Kósa Sándor

Mexikói anzix

(2002. február–március)
15.

(Mexikóváros, Coyoacán) A némán suhanó lift meg­áll az eme­le­ten, hal­lom a folyósóról beszű­rődő jel­leg­ze­tes csengő han­got a fel­hang­ok­kal együtt, de lép­te­ket nem, mert azo­kat elnyeli a vas­tag sző­nyeg, és inkább sejtem, mint­sem tudom, hogy korán van még, ennek elle­nére fél­re­hajtom a szürke taka­rót, itt fenn a hegyek­ben ez jár a hűvös éjsza­kák miatt, míg lent a ten­ger­szin­ten, csak egy fehér lepedő, és kike­lek az ágy­ból. Mire elké­szü­lök, kivi­lá­go­so­dik.

Ma először választok új útvonalat, a Paseón nem for­du­lok balra, hogy ismét, ki tudja hányad­szor megint átvág­jak az egyéb­ként nagyon han­gu­la­tos Zona Rosán, a bohém­negye­den, amely tele van kocs­mák­kal, kiál­lí­tó­ter­mek­kel, mozik­kal, és amit már túl­sá­go­san is jól isme­rek, hanem egye­ne­sen megyek tovább a calle Sevil­lán, ezen a Zonát nyu­gat­ról lezáró utcán, egé­szen a Chapul­tepec sugár­útig, ahol hir­te­len eltű­nök a föld­alatt, a Sevillla met­ró­ál­lo­má­son.

Mai látogatásom három embernek szól, két fes­tő­nek és egy for­ra­dal­már­nak, nevez­zük így az egy­sze­rű­ség ked­vé­ért ez utób­bit, akik­nek élete a har­min­cas évek végén több szá­lon is össze­fonó­dott, Frida Kahlo­nak, Diego Rive­rának és Lev Davi­do­vi­csnak Troc­kijnak. Kicsit meg­ké­sett láto­ga­tás ez, Á la recherche du temps perdu, az elve­szett idő kere­sése.

Éppen kihúz egy szerelvény az állo­más­ról, üres a peron, kivé­te­les pil­la­nat, egye­dül vagyok. Elgon­dol­kozva meg­in­du­lok előre, egy fegy­ve­res katona állít meg a peron végén, itt gyen­gébb a vilá­gí­tás, úgy tűnik, mintha a fal­ból lépett volna elő. Modora és beszéd­módja keve­réke az udva­rias­ság­nak és a tár­gyi­la­gos­ság­nak, köz­len­dője hossza­dal­mas, de nem tola­kodó, nem mehe­tek tovább, mert az első kocsi kizá­ró­lag a kis­ma­mák­nak van fenn­tartva, egy pil­la­natra elbi­zony­ta­la­no­dom, mit kell most ten­nem, meg­kö­szönni az infor­má­ciót?, mert való­ban a leg­ke­vésbé egy kis­ma­mára hason­lí­tok most, de már hal­lom, hogy jön­nek az uta­sok, las­san meg­te­lik a peron és a katona eltű­nik ismét, akár egy árny a fal­ban.

A harmadik megállóig kell mennem, a Balde­rasig, ott átszállni a délre, Coyoacánba vezető 3-as vonalra.

A fordulópont Trockij életében való­szí­nű­leg az 1902-es és az 1903-as év lehe­tett, ekkor ismer­ke­dett meg Lon­don­ban Lenin­nel, és egy év múlva itt tar­tot­ták meg az Orosz­or­szági Szoc­dem. Párt kong­resszu­sát, miu­tán az ere­de­ti­leg kisze­melt hely­szín­ről, Brüsszel­ből elza­var­ták őket a belga ható­sá­gok az Ohrana (a cári tit­kos­rend­őr­ség) nyo­má­sára.

