P. Szabó Mária

Én, Báthory Erzsébet

14.

Egy alkalommal éppen azon morgolód­tam, hogy a nagy­te­rem­ben nem terí­tet­ték ren­de­sen szét a pado­za­tot mele­gítő szé­nát, miköz­ben oda­kint már a késő ősz igen hideg idő­vel kóri­cál. Las­san elkez­dő­dött a cson­tig ható hideg beköl­tö­zése a kőfalak közé. Min­den lehe­tőt meg­tet­tünk, hogy eny­hít­sük ere­jét, ezért kel­lett volna a jól elren­de­zett széna is. Intéz­ked­tem is azon minu­tomban, hogy ver­jenek a lusta szolga fene­kére leg­alább tízet az udvar sar­ká­ban ter­pesz­kedő dere­sen. Éppen elkez­dő­dött a fenyí­tés, ami­kor is nagy robaj­jal beszá­gul­dott Ferenc a vité­zei­vel és két fogoly bég­gel. Lát­tam, az arca büszke mosoly­tól fény­lik, én is úgy tet­tem hát, hogy örü­lök. Ő pedig­len, hogy ere­jét egy kicsinyt vil­log­tassa, fel­emelte gal­lér­jánál fogva a két törö­köt, és úgy for­dult körbe az udva­ron, nagy haho­tá­zá­sok köze­pette. Ez aztán sze­ren­csé­jére volt a lus­tá­nak, a vidám­ság hatá­sára az ütle­ge­lés elma­radt. De én nem feled­het­tem a dol­got, eldön­töt­tem, hogy majd bepó­to­ló­dik, mert szó­ból, ha nem ért az, aki­nek kel­lene, hát meg kell segí­teni egyéb esz­kö­zök­kel. Meg­ta­nul­tam ezt én nagyon is jól még annak ide­jén bátyám udva­rá­ban. Na, de ami­kor ennyi vitézt is asz­tal­hoz kell ültetni, az asszony­nép­nek gyor­san intéz­kedni kell. Így azu­tán az én deres­sel kap­cso­la­tos gon­do­la­tai­mat is fel­vál­totta az a szük­ség, hogy mind a tizen­négy étke­ző­asz­tal rend­ben legyen, és ne csak a szo­ká­sos udvar­tar­tás legyen ellátva éle­lem­mel, bár az sem kevés, mert naponta het­ven-nyolc­van fő ült a terem­ben egy-egy alka­lom­mal. Azon a napon is estére vigas­ság lett szer­vezve, és a saját­jaink mel­lett két ván­dor­mu­zsi­kus is verte a tánc alá valót. Ferenc kiosz­totta a páro­kat, enge­met magá­nak tar­tott meg. Nem vol­tam nagy tán­cos, de ami kel­lett a fér­jem­nek, meg­kap­hatta tőlem, erre min­dig is nagyon vigyáz­tam. A fér­fiak alig hajtot­tak le egy pár pohár bort, porba peselő ver­senyt ren­dez­tek, és már a tánc során is kezeik min­den­felé keres­ték a helyet. Igen­csak meg lett csö­csö­részve ezen az estén az asszo­nyok jó része. A két török bég meg a kín­zó­kam­rába bezárva hall­hatta viga­do­zá­sun­kat. Ami­kor pedig­len meg­kér­dez­tem Feren­cet, hogy miért nem adta át a király­nak őket, azt vála­szolta nagy dühö­sen, hogy majd ha a király hoz­zá­járul vité­zei zsold­jához, ő is átadja neki a fel­kon­col­ta­kat. Az igaz, hogy ő azu­tán nem is nagyon hajbó­kolt a király előtt, tette a dol­gát meg­fon­to­lás­ból a hazá­ért, de ami­kor a nyolc­van­ket­tes gyű­lé­sen fel­aján­lot­ták a dunán­túli főkapitá­nyi tiszt­sé­get, igen­csak meg­gon­do­lat­la­nul vála­szolt. Azt mondta ott a nagy nyil­vá­nos­ság előtt, ha a király meg­ígéri biz­ton, hogy vité­zei meg­kap­ják az elma­radt zsold­jukat, és ezekután min­den idő­ben ez így lészen, akkor mint főkapi­tány féltve őrzi a dunán­túli része­ket. De nem kapott iga­zán biz­tató ígé­re­tet, ezért azu­tán nem fogad­hatta el a fel­aján­lott tiszt­sé­get. Mind­eze­ket mikoron a vacso­ra­asz­tal­nál elme­sélte, igen ború­san néz­tem reá.

