Kósa Sándor

Mexikói anzix

(2002. február–március)
19.

(Mexikóváros–Teotihuacán) Az idős, jókedvű taxi­so­főr hát­ra­for­dul. 15 peso, mondja, ami első hal­lásra hihe­tet­len összeg­nek tűnik, 150 forint­nak meg­felelő össze­gért a fél váro­son keresz­tül­me­gyünk, végig a Paseo de la Refor­mán, a Juan Diegó nevű indián kis­fiú által leírt Mária-jele­nés hely­szí­nére. Ez már a város köz­vet­len széle.

És utána?, kérdezi.

Megyek tovább az indiánokhoz.

Los Piramides, bólogat.

A piramisok 50 km-re vannak a város­tól észak­ke­leti irány­ban a fenn­sí­kon. Ez a leg­na­gyobb egy­be­függő régé­szeti kör­zet az ország­ban, és még ez sincs egé­szen fel­tárva. Oda már busszal fogok menni.

Hétfő van, beindult a forga­lom, lépés­ben hala­dunk, zaka­tol a met­ro­po­lis, ez az első mun­ka­nap, amióta meg­ér­kez­tem. Élénk beszél­ge­tésbe kez­dünk, köz­ben bámu­lok ki az abla­kon, nem­so­kára elhagy­juk az isme­rős helye­ket, a Paseo itt már kül­vá­ros­okon halad át, mintha vidé­ken len­nénk, egyre több a somb­re­rót viselő férfi.

Ha megnézte a bazilikát, két met­ró­meg­ál­lót vissza kell jön­nie, ott lesz a busz­vég­ál­lo­más, mondja a sofőr, ami­kor kiszál­lok. Elő­ször a régi temp­lo­mot nézem meg, nincs bent senki, min­denki a modern bazi­li­ká­ban van. Újra elfog a már isme­rős szé­dü­lés, mert a temp­lom nagy­mér­ték­ben meg­süllyedt, a padló vésze­sen lejt egy irányba, az egyen­súly érzé­ke­lőm fel­mondja a szol­gá­la­tot, min­den lépés növeli a bizony­ta­lan­ság érze­tét.

Az új bazilika zsúfolásig tele van a hatal­mas belső mére­tek elle­nére, ami a befelé for­du­lás­nak nem sok esélyt ad, inkább csak cso­dál­ko­zom hát ezen a több­funk­ciós tér­be­osz­tá­son.

A nap már magasan áll, amikor meg­ta­lá­lom a buszo­mat, olda­lán a Los Pira­mides fel­irat­tal. Nem­so­kára indu­lunk, ráhajtunk az autó­pá­lyára, amely magas dom­bok között vezet fel a fenn­síkra. De nem az autó­pá­lyán megyünk tovább, hanem lefor­du­lunk jobbra, egy kis mel­lék­útra, és meg­ál­lunk min­den falu­ban, ami utunkba esik. Fölöt­tünk kifeszí­tett kötél­ze­ten ott lebeg­nek azok a jel­leg­ze­tes zász­lócs­kák, ame­lyek olyan jel­lem­zőek a vidéki tele­pü­lé­sekre. Az uta­zás ilyen körül­mé­nyek között sokáig tart, de nem bánom, mert ad helyette valami mást, helyi szí­ne­ket és han­gu­la­to­kat.

Egy domb alján állunk meg, fás, lige­tes a táj, az asz­fal­tút egy hurok­ban vég­ző­dik, leszál­lunk, a busz elin­dul vissza­felé. Meg­ke­rül­jük a dom­bot, a távol­ban, az ég tágas bol­to­zata alatt, a szürke fel­hők alatt ott áll a Nap pira­misa. Ugyan­olyan érzés fog el, mint tizen­va­la­hány éve az Alexand­riá­ból Kai­róba vezető siva­tagi út men­tén, ami­kor várat­la­nul elénk tűnt a sárga siva­tag­ban a három nagy gúla, Khe­opsz, Khefrén és Müke­ri­nosz pira­misa.