A Leninnel való találkozás végül is jól sike­rült, leszá­mítva a kez­de­tet, ugyanis szo­kat­la­nul korai idő­pont­ban csen­gette fel őket, Nagyezsda Konsztantyi­novnának teá­val kel­lett kínálni a ven­dé­get, míg a férje fel nem kelt. A férj hamar meg­ta­lálta a közös han­got vele, annál meg­le­pőbb volt, hogy a kong­resszu­son Troc­kij Lenin elkép­ze­lé­sei ellen sza­va­zott. Nem kisebb dolog­ról volt itt szó, mint a párt szer­ve­zeti sza­bály­za­tá­nak kidol­go­zá­sá­ról, a revo­lú­ció vagy evo­lú­ció kér­dé­séi­ről, az élcsa­pat és a mun­kás­osz­tály viszo­nyá­nak miként­jéről, végül, de nem utolsó sor­ban, itt szü­le­tett meg a később nagy kar­ri­ert befutó bol­se­vik illetve men­se­vik elne­ve­zés (ennek körül­mé­nyeit lsd. R.Service Lenin­ről szóló élet­rajzi köny­vé­nek 192. olda­lán), hála V.I. Lenin (ejtsd: hato­dik Lenin), ravasz­sá­gá­nak és a pollitikai szim­bó­lu­mok iránti érzé­ké­nek.

Coyohuacán nahuatl szó, azt jelenti, a hely ahol a far­ka­sok lak­nak, tanyáz­nak.

Trockij tehát rövid időre mensevik, kisebb­ségi lesz, aztán frak­ción kívüli, és elkez­dő­dik a Lenin­nel való foly­to­nos egyet nem értés, amíg fel nem száll a for­ra­da­lom hin­ta­jára 1917 késő nya­rán. A hin­tót és benne a for­ra­da­lom három leg­fon­to­sabb sze­rep­lő­jét a követ­ke­ző­kép­pen kép­ze­lem el, míg a Balde­ras állo­más föld­alatti folyósóin léptkedek, (mind­hár­mu­kat, mint az ógö­rö­gö­ket, egy név­vel illet­jük, a Lenin elne­ve­zés ere­dete a leg­bi­zony­ta­la­nabb, talán a Léna folyó volt a név­adó, Troc­kij bör­tön­őré­től köl­csö­nözte a nevét, annak bele­egye­zése nél­kül, Sztá­lin pedig egy­sze­rűen csak az acél­em­ber, itt nincs mese), a pará­dés­ko­csis fel­tét­le­nül Troc­kij, Lenin a menet­irány­nak hát­tal ül, és a gyér vilá­gí­tás­ban az elmé­le­tet pró­bálja a gya­kor­lat­tal egy­be­gyúrni, kezé­ben a meg­hosszab­bí­tott gyep­lő­vel, Sztá­lin, a menet­iránnyal szem­ben, a sötét sarok­ban ül moz­du­lat­la­nul, de tekin­te­tét nem kerüli el a gyeplő leg­ki­sebb rán­du­lása sem.

Már a 3-as vonalon vagyok, a Ninos Heroes alatt robo­gunk, az Hos­pital General­nál jobbra for­du­lunk, csi­ko­rog­nak a kere­kek, máris az utolsó azték ural­ko­dó­ról (Cuauhtémoc) elne­ve­zett sugárút alatt szá­gul­dunk nagy zajjal a Divison del Norte állo­má­sig, emlék­szem, itt a fel­szí­nen a Pancho Vil­lá­ról elne­ve­zett téren három szé­les súgárút talál­ko­zik, a mi sze­rel­vé­nyünk innen az avenida Uni­ver­sidad alatt robog tovább, ahogy a metro tér­kép mutatja, Coyoacán nyu­gati részéig. A far­kas pikto­grammos meg­ál­ló­nál leszál­lok és a fel­színre török.

Trockij közben elveszíti az utód­lá­sért folyó har­cot, '27-ben Alma Atába szám­űzi az acél­em­ber, majd ki az ország­ból. Isz­tam­bul­ban, egy szi­ge­ten, Prin­kipón talál mene­dékre, itt foly­tatja Éle­tem című memo­ár­ját, amely magya­rul majd csak '89-ben jele­nik meg.

