Hemera Annette

Álom és valóság

Az öregember és a fiatal nő egy­más mel­lett éltek a bel­vá­ros­ban. Közös éle­tü­ket egyet­len, a nagy lakás­fel­osz­tá­sok ide­jén seb­té­ben fel­hú­zott, vékony fal szelte ketté. De, mert a kom­mu­nis­ták által emelt falak leg­alább olyan áttet­szőek és inga­tagok vol­tak, mint kreált ideo­ló­gi­áik – az öreg­em­ber és szom­szédja min­dent tud­tak egy­más­ról.

Amikor a nő reggelente lustán nyúj­tóz­tatta álmos tag­jait, az öreg­em­ber, mint az álmat­lan­ság­ban évti­ze­dek óta szen­vedő öre­gek álta­lá­ban, már régen korai für­dő­vi­zét zubog­tatta. Néha krá­ko­gott, s a nő még a szap­pa­no­zás susogó, mono­ton hang­jait is tisz­tán hall­hatta a vékony falon át. Nem olyan han­go­kat, ami­ket a fia­tal nők a fér­fiak kör­nyé­ké­ről hal­lani sze­ret­nek.

Reggel nyolc volt, vasárnap. A lehú­zott redőny csík­jai rózsa­színre fes­tet­ték a mennye­ze­tet, a rozetta csa­va­ros inda­min­táin két árnyék­csík nyúlt egy­más felé: a háló­szoba nap­órája pon­to­san mutatta az időt aznap is, és a fia­tal nő lus­tán for­dult át a másik olda­lára. Pár­ná­ját két karja alá gyűrte, arcát bele­fúrta a damaszt redő­ibe, és megint álomba szen­de­rült.

Nem tudta, hol jár, és abban sem volt biz­tos, tudni akarja-e, mit talál majd, ami­kor meg­ér­ke­zik. Néha szí­ve­sen leült volna az út szé­lén, meg­pi­henni lett volna kedve, kiél­vezni, meg­is­merni, magá­évá tenni, amit addig kapott, sze­mé­vel befogni a hori­zon­tot, nem új helye­ket, táv­la­to­kat meg­hó­dí­tani, nem új utakra lépni megint. De min­dig hajtotta valami előre, alig kapasz­ko­dott fel a tetőre, szeme máris új csú­cso­kat kuta­tott, kise­be­se­dett, vér­hó­lya­gos tenye­rét seb­té­ben kötötte be, a lábait borító duz­za­na­tok és vér­alá­futások már régen hide­gen hagy­ták, csak ment, mene­telt. Addig sem kel­lett gon­dol­kod­nia. Mély medrű folyó­kon kelt át, vég­te­len ten­ge­rek hara­gos hab­jai­val bir­kó­zott. Néha még sietve hát­ra­né­zett, leste, marad­tak-e kísé­rői, de aztán rájött, azok megint szét­szé­led­tek, nem tart vele senki, ezt az utat is egye­dül kell végig­jár­nia.

Ha néha megállt, mert megállítot­ták, hogy pihen­jen meg végre, szá­mol­jon be az addig tör­tén­tek­ről, maga is meg­le­pő­dött, mennyi helyen járt már, miket látott, mi min­den­ben volt része. Saját élmény­be­szá­mo­lóit hall­gatva gyak­ran olyan érzése támadt, mint ami­kor az ember távoli, isme­ret­len tájak­ról vissza­térő, rég nem várt ide­gent fag­gatna, ide­gent, aki­nek fur­csa arca, gesz­tu­sai, szo­kat­lan hang­hor­do­zása és más­mi­lyen, távolba révedő tekin­tete elfeled­teti a min­den­napok unal­mát, és a fáradt, eltu­nyult tagokba, ha néhány percre is, de az indu­lás mocorgó vágyát lopja vissza.

Álmából az ajtócsengő éles hangja verte fel. Mez­te­len vál­lára a bódu­lat nehéz kön­töse borult, úgy ment végig a hosszú elő­szo­bán. Tudta, ideát van már, de pőre talpa őrizte sima folyó­me­der emlé­két, lába mintha még min­dig nehéz vizek­ben gázolna.

A bejárati ajtó foncsoros üvegén túl egy magas alak árnyéka sötét­lett. A nő keze a kilin­csért nyúlt. Aztán meg­gon­dolta magát, meg­for­dult és vissza­in­dult a háló­szo­bába. Muszáj meg­tudni, mi van a folyó túlsó olda­lán! A kön­tös lecsú­szott vál­lá­ról, és ő úgy hajó­zott vissza a fél­be­ha­gyott álomba, mintha ágya finom habo­kon rin­ga­tózó könnyű tutaj volna.

A lépcsőházban álló alak néhány per­cig még tanács­ta­la­nul topor­gott, aztán ellé­pett az ajtó­tól. A társ­bér­lője, a nyolc­va­nas öregúr volt. Figyel­mez­tetni jött, szólni a szom­széd­nak, hogy a laká­sá­ból kiömlő víz már a liften túl tart, és mind­járt átbu­kik a lép­cső­sor leg­felső fokán. – „Hívni kell a tűz­ol­tó­kat, és fel­törni az ajtót – gon­dolta aztán. – Fur­csa, fur­csa nő.”