–  Mi bajod van, Erzsébet? – kérdezte dühö­sen. – Látom, nem nyerte el tet­szé­se­det a cse­le­ke­de­tem.

–  Valóban nem. Kegyelmed tudhatná, hogy sze­re­tem én a vitéz­sé­get, de ennél sok­kal jobb­nak tar­ta­nám a királlyal tel­jes békes­ség­ben, bizo­da­lom­ban lenni. Az lehet csak szá­munkra biz­ton­ság az ilyen idők­ben.

–  Eh, asszonybeszéd! – kiáltotta, és dühö­sen fel­pat­tant.

15.

Persze tudta Ferenc nagyon is jól, hogy miről beszé­lek, hisz a királlyal akko­ri­ban sok magyar főúr nehe­zen állt kedé­lye­sen szem­közt. Csak hábo­rog­tak sor­ban, hogy hatal­mu­kat Fer­di­nánd min­den rendre-módra igyek­szik kemé­nyen meg­té­pázni. Az én uram is hős­kö­dött más urak­kal egye­tem­ben. Nem tudom, mi végre, de olyan bal­ga­sá­got is ki akar­tak csi­karni Fer­di­nánd­ból, hogy az összes vég­vár vezére csak magyar ember lehes­sen. Meg azu­tán a török is csak panasz­ko­dott egy­vég­té­ben, hogy Nádasdy nem figyel­mezi a béke­kö­tést, hanem mind­ezek elle­nére rend­sze­re­sen por­tyá­zik őel­lene. Így tel­tek az évek, egyik a másik után, mint a rövid napok, oly gyor­san követ­ték egy­mást. Kora tavasz­tól késő őszig magá­nyo­san, mert Ferenc hadi­uta­kat járt és szer­vez­ke­dett. Egy­ezer­öt­száz­nyolc­van­négy kará­cso­nya immá­ron a kilen­ce­dik kará­cso­nyi készü­lő­dést jelen­tette közös éle­tünk­ben. Öröm­mel irá­nyí­tot­tam, tet­tem-vet­tem én is, bár titok­ban fájó szív­vel gon­dol­tam arra, hogy ez a kará­csony is gyer­meki zsi­bon­gás nél­kül telik el.

Ekkoriban sok volt a tennivaló, hisz az udvari népek­ről is mi gon­dos­kod­tunk, és a fal­vak­ban is igye­kez­tünk némi kará­cso­nyi han­gu­la­tot elő­se­gí­teni.

A készülődés már jókorán elkezdő­dött, a szol­gák egy része beta­nulta a szük­sé­ges játé­ko­kat. Ezen évben úgy dön­töt­tem, hogy a vidám­ság ked­vé­ért a pász­tor­játé­kot adják elő, ami­kor is az öreg, süket pász­tort kerte­geti az angyal, de igen nehe­zen bír vele. Elkezd­tük a vár fel­dí­szí­té­sét is. Ebben Ferencé volt a fősze­rep, ott ellen­őrizte és irá­nyí­totta a tény­ke­dő­ket. Kel­lett is az erős kéz, mert a vesze­del­mes hófúvás még elfújdo­gálta volna a dologra ren­delt keze­ket. Én pedig­len a ház­ban áll­tam helyt, mert itt is nagy volt a sür­gés-for­gás. Szé­nát kel­lett az asz­ta­lokra helyezni, majd azt leta­karni terí­tők­kel, a sar­ka­ira pedig­len fésűt, kasza­kö­vet, kést rakod­tak a leá­nyok. Az asz­ta­lok alá is elké­szült a teli sza­kajtó zab­bal, búzá­val, kuko­ri­cá­val meg­rakva, erre meg ráke­rült a lószer­szám. Min­den asz­ta­lunk így lett fel­dí­szítve, köze­pén egy kicsinyke szé­ná­ból össze­rakott angyal­ká­val.

