Fürth Éva

Vakvilág

El innen. El innen, csak ez a fon­tos. Vége. Vége min­den­nek, vége a világ­nak.

Megtévesztem őket. Vettem vonatjegyet, de nem arra megyek. Meg­mond­tam elég­szer nekik, hogy soha rám nem talál­nak, ha elme­gyek.

Reményeink voltak. Megvettük a föl­det, körül­néz­tünk, ter­vet készí­tet­tünk. Semmi tapasz­ta­lat­tal neki­lát­tunk gaz­dál­kodni. Éjjel-nap­pal dol­goz­tunk, ha mást nem, leg­alább tör­tük a fejün­ket. Nem mond­tam nekik, de én min­ta­gaz­da­sá­got akar­tam. A világ a cso­dá­jára jár, ezt kép­zel­tem, hit­tem, hogy így lesz. Álmod­tam is róla, sok­szor álmod­tam. Kuko­rica, nap­ra­forgó, búza, káposzta, dinnye, gyü­möl­csös és álla­tok. Tud­tam, hogy ez hosszú idő, nem türel­met­len­ked­tem. Nőt­tek a fiúk, volt gond velük is, de min­dig meg­ol­dot­tuk. Joli­val lehe­tett beszélni. Talán túl­zot­tan hitt ben­nem, ezért megyek most, magam se tudom merre, csak rám ne talál­janak.

Józsi akrobata akart lenni, na, ezt nem hagy­hat­tam. Mér­nök leszel, punk­tum. Mező­gaz­dász, a bir­to­kon gya­ko­rolsz majd itt­hon. Ellen­állt, beirat­ko­zott, majd abba­hagyta a mér­nöki tanul­má­nyo­kat, nem ment neki. Azt hit­tem velem dacol.

Jók voltak a téli esték, meleg volt a ház, gesz­te­nyét és tököt sütöt­tünk, beszél­get­tünk. Min­den­ről, csak a min­ta­bir­to­kot nem emlí­tet­tem. Évente vet­tünk vala­mit, trak­tort, mala­co­kat, még egy darab föl­det, nem­rég kom­bájnt. A fiúk is dol­goz­nak már. Szó nél­kül, szor­gal­ma­san. Vita is csak az akro­ba­ta­is­ko­lá­ról volt. Pali is védte a báty­ját, erős­köd­tek.

Tegnap konyakot ittam, a kocs­má­ban jó beszél­ge­té­sek van­nak, hall­ga­tom. Senki se tudja, ki vagyok, senki se tudja, mit tett az idei irdat­lan eső­zés az álmaim­mal, hogy ott­hon már nem bírok a sze­mükbe nézni. Hiába tud­ják, hogy ez a vége­ér­he­tet­len zuhogó eső vitt min­dent, nem az én aka­rat­gyen­ge­sé­gem, mégse bírom az esté­ket ott­hon. Min­den engem vádol.

Tizenkét napja iszom más-más kocs­má­ban, éle­tem­ben eddig soha nem ittam, de valami kell, hogy erőt adjon, és fogy a pén­zem is. Járom az ide­gen város utcáit, nem aka­rok sem­mit, nem aka­rok gon­dol­kozni, nem aka­rok enni, nem is kívá­nok. Zúg a fejem, szé­dü­lök, tükörbe nem merek nézni. Min­ta­bir­tok, min­ta­bir­tok, ez kat­tog állan­dóan ben­nem.

Tegnap délután a sínek mellett a vonat­ke­re­ke­ket figyel­tem, csat­tog­tak, elég volt, elég volt, elég volt.

Várnak otthon, biztos vagyok benne.