Csáky Imre

Tündekrónikák

(Arrkhunia mámoros éjszakái)

…A béke áldását leginkább Siennuria lakói élvez­ték, úgy­mond tel­jes mell­szé­les­ség­gel. A hadi­adók jelen­tős részét eltö­röl­ték, az a néhány tétel, ami maradt, csu­pán jel­ké­pes össze­gűre zsu­go­ro­dott. Nideon Messanok egyik ren­de­lete értel­mé­ben sokan jutot­tak tisz­tes hono­rá­riu­mok­hoz, vala­mint nemesi cím­hez, mint­egy jóvá­té­tel­ként a vér­ál­do­za­tu­kért. A tör­té­net­írók nem vélet­le­nül nevez­ték ezt a kor­sza­kot a „Már­tír­lo­va­gok arany­ko­rá­nak”. Nem volt ritka, hogy egyes klá­nok a rang mellé egész fal­vak, váro­sok felett kap­tak úgy­ne­ve­zett lény­ítész­jogot. Ez azt jelen­tette, hogy mint alvi­lági vég­re­hajtók, halandó tele­pü­lé­se­ken sze­rez­tek jogo­sult­sá­got az ott lakók gyen­ge­sé­gei­nek és kihá­gá­saik­nak meg­tor­lá­sára, meg­kí­sér­té­sére. Egy­sze­rűb­ben szólva, iste­neik spi­ri­tuá­lis tör­vé­nyei­nek őrzőivé és betar­ta­tó­ivá vál­hat­tak ezután.

Treanod uradalmához tartozott Arrkhunia, a Laoni hasa­dé­kon túli ember­ci­vi­li­zá­ciók fel­tö­rekvő tele­pü­lése, az Irekvion király­ság része­ként léte­zett akkor még. Treanod mint helyi elöl­járó, kiváló érzék­kel szer­zett egyre nagyobb gaz­da­sági előnyt és jelen­tős vagyont a város­nak. Az elván­dor­lás las­san­ként már-már aggasz­totta Elront, Irekvion feje­del­mét, hiszen az Arrkhunia kör­nyéki köz­sé­gek kezd­tek komó­tos tem­pó­ban kiürülni. Ám a király­nak hal­vány fogalma sem volt arról, hogyan aka­dá­lyoz­hatná meg a töme­ges mig­rá­ciót. Külön­féle fon­dor­la­tos jog­al­kotó ügyes­ke­dé­sei, adó­ked­vez­mé­nyei nem vál­tot­ták ki a kívánt hatást. Azu­tán, ami­kor drasz­ti­ku­sabb esz­kö­zök­höz nyúlt, népe ellene for­dult. A pol­gár­há­ború rémét végül maga Treanod hes­se­gette el egy meg­ál­la­po­dás­sal, amely gya­kor­la­ti­lag egy dua­lista álla­mot terem­tett. Elron befolyása gyen­gült. Az egyez­ség értel­mé­ben ugyanis a király­nak vala­mennyi ren­del­ke­zé­sét Tera­noddal kel­lett egyez­tet­nie.

A háború után tehát egy addig átla­gos árny­su­hanc, aki tulajdon­kép­pen a rang­létra alján volt azelőtt mint Gara­non Lerin, meg­kapta a bárói titu­lust az árnyak rend­jében tanú­sí­tott helyt­ál­lá­sá­ért. A cím­hez pedig mint­egy elis­me­rés­ként az Arrkhunia lakói feletti lény­ítész abszo­lút hatal­mát nyerte el. A fris­sen kapott bir­tok­le­vél tanú­sága sze­rint további, maxi­mum hat bizal­mast választ­ha­tott tet­szés sze­rint maga mellé, akik­kel kedve sze­rint por­tyáz­ha­tott a neve­zett város­ká­ban.

Útnak is indult titokban a régi vete­rán csa­pat­tal. Csu­pán Silia és Geron hiány­zott a tár­sa­ság­ból. Silia hiá­nyát Lerin egé­szen jól viselte. Min­dig is a poszt­jára vágyott, füg­get­le­nül attól, hogy pajzán álmo­kat szö­vö­ge­tett róla. Ám Silia éppen az a falat volt, ame­lyet soha­sem tűz­he­tett a vil­lá­jára. Meg­le­het, ezért is gon­dolt rá min­dig egy­fajta hara­gos fél­té­keny­ség­gel. Sok­szor egy kanál víz­ben is meg­fojtotta volna. De az iste­nek, úgy tűnik, elvé­gez­ték helyette ezt a pisz­kos mun­kát.