Nem volt könnyű a dolog a kony­há­ban sem, mert ugyan a böjti vacsora mind­össze dió­ból, almá­ból, méz­ből, fok­hagy­má­ból és böjti vajas bab­le­ves­ből állott, de mind­ezen éhe­zé­se­ket a követ­kező napo­kon sok­szo­ro­san bepó­tol­tuk. Ilyen­kor azu­tán az asz­ta­lok ros­ka­dá­sig vol­tak tele min­den­féle hús­étel­lel. Kará­csony más­nap­ján a szol­gá­lók sor­ban áll­tak a nagy­te­rem­ben, és Ferenc­cel meg­aján­dé­koz­tuk őket egy-két tal­lér­ral. Volt ilyen­kor öröm­ködés, hálál­ko­dás. Azu­tán las­san újra elő­ke­rül­tek a hét­köz­napok, de én ezen a kará­cso­nyon búbá­na­tos vál­to­zá­son men­tem keresz­tül. Nem volt elég már az esti-reg­geli ima a gyer­mek­ál­dás­ért, eldön­töt­tem, hogy az udva­rom­ban gyer­mek­kel vise­lős asszony­sze­mélyt nem vise­lek el. Lát­vá­nyuk olyan erő­tel­jes fájda­lom­mal hasí­tot­tak tes­tembe, hogy kicsinyke híja volt annak, hogy ott rogy­jak össze azon minu­tomban.

Dícsértessél, óh, áldott víz,

Ki megmostad én gyarló testemet,

Mosd meg az én bűnös lelkemet!

Dicsíret neked, örök Atyaisten!

Ki az egész világot teremtetted,

Áldott a te neved,

Áldott a teljes Szentháromság

Most és mindörökkön ámen.

*

Mindezek után pediglen az ügyben a nádor­nak sokat segítő Poni­kénusz János, a helyi lel­kész össze­fogott Zaka­riás, leszetei lel­ki­pász­tor­ral, hogy a várba fel­men­vén beszél­nek Jezá­bellel, a bűnös asszonnyal. Erzsé­bet arra riadt gon­do­la­tai­ból, hogy csö­rög­nek a kul­csok és az őre bekiált.

–  Asszonyom, látogatói érkeztek!

–  Ugyan kik is lehetnek azok? – kér­dezte, mert való igaz, hogy az elmúlt este tel­jesen elgyen­gí­tette, szí­ve­seb­ben lett volna most magá­ban.

–  Ponikénusz és Zakariás lelkész urak jöt­tek vigasz­ta­lá­sára.

–  Kéretem őket! – mondta az asszony olyan han­gon, mintha nem is falak közé lenne zárva, hanem még lent a kas­tély­ban paran­csolna vala­kik­nek. Alig­hogy meg­látta belépni a két embert, kiál­tott felé­jük:

–  Ti, két pásztorok, ti vagytok okai ezen fog­sá­gom­nak!

Zakariás úr hosszasan szabadkozni kez­dett.

–  Ha te nem is vagy oka, de a csej­tei pász­tor bizo­nyo­san az. Hisz min­den egyes szó­nok­la­tá­ban elle­nem dör­gött.

–  Ne higgye ezt, nagyságod, – vála­szolta Zaka­riás, a leszetei pász­tor.

–  Én tanúkkal is be tudom bizonyí­tani, hogy úgy tett!

Erre már kénytelen volt megszólalni a csej­tei pász­tor is:

–  Isten igéjét hirdettem, és ha vala­mi­kor a nagy­sá­god lel­ki­is­me­rete vádolva érezte magát, annak nem én vagyok az oka, mert név­leg soha­sem nevez­tem.

–  Neked, neked előbb kell meghal­nod, mint Megyeri úrnak. Ti, ti ket­ten vagy­tok okai az én keser­ves fog­sá­gom­nak. Mit gon­dol­tok, hogy nem fog­nak-e zava­rok támadni emiatt? Hiszen a Tiszán túl fel­ke­lés indul, és mahol­nap itt lesz­nek, s a rajtam elkö­ve­tett igaz­ság­ta­lan­sá­got az erdé­lyi fejede­lem maga is meg fogja bosszulni.

–  Hiszed-e, hogy Krisztus érted szü­le­tett, meg­halt és fel­tá­ma­dott, hogy bűneid­nek bocsá­na­tát meg­nyerje? – vette át a szót ismét Zaka­riás pász­tor.

–  Ezt a Péter nevű munkásom is tudja – felelte Erzsé­bet.

Zakariás ekkor egy imádságos köny­vet nyúj­tott át, hogy fog­sá­gá­ban olvas­son belőle, de az úrnő nem fogadta el.

–  Nincs rá szükségem – mondta.

–  Tudni akarom, ki az, ki nagysá­god előtt annyira lefes­tett, hogy én vagyok oka fog­sá­gá­nak? – Poni­kenusz János kér­dése szinte sunyin, alig hall­ha­tóan osont a leve­gő­ben, pont úgy, mint egyéb cse­le­ke­de­tei gyak­ran élete során.

