P. Szabó Mária

Én, Báthory Erzsébet

10.

A dézsában már illatosan gőzölgött a für­dő­vi­zem, mikor szinte semmi alvás után lábai­mat szo­bám pado­za­tára tet­tem. Érez­tem, hogy egész tes­te­men vala­mi­féle szo­kat­lan zsib­ba­dás vesz erőt. Nem tud­tam mire vélni a dol­got, hisz imáim során azt kép­zel­tem, ami a mai napom vár reám, csak szép lehet.

–  Jöjjön, kisasszonykám!

Hallottam dajkám hívó szavait, így azu­tán csak­úgy pen­dely­ben kiles­tem. Az udvar már zajos volt a ren­ge­teg ven­dég­től, kik mind reánk len­né­nek kíván­csiak. Feren­cet keres­tem tekin­te­tem­mel, de bizo­nyo­san nem lát­tam semerre. Így azu­tán besi­et­tem a für­dő­házba, és nagy óva­tos­ság­gal bele­me­rész­ked­tem a dézsá­ban elké­szí­tett vízbe. Sze­ret­tem volna minél tovább meren­geni a víz­fel­hők köze­pette, érez­tem, jó hatás­sal van izga­lom­tól meg­té­pá­zott tes­temre, de nem volt lehet­sé­ges, mert ott áll­tak a szol­gá­lók körü­löt­tem, hajtott az idő az öltö­zésre. Öt leány segéd­ke­zett és ott tehe­tet­len­ke­dett daj­kám is köze­pet­tük. Hal­kan mor­molt vala­mi­féle szö­ve­get, talán imád­ko­zott, vagy csak az aggo­da­lom hevé­ben kívánt min­den­félét. Ami­kor fel­öl­tözve kilép­tem a ház­ból, meg­pil­lan­tot­tam Feren­cet, s hir­te­len for­ró­ság és olyan szé­gyen­féle öntött el, amely­nek nem tud­tam iga­zán az okát. Hiába hit­tem, hogy a nagy nap­pal kap­cso­lat­ban min­dent tudok előre, las­san azt kel­lett ész­lel­nem, igazi meg­le­pe­té­sek sora vár rám, és ezek első­sor­ban saját tes­tem­ben, lel­kem­ben zajla­nak le. Hogyan telt az idő, amíg­nem asszony let­tem, már nem is emlé­ke­zem. Zűr­za­va­ros volt szá­momra min­den. Nem lát­tam a ven­dé­gek arcát sem, igaz ugyan, hogy kíván­csi mind­össze egyet­lenre let­tem volna, a kirá­lyéra, ám mind­hiába, mert tudat­ták velem, Miksa éppen roko­nom­mal, Báthory Ist­ván­nal hada­ko­zik Erdély­ben. Így csak díszes aján­dé­kát cso­dál­hat­tam meg, egy ara­nyo­zott kupát, mely­nek értéke elérte a ket­tő­száz tal­lért is. Szép aján­dé­kot kap­tunk a király­né­tól is, egy ivó­edényt, lehe­tett úgy száz­tal­lér­nyi. Azu­tán már csak arra emlé­ke­zem, hogy eljött a vacsora, a tánc, és én tel­jesen zsib­badt láb­bal pró­bál­tam forogni a nagy­te­rem köze­pé­ben mind­ad­dig, amíg a vőfély kop­pan­tott egy párat, csak­úgy lobo­gott bot­ján a sok­színű sza­lag, melyek­ből ket­tő­nek ismer­tem a jelen­té­sét. A piros a sze­rel­met jelen­tette, a kék pedig vőle­gé­nye­met. A sze­re­lem­ről nem sokat tud­tam, nem talál­koz­tam még sem­mi­lyen for­má­ban vele, de hal­lo­más­ból ismer­tem. Aki mondta, hoz­zá­tette azt is, az egy igazi sötét verem, job­ban járok, ha elke­rü­löm; pont ellen­ke­zett ez a véle­ke­dés dajká­mé­val, mert ő sokat mon­do­gatta: „Meg­lá­tod, leány­kám, jön a sze­re­lem, és bol­doggá tesz ben­ne­te­ket." Így azu­tán egy­ál­ta­lán nem vol­tam tisz­tá­ban a dolog­gal, és inkább tar­tot­tam tőle. A vőfély a kop­pan­tá­sok után beve­ze­tett fér­jem háló­he­lyi­sé­gébe és által­adott neki. Koszo­rú­mat egy hir­te­len moz­du­lat­tal levágta a fejem­ről, szinte fel­jajdul­tam félel­mem­ben. Mon­do­ga­tott köz­ben sok min­dent, hogy áldás a házra, a nyo­szo­lyára, az össze­fek­vé­sünkre, és ellen­szen­ve­sen somoly­gott hozzá. Ferenc mind­ezen idő alatt némán állt és engem figyelt. Ez ideig alig vál­tot­tunk pár szót, így azu­tán figyelme csak félel­me­met erő­sí­tette. De elhang­zot­tak a szük­sé­ges sza­vak, ame­lyek közül a leg­ijesz­tőbb az volt, ahogy kard­dal került le a koszorú a fejem­ről, úgy kard kerül a fejemre, ha a koszo­rú­ban tett foga­dal­mai­mat meg­sze­gem. Főleg azt fél­tem nagyon, hogy már nem is tud­tam, miket fogad­tam, akkor hogyan is lehet­sé­ges szá­momra betar­tani. Eljött az idő azon­ban, ami­kor magunkra hagyott ben­nün­ket, mégis azt gon­dol­tam, bár maradt volna, mert ami utána követ­ke­zett, attól fél­tem leg­in­kább. A nyo­szo­lyó­asszo­nyom levette az összes ruhá­mat és az ágy­hoz veze­tett, lehuny­tam a sze­mem és nagy ria­da­lom­mal vár­tam, mi követ­ke­zik. Érez­tem, ami­kor Ferenc is elhe­lyez­ke­dett mel­let­tem. Csend­ben feküd­tünk egy dara­big, egy pil­la­na­tig fel­me­rült ben­nem, hogy nem is tör­té­nik semmi, és egyéb­ként is csak álmo­dom az egé­szet. Ami­kor azon­ban hideg keze elkez­dett a lábam között matatni, ott, ahová magam sem mer­tem nyúlni soha, merev­görcsbe rán­dult a tes­tem. Szé­gyell­tem ret­te­ne­te­sen maga­mat, de ő nem hagyott időt sem­mire, kita­po­gatta a lukat, melyet az éjszaka folya­mán be kel­lett töm­nie. Talán, ha nem félek annyira és keze is mele­gebb, vagy óva­to­sab­ban érinti meg tit­kos rejte­ke­met, még tetsz­he­tett volna a dolog, de így csak ellen­ke­zés szü­le­tő­dött ben­nem. Arra esz­mél­tem iga­zán, ami­kor rám hen­ger­gő­zött és merev vessző­jét lábam közé eről­tette, ezzel esze­ve­szett fájdal­mat okozva. Húzo­gatta ki-be, én pedig csak a taka­ró­mat mar­ko­lász­tam és nyög­döstem nagyo­kat. Egy­szer sikol­tot­tam csak, ami­kor is éles fájdal­mat érez­tem, de azu­tán elmúlt az is. Csupa lucsok lett a lábam köze és véres. Nem tud­tam mire vélni a dol­got, de nem volt idő gon­dol­kodni a tör­tén­te­ken, mert már újra itt volt a vőfély sunyi mosollyal, és táncba eről­te­tett ben­nün­ket. Iga­zán kel­le­met­len volt pedig, mert a lábam köze még sokáig foly­do­gált, és raga­csos­nak érez­tem. De mire a nap elkez­dett las­san ter­pesz­kedni az égen, vége lett ennek is.

