Vajda Péter

Lumpaci vagabundus

Őszutó 1834

Különös, sőt meglepő, hogy az a „Lumpaci vaga­bun­dus” min­den­felé oly nagy sze­ren­csét tesz. Bécs­ben dia­da­lát ünne­pelé, Német­hon­ban szer­te­szét kürtöl­teték, most nálunk a nem­zeti játék­szí­nen kevély­ke­dik. Annyit látunk, hogy a ter­mé­szet sze­reti az ellen­té­te­le­ket, mert a leg­na­gyobb hegyek mel­lett a leg­mé­lyebb völ­gyek van­nak, a leg­ne­he­zebb test leg­alábbra nyo­ma­ko­dik, míg a leg­könnyebb a leg­ma­ga­sára száll; talán az embe­rek is a jó ter­mé­szet-anyát akar­ják követni? Ideje volna már egy­szer, de én a soka­ságra nézve ször­nyű kétel­ke­dés­ben vagyok. Az ember más­nál, s még a ter­mé­szet­nél is, böl­csebb akar lenni, s be gyak­ran orrol miatta.

Ez a „Lumpaci vagabundus” igazi vasár­napi darab, s most utol­szor mégis szer­dán ját­szot­ták. Külö­nös, de még­sem csuda; van idő és hely, ahol heten­kint több­ször is lehet vasár­napolni. A dol­got még jobb neven nevezve, a „Lumpaci vaga­bun­dus” ostoba egy darab, min­den erköl­csi kifejlés, min­den tanú­ság nél­kül: hanem éppen innét vélem meg­ma­gya­rá­zan­dó­nak a ked­ve­sen fogad­ta­tá­sát. Nem tar­tok én a lati­nok­kal, kik azt mon­dák: hasonló hason­ló­nak örül; hanem Sokra­tesszel, ki nem szé­gyenle a porba heve­redni s ottan az utca­gyer­me­kek­kel por­csi­bé­ket alkotni. A jó Sokra­tes! ő is szín­ját­szó volt, de csi­béit rútul lejár­ták a sze­ke­re­sek.

A görögök színházai jobb állapot­ban lehet­tek a mieink­nél, pedig a görö­gök nyo­mo­rult helye­zetben vol­tak a szín­játék­okra nézve. Nem for­dít­hat­tak németbül, franciábul, ángol­bul. Kóbor rongyó­cot, Gára­boncás diá­kot nem tud­tak elő­te­rem­teni. Mennyi­vel állunk itt mi előttök. Mi, külö­nö­sen a német föld min­den közép­szerű és rossz darab­ját, ren­de­sen még közép­sze­rűeb­ben és rosszab­bul for­dítva bír­juk s egész a bele­cse­mer­lé­sig ját­szani lát­hat­juk, azaz közép­sze­rűen és rosszul. Ki is várná azt, hogy a ját­szó tegyen fejet az író vagy for­dító tör­zsö­kére, vagy töltse meg aggyal a kapo­nyáját?

Eredeti játékdarabok írásával ki vesződ­nék? Elját­szani a becses éle­tet ki fogná? Hogy maradna idő a pipára és bajusz­pöd­résre? No de hiszen mind­nyá­junk­nak nem is szük­sé­ges íróvá len­nünk; elég, ha min­den ezerre egy író esik, így tíz­mil­lió ember között tíz­ezer író támad, kik mun­ká­ik­kal, az örök hír meg­annyi osz­lo­pai­val a Dunát elre­keszt­he­tik. Igen, igen, ezen jó embe­rek elre­keszt­he­tik a Dunát, ha tud­ni­il­lik lesz, ki őket nap­számba meg­fogadja, a jelen és jövő kor előtt érde­me­ket gyűj­tendő. Mert a tudó­sok­nak kézi mun­kát adni, mai világ­ban öszve­hason­líthatat­lan érdem. De mit is tré­fálok én tíz­ezer író­val? Bár tudó­sunk volna annyi, azaz olyan, aki tanult, vagy még inkább, aki tanul is! Hogy nem mind író, aki tanult, lát­juk tudo­má­nyo­saink között, tudó­sa­ink koszo­rú­jában. Ezek sze­rint tíz­ezer tanult ember közül talán min­den tize­dik lehetne író; ezer író pedig tíz­ezer ember­nek jó sokat mond­hatna.