Az Universidad sugárút forgalma, a korai idő­pont elle­nére is elké­pesztő, alig tudok átkelni a másik oldalra, itt egy tábla fogad, rajta a Frida Kahlo múzeum fel­irat­tal és egy irányt jelölő nyíl­lal. Egy hatal­mas park, a Viveros állja uta­mat, a kes­keny ösvé­nyen elin­du­lok, körü­löt­tem isme­ret­len tró­pusi fák és virá­gok, elveszve bolyon­gok közöt­tük, egy nagyobb tisz­tásra érek, a köze­pén ott a szö­kő­kút az egy­más­sal ját­szó, vagy har­coló(?) far­ka­sok élet­nagy­ságú szob­rá­val, elsé­tá­lok mel­lette, és foly­ta­tom az utat egy hatal­mas fák­kal sze­gé­lye­zett vörös­sala­kos sétá­nyon, úgy érzem magam, mintha egy anda­lúz kolos­tor keren­gő­jében len­nék. Egy nap­sü­tötte térre vezet, kör­ben magas sövény áll, mata­dor tanon­cok gya­ko­rol­nak, egy­ke­rekű bicik­lire fel­sze­relt szar­vak előtt kell köpeny­mun­ká­jukat és a muleta hasz­ná­la­tát töké­le­te­sí­te­niük. Úgy kelek át a téren, hogy ne zavar­jam őket. Csak remény­ked­he­tek abban, hogy tar­tom még a helyes irányt.

A ház Prinkipón leég, Trockij Párizsba távo­zik, '32-ben Kop­pen­há­gá­ban elő­adást tart vala­me­lyik egye­te­men, egy fia­tal­em­ber az elő­adás alatt elő­re­lo­pa­ko­dik, elő­ve­szi a fény­ké­pező masi­ná­ját és elké­szíti alul­né­zet­ből élete első fotó­so­ro­za­tát. Troc­kij olyan vehe­men­ciá­val agi­tál eze­ken a képe­ken, mintha csa­tába, vagy horribile dictu! egye­ne­sen egy for­ra­da­lomba akarná kül­deni békés hall­ga­tó­sá­gát.

Párizsban a talaj kezd égni alatta, Nor­vé­gi­ába köl­tö­zik, de, micsoda bal­sze­ren­cse, Nor­vé­gia szom­szé­dos a Szov­jet­unió­val. Bezá­rul előtte Európa, '36-ban egy hajó elin­dul vele Mexi­kóba.

Egyszercsak véget ér a park és egy vil­la­ne­gyed­ben talá­lom magam. A har­min­cas évek­ben ez még önálló falucska volt, a han­gu­lata még ma is ilyen. Van nálam egy kis ismer­tető könyv apró tér­kép­pel, beazo­no­sí­tom az egyik utcát. Van még időm, meg­lá­to­ga­tom Cortéz coyoacáni rezi­den­ciá­ját, hir­te­len vissza­hát­rá­lok az idő­ben ötszáz évet.

A szemközti kis boltban veszek egy rúd kek­szet és ha jól emlék­szem, narancs­le­vet, ezzel fel­sze­rel­kezve érke­zem a Kék ház elé.

'37 januárjában köt ki a hajó Tam­picóban, ebben a Veracrúz­tól északra levő kikö­tő­vá­ros­ban. Lázaro Cár­denas­nak hív­ják Mexikó elnö­két, Diego Rivera, a híres festő, Frida férje, jóban van vele, ő jár köz­ben Troc­kij érde­ké­ben, hogy mene­dék­jogot nyújtsa­nak ennek a nyug­ha­tat­lan, még min­dig szuper­aktív, de iga­zá­ból tehe­tet­len szám­űzött­nek. Az ország­ban a por­firá­tus elleni for­ra­da­lom vége óta (1917) egy bal­ol­dali párt, a fülülnknek kicsit fur­csa hang­zású, nevé­ben némi önel­lent­mon­dást hor­dozó Intéz­mé­nye­sí­tett Forradálmi Párt ural­ko­dik, a többi párt csak asszisz­tál. Frida várja őket a kikö­tő­ben, Diego más­hol van elfog­lalva. Az elnök, bátor ember, külön­vo­na­tot küld Tam­picóba értük. Natalja Sze­dovát, Troc­kij máso­dik fele­sé­gét elbű­völi a táj, Coyoacán, a Kék ház.

A kert tele van növényekkel, pre­co­lum­biánus szob­rok­kal, olyan az egész, mintha egy másik pla­né­tára kerül­tünk volna, írja majd később vissza­em­lé­ke­zé­sei­ben az érke­zés­ről.