11.

Most így utólag érzékelem, hogy hamar eltelt nászom ideje, de akkor ezt sem így hit­tem. Egyre csak a nap járá­sát les­tem, és ami­kor lement, pró­bál­tam tes­te­met fel­ké­szí­teni a reá váró éjsza­kára. Néha jó volt Nádasdy mellé feküd­nöm, néha nem, de az ódz­ko­dás­sal vegyes kíván­csi­sá­gom nem hagyott alább. Még nagy volt a nyüzs­gés a kas­tély­ban, szol­gák rohan­gál­tak min­den­felé, a ven­dé­gek pedig mintha itt akar­nák töl­teni hát­ra­lévő éle­tü­ket. Fárasztó volt nagyon, nem volt egy pil­la­na­tom sem, ami­kor pihen­het­tem volna. Azt ész­lel­tem, hogy az uram szí­ve­sen leli örö­mét ben­nem, hízel­gett nekem is, aho­gyan visel­ke­dett, hát iga­zán büsz­kén tekint­get­het­tem magam köré, mert csak iri­gyelni lehe­tett tőlem a daliás, kemény, fekete fér­fiút. Hozo­mányba meg­kap­tam tőle a sár­vári várat, annak ide­jén asszony­anyja hozta a csa­ládba, így ildo­mos volt nekem mint nagy­asszony­nak vinni tovább. Ferenc jelezte, hogy tán ott sze­retne élni. Nekem nem volt ellen­ve­té­sem, igaz, nem is nagyon lehe­tett. Álmo­doz­tam is az új helyünk­ről egy keve­set, majd ami­kor itt volt az idő, elkezd­tem a készü­lő­dést az útra. Ládá­im­mal, egyéb hol­mi­jaim­mal ismét sok sze­kér telt meg, mert már hoz­zá­szá­mí­tot­tak a nászunkra kapott egye­bek is. Külön gon­dot jelen­tett, hogy a sok vesz­te­gelő ven­dég szá­mára egész udvar­tar­tást kel­lett hát­ra­hagyni, mert nem aka­ródzott nekik haza­in­dulni. Mind­egy, elin­dul­tunk nagy nehe­zen. Úgy dön­töt­tem, hogy fér­jem mel­lett igyek­szem lovon az út nagy részé­ben. A búcsú­zás könnyen meg­esett, hisz első együtt hálá­sun­kon kívül nem sok min­den kötött ide. A hosszú úttól, amely majdnem olyan volt, mint a többi, igen­csak el vol­tam csi­gázva, de mikor meg­pil­lan­tot­tam leendő lak­he­lye­met, a vára­ko­zás­tól új erőre ébred­tem. A levegő illata is némi­képp emlé­kez­te­tett gye­rek­ko­romra, sze­ren­csére a vár köze­lé­ben víz volt bősé­ge­sen, a Gyön­gyös és a Rába foly­nak össze itt, és ez kellő vízi illa­tot árasz­tott. Lát­tam, hogy erős várba van érke­zé­sünk, és szé­pen rend­ben is tar­tott. Itt igen érzé­kel­he­tően jelen volt Kani­zsai Orsika nagy­asszony és férj­ura keze mun­kája. Ugyan eddig sem ellen­kez­tem Ferenc­cel, de most való­ban be is kel­lett lát­nom, hogy iga­zán bősé­ges és gon­dos­kodó módon bánt velem. A főbejárat fölött egy kapu­to­rony mere­de­zett, a vár­ár­kon jó vár­híd volt kiépítve, melyet most érke­zé­sünkre leeresz­tet­tek. Tekin­té­lyes volt a föld­szinti pil­lé­res árkád­sor is. Ennek leszek tehát úrnője.

