Fürth Éva

Schäffer Erzsébet beszél

Portré

Elámulok, mindig elámulok. Mintha fából farag­ták volna az arcát. Ha meg­lá­tom, és rög­tön véle­ményt for­má­lok, kemény nőnek íté­lem. Szi­go­rú­nak.

Micsoda melléfogás.

Megszólal, mesél, és már látom a könnye­ket a sze­mé­ben, szép kerek tör­té­ne­tet ad elő, nagyon spon­tán, jó érte­lem­ben hatás­va­dá­szóan és haté­ko­nyan. Mind­egy melyik tör­té­ne­tét mondja, mind ugyan­ar­ról szól: min­denki esendő, min­denki hibáz­hat, min­denki sze­re­tetre vágyó­dik, és lehet is sze­retni szinte min­den­kit. Apró tör­té­ne­tek szív­me­len­gető tanul­sá­gok­kal, mulat­sá­go­san vagy könnye­sen, mind­egy. Mondja, szü­ne­tet tart, újra mondja, és egy­szer­csak egy szép izgal­mas női arcot nézek, sok­kal szeb­bet, mint a kismin­kelt sztár­ar­cok, mint a fia­tal ragyogó körül­rajon­gott szép­sé­gek arca, valódi szép­sé­get.

Látom én, hogy kifaragta az idő, hogy meg­vi­selte az élet, a fel­vál­la­lá­sok, a ren­ge­teg uta­zás, a ren­ge­teg emberi nyo­mor, amit meg­né­zett, értel­me­zett, meg­jegy­zett és meg­írt, és mégis.

Valódi szépség, igazi női ragyogás. Még inkább ember­ség, tehet­ség, jóság. Ritka igazi érté­kek. Min­dig elha­tá­ro­zom, hogy elol­va­som az írá­sait, még nem jutot­tam el addig, de az elő­adása, a lénye lenyű­göz.

Jó tudni, hogy van, itt él velünk.