S mi köze a „Lumpaci vagabun­dus­nak” az ezer író­hoz? kér­dik olva­sóim. Ah, édes keresz­tény atyám­fiai, igen sok, nagyon sok. Ha sok írónk volna, sok oly rongyóc darab látna nap­vi­lá­got, s ha sok ily darab nézne nap­vi­lágra, min­dig telve len­né­nek játék­szí­neink, s ha min­dig telve vol­ná­nak játék­szí­neink, a hazafiús­kodáshoz nem kel­lene folya­mod­nunk, s ha a hazafiús­kodáshoz nem kell folya­mo­dunk, állan­dóvá lőn a magyar játék­szín, ha a magyar játék­szín meg­ál­la­po­dott, akkor tovább nem megy, ha tovább nem megy, csupa lumpaci dara­bok­kal fényes­ke­dik, s ha játék­szí­nünk fényes­ke­dik, mi nagy nem­zet leszünk, s ha nagy nem­zet let­tünk! – akkor, akkor tíz tán­cosnét is hozat­ha­tunk le Bécs­bül; ha Bécs­bül tíz tán­cosnét hozat­tunk, min­den másod­na­pon balletet adha­tunk, s ha min­den másod­na­pon balletet adunk, magunk is meg­ta­nul­hat­juk a kerin­gést, s ha mind meg­ta­nul­tuk a kerin­gést, csupa ballet­tisták leszünk, és a könnyű láb mint fog illeni a komoly ázsiai las­sú­ság­hoz, mely ben­nün­ket oly szé­pen bélye­gez!

Nemde örültök, honomban született fiak, ezen képek­nek? De nem­csak ti örül­het­tek nekik, hanem az itt szü­le­tett s min­ket nem értő leá­nyok is. Ki sze­reti ezek­nél job­ban a lejtő­ket, mazur­ká­kat, cottiliónt, orosz és fran­cia quadrilt? Ők divatba hoz­hat­ják a ballet-kerin­gőt is, mert az nem magyar nyelv. Magyar nyelv? … Hát van magyar nyelv? … Azt gon­dol­tam, már kihalt, és csak köny­vek­ben él? – Ha ha ha! ugyan fogna ám ez köny­vek­ben élni, dicsően, olvas­tatva, mint az ógö­rög, latin és sanszkrit nyel­vek! Lumpaci vaga­bun­dus át van magyarra téve; nyel­vünk kihal­ha­tat­lan!

A halhatatlanságra sok út van. Néme­lyik köl­tött, másik han­gá­zott, ez kol­dult, az fecsér­lett; ez fara­gott, az fes­tett; ez épí­tett, az ron­tott; ez ölt, az éltet ada; ez Diana temp­lo­mát fölégeté, az Sionon hajlé­kot építe, és mind­nyája hal­ha­tat­lan. De ezek­nek nevét egy álta­lá­nos víz­özön kitö­rül­heti; nem úgy a játék­szí­nen neve­ze­te­se­két. A Lumpaci vaga­bun­dus élni fog, a bárka rom­la­dé­kai között is, vala­míg láb­szíjra s cér­nára szo­rul valaki.

Hát ha még valaki súgó lehet! A súgó a pénz után első sze­mély a játék­szí­nen. Ő a levegő, mely a tüdőbe hat, ő a tüdő, mely az egész szín szá­mára leve­gőt szí be, ő a gége, mely han­go­kat ád ki, ő a száj, mely sza­va­kat teremt. Súgó nél­kül elné­mul a játék­szín.

Azt mondják, a leányok oly kevessé tud­ják tit­kai­kat elhall­gatni, mint az asszo­nyok azt elárulni. Én nem tudom, mely öszve­köttetésben vagyok az elsők­kel, hanem elhall­gatni nem vagyok képes, ami oly igen nyomja oldal­bor­dái­mat. Meg­en­ged­jetek, leá­nyok, hogy e rész­ben hoz­zá­tok simu­lok; higgyé­tek el, külön­ben oly ellen­ke­zés­ben vagyok vele­tek, mint a mág­nes déli sarka az éjsza­ki­val. Ezt heten­kint két­szer lenye­sést sze­rető sza­kál­lomra mon­dom; és az oly bizo­nyos, mint, hogy a magnes (irany) ellen­kező sar­kai egy­más­hoz von­zód­nak. A titok pedig ez: én súgó sze­ret­nék lenni.