Még nincs tíz óra, rövid sétát teszek a kör­nyé­ken. Ere­de­ti­leg úgy ter­vez­tem, hogy ebédre vissza­me­gyek a centro histo­ricóba, de már látom, ebből nem lesz semmi.

A házra Frida egyénisége nyomja rá a bélye­gét, olyan mintha Diego itt se lett volna. Min­den sarok­ból, zug­ból árad valami ele­men­tá­ris ott­ho­nos­ság és ugyan­ak­kor min­den nagyon egyéni és ext­ra­va­gáns, külö­nö­sen a háló­szoba és a konyha.

Az első szobákban a falakon ott van­nak a képek, sokáig nézem őket. Szép las­san csil­lag­óra lesz. Mint­egy tur­mix­ban, a dol­gok össze­érnek, mind­egy, hogy ez a nő milyen volt, a bal­esete utáni idő mind ráadás, - a kagyló és a homok­szem esete - az a fon­tos, hogy meg­csi­nálta eze­ket, és hogy látom őket, ott­hon ez a dolog nem műkö­dött így.

Egyedül vagyok a házban, ez még egy külön aján­dék.

Natalja és Lev Davidovics berendez­ked­nek a Kék ház­ban, egy fedél alatt a két házas­pár, láto­ga­tók jön­nek, ők pedig ismer­ked­nek az ország­gal, kirán­dul­nak, ha nem lenne kép­te­len­ség, vagy anak­ro­niz­mus, azt mon­da­nám, hogy a szám­űzött pléhboy mód­jára élvezi az éle­tet, Veracrúzba jár deep sea fishing-ezni, meg vadászni a fenn­sík­okra, eze­ket a bol­se­vi­ko­kat édes­ap­juk az asz­tal körül ker­gette, ha nem men­tek rend­sze­re­sen vadászni meg halászni.

A legillusztrisabb vendég, egyben újdon­sült troc­kista (hogy ez a kifejezés se marad­jon ki), André Bre­ton, a szür­rea­liz­mus 'pápája'. Ter­ve­ket sző­nek a jövőre nézve, ami­ből per­sze nem lesz semmi. Majd egy idő után apró bal­eset tör­té­nik, Lev Davi­do­vics a leg­szebb férfi­kor­ban van, 58 éves (vésze­sen egy­idős e sorok író­jával, a szá­mok koin­ci­den­ciá­jával még fog­lal­ko­zom majd), és nem tud ellen­állni a kísér­tés­nek, Frida csak har­minc.

Feszültségoldónak pár szót a fes­tőnő csa­lád­járól. Az apja Wilhelm (Vil­mos, Guillermo) Kahlo Bazel­ben szü­le­tett, egy Arad­ról elszár­ma­zott magyar és/vagy zsidó szár­ma­zású házas­pár gyemekeként, Mexi­kóba ment, fotós lett, (úgy, mint az a fia­tal­em­ber aki ott Kop­pen­há­gá­ban meg­csi­nálta élete első, majdan meg­jelenő, kép­so­ro­za­tát), mun­ka­kap­cso­latba került egy helyi, már befutott, nálá­nál jóval idő­sebb fény­ké­pésszel, aki támo­gatta őt ebben az isme­ret­len ország­ban, mi több, lányát is hoz­zá­adta, aki, hogy a dolog kap­jon még egy kis egzo­ti­ku­mot, mesz­tic volt (ettől füg­get­le­nül a házas­ság nem sike­rült jól, a papa job­ban akarta, mint a lánya), aki Fridán kivül még három lánnyal aján­dé­kozta meg. És ő volt, aki a lánya kezébe adta az ecse­tet azu­tán a halá­los­nak szá­mító, de még­sem, bal­eset után.

A Trockij-Frida kapcsolat sokáig titok­ban marad, míg egy alka­lom­mal Natalja, hogyan, hogyan nem rájön a titokra, a fáma arról szól, hogy elka­pott egy nem neki szánt leve­let, és a kozá­kokra jel­lemző hatá­ro­zott­ság­gal válasz­tás elé állítja Lev Davi­do­vi­csot, vagy ő, vagy én. Csak a vég­ered­mény­ből tudunk követ­kez­tetni a válasz­tás miként­jére. '39 nya­rán Natalja és Lev elköl­töz­nek a Churu­busco folyó köze­lé­ben épült nagy, de kevésbé egzo­ti­kus házba, a Kék ház­tól pár sarok­kal arrébb.

