P. Szabó Mária

Én, Báthory Erzsébet

12.

Első nap az új helyemen igazán meg­nyug­ta­tóan kez­dő­dött. Már kora reg­gel vilá­gos volt, és szo­bánk nyi­tott abla­kán a mada­rak hangja, a sás nesze ébresz­tett. Ferenc már nem volt mel­let­tem. Las­san nyújtóztam egy nagyot, beszív­tam a leve­gőt, mint ott­hon, Ecseden. A hasam alja fájt egy kevésnyit, így emlé­kez­te­tett köte­les­sé­gemre. Ekkor kezd­tem elő­ször imád­kozni a min­den­hatóhoz, hogy áld­jon meg gyer­mek­kel. Az ima, melyet magam sza­vai­val mond­tam csak, ezután rend­sze­res szo­ká­som lett.

Szavaim gyorsan pörögtek, mint lisztesmalomban a kerék. „Áldd meg, Uram, frigyemet gyer­mek­kel, áldd meg, Uram, frigyemet gyer­mek­kel!” Ezt a kérel­met min­den reg­gel és min­den este elmond­tam nyoszolyám szé­lén.

Amikor Ferenc kíváncsi tekintetét lát­tam, elfor­dul­tam, nem sze­ret­tem volna, ha tudo­mást sze­rez arról a gyöt­rő­désről, mely ezen köte­les­sé­gem tel­jesítését övezte.

–  Gyere csak, Erzsébet, nézd meg a kárpitokkal bur­kolt fogadóter­met! – kiál­tott be az ajtón egy alka­lom­mal.

–  Jövök máris, várjon egy pillana­tot kegyel­med!

Gyorsan magamra kaptam a ruhá­mat, kidör­zsöl­tem a sze­me­met, a hajamat a főkötő alá igaz­gat­tam. Ahogy kilép­tem, elka­pott és vidá­man egy csó­kot pró­bált kieről­tetni, de ezt nem enged­het­tem. Rész­ben azért, mert úgy érez­tem, ha nem öblítem ki tiszta víz­zel a szám reg­ge­lente, akkor vala­mi­féle ked­ve­zőt­len illat­tal tet­sze­leg, másrész­ben pedig­len azért, mert fényes nap­pal egy úrhölgy nem süllyedhetett le a szol­gá­lók szintjére, nekem tud­nom kell, min­den­nek meg­van a maga ideje. Így azu­tán eltoltam az erős karokat, és kioktat­tam, hogy ami való az éj leple alatt, az nem való a nap szeme láttára. Bár ne tet­tem volna, mert ekkor Nádasdy tőrt döfött a szí­vembe.

–  Na, jó asszony, ódzkodhatsz, ha akarsz, de minél előbb gye­reksírást sze­ret­nék hal­lani az aprónép szo­bá­jában, ez pedig­len nem fog megesni csak úgy magá­tól – mondta zordan. Érez­tem haragját, de nem tehet­tem szemérmem elle­nére. Ezen a napon hiába néz­tem végig a vár gyö­nyörű ter­meit, a cso­dá­la­tos, messze föl­dön híres falikárpitokat, nem volt már ked­vem sem­mi­hez.

Intézkedtem az estebédet illetően, majd meg­pró­bál­tam kikerülni a további beszél­ge­tést. Estére mégis igye­kez­tem külö­nö­sen rendbe szedni maga­mat. Ahogy ott ültem a hosszú asz­tal­nál Ferenc mel­lett, pró­bál­koz­tam mosollyal is, de hiába eről­tet­tem, érez­tem, hogy csu­pán torz merevedést sike­rült voná­saimból kicsi­holni. Per­sze ész­re­vette ő is, pedig a tekin­te­tét igen­csak rit­kán vetette felém, még dúl­hatott benne a reg­geli harag. Így múlt egyik nap a másik után, volt, hogy mosollyal, volt, hogy csen­des gyöt­rő­déssel. Egyre csak szá­mol­tam a holdtöl­téket, de a köz­tes napok derűjére min­dig csak ború követ­ke­zett.

13.

