Bácsi István

Isten jobbomon ül

Varga Kriszta versei

Istenben hinni jó. A hit erőt ad. A hit maga az erő, és az erő Istené. Ben­nünk, hitre gyen­gék­ben is ott van ez a tudás, mélyen elföl­delve, de kitö­röl­he­tet­le­nül. Varga Kriszta erős a hitre. A két­sé­gei csak erő­sí­tik, és az olvasó irigy­kedve ámul.

Miféle állat a nyúl? Mindenki rög­tön maga előtt látja az ember keze alatt rémül­ten pihegve pis­logó, simo­gat­ni­való kis terem­tést. Raga­do­zóra, csat­togó fogakra senki nem gon­dol. Elol­vasva a köl­tőnő Nyúl című ver­sét, nagyon külö­nös lényt látunk magunk előtt:

Mindenkinek Szép Napot, Kedves Világ Jó napot!
Egyetlenegy, a fajtám maga, a múl­ha­tat­lan vagyok.
Századokon át lapuló magányból lesek rátok,
Selymesen, szépen, simogatnivalón.
Falatokról az idő alagútjába látok.
Szemeimben szelíd Alkotó.

Örökre az övé így vagyok.
Az Övé, így örökre vagyok.
Kedves Világ Jó napot, Mindenkinek Szép napot!
Egyetlenegy, a fajtám maga, a múl­ha­tat­lan vagyok.

Többszöri olvasat, hosszas ízlel­ge­tés, nyúl­si­mo­ga­tás után kiala­kult ben­nem egy kép: ez a mítikus állat szá­momra nem más, mint egy recep­ciós, s a hely a por­tás­hoz illően külön­le­ges, lehet akár a hall­ha­tat­la­nok páho­lya, a meg­tört szí­vek szál­lo­dája, vagy a menny­ország bejárata is; s ha fér­fiként érke­zek, a recep­ciós a pultja mögül elő­lépve fogad egy vér­for­ra­lóan vonzó, egy­szerű ked­ves­ségű nő alak­jában, aki két­ség­te­le­nül csak az én érke­zé­semre várt, ez lété­nek egyet­len értelme, s lát­ha­tóan már pusz­tán az érke­zé­sem bol­doggá tette; ha pedig nő a belépő, akkor a recep­ciós egy sely­me­sen simo­gat­ni­való nyúl képé­ben, vagy bármi más, simo­gat­ni­va­lóan sely­mes, helyes kis dolog for­má­jában fogadja az érke­zőt. Hogy mi vár ránk a recep­ción túl, azt a ver­set nekünk kell magunk­ban érezni.

De nem hagyott nyugton ez a mítikus homály, jobb magya­rá­za­tot kel­lett talál­nom. Sze­ren­csémre sze­mé­lye­sen ismer­he­tem Varga Krisz­tát, így meg­lát­tam a „recep­ciós” sze­líd­sé­gé­ben az övét, azt a sze­líd­sé­get, amellyel ő hor­dozza a hitét és a két­sé­geit, s így rányílt a sze­mem, hogy a nyúl maga az Isten­nel eggyé válni vágyó olthatalan emberi vágy, a befoga­dás és a sze­re­tet. Aján­dék, ame­lyet mi min­den elő­ze­tes hitel­bí­rá­lat nél­kül meg­ka­punk a költő köz­ve­tí­té­sé­vel az uni­ver­zum­tól. A vers­sorok esése for­mai­lag is kifejezi ezt a keb­lére ölelő isteni sze­re­tet, a vers első és utolsó sorai hosszab­bak, így mint­egy átka­rol­ják vers­hez köze­lítő olva­sót.

Varga Kriszta és Isten szomszédok. Nem volt ez min­dig így, egy korábbi verse (Férfi) tanú­sága sze­rint hír­nök hozta-vitte köz­tük a híre­ket:

Lakik bennem egy férfi. Hóri­hor­gas, bátor, isten­ke­reső.

Ő távozik belőlem külön útjaira, s vissza­tér, ha eljön az idő.

Ő hozza-viszi a híreket köz­tem s Isten közt, ő jár utána hasadt,
pirkadó egek alatt, ködös hajnali jár­dá­kon kakas­rikol­tás­ban,
kutyaugatásban.
Ő jár utána villamoszörgésben, temp­lom­kon­ga­tás­ban.
Szivárványok alatt tűnik fel, kabátja széle lobog, ha meg­jön,
leül az asztalhoz. Rám néz, nem beszél, min­dent tudok.