–  Nem vagyok köteles kérdésedre vála­szolni. Most rám harag­szol, nem­so­kára ket­tőre fogsz hara­gudni!

–  Nem haragszom, de jogosan akarok eljárni és tisz­tázni maga­mat, hogy én nem vagyok oko­zója fog­sá­god­nak.

–  Anyja voltam, úrnője papjaitok­nak a leg­főbb­től a leg­ki­seb­big, és soha igénnyel nem lép­tem fel sem a nagyok, sem a kicsi­nyek ellen, leg­ke­vésbé elle­ned.

Ponikenusz János mégis tovább kérte az úrnőt, hogy egy­ál­ta­lán ne nehez­tel­jen, majd pedig a láto­ga­tás után azon minu­tum­ban leve­let kez­dett el fogal­mazni Lányi Éliás úrnak, ki a biccsei egy­ház és egyéb helyek szuper­inten­deseként szol­gált. A levél­ben az összes beszé­det leírta, majd meg­fűsze­rezte azzal is: „hal­lot­tunk mi olyant is, misze­rint a leá­nyok a tűzön sütött saját húso­kat kel­lett meg­egyék, meg azu­tán még arról is, hogy a leme­télt húsuk gomba módra meg­főzve étek gya­nánt szol­gált a legé­nyek­nek”. Meg­írta véle­mé­nyét is, misze­rint aligha volt ezek­nél nagyobb hóhér az ég alatt. Erzsé­bet sze­ren­csére ezen levél­ről mit sem tudott, mert imái­ban bizo­nyára ezer­szer átkozta volna el szer­ző­jét, és kérte volna, fejét tegyék a bűnö­sök közibe. A hamis szol­gája Isten­nek leve­lét pedig­len ezek­kel a sza­vak­kal fejezte be:

„De Istennek ajánlom magam, bízva a jó ügy iga­zá­ban.

Hivatalos tisztelettel üdvözlöm tisz­te­lendő Hanne­lusz Sámuel urat, Grebene­riciusz Bol­di­zsárt és főtiszte­lendő ura­sá­god háza népét.

Legyetek boldogok az Úrban!

Csejtén, az Úr 1611. esztendejében január hó 1-én.

Minden szolgálatra kész

Ponikenusz János

a csejtei egyház lelkésze és senior”

*

A szerencsétlenül megkínzott bűn­tár­sak­kal, segé­dek­kel idő­köz­ben meg­ér­ke­zett a nagy hóban las­san ara­szoló sze­kér Biccsére. Mind a négy ember úgy feküdt rajta, mint mikor oda­hány­ták őket. Kín­jaik miatt éppen csak annyi ere­jük maradt, hogy időn­ként nyög­jenek vagy hörög­jenek egyet, de már azt sem érzé­kel­ték, hogy az idő iga­zán téli, fagyos, és hogy a hópely­hek hatal­mas mére­tük­kel pró­bál­ták vala­mi­féle véde­le­mül Isten jóvol­tá­ból beta­karni őket.

A nádor nem végezhetett félig elké­szí­tett dol­got, minek­utána a király is beszá­mo­lásra kész­tette. Így azu­tán itt is foly­ta­tód­tak a tor­tú­rák és a val­lo­má­sok jegy­ző­könyvbe vétele. Fel­töl­töt­ték őket víz­zel, majd mikoron hatal­masra dagadt tes­tük a vize­nyő­től, nehe­zék­kel kipré­sel­ték belő­lük. Szép sor­jában meg­csi­nál­ták mindő­jükkel, majd ezek­utána beszél­niük kel­lett. Köz­ben akkor erő­sít­get­ték ben­nük a val­lo­más­té­teli hajla­mot tüzes vas­sal és egyéb tortúr­esz­kö­zök­kel.

–  Mindent elmondok szép sorjában, úgy, ahogy az meg­tör­té­né­sét tud­ván tudom – nyögte ki alig ért­he­tően Fickó legény, aki­nek teste már ezer seb­ből vér­zett, és sza­vait is csak úgy lehe­tett érteni, ha a fülek köze­lébe kerül­tek.

–  Halljuk, mondjad szép sorjában, mikor kerül­tél az asszony köze­libe?

–  Tizenhat esztendeig laktam az asszonnyal, tovább nem, a deáknétól vett el.

–  Azoltátul mennyi asszonyt és leányt öle­tett meg az asszony?