–  Érzem a lápvilág édeskés illa­tát – for­dul­tam öröm­mel Ferenc felé. Hir­te­len azt gon­dol­tam, itt talán bol­dog is lehet­nék.

–  Igen, Erzsébet, ez nagyon komoly erő­dít­mény. Fel­újítá­sát már évek­kel ezelőtt elkezd­ték, és szé­pen halad­nak a mun­ká­la­tok is. Meg­lásd, örö­möd leled benne te magad is – vála­szolt komoly, meg­fon­tolt han­gon.

Hát igen, fogalma sem lehetett, nekem mit jelent a mocsár ezer­hangú zson­gása, fűsze­res illata. Vála­szá­ban semmi gyen­géd­ség, csak hűvös udva­rias­ság volt szá­momra érzé­kel­hető. Min­dig ilyen volt, kimért, szá­raz, udva­rias, csak ha eljött az éjszaka, akkor érin­tett meg fecs­ke­szár­nyú ked­ves­sége. Olyan­kor azt hit­tem, egy­szer majd talán bol­dog lehe­tek erő­tel­jes kar­jai oltal­má­ban.

–  Ez itt a tárház, ide horda­tom be a sze­kér kin­cset – muta­tott egy nagy helyi­sé­get büsz­kén. Az ajtaja előtt fegy­ve­res őrség állott, itt tárol­ták csa­ládja kin­cseit, és most eze­ket gya­ra­pítja az én gaz­dag hozo­má­nyom is. Büszke vol­tam, ami­kor meg­mu­to­gat­tam neki, mi min­dent hoz­tam a közösbe. Leg­elő­ször is meg­em­lé­kez­tem a har­minc­egy­ezer magyar forint­ról, de a ked­ven­ceim mégis a szép­sé­ges ara­nyo­zott ezüst füs­tö­lők vol­tak, és ami még ter­me­te­met is éke­sít­hette, az arany­láncok, zafíros függő. Nagy becs­ben tar­tot­tam az ara­nyo­zott és drá­ga­kö­vek­kel kira­kott kár­pi­tot is, melyet régen Mátyás király bir­to­kolt. Sorol­hat­nám az egyéb érté­ke­ket, melye­ket most nagy igye­ke­zet­tel rámol­tak a szol­gák. A sür­gö­lő­dés köze­pette áll­tam az udva­ron, és sze­meim előtt álom­ként suhant el két apró gyer­mek. Kis legé­nyek vol­tak, és han­gos ricsajjal rohan­gál­tak fakard­jukat lóbálva. Akár az enyé­mek is lehet­tek volna, ha nászun­kat meg­áldja a teremtő. Ebben biz­ton hit­tem, és min­den alka­lom­mal, ami­kor ész­re­vet­tem a kiké­redz­kedő vörös folya­dé­kot lábam közül, kese­rűen rán­dult össze a gyom­rom.

– Ne búsulj gyermekem, mindennek eljön a maga ideje – vigasz­talt ilyen­kor daj­kám, de csak ide­ge­sí­tett öre­ges káro­gása. Mert mi lészen, ha még­sem? Hová lesz ez a temér­dek kincs, hatal­mas vagyon? Minek őriz­get­jük akkor, ha meg­sza­kad a csa­lád fonala? Aggód­tam nagyon. Ezek a kér­dé­sek mér­gez­tek ele­get. Mert ha nem tel­jesí­tem asszo­nyi köte­les­sé­ge­met, csak fél ember, fogya­té­kos nősze­mély lehe­tek.