Lassan búcsúzom a Kék háztól. Nem messze a kert­ben fel­ál­lí­tott mini pira­mis­tól, a ház egy szög­le­té­ben ész­re­ve­szek egy fel­ira­tot a falon, amely Frida szü­le­tési és halá­lo­zási évét tün­teti fel nagy fehér betűk­kel. (1907-ben szü­le­tett, és 1954-ben halt meg, halá­lá­nak éve az én szü­le­tési évem­mel azo­nos, és pont annyi esz­ten­dőt élt meg, mint amennyi én vol­tam a láto­ga­tás ideje alatt).

Pár perc séta a Trockij ház. Az avenida Vienna felőli kapu el van falazva, meg kell kerül­nöm a házat. Megint egye­dül vagyok, a hölgy a pénz­tár­nál ked­ve­sen fogad, nem engedi, hogy kifizes­sem a jegy tel­jes árát, igaz, jegyet sem ad, meg­ér­tően rámnéz, tekin­te­té­ből kiol­va­som, meg van győ­ződve róla, hogy sze­mé­lyem­ben egy valódi Troc­kij fan-t van alkalma meg­is­merni, pár szó­val még eliga­zít.

Az első teremben vannak a relik­viák egy nagy, felül üve­ge­zett asz­tal lapja alatt, a falon kör­ben Troc­kij Mexi­kó­ban készült fény­ké­pei, kirán­du­lá­sok képei, Bre­ton, Rivera és Lev a kert­ben tár­sal­gás köz­ben, Lev ekkora hal­lal a veracruzi mólón, munka köz­ben az író­asz­tal mögött, Natal­jával a kert­ben, Teoti­huacánban, a pira­mi­sok­nál, megint egy kirán­du­lá­son, és ennél a kép­nél meg­ál­lok, mert ez azon­nal meg­fog. Az elő­tér­ben egy kis füves dom­bon ül Troc­kij, mint egy padon, lábán cipő, könnyű nyári ruhá­ban, már ott­hon van a tró­pu­so­kon, arcán pedig valami soha­sem látott bocsá­nat­kérő mosollyal hall­gatja Bre­tont, aki mel­lette ül sötét öltöny­ben és mezít­láb, hátul messzebb fönt, de még a fák előtt, úgy, hogy csak feje lát­szik, a messze­sé­get kém­leli Frida, mögötte a terep még emel­ke­dik egy kicsit, isme­ret­len sze­mé­lyek áll­nak a fák között, ahhoz messze van, hogy hallja, miről beszél a két férfi, de jelen­léte nagyon is érzé­kel­hető.

Egy oldalvitrinben Natalja és Lev Davi­do­vics sze­mé­lyes tár­gyai, kesz­tyűk, kala­pok hasz­ná­lati tár­gyak.

Kilépek a kertbe. Kaktuszok, aga­vék, yukkák, virá­gok meg­ha­tá­ro­zott rend sze­rint, a föld ned­ves, valaki locsolt nem­rég, mert a szá­raz évszak köze­pén vagyunk. A nyúl és a tyúk ket­re­cek már nin­cse­nek meg, (Troc­kij védeken szü­le­tett, nem messze Odesszá­tól, egy Janovka nevű kis falu­ban), oldalt a fal mel­lett egy faba­rakk áll, az egy­kori őrség háló- és nap­pali tar­tóz­ko­dási helye. A barakk most mozi funk­ciót tölt be, már hal­lom is a vég­te­le­ní­tett film kertbe kiszű­rődő hang­ját. Éhes vagyok, és úgy dön­tök, hogy beülök a vetí­tőbe, las­san meg­esze­ge­tem a rúd kek­szet, és leöb­lí­tem ezzel a, való­szí­nű­leg, narancs­lé­vel.

Natalja és Lev Davidovics nagy szen­ve­déllyel estek neki a ház­nak és a kert­nek, a maguk képére ala­kí­tot­ták amennyire csak tud­ták.

