Hemera Annette

Héreg

Anyáék Héregen, egy kis faluban élnek. Jól el lehet bújni benne, ha az ember nem vágyik másra, csak hogy kuko­ri­ca­föl­de­ket és a leara­tott búza között pocok után kutató róka­fia­kat lás­son.

Persze vannak emberek arrafelé is, nem min­den­napi szer­ze­tek, sok­szok­nyás-baju­szos nénik és posz­tó­nad­rá­gos, min­dig fris­sen beret­vált bácsik, akik hajna­lonta kika­ri­káz­nak a sző­lőbe, kereszt­ne­vü­kön köszön­tik egy­mást, de ennél töb­bet aztán nem­igen mon­da­nak. Olyan csend és nyu­ga­lom van arra­felé, hogy szinte bűn­tu­da­tom támad, ami­kor a ker­tek alatt az autó­val a házig lopó­dzom. Olyan han­gok és fények, amik egé­szen le tud­ják csi­tí­tani a nyug­ta­lan­sá­got ben­nem. A kert­ben, egy kor­hadt alma­fán lakik egy öreg varangy, aki rendre végig­kom­men­tálja az ebé­de­ket, és bár­mi­kor vár­ható, hogy egy­szer vala­me­lyi­künk tányér­jába veti magát. Az égen, ami nagy viha­rok előtt másod­per­cek alatt elsö­té­te­dik, van egy derék­szögű elága­zás. Ott és min­dig pon­to­san ugyan­ott, a fel­hők eldön­tik, végül Pest felé indul­janak-e tovább, vagy inkább a völgy­kat­lan­ban sza­kad­jon le az ég. Ilyen­kor min­den elcsen­de­se­dik, még a züm­mögő bogár­prí­más is szü­ne­tet int a ban­dá­nak: min­den fűlakó készül és kivár. Szó­val ilyen hely ez, ami­nek a tőszom­széd­sá­gá­ban, a Pilis­ben nőt­tem fel. Nagy­apám­mal és a bátyám­mal kis­lány korom­ban sokat jár­tuk az erdőt, nap­kel­te­kor már gomba után kutat­tunk az eső­szagú avar­ban, és én, bár alig vol­tunk még túl a hajnali sza­lon­nás tojáson, előre örül­tem a déli szeg­fűgomba pör­költ­nek.

Aztán órákkal később ott ültünk a nehéz párájú kony­há­ban, nyir­kos, vas­kályha elé tere­ge­tett puló­ve­rek között, nagy­anyám min­den­ki­nek mert az étel­ből, és attól kezdve már csak az edé­nyek koc­ca­ná­sát és néhány elé­ge­dett sóhajt lehe­tett hal­lani. Volt egy vas­tag falú, kék kari­májú kór­házi tányé­rom, amibe senki más­nak ételt szedni nem sza­ba­dott. Nekem lopta nagy­apa a fer­tő­ző­osz­tály kony­há­járól, ami­kor hét­éve­sen agy­hár­tya­gyul­la­dás­sal bent tar­tot­tak, és a jóis­ten hete­kig latol­gatta, eljött-e már az idő. Kap­tam aztán a pör­költ mellé egy vas­tag karéj kenye­ret is, és végre kez­de­tét vehette a lakoma. Én min­dig a hagy­más sűrű szaft­tal kezd­tem, és addig már­to­gat­tam a piros lébe a puha kenyér­da­ra­bo­kat, míg elő nem buk­kan­tak az apró gom­ba­fejek. Azóta sem érez­tem azo­kat az íze­ket, nagy­apa, annyi min­den­nel együtt, ezt is elvitte magá­val.