Előttünk egy nagy üres tér, balra juk­ká­ból kira­kott kör­alak köze­pén egy égbe­nyúló faosz­lop tete­jén négy indián gub­baszt egy forgó fém­szer­ke­ze­ten, ötö­dik tár­suk a csú­cson ül és furu­lyá­zik, a hang­szer éles, magas hangja messzire hal­lat­szik, a követ­kező pil­la­nat­ban a töb­biek egy­szerre ugra­nak a mélybe. Bal lábu­kon kötél, fejjel lefelé lóg­nak, és a fém­szer­ke­zet las­san forogni kezd, egyre nagyobb ívben köröz­nek az osz­lop körül, miköz­ben las­san eresz­ked­nek lefelé. Ők a volado­resek, a repü­lők, fény­ké­pen már lát­tam ezt a rituá­lis műve­le­tet, a totonák indián törzs val­lási ala­po­kon nyugvó szer­tar­tá­sát. Cso­por­tunk, tizen­va­la­há­nyan vagyunk, meg­áll és nézi a kéret­len turis­ta­pro­duk­ci­óvá silá­nyuló ese­ményt, csak azt veszem észre, hogy egy indián áll előt­tem, és sze­ré­nyen, de hatá­ro­zot­tan belé­pő­jegyet kér, mondja is torok­han­gon az össze­get. Koto­rá­szom a zse­bem­ben. Elfog valami ata­visz­ti­kus szo­mo­rú­ság, amit a rossz cir­ku­szi ripacs­ko­dás vált ki az ember­ből, a fejétől a far­káig tíz méter, a far­ká­tól a fejéig tíz méter, tehát mind­össze­sen húsz méter hosszú kígyó meg hason­lók. Az indiá­nok kinyúj­tott keze már a talajt érinti, elhall­gat a síp­szó is. Megyünk tovább egy épü­let felé, tár­saim is, most hal­lom, hogy fran­ciák, erről beszél­get­nek.

A kétszintes, nagy alapterületű épü­let több funk­ciót tölt be, étte­rem, pénz­tár, cse­cse­be­csét áruló üzle­tek, és tudo­má­nyos köz­pont is egy­szerre. Az olda­lára, jól lát­ható helyen valaki George Harrison nevét véste fel és mellé egy keresz­tet. Pár hónapja halt meg. Mégis nagyon külö­nös hatást kelt ben­nem, What's that got to do with it?, kér­dem magam­tól.

A terület óriási. Elhatározom, hogy nem a Halot­tak útján megyek, hanem jobbra leté­rek, és úgy köze­lí­tem meg a Nap pira­mist. 63 méter magas, alap­ol­da­lai két­száz­húsz méter hosszúak, és egy bar­lang fölé épült, nem egé­szen két­ezer évvel ezelőtt. Fel­ka­pasz­ko­dom a tete­jére, és leülök azon a helyen, ahol vala­mi­kor egy temp­lom maga­so­dott min­den fölé. Jobbra a Halot­tak útjának végén ott áll a kisebb Hold pira­mis. Mögötte pedig a szent hegy, a Cerro Gordó. Egy­kor a Halot­tak útja a Hold pira­mi­son túl, egé­szen a hegy lábáig tar­tott, és kétol­dalt is még hosszan foly­ta­tó­dott a tele­pü­lés. Fény­ko­rá­ban, ezer­négy­száz évvel ezelőtt két­száz­ezer lakosa volt, és ezzel akkor a világ ötö­dik leg­né­pe­sebb városa volt.

A felhők felszívódtak, süt a tró­pusi nap, körü­löt­tem gye­re­kek ját­sza­nak, gyűj­töm az erőt a vissza­útra. A Halot­tak útja több mint három kilo­mé­ter, és tele van lát­ni­va­ló­val. A mexikák, vagyis az azté­kok a spa­nyol hódí­tás előtt más­fél száz évvel ezelőtt észak­ról érkez­tek Teoti­huacánba, beköl­töz­tek a romok közé, csak később men­tek tovább dél­nek Tenochtit­lánba, a mai fővárosba. Min­dent ők nevez­tek el, a Nap pira­mist, a Hold pira­mist, a Halot­tak útját, és így tovább, nem csoda, hogy a tör­té­né­szek mind­ről kide­rí­tet­ték, hogy ere­de­ti­leg más funk­ció­juk volt a neve­zet­tek­nek, a Nap pira­mis pél­dául az Eső­is­ten pira­misa volt, a Halot­tak útjának pedig semmi köze nem volt az elhuny­tak­hoz.

Némi enni- és innivalót veszek magam­hoz, és elha­gyom a ben­nem mély nyo­mo­kat hagyó kör­ze­tet. Kifelé megint talál­ko­zom a fel­irat­tal, és leesik a tan­tusz, hát per­sze, Harrison fele­sé­gét úgy hív­ják, hogy Olivia Arias, és ennek a kiis­mer­he­tet­len ország­nak a szü­lötte.

Egyedül vagyok a domb tövében, várom a buszt. Egy nagy távol­sági érke­zik, bőven van hely benne, miu­tán lerakta az uta­so­kat. Kika­nya­ro­dik az autó­pá­lyára. Az úton senki, a táj üres, de a messze­ség­ben, mint valami figyel­mez­te­tés, ott áll­nak a hegyek csip­kés vonu­la­tai.