A vásznon most a francia nyelvű vál­to­zat pörög, a for­ra­da­lom képei, a sze­rep­lők, a híres kép­so­rok a Kreml udva­rán, a Broncs Bruje­viccsel sétál­gató Lenin­nel köz­vet­le­nül a '18-as merény­let után, pre­zen­tá­ció a világ köz­vé­le­mény­ének, él a vezér, Troc­kij beszél a kato­nák­nak, a kato­nák beszél­nek Troc­kijnak és így tovább. Később, szá­momra isme­ret­len fran­cia tör­té­né­szek kom­men­tár­jai, elem­zé­sei a mából vissza­te­kintve, nagy­részt apo­lo­ge­ti­kus stíl­ben tár­gyal­ják Troc­kij tevé­keny­sé­gét, idé­zik Lenint, aki azt mondta róla, hogy a for­ra­da­lom­ban ő volt a leg­jobb bol­se­vik, aztán az a téma kerül az asz­talra, milyen alter­na­tí­vát nyúj­tott volna vajon Lev Davi­do­vics, ha ő kerül ki győz­te­sen a diadok­hoszok har­cá­ból, és így tovább, már kopik az emlé­ke­zet.

Van valami elképesztő kontraszt a kinti, tró­pusi nap által tűz alá vett kert színorgája és a fekete-fehér képe­ken a hóme­ző­kön har­coló pol­gár­há­bo­rús ellen­felek lát­vá­nya között. Több mint egy órája ülök a kényel­met­len szé­ken, a keksz is elfogyott, lás­suk hát a ker­tet és a házat.

'40 február 27-én Trockij végren­de­le­tet ír. Gyer­me­kei, az első fele­sé­gé­től szár­mazó két lány halott, (az egyik öngyil­kos, a másik tbc áldo­zata lett), ahogy a máso­dik házas­sá­gá­ból szár­mazó két fia is (a nagyob­bik, aki aktí­van poli­ti­zált apja érde­ké­ben, műtét köz­ben halt meg rejté­lye­sen, akár­csak Frunze annak ide­jén, a kiseb­bik, aki mér­nök volt és egy­ál­ta­lán nem poli­ti­zált, a Szovjetúnióban maradt, ott érte utol a vég­zet, illetve az értel­met­len bosszú).

Úgy rendelkezik, hogy mindent Natal­jára hagy. A szö­veg inkább Cur­ri­cu­lum vitae, sem­mint vég­ren­de­let, aztán a vége felé egy­szer­csak meg­csú­szik a tolla: " Natasa most az udvar felől az ablak­hoz jött, és szé­le­sebbre tárta, hogy a levegő sza­ba­dab­ban jus­son szo­bámba. Látom a fű élénk­zöld sáv­ját, a tiszta kék eget és a nap­su­ga­ras fényt min­de­nütt. Az élet gyö­nyörű."

Így kellett volna kezdeni, és meg­ma­radni ennél, gon­do­lom, és nem hul­lák heka­tom­báit hagyni maga mögött.

Milyen sivár és barátságtalan a für­dő­szoba, nagy és üres fal­felü­le­tei­vel, a mosdó kopott, a kád ormót­lan, és az ala­csonyra épí­tett angol WC min­den bizonnyal kényel­met­len lehet. Mért pont erre emlék­szem ilyen jól? Aztán belé­pek a dol­go­zó­szo­bába.

'40 május 24-éről 25-ére virradó éjszaka az őrség a most vetítő terem­nek hasz­nált, faba­rakk­ban alszik, Natasa és Lev a háló­szo­bá­juk­ban. Az avenida Vienna felőli kaput fel­té­pik a fegy­ve­res fér­fiak, az udva­ron fog­lal­nak lőál­lást, és a háló­szo­bába eresz­te­nek több tár golyót, a vizs­gá­lat het­ven vala­há­nyat szá­mol össze a falak­ban és az ajtó­ke­ret­ben. Natalja lerántja a fér­jét az ágy alá, a golyók fölöt­tük süví­te­nek el, semmi bajuk nem lesz, a táma­dók úgy vonul­nak vissza, hogy biz­to­sak maguk­ban, jó mun­kát végez­tek. Veze­tő­jük az a David Alfaro Siqueiros, aki a mura­lista triász egyik jeles alakja Rivera és Orozco mel­lett. (Az utóbbi hihe­tet­len ener­giát sugárzó fres­kóit majd Guadala­jarában fogom magamba szívni). A siker­te­len merény­let után Siqueiros Chi­lébe mene­kül öt évre. A siker­te­len­ség­ben nagy sze­re­pet ját­szott a tömény­te­len mennyi­ségű, a merény­lők szer­ve­ze­té­ben még le nem bomló alko­hol. Siqueiros a mexi­kói Kom­mu­nista Párt Sztá­lint pre­feráló cso­port­jához tar­to­zik, kis rábeszelésre, de nem aka­rata elle­nére megy bele ebbe a radi­ká­lis fel­lé­pésbe.