A hasadékon túli világ szinte min­den­ben eltért az ott­honi körül­mé­nyek­től. Min­den áldott nap az a vakító fényes­ség, amely lehe­tet­lenné tette a lét­sík­vál­tást, és átko­zot­tul égette a bőrt. A levegő irri­tá­lóan szá­raz volt Örökéj lég­kör­éhez képest, nehéz volt ehhez akk­li­ma­ti­zá­lódni. Szó, ami szó, majdnem egy hónapba is bele­telt, mire vala­me­lyest hoz­zá­szok­tak. A városi éjsza­kák már job­bak vol­tak. Az Atrin ten­ger felől érkező északi lég­áram­latok eny­hí­tet­ték a szá­mukra szo­kat­lan szá­raz­sá­got. Habár Arrkhunia éghaj­lata nem volt óceá­ni­nak mond­ható, ennek elle­nére az éjszaka leszáll­tá­val gya­kori volt az eső. Fur­csa mód elő­ször tuda­to­sult ben­nük, hogy fajtá­juk­ból adó­dóan csak a jóté­kony sötét­ség lehet a lét­ele­mük ezen a tájon. Bele is vet­tet­ték hát magu­kat kel­lő­képp Arrkhunia éjsza­kai éle­tébe.

A városka pezsgő, társasági esemé­nyek­ben bővel­kedő kikap­cso­ló­dást nyúj­tott. Lát­ni­való akadt bőven. A szé­les utcák és terek nap­sár­gán lobogó olaj­lám­pá­sai­nak fényé­ben egy­mást érték az ivók és mula­tók, ráadá­sul min­den éjjel zsú­folá­sig tömöt­ten. Külö­nös volt. Az ember­nek foly­ton az volt az érzése, mintha ezek itt soha nem is dol­goz­tak volna. Lerin is e talá­nyon meren­gett… egy dara­big. Aztán sok­kal job­ban lefog­lalta az éjjeli pil­lan­gók must­rá­lása, végül meg­ma­radt ennyi­ben. Sosem hitte volna, hogy egy embernő lehet ugyan­olyan szép, mint egy vitál. Vagy pont annyira, akár az a bizo­nyos vitál. Egyi­kük kísér­te­tie­sen emlé­kez­tette Siliára. Maga sem tudta eldön­teni, elvi­gye vagy meg­ölje. Fekete, hul­lá­mos fürt­jei, vékony, állan­dóan mosolyra álló ajkai a meg­szó­la­lá­sig hason­lí­tot­tak álmai asszo­nyá­éra. Sosem lehe­tett tudni, mikor mi adott okot a vidám­sá­gára. Ami sok­szor lehe­tett inkább maró gúny, mint sugárzó jókedv­ének meg­nyi­lat­ko­zása. Halo­vány sápadt arca éles kont­rasz­tot kép­zett hajával, ennek elle­nére fino­man ívelt voná­sai­nak szim­met­ri­ája, egy­fajta föl­dön­túli töké­le­tes­sé­get sugár­zott. Akár­csak Silia, maga volt a maga­biz­tos, vidám nőies­ség meg­tes­te­sü­lése. Lerin néhány átmu­la­tott éjszaka után szí­ve­sen kötött ki nála. Végre csi­nál­hatta vele azt, amit Siliával soha­sem, amíg a töb­biek való­szí­nű­leg ugyan­azt csi­nál­ják a csa­pos lánnyal a szom­széd helyi­ség­ben. Álta­lá­ban, ha ezzel a külö­nös szép­ségű álom­nő­vel volt, a szo­ká­sos­nál is job­ban zavarta a töb­biek nemes­hez egy­ál­ta­lán nem illő, közön­sé­ges agresszi­vi­tása. Ahogy latol­gatta magá­ban, aligha tudta elkép­zelni, hogy a Silia Sile­don hajlandó lenne eltűrni sze­szé­lyes meg­nyil­vá­nu­lá­sait. Néha elő­for­dult, hogy kegyet­len­ke­dett vele, de olyan is volt, hogy olyan gyen­gé­den sze­ret­kez­tek, akár egy fülig sze­rel­mes házas­pár a nász­éjsza­kán. Lerin nem is értette, hogy volt képes elvi­selni a dur­va­sá­gát idő­ként. Ki tudja…? Talán azért, mert őt is izgatta a dolog? De Noreni, az asszirai lány soha nem szólt sem­mit. Eszébe sem jutott panasz­kodni. Sokat beszél­get­tek, Noreni hihe­tet­le­nül intel­li­gens volt. Ember létére olyan alap­össze­füg­gé­sekre érzett rá a világ­ból, amit csak nagyon kevés varázs­hasz­náló képes átlátni a fajtá­jából. Akkor mégis miért tart ott, hogy Lerin csúsz­tatja asz­ta­lára a kár­tyán nyert tarien ezüs­tö­ket? Soha­sem beszélt magá­ról. Ha Lerin mégis kér­dez­gette, udva­ria­san kitért a válasz elől. Ennek elle­nére tagad­ha­tat­la­nul ala­kult közöt­tük valami, amit nehéz pon­to­san sza­vak­kal meg­ha­tá­rozni. Siliához fűződő emlé­kei, érzé­sei merő­ben meg­vál­toz­tak. Tekintve, hogy a lány ennyire hason­lí­tott rá, Lerin úgy érezte, magát Siliát kapta meg egy másik test­ben. Noreni ügyes volt, és olyan fino­man kihá­mozta Lerin­ből az emlé­keit, hogy gya­kor­la­ti­lag egy nagy­vo­na­lak­ban leír­ható jel­lem­rajzot készít­he­tett volna belőle. Magára öltötte a sokat emle­ge­tett nő „jel­me­zét", és a saját álmaiba kalau­zolta el ven­dé­gét. Bevett szo­kás volt ez nála. Jó szí­nész volt, és kivá­lóan értett az embe­rek lel­ké­hez. Ez is azt a célt szol­gálta, hogy ven­dé­gei a lehető leg­job­bat kap­ják, és min­dig vissza­jár­janak hozzá. Ám ezút­tal más for­du­la­tot vett az ügy. Az egész egy meg­tor­lásba, egy tuda­to­san gene­rált sokk­te­rá­pi­ába tor­kol­lott a nő részé­ről. Lerin szem­be­ke­rült önmaga osto­ba­sá­gá­val, mert már azt hitte, hogy Siliát látja abban a test­ben. A dolog hihe­tet­len szé­gyent kel­tett a fér­fiben. Egyik alka­lom­mal aztán Noreni vissza­uta­sí­totta a pénzt, és tel­jesen más árat kért fizet­ség­ként. Lerin azon­ban meg­ta­gadta a lány kéré­sét, majd sietve távo­zott.

