Fürth Éva

Margit híd

Rozi nem szép. Különlegessége és nőies von­ze­reje nyű­gözi le kör­nye­ze­tét. Pedig egyik leg­na­gyobb élő írónk azt mondta, csak úgy lazán oda­vetve: "A szép­ség­nek ereje van." Meg­fogott ez a mon­dat.

Rozit hullámzó hangulatai, szenve­dé­lyes­sége veszé­lyes kalan­dokba sodorja. Védett­ség­ben él, mintha őriz­nék. Hiszi is, nem is, hogy ez így van. Talán van egy külön­le­ges angyala, vagy ilyes­mije, aki védi, óvja. Pedig meg­gon­do­lat­lan, könnyelmű, kaland­ked­velő.

Nincs jelen. Ez az érzése, annak, aki vele van.

A sűrű hóesésben sétálva éppen azon gon­dol­ko­zik, mi min­den nem lesz már belőle. Pedig az átlag­em­beri élet­hez képest sok min­denbe bele­kós­tolt. Vol­tak válasz­tásai, dol­go­zott olyan helye­ken, és nem is rövid ideig, ahol tel­jesen önmaga ellen tel­jese­dett ki. Sok­szor gon­dol­ko­zott ezen, mire valók ezek a hely­ze­tek? Mit akar meg­pró­bálni? Mi vonzza ezekbe a lehe­tet­len meg­pró­bál­ta­tá­sokba? Pró­bá­kat akar, a hatá­rait, tehet­sége meg­nyil­vá­nu­lá­sait keresi. Rozi lénye ellent­mon­dá­sos. Sze­líd kül­seje, sze­líd modora, válasz­té­kos beszéde vad, nagyra­törő, szí­nes fan­tá­zi­ák­kal tar­kí­tott belső éle­tet takar. Erről alig tud valaki. Ma éppen azt sajnálja, hogy már nem lehet kert­ter­vező belőle. Pedig ez is nagyon vonzza. Elő­ször is lehetne egy világ­kö­rüli utat ter­vezni, meg­nézni a világ jelen­tős kert­jeit. Micsoda gyö­nyö­rű­sé­gek vár­ná­nak rá. Fran­cia és angol típusú ker­tek. Egyedi ter­ve­zé­sek. Modern kert-álmok. Utána jöhetne a saját ötlet. Rozit soha nem zavarta, hogy álmo­do­zá­sai­ban sem­mi­féle szak­ér­te­lem­nek nem volt sze­repe. Kert­ter­ve­zés­sel kap­cso­lat­ban eszébe se jutott, hogy talaj­viszo­nyok­hoz, növé­nyek­hez, szer­szá­mok­hoz eset­leg érteni is kel­lene. Jól el van álmai­val.

Szép az utca a puha hóesésben, segíti az álmo­do­zást. Rozi nincs jelen, de min­dent meg­figyel, nézi a szem­be­jövő­ket, néha sor­sot álmo­dik vala­ki­nek. Elkép­zeli, ki is lehet ez a fur­csa arcú idős nő. Kik élnek körü­lötte, hova siet és miért. Reméli, a szem­be­jövő is meg­veti a szürke átlag­éle­tet, untatja őt is a sok üres locso­gás. Talán barátja, sors­társa lehetne ebben a nehéz kívül­ál­ló­ság­ban. Gim­na­zis­ta­ként meg­adta a sors ezt a sze­ren­csét neki, volt egy ilyen barát­nője. Éltek-hal­tak egy­má­sért. Emlék­szik, hogy egy külö­nös éjsza­kán, egy­mást oda-vissza kísér­getve a két lakás között, beszél­get­tek a Mar­git hídon. Fér­fiak szó­lí­tot­ták le őket, nem is értet­ték, mit akar­hat­nak ide­ge­nek tőlük, hiszen annyira fon­tos beszél­ge­tés­ben van­nak. Éles fájó hiánnyal tör fel ez az emlék.

Tegnap az előszobában állva, várat­la­nul rádöb­bent, hogy van­nak élmé­nyek, hely­ze­tek, amit nincs kinek elmon­da­nia. Menne a tele­fon­hoz, de nincs, aki­nek ezt most elmond­hatná. Kapott egy emilt, nem is a levél tar­talma, hanem a négy sze­replő, akik egy­ként kap­ták ezt a leve­let, nos, ez a négyes fel­ál­lás döb­benti meg. Nagyon vágyott régeb­ben, egy ilyen "közös­ségre", amit a levél cím­zett­jei alkot­nak vir­tuá­li­san, bol­dog ettől, de nincs, kinek elmondja.

Eláll a hóesés, puha csend üli meg a külön­ben min­dig zajos utcát. Rozi elin­dul haza, elha­tá­rozza, hogy meg­szá­molja, hány tevé­keny­ség von­zotta eddig éle­té­ben. Maga is kíván­csi az ered­ményre. Egé­szen a követ­kező saro­kig élteti a terv. Fázó­san össze­húzza magát, és gyors lép­tek­kel a túl­ol­da­lon fel­tűnő kapu felé siet.