A merénylet után Trockij megerősí­tett és átvizs­gált őrsé­get kap (az egyik ame­ri­kai szár­ma­zású őr áru­ló­nak bizo­nyult) az avenida Vienna (csep­pet sem súgárút ez, hanem kis utcácska, tanusít­hatom), az egyik bejára­tát befalaz­zák, őrtor­nyo­kat épí­te­nek, a ház ekkor kapja meg egy erődmény masszív lát­vá­nyát.

Párizsban ezalatt, egy Ramón Merca­der nevű fia­tal­em­ber, régies kifejezés­sel, elcsa­varja egy Sylvia Age­loff nevű ame­ri­kai ille­tő­ségű, de a neve alap­ján nyil­ván­va­lóan orosz szár­ma­zású (szov­jet szár­ma­zás nem lévén), hölgy fejét. A hölgy Troc­kij egyik tit­kár­nője.

A dolgozószobában állok, kinézek a kertre nyiló abla­kon, látom a fű élénk­zöld sáv­ját. Balra ott a dol­gozó asz­tal, mögötte a falon a nagy Mexikó tér­kép. A fény­ké­pét már lát­tam kint a relik­viák szo­bá­jában, apró kis vál­to­zás­sal.

Ramón Mercader alias Jacques Mornard alias Frank Jackson Sylvia kis­asszony tár­sa­sá­gá­ban bent van már az avenida Vienna ház kert­jében, és éppen bemu­tat­ják Lev Davi­do­vi­csnak.

A fiatalember az első világháború kitö­ré­sé­nek évé­ben szü­le­tett, részt vett a spa­nyol pol­gár­há­bo­rú­ban a köz­tár­sa­sá­giak (No pasa­rán!) olda­lán, aztán Moszk­vába kerül, anyja külön­le­ges kap­cso­la­tot ápol egy GPU-s tisszttel, min­dent ők szer­vez­nek, de nem ők az értelmi szer­zők.

Natalja, csakúgy, mint Nagyezsda Konsztantyi­novna annak ide­jén Lon­don­ban Troc­kijt, teá­val kínálja Frank Jacksont.

Nem tudok az íróasztalhoz menni, mert úgy, mint a Hof­burg­ban, egy kötél­kor­don meg­aka­dá­lyoz ebben, és bár rajtam kívül senki nincs a szo­bá­ban, valami vissza­tart, hogy bebúj­jak a kötél mögé. (Mam­lasz vagy, fiam, mond­ják majd itt­hon.) Pedig az író­asz­ta­lon ott van az a bizo­nyos szem­üveg is.

'40 auguszrus 20-a (újabb koinci­den­cia!), szép nyári dél­után van, Troc­kij a nyúl­ket­rec­nél eteti az álla­to­kat. Natalja been­gedi Ramon Merca­dert, aki most Frank Jackson néven fut, és meg­kér­dezi tőle, hogy mért van nála eső­ka­bát.

Bal karján keresztbe átvetve ott hever az eső­ka­bát, az eső­ka­bát alatt pedig a jég­csá­kány.

Jackson elüti a dolgot, mind­járt eső lesz.

Dehát ragyogó napsütés van, így Troc­kaja.