Ó, ha én súgóvá fogadtatnám, ter­mé­sze­te­sen jó pén­zen, mert ingyen még súgni sincs ked­vem… nem tehe­tek rúla, nem tudom hol ragadt reám ezen gonosz ángol saját­ság – akkor be sokat súg­nék én, híven, szü­net­le­nül, komo­lyan, dévaj­kodva, intve, tüzelve, tar­tóz­tatva. Meg­súg­nám a mond­ha­tót és a mond­ha­tat­lant, kivált ezen utol­sót, a most olyant, nagyok­nak aprók­nak, sze­gé­nyek­nek gaz­da­gok­nak. A szó­pat­rió­tá­nak, ki örökké lár­máz, soha­sem dol­go­zik, meg­súg­nám: for­dítsa meg köpö­nye­gét, ha nem egé­szen is, leg­alább félig. A cikor­nyás hege­dű­sök­nek fülökbe mon­da­nám: azért kér­jenek pénzt, hogy nem hege­dül­nek; az ügyé­szek­nek, hogy nem pat­var­kod­nak; az orvo­sok­nak, hogy rászo­rulás­tul men­tek marad­nak. A leá­nyok­nak is súg­nék vala­mit, a szép­nek: őriz­ked­jék a meg­lo­pás­tul; a nem szép­nek: a lélek kel­leme magunk­tul függ; a gaz­dag­nak: telt köpű körül sok a tol­vaj méh; a sze­gény­nek: ki-ki csak a jól­la­ká­sig ehe­tik. Hát a játék­szí­nen… Ott ten­ném ám még az igazi súgást! Az ide­gen rossz dara­bo­kat mind szám­űz­ném a pad­rul, a reme­ke­ket pedig reá­hoz­nám; az ere­de­tie­ket külö­nö­sen kedvel­leném, s rajta len­nék min­den módon, hogy a boros­kan­csók helyett a pimplai for­rás­bul igya­nak író­ink. És ekkor az oly játé­ko­kat, melyek­ben nagy embe­reink rajzol­tat­nak, a vétek osto­roz­ta­tik, az erény dia­dalt nyer, oly fino­man súg­nám, hogy a ját­szó föl­sé­ge­sen, a hall­gató egy sem hal­laná.

A játékszíni tervkoholóknak is lenne egy kis súg­ni­va­lóm, az tud­ni­il­lik, hogy kor­bá­csot emle­ges­se­nek, mellyel kit-kit a játék­színbe lehes­sen pén­zé­ért nógatni. Ezen kép­ze­le­tért akárki megád három­mil­lió tal­lért pen­gő­ben, azon pedig csak lehet színt épí­teni. A kép­ze­let maga sem oly vad, mint vala­mely elgyön­gült szívű ember­ba­rát ítél­hetné. Hasonló úton sok pénz öszve­gyült már oly helye­ken, hol a giaur-díj sze­de­tik; nálunk sem halni ám meg a kor­bácsra gon­do­lás­ban.

Hanem talán másnak is van súgniva­lója hoz­zám? Ezt én bevá­randó elné­mu­lok a sug­do­zással. Monsieur Nestroy, tudom, mon­dana vala­mit, ha magya­rul tudna.

Jegyzetek

Lumpaci vagabundus – Nestroy, Jo­hann Ne­pomuk (1801–1862), oszt­rák víg­já­ték­író, szí­nész és szín­ház­igaz­gató me­se­já­téka. Ere­deti cí­me: Der böse Geist Lumpaci­vaga­bun­dus oder das lieder­liche Kleeblatt, 1833. A da­rab egy lot­tó­nye­re­ség há­rom nyer­te­sé­nek kü­lön­böző reak­cióit dol­gozza fel. Mű­vé­ben Nestroy a kor­társ va­rázs­já­té­ko­kat gú­nyolja ki, a pol­gári élet­mó­dot he­lyezi szembe az il­lú­ziók vi­lá­gá­val.

most nálunk a nemzeti já­ték­szí­nen kevély­ke­dik – A ze­nés da­rab ma­gyar­or­szági be­mu­ta­tója 1834. áp­ri­lis 19-én volt a bu­dai Vár­szín­ház­ban. Ma­gyarra Te­lepy György, szí­nész, szín­műíró for­dí­totta, cí­me: Lumpá­cius Va­ga­bun­dus vagy a 3 jó­ma­dár. Tü­ne­mé­nyes víg­já­ték 3 fel­vo­nás­ban. Tü­ne­mé­nyes: tün­dé­ries. A da­rab igen ked­velt volt a kor­ban, Deb­re­cen­ben és a pesti né­met szín­ház­ban is be­mu­tat­ták.

vasárnapi darab – vasár­nap ját­szott, il­letve könnyed.