Alig telt el három hónap, tudvalevő volt annak, aki saját magát jól kitapasz­talta, hogy semmi sin­csen még elveszve, de én gyor­san tel­jesí­teni akar­tam a köte­les­sé­ge­met. A lehe­tő­ség pedig­len nem állt min­dig készen, rájöt­tem erre hama­ro­san jóma­gam is. Az időt még éppen az ara­tás uralta, ami­kor is lár­mát trombitáltak a Mura part­ján. Ferenc már javá­ban Szi­get­vár kör­nyé­kén verte a fekete föl­det por­tyá­zás köze­pette, amire Batthyány Boldizsár­ral akaszkodtak össze. Nem­igen örül­tem neki, de a portya még­sem volt annyi, mint a kemény harc, hol sokszámú török csa­pa­tok­kal áll­tak szem­től szembe. A portya min­dent összetéve játék­nak, tanu­lás­nak tet­sződött nekem is, nem is aggód­tam iga­zán attól a gon­do­lat­tól, hogy magamra mara­dok idő­nek előtte. Most azon­ban meg­ter­mett az aggo­da­lom, mert csa­tába menni készülő uram­tól búcsúz­tam, ott pedig könnyen akármi meg­tör­tén­het. Eddig a sze­ren­cse is levett föveggel udva­rolt neki, de az ősz nem hozott meg­felelő győ­ze­del­met. Egy magyar áru­lás lehe­tett az oka, azt beszél­ték leg­alábbis, így azu­tán mint­egy száz embert elvesz­tet­tek, hat­va­nat pedig elhajtott a török fogolynak. Ferenc kimerülve és dühöd­ten érke­zett haza. Nem mer­tem szó­lani neki sem­mit sem, még ked­veskedő sza­vai­mat is inkább vissza­tar­tot­tam, nehogy dühét bármi módon segítsem. Éppen hold­tölte volt, én pedig nagy bána­tomra olyan erő­sen vérez­tem, hogy igye­kez­tem tel­jesen távol tar­tani maga­mat tőle.

–  Erzsébet, ha csak húzódozni tudsz elő­lem, mitől gya­ra­po­dik a csa­lád?

Nem tudta, mit jelent ez nekem, csak a szá­mat szo­rí­tot­tam pengevékonyságúra, nem vála­szol­tam sem­mit. Eltelt egy idő, mire nagy nehe­zen még­is­csak meg­szó­laltam.

–  Kedves uram, ha tovább maradnál mel­let­tem, több lehe­tő­ségünk is lenne ügyes-bajos dol­gaink meg­be­szé­lésére. Nehe­zen győzöm magam a sok mun­kát, dol­got, az udvari nép elkor­mányozását.

Csak röviden válaszolt – „majd igyek­szem, Erzsé­bet” –, én pedig tud­tam, az én uram­nak leg­fon­to­sabb dolga csak a csa­ta­me­zőn lehet, itt­hon meg ezután is jósze­ri­vel egye­dül kell helytáll­jak.

Egy napon azután hírvivő jött, és nagy han­gon adta elő a vacsoraasz­tal előtt, hogy Musztafa pasa, a budai beglerbég bepanaszolta őt a király­nak és Ernő főher­ceg­nek is. A szul­tán nevé­ben kérte a királyt, hogy paran­csolja meg Nádasdy Ferenc­nek, ki misze­rint fogolyként tartja szá­mon a pasa vejét, Markucj béget, azon­nal engedje sza­ba­don, haza az övéihez. Ferenc­nek csak úgy vil­logott a szeme, nem volt jó ilyen­kor eleibe kerülni, de ezt a sze­ren­csét­len szolga nem tud­hatta, így ami­kor a nehéz boroskupa a fejénél pró­bálta repkedését befe­jezni, akkor lesett nagyot, kivel is került szembe. Nekem is las­san be kel­lett lát­nom, hogy vigyáz­nom kell, és igye­kezni a sok embert jól elirá­nyí­tani, ami­kor ő hada­ko­zik, mert ha itt­hon van, és be kell szá­mol­nom a tör­tén­tek­ről, még engem is dur­ván illethet.