Ismét egybeolvadás, befogadás. Befoga­dás akként, ahogy a nő befogadja a fér­fit, akit immár a saját részé­nek érez, és a férfi min­den ter­mé­sze­tes távo­zása elsza­kí­tás még átme­neti időre is. S ha eltá­vo­zik, okkal teszi, és a vissza­té­ré­sébe vetett hit a nő ere­jét meg­sok­szo­rozza. Mik­száth szal­ma­öz­ve­gye jut eszembe a nagy író fájdal­ma­san gyö­nyörű novel­lá­jából (Tímár Zsófi özvegy­sége). Ugyanaz a magá­tól érte­tődő, meg­ren­dítő erejű hit, hogy a „külön út” nem az elér­he­tet­lenbe távo­lítja el a nő elől a fér­fit, s a hír­nök nem tér­het meg üres kéz­zel. Talán nem is egye­dül tér meg a messzi útról. És egy ragyogó nyári reg­ge­len arra ébred a köl­tőnő, hogy az eddig gaz­dát­lan, enyé­szet borí­totta szom­széd kert­ben, met­sző­ol­ló­val kezé­ben ott serény­ke­dik Isten.

Követhetjük a versekben a hit fel­épü­lé­sét, hogyan lesz a sze­rény hajlék­ból szik­lára épí­tett temp­lom. S ahogy Isten magá­hoz emeli a fel­té­tel nél­küli elfoga­dásra képes lel­ket, azt der­meszti-égeti, szinte más­ál­la­potba része­gíti a magas­ság, a teremtő erő (Hűvös):

Isten hidege gyöngyöz gerince­men.
Isten hidege lehel határokat nekem.
Csontom csontja, szikláiba épül a mész csí­pőm­ből egy­szer.
Csontom csontja, medencémben hul­lám­zik a Vörös-ten­ger.
Felhőbe nyomja arcomat, pufók hab­csó­kok képe­men,
hegyen lakom, kilátást ad s tükröt ámulni éne­men.

Már nemcsak szomszédok, több van köz­tük. Pró­zai sza­vak­kal leír­ha­tat­lan, csak a köl­té­szet ereje képes meg­érez­tetni ezt a külön­le­ges viszonyt.

Ám az egészséges lélek hite nem vak­hit. A külön­le­ges viszony ember és Isten között sem csak ünnep­napok­ból áll. Van­nak mun­kás hét­köz­napok is (Mátka-vásár):

Istennel közös az üzletem.
Ő tudja a rendezetlen számlát.
Mikor, mivel fizet?

Mikor mivel fizet, a végén nem rázunk kezet,
nem hagyja megfogni lábát.
Magas tornyomból nézhetem végtelen terülő hátát.
Arcát nem láttam még soha, de miket is beszé­lek itt?
Gőggel rontanék a várba, hol kapu­kat nyit meg a hit?

Törékeny kirakatüvegben – míg a város elemészti magát
s mormoló zaja egyre morajlik – arcom­ban fel­fedi önma­gát.
Túl régóta kergetjük már egymást.

Egy gyékényen árulni a Terem­tő­vel még koc­ká­za­tos is lehet. Nem rejtőz­he­tünk el, s ha mi tud­juk a saját leg­fél­tet­tebb tit­ka­in­kat, akkor azt ő is tudja. És tudja azt is, amit mi nem aka­runk tudni. De végül a bénító kiszol­gál­ta­tott­ság érzé­sé­nek helyét ismét átve­szi a biza­ko­dás és a hit böl­cses­sége. Hogy aztán egy újabb két­ség­hul­lám dacos láza­dásba sodorja az ember lányát (The Mercy Seat):

Szemedben fekszem Uram,
keresztben.
Nem tudsz kipiszkálni onnan.
Szálkaként vergődöm benne,
gerendának érezve magam.
Nem tudsz kipiszkálni onnan.

Csak kikönnyezni.
Majd, ha könnyezel miattam.

Megindítóan emberi esendőséget tár fel a vers, ami sokat segít az olva­só­nak, hiszen neki is éppen ezek a gyen­géi. Ki ne érezte volna már a „nem tudsz kipisz­kálni onnan” dacát, az én miért adjak neked töb­bet érzé­sét? Hogy aztán magába száll­jon a lázadó, gyö­nyörű szo­mo­rú­ság­gal fejét lehajtva meg­áll­jon Isten előtt, bele­tö­rő­dően várva a bün­te­tést (Melan­kó­lia):

Jöjjön el a Te Országod,
de én hova menjek?
Kétségednek kovászaként
önmagamnak keljek?

Esetlegesen, sorsomon könnyezve
hulltam ki a szádból,
langy-véletlen tócsa vagyok
az arcod szélén, nyálból.

De Isten nagylelkű az arra érdemes köl­tő­vel. Nincs olyan bün­te­tés, ami tőle ered. Csak a költő, az ember mar­can­golja önma­gát. Elég neki az is.