Ami azt illeti, lassanként teljesen meg­feled­kez­tek a valódi kül­de­té­sük­ről. Per­sze öltek is, ha kel­lett, no meg akkor is, ha semmi szük­ség nem volt rá. De már koránt­sem azért, mert bár­kit is könnyű­nek talál­tak. Vall­juk meg! Immá­ron élve­zet­ből cse­le­ked­tek. Kártya­partik asz­tal­tár­sa­sá­gait csal­ták tőrbe és gya­nút­lan keres­ke­dő­ket gyil­kol­tak a fék­te­len éjsza­kák lezá­rá­sa­ként. Az öldök­lé­sek­nek híre ment. Végül várat­la­nul fehér köpe­nyes, szik­ra­fegy­ve­rek­kel fel­sze­relt kato­nák ütöt­tek rajtuk az egyik ivó­ban. Lát­ha­tó­lag őket sem érde­kelte, hogy a tusa­ko­dás­ban hány béké­sen hör­pölő ven­dé­get pirí­ta­nak ropo­gósra. Az eleresz­tett csepp­folyós lán­gok nehéz­kessé tet­ték a sík­vál­tást, és irgal­mat­lan sebe­sü­lé­se­ket vol­tak képe­sek okozni. Lerin­nek embe­rei­vel együtt nem volt más válasz­tása, mint hall­gatni a fehér köpe­nye­sek fel­szó­lí­tá­sára.

– Ti most szépen velünk jöttök, és ren­de­zi­tek a szám­lát a kony­ha­főnök­nél! Értve vagyok?!