–  Leányt úgy harminchetet, ezeket hat­szor ő kereste Dorkó asszonnyal együtt, a töb­bit pedig­len úgy hoz­ták neki, Bár­sony Jánosné és egyéb sze­mé­lyek. Azu­tán meg úgy kín­zották őket, hogy bécsi fonal­lal meg­te­ker­ték kar­jukat, mind­ad­dig ver­ték tal­pu­kat, tenye­rü­ket, míg­nem mind­egyik meg nem holt. Az asszony maga tűvel szur­kálta őket, ha meg nem készí­tet­ték időre a var­rást.

–  Nesze, igyál! – szánta meg a beszé­lőt az egyik tor­tú­rás. – Nos, hall­juk tovább, hova temet­ték el a holt­tes­te­ket?

–  Ezek a vénasszonyok temet­ték el és rek­ken­tet­ték eze­ket Csej­tén. Magam is segí­tet­tem négyü­ket elte­metni. Vol­tak, akit ének­szó­val temet­tek el.

–  Az asszony ő maga kínzott-e?

–  Ő maga is a leányok min­den orcá­ját szag­gatta, meg a körme alá tűket szur­kált, ha pedig nem kín­zott, a szí­nes ház­ban töl­tötte ide­jét.

Fickó, nevezett Újváry János val­lo­más­té­tele köz­ben sikol­to­zott, jaj­ga­tott, és időn­ként fel is kel­lett locsolni, mert elvesz­tette sza­vait. Thurzó nádor úr per­sze mind­ezen kín­zá­sok­ról a király­nak nem szá­molt be, mert rög­tön ezer kér­dést vont volna maga után, hisz mit nem val­lana be az ember, mikor tűz­zel vagy más­sal kínoz­zák.

Majd mindezek után sorban következ­tek az asszony­sze­mé­lyek, egye­dül Beniczky Katát kivéve, őtet nem tor­tú­ráz­ták mint nemesi szár­ma­zé­kot. A val­lo­má­sok során az összes bűnbe­esés elő­ke­let­ke­zett szép sor­jában, ugyan szám­ban szinte min­den val­lo­más­te­vő­nél hibáz­tak a dol­gok, de ekkor már lát­ható volt az asszony hatal­mas bűne szé­pen sor­jázva. Ezek között azu­tán min­den meg­tör­tént eset sze­re­pelt, mint pél­dá­nak oká­ért azok is, melye­kért még régen meg­fedd­ték, hogy hagy­ják a vén­asszony­nak kínzani a leá­nyo­kat. Itt kapott helyet az a sze­ren­csét­len leány is, akit hideg vízbe már­tot­tak még akko­ri­ban igen szo­ká­sos neve­lési cél­zat­tal, továbbá meg­em­lé­kez­tek a jár­vá­nyok áldo­za­tai­ról, a koszto­lányi lányok­ról, és mind­azok­ról, akik a pöstyéni für­dő­zés köz­ben hal­tak meg, kik­nek holt­testék még a kutyák is elő­ke­rí­tet­ték. Meg­volt hát a bizo­nyí­té­kok tel­jes tár­háza, az asszony okkal és jó indok­kal kerül­he­tett kövek közé, most pedig­len kimond­ható lett az íté­let a gyi­lok­se­gí­tőkre is. Beniczky Kata fog­ság­ban marad­hat, hang­zott a kegye­lem, de a töb­bire a jól meg­ér­de­melt kegyet­len halál vár, misze­rint Jó Ilo­nát és Szen­tes Dórát ele­ve­nen elége­tik, de mind­ezek előtt egy vas­fogó­val a kín­zó­mun­ká­ban jelen­tő­sen részt vett ujjai­kat egyen­kint kitép­de­sik. Újvári János pedig, neve­zett Fickó leges­leg­elő­ször a fejétől lészen meg­sza­ba­dítva, míg azu­tán teste mind­két része mág­lyára lesz dobva.

A kivégzéseket másnap délelőtt hajtot­ták végre, mikor is az embe­rek jelen lehet­tek és végig­néz­het­ték, mit érde­mel­nek azok a bűnö­sök, kik más embe­re­ket halálba rek­ken­tet­tek. Elkez­dő­dött a mág­lya­épí­tés gyors ütem­ben, a köze­pére egy vas­tag fado­ron­got dug­tak, melyre kel­lett az asszo­nyo­kat kötözni, hogy még élő mivol­tuk­ban le ne kec­me­reg­jenek