Sokratessel, ki nem szégyenle a porba he­ve­redni s ot­tan az ut­ca­gyer­me­kek­kel por­csi­bé­ket alkotni – Uta­lás Szók­ra­tész egyik ta­ní­tá­sára, ami­kor egy rab­szol­ga­gyer­me­ket pró­bált rá­ve­zetni egy geo­met­riai kö­vet­kez­te­tésre.

Kóbor rongyócot, Gáraboncás diá­kot – Uta­lás Mun­kácsy Já­nos (1802–1841), újág­író, szín­műíró Ga­rabon­ciás diák című lát­vá­nyos mű­vére, me­lyet Pály Elek (1797–1846) szí­nész, ope­raéne­kes, mű­for­dító ze­né­jé­vel ját­szot­tak.

belecsemerlésig – utá­la­tig, un­do­rig.

rongyóc darab – hit­vány.

lejtőket, mazurkákat, cotti­liónt, orosz és fran­cia quad­riltlejtő – lassú ma­gyar tánc; mazurka – len­gyel népi ere­detű tánc, négy vagy nyolc férfi és nő pá­ro­san jár­ja; cottilon – fran­cia fü­zér­tánc, amit a bá­lok be­fe­je­zé­se­ként tán­col­tak; quadrille – fran­cia né­gyes­ként is is­mert tár­sas tánc­zene.

hangázott – zenés, meg­ze­né­sí­tett; a zene ál­tal hal­ha­tat­lanná lett.

ez Diana templomát fölégeté – Ar­te­misz (Dia­na) istennő szen­té­lye a kis­ázsiai Ephe­szoszban volt, a vi­lág hét csodá­já­nak egyike volt. Kr. e. 356-­ban Héroszt­ratosz, egy ephe­szoszi em­ber fel­gyúj­totta pusz­tán azért, hogy tette ál­tal hí­ressé vál­jék.

az Sionon hajlékot építe – I. (Nagy) He­ró­des edo­mita szár­ma­zású ural­kodó, Kr. e. 37-­től ha­lá­láig Ju­dea egyed­ural­ko­dója, a ró­maiak tá­mo­ga­tá­sá­val ke­rült trónra. Ke­gyet­len zsar­nok volt, ne­vé­hez azon­ban je­len­tős épít­ke­zé­sek is fű­ződ­nek, ezek közül a leg­je­len­tő­sebb a je­ru­zsá­lemi temp­lom tel­jes új­jáépí­tése.

valamíg lábszíjra s cérnára szo­rul valaki – Iro­ni­kus uta­lás a Lum­paci vaga­bun­dusra. Láb­szíj és Czérna a víg­já­ték­ban sze­replő ala­kok vol­tak.

irany – delej, vonzerő.

az ügyészeknek, hogy nem pat­var­kod­nak – azért kér­je­nek pénzt, hogy nem lép­nek föl ha­mis vá­dak­kal, rá­gal­mak­kal.

a pimplai forrásbul igyanak író­ink – A mú­zsák­nak szen­telt vá­ros és for­rás Pieriá­ban, az ókori Make­dóniában.

A játékszíni tervkoholóknak is lenne egy kis súgni­valóm – Itt fel­té­te­lez­he­tően azok­ról van szó, akik a nem­zeti szín­ház épí­té­sét ké­szí­tet­ték elő. Az ifj. Zit­ter­bach Má­tyás ter­vei sze­rint meg­épült Pesti Ma­gyar Szín­ház vé­gül 1837-­ben nyílt meg.

hol a giaur-díj szede­tik – A Tö­rök Bi­ro­da­lom­ban a har­cok so­rán el­fo­gott fog­lyo­kat (gyauro­kat, hi­tet­le­ne­ket) csak vált­ság­díj el­le­né­ben en­ged­ték sza­ba­don, eb­ből nagy va­gyon hal­mo­zó­dott fel.

Monsieur Nestroy – A „Lumpaci vaga­bun­dus” szer­zője. (Vajda jegy­zete.)


Vajda Péter művei

(2004)

Megjelent a MAGYAR REMEKÍRÓK Új Fo­lyam so­ro­za­tá­ban.

Kiadja a Kortárs Könyvkiadó

www.kortarskiado.hu