Hemera Annette

Bogárélet

Lassan leszállt az este. Szürke, meg­ko­pott fények lapul­tak a bér­há­zak szeg­le­tén, kacs­ka­rin­gós, szűk utcák tor­ká­ban. A város nap­pali, lük­tető zajai egyre puháb­bak és tom­páb­bak let­tek. Rövid, cso­szogó neszek, lassú lép­tek, óva­tos motosz­ká­lás hal­lat­szott innen-onnan. Az éjsza­kai város­la­kók mint kemény hátú boga­rak búj­tak elő odú­ik­ból, kém­le­lőd­tek, les­ték, idő van-e már. Beesett szem­göd­reik­ből meg­tört, tompa fény vil­lant elő. Arcuk sebeit koszos ron­gyaik mögé rejtet­ték, üté­sek, rúgá­sok alvadt vérű emlé­kei, éte­lért, szél­ár­nyé­kos fek­he­lyért, emlé­kek­ben hal­vá­nyan élő mél­tó­sá­gért vívott csa­ták lenyo­ma­tai. Régen elfelejtet­ték, hon­nan és mikor indul­tak, de azt pon­to­san tud­ták, sehová sem tar­ta­nak. Ahol ők kiszáll­tak, retúr­jegy már nem volt kap­ható. Zse­be­ik­ben régen nem ira­tai­kat, hanem a föld alatti élet kel­lé­keit hur­col­ták, elha­gyott laká­sok ajta­jait nyitó vas­da­ra­bot, kuká­ból túrt, rossz­ízű kenyér­vé­get, elgör­bült kon­zerv­nyi­tót. Ez a néhány óra volt az ő ide­jük, ekkor kel­lett min­dent elin­tézni. Reg­gel hat körül indul­tak útjukra a taka­rí­tók, s ha az éjszaka lakói nem akar­ták, hogy a vizes, durva súro­ló­ke­fék őket is lemos­sák az útbur­ko­lat­ról, még idő­ben vissza kel­lett húzód­niuk az utca­kö­vek alá. Remény és kilá­tás­ta­lan­ság jól meg­fér­tek itt egy­más­sal, csak egy-egy idő­sík, néhány cen­ti­mé­ter húzó­dott közöt­tük, amik könnyen egy­másba csúsz­tak, néhány perc­nyi, alig érzé­kel­hető fenn­aka­dást okozva. Újabb embe­rek kerül­tek ekkor süllyesz­tőbe, kezd­ték meg a bogár­éle­tet, pró­bál­tak beil­lesz­kedni a rés nél­küli hie­rar­chi­ába. Bank­igaz­gató, tanár, óvo­da­pe­da­gó­gus, egy­kori emi­nens diák, alko­ho­lista bíró, szép­re­mé­nyű szí­nésznő – volt itt min­den­féle alak, s ha a téli éjsza­kák a szo­kott­nál is hide­geb­bek vol­tak, hihe­tet­len, mese­szerű tör­té­ne­tek sor­jáz­tak az alul­járók mocs­kos fek­he­lyei között.

Voltak aztán a bátrak, a remény­ke­dők, akik nap­palra is marad­tak. Sze­mét­gyűjtők mel­lett, köz­le­ke­dési lám­pák­nál for­dul­tak elő, kimust­rált tele­fon­fül­kék mélyén, bon­tásra ítélt, üres épü­le­tek­ben húz­ták meg magu­kat. Lesze­gett fejjel, üres tekin­tet­tel jár­tak a sze­ren­csé­sek között, azok között, akik még odaát vol­tak. Idő kér­dése csu­pán, sokuk ezt val­lotta, elég egyet­len elhi­bá­zott lépés, átgon­do­lat­lan dön­tés, rossz szó, vissza nem kül­dött hiva­ta­los levél, és az „odaát” szi­lárd­nak tet­sző talaja hir­te­len iszap­ten­gerré, fene­ket­len, éhes mocsárrá vál­to­zik, hogy vég­leg elnyelje jobb sorsa érde­mes áldo­za­tait.