság se­bei­ből szál­lin­gózó pil­lan­gó­kat,
és a könny­csa­tor­náink fö­lött ke­ringő,
a föld déli pó­lu­sát ke­reső fecs­ké­ket.

Nem mozdultam mellőled, látni akar­tam,
amint a fotel kar­fá­jára haj­to­ga­tod le­ve­tett
ál­ma­in­kat. Tudni akar­tam, megédesül-e
az éj­szaka íze, ha ki­ej­tem neved.
Föl­is­meri-e sze­med iker­csil­laga
a vég­le­ges­sé­get, ha eléd te­rí­tem
szik­rázó hú­so­mat.

2

Túl a hajnal kőkerítésén se­re­gély­csa­pa­tok
sző­nyeg­bom­bá­zói lyug­gat­ják az érett
gyü­möl­csök ha­rang­já­té­kát.
A Tó úszó­szi­ge­tén egy hattyúpár bomló
te­teme, ful­lasz­tóan édes vé­rük­től
elrozsdálnak a nád­szá­lak kard­lap­jai.

Akár itt is maradhatnánk, mert ez
be­ve­ze­tés a va­ló­ságba, de besúg ben­nün­ket
az Idő­nek az elő­í­té­le­tes világ.
El­va­dult te­kin­te­tünk­től meg­ri­ad­nak
a halak, és sosem ta­nulja meg
leg­szebb sza­vun­kat a vég­te­len.
Vagy ha mégis, hely­te­le­nül szó­ta­golja:
szab
ad
s
ág,
de akkor szá­jára ver a szél.

3

Dalolhatunk a lebomló évszakok
táp­ér­té­ké­ről, be­raj­zol­hat­juk
a büsz­ke­ség pon­tat­lan tér­ké­pére
az össze­tar­to­zás hegy­vo­nu­la­tát.
Oda­áll­ha­tunk a hul­lá­mok elé,
hogy ne vés­hes­sék to­vább
az együtt­ér­zés mész­kő­part­jait.
Ki­fen­het­jük a Nap fény­ka­szá­ját,
hogy meg­könnyít­sük a békés
bú­za­szá­lak ha­lá­lát.
De a saját moz­du­lat­lan­sá­gu­kon
töp­rengő in­gó­kö­vek­ből té­tova
han­gok ha­sad­nak, ami­kor
meg­ér­kez­nek a kő­fa­ragó sze­lek.