Natalja az ablakon át nézi, ahogy a fia­tal­em­ber oda­megy a nyúl­ket­rec­hez. Egy cik­ket hozott, hogy Lev Davi­do­vics olvassa el, és mond­jon róla véle­ményt. Natalja jól ismeri a fér­jét, bizo­nyára érzé­keli, hogy milyen álla­pot­ban van, mér­ges-e, hogy zavar­ják, vagy magára eről­tet­ten udva­rias? Bekí­séri a dol­go­zó­szo­bába a fia­tal­em­bert, Natalja kimegy a kertbe. Lev leül az író­asz­tal mögé és olvasni kezdi az írást. (Milyen nyel­ven van írva?, kér­de­zem ösz­tö­nö­sen, való­szí­nű­leg ango­lul, Troc­kij tud ango­lul, hiszen az előbb lát­tam a vetí­tő­ben, amint egy szö­ve­get olvas fel, igaz ret­te­ne­tes kiejtés­sel, még a Rigó utcá­ban is elhajta­nák, de a film ele­jén van egy apró jele­net, neki­kezd az olva­sás­nak, de egy pil­la­nat múlva meg­áll, kinéz jobbra, megy már a fel­vé­tel?, kér­dez­heti, nem szó­lal meg csak a tekin­te­té­vel, valaki vissza­int­het, hogy foly­tassa, megint fel­ve­szi a meg­győ­zés pózát, reto­rika plusz agi­tá­ció plusz for­ra­dalmi hevü­let.) Troc­kij való­szí­nű­leg ango­lul olvas.

Az a szemüveg volt rajta azon a dél­utá­non, ame­lyik most itt hever az asz­ta­lon és jól lát­sza­nak rajta a sérü­lé­sek.

Natalja Ivanovna kint van a kert­ben, ami­kor meg­hallja azt az iszo­nya­tos üvöl­tést. Ramón Merca­der, ami­kor húsz év múlva kien­ge­dik a bör­tön­ből, elme­séli, hogy ettől a bor­zal­mas üvöl­tés­től nem tudott a bör­tön­ben sem sza­ba­dulni.

Natalja berohan az őrökkel együtt, Troc­kij verek­szik a fia­tal­em­ber­rel, aki maga is meg­se­be­sül. A jég­csá­kány ott hever vala­hol az asz­tal köze­lé­ben. Az őrség meg akarja ölni a merény­lőt, de Troc­kij üvölt, hogy ne bánt­sák, mert akkor nem tud­ják majd kihall­gatni.

A relíkviák szobájában a fény­ké­pen jól lát­szik a dol­go­zó­szoba, az író­asz­tal mögött a Mexikó tér­kép, és a tér­ké­pen nagy felü­le­ten elszórva az apró, fekete pöttyök.

(És amiről nagyon kevesen tudnak; egy spa­nyol nyelvű lap­ból étesültem az érin­tett elbe­szé­lé­sé­ből. Troc­kij leg­idő­sebb lányá­nak fia, Szeva, az unoka, '40 augusz­tus 20-án dél­után az isko­lá­ból jött haza. Egy autót látott a ház előtt, és szo­kat­lan moz­go­ló­dást. 14 éves volt, meg­ijedt, nem tudta, hogy mi van, csak rossz elő­ér­ze­tek fog­ták el, futás­nak eredt. Az egyik ame­ri­kai őr ott állt a kert­ben a ház bejárata előtt és ami­kor meg­látta a gye­re­ket, azt ismé­tel­gette neki egé­szen kikelve magá­ból, hogy Jackson volt, és a pisz­to­lyá­val hado­ná­szott. Szeva meg­látta a nagy­ap­ját véres fejjel a szo­bá­ban. Lev Davi­do­vics arra kérte az őrö­ket, hogy vigyék el a gye­re­ket, nem neki való ez a lát­vány.

De mi van akkor, ha véletlenül tíz perc­cel előbb ér haza?

Lev Davidovics másnap meghalt a kór­ház­ban.

Lev Davidovics 1879. november 7-én szü­le­tett, ha ez a dátum még mond vala­mit. És ha az évszám máso­dik és har­ma­dik szá­mát fel­cse­rél­jük, akkor az 1789-es évet kap­juk.

Délután volt már, amikor kint a kert­ben leül­tem az egyik padra. Az élet tény­leg. Sütött a nap.

A fiatalember, aki ott fent Árká­diá­ban, bocsá­nat, Kop­pen­há­gá­ban azo­kat a képe­ket készí­tette, 1954-ben halt meg Viet­nam­ban. Ő is magyar volt és/vagy; fény­ké­pész, hadi­tu­dó­sító. Halá­lá­nak éve meg­egye­zik…