Bácsi István

Párhuzamos spirálok

Bódis Kriszta: Kemény vaj

(Magvető, 2003)

Sokféle világ létezhet ugyanazon helyen ugyan­ab­ban az idő­ben. Egyik világ pél­dául az olvasó én világa az uni­ver­zum egy jól definiál­ható szeg­le­té­ben, mélyen meg­ren­dítve Bódis Kriszta regé­nye által. Mások is élnek ugyan­eb­ben az idő­ben, társ­bér­let­ben osz­toz­kodva az olva­só­val ugyan­azon az uni­ver­zum­szeg­le­ten, mond­juk bak­té­riu­mok, miköz­ben ők ügyet sem vet­nek a Kemény vaj című nap­ló­re­gény vilá­gára.

Egy időben, egymás mellett létezik barakk­te­lep és város, férfi és nő, bűn és ren­des pol­gári élet – igaz, ez utóbbi leg­in­kább csak a bűnbe nyo­mo­ro­dot­tak elér­he­tet­len vágya­ként. És ezek a pár­hu­za­mo­sok gyak­ran irányt is vál­ta­nak, és szó sze­rint met­szik egy­mást, akár hús­ba­vá­góan is. Kemény világ a regény moz­gás­tere, mely­ben az ember kiszol­gál­ta­tot­tan elol­vad, akár a vaj.

A regény helyszíne valahol Magyar­or­szág, de lehetne ez a hely­szín vala­hol Európa vagy vala­hol a Föld is, ideje a rend­szer­vál­to­zás kör­nyéki és utáni közel­múlt. A főhős egy barakki lány, aki írás­ban beszéli el a tör­té­ne­tét. Némá­nak mond­ják, mert aka­dozva, magas gáta­kon át küzdi ki magá­ból a sza­va­kat, ezért inkább ír. A regény első felé­ben a barakk­te­lepi éle­tét írja le tizen­négy éves koráig, a máso­dik­ban a kitö­rést a barakk­ból, a „kiemel­ke­dést” a nyo­mor­ból, rokoni segít­ség­gel, mert az ilyen kiemel­ke­dés­hez is külső „segít­ség” szük­sé­ges, olyan erő­vel húzza vissza a kilá­tás­ta­lan­ság. A nevét nem tud­juk meg a regény első felé­ben. Nap­lót ír, köz­ben a tol­lat gyak­ran áten­gedi a regény más sze­rep­lői­nek, így nagy figyel­met igé­nyel az olva­sás, hogy ne veszít­sük el a fona­lat. Bonyo­lítja a több­szálú szö­ve­get, hogy az író beemel a nap­lóba média­hí­re­ket, rek­lá­mo­kat, szo­cio­ló­giai kör­nye­zet­ta­nul­mány-rész­le­te­ket, szimpla újság­írói tudó­sí­tá­so­kat, kisebb­ség­vé­delmi és femi­nista állás­fog­la­lá­so­kat is.

A lány családjának élettere a barakk, a szó sze­rint süllyedő, remény­te­len­ségbe, sárba, szarba elme­rülő nyo­mor­te­lep, és a lányé egy ideig még a fogya­ték­kal élők inté­zete. Apja, miu­tán vég­leg kiszo­rul a munka vilá­gá­ból, már csak tol­vajlás­ból tudja eltar­tani népes csa­lád­ját, aztán gengsz­te­rek kifutó­fi­úja lesz. Anyja már régen bele­tö­rő­dött az alá­ren­delt­ségbe, eldob magá­tól min­den önálló aka­ra­tot, így vára­ko­zás­sal vészeli át azt az idő­sza­kot is, ami­kor a férje para­zsa más nő után izzik. Csak a nagy­anya, a Sári mama az igazi mene­dék, aki­hez oda lehet bújni, aki­nek el lehet mon­dani, amit muszáj. És ez még csak az iskola a nagy­be­tűs élet­hez, a barakk mint lakó­hely csak infer­nátus a valódi pokol­hoz képest, ami a regény máso­dik részé­ben, a rokoni segít­ség révén vár a lányra.

Sára önként megy el a rokon­nal a fővárosba. Tulok csupa olyat ígér a lány­nak, amire az vágyik. Könnyen ül be a fehér autóba, mert apja is azon van, hogy men­jen, mek­kora sze­ren­cse érte, hogy a rokon így párt­fogásba veszi. Egye­dül Sári mama inti, mert „benne van az min­den rossz­ban”, de hiába. Tulok azon­ban, sajnos, való­ban gengsz­ter, lányo­kat ad-vesz, fut­tat, és min­den más sötét ügy­lete van. A jótevő első dolga, hogy meg­erő­sza­kolja Sárát, aztán ez ismét­lő­dik a have­rok bevo­ná­sá­val mind­ad­dig, míg meg­fele­lően meg­dol­goz­zák a lányt, és utcára lehet kül­deni. Innen már nincs visszaút. A fene­ket­len mély, az alvi­lág ez, aljas haszon­szerző szán­dé­kok tele­pül­nek jól szer­ve­zet­ten a kéjsó­vár fér­fiak női alfelek körül forgó alan­tas vágyaira. Az öröm­lány­nak csak az alá­ve­tett­ség, a fájda­lom és a meg­aláz­ta­tás jut. Az öröm nem az övé, a pénzt elsze­dik tőle, ami­kor nem dol­go­zik, bezár­ják, s ha úgy adó­dik, a gengsz­te­rek bár­mi­kor sereg­nyien átmen­nek rajta. Az övé a két­ség­beesés, a kín, beteg­ség, a csa­lád és a gyer­mek­kor utáni vágy. S ha teherbe esik, a gye­re­két elve­szik tőle, s egy-két hét után újra az utcán találja magát. Sárát két­szer is elad­ják, míg And­rás-Kígyó­hoz kerül, akibe bele­sze­ret. Újra remény­ke­dik, hogy And­rás nem olyan, neki tény­leg ő kell, és önként áll ki ismét dol­gozni, ami­kor a gengsz­ter pénz­za­varba kerül, hogy kise­gítse. Min­den kez­dő­dik elöl­ről. És sajnos, Kígyó is ugyan­olyan, mint a Tulok vagy a többi.

Sára csak a börtönben talál emberi érzé­sekre a sors­társ­női között, ahová azért kerül­nek, mert a meg nem enge­dett helyen való stric­he­lé­sért kirótt sza­bály­sér­tési bír­sá­gok már több mil­li­óra rúg­nak, s mivel az össze­get senki nem fizeti ki, le kell ülniük. S aztán a bör­tön­ben felej­tik őket két évre. Itt tud­juk meg a főhős nevét és a szá­mát is egy név­sor­ol­va­sás­nál: „Hor­váth Sára, Ká339”. Ez az idő­szak meg­sza­ba­du­lás egy időre a pokol­ból. De ami­kor lete­lik a bün­te­tés, Kígyó már várja, s újra­kez­dő­dik min­den. Ebből a vég­te­le­ní­tett, lefelé vivő spi­rál­ból már csak egy kiutat lát, de még az öngyil­kos­sági kísér­lete is kudarc­cal vég­ző­dik. Végül sze­ren­cséje van, leg­alábbis egy időre, mert Angel, a huma­ni­tá­rius szer­ze­tes rend­tár­sai meg­szök­te­tik a kór­ház­ból és elrej­tik. Ám a sor­spi­rál vissza­tér a kiin­du­lási pont­hoz, ami­kor ter­he­sen haza­tér a csa­lád­jához, hiszen Kígyó van vele, s ez nem sok jót ígér a lány jővőjére nézve.

Bódis Kriszta beavatottan, belül­ről lát­tató módon nyúl a súlyos prob­lé­má­hoz, ame­lyet a mai iro­da­lom, és a poli­tika is, igyek­szik figyel­men kívül hagyni. A lesza­kadó réte­gek hely­zete és a bűn ter­jedése, a növekvő szo­ciá­lis és tár­sa­dalmi feszült­sé­gek lát­tán nem lehet cél­ra­ve­zető a strucc­po­li­tika. Az író bát­ran vál­lal­ko­zott egy olyan világ való­sághű ábrá­zo­lá­sára, ami a leg­töb­bün­ket elbor­zaszt. A koráb­ban peri­feri­kus, ám a tár­sa­da­lom tes­té­ben egyre bel­jebb rágó bűn érzék­le­tes bemu­ta­tása mellé azon­ban kapunk elma­rasz­ta­lást is, hiszen a kívül­ál­lók közö­nyö­sek, a tár­sa­dalmi fóru­mok ered­mény­te­le­nek, s az igaz­ság­szol­gál­ta­tás jó eset­ben sem­le­ges, a nyo­morba süllyed­ten élők­nek pedig nincs esé­lyük a fel­emel­ke­désre. Az ábrá­zo­lás­nál többre azon­ban nem vál­lal­koz­ha­tott az író, így a meg­ol­dás a tár­sa­da­lomra vár.

Bódis írói eszközei közül a nap­ló­írási mód célba talál, segíti a befoga­dást, még úgy is, hogy a beszé­lők, idők és hely­szí­nek egy­másba úsz­ta­tása és vál­to­ga­tása jelen­tős össz­pon­to­sí­tást igé­nyel az olva­só­tól. A nyo­mor, a kiszol­gál­ta­tott­ság natu­ra­lista ábrá­zo­lása több mint lát­tató. Csont­jaink­ban érez­zük a rab­szol­ga­sorsba taszí­tot­tak félel­me­tes kilá­tás­ta­lan­sá­gát. Részem­ről egy írói esz­köz­zel nem értek egyet, a szö­veg vissza­süllyesz­tése egy isko­lá­zat­lan barakki lány elkép­zelt szín­vo­nal­ára, a ron­tott írás véle­mé­nyem sze­rint nem visz előre, és nem is érzem élet­sza­gú­nak a szán­dé­kol­tan ejtett helyes­írási hibá­kat.

Végezetül: Bódis Kriszta regénye bátor, őszinte iro­dalmi mű, aján­lott olvas­mány a kor­társ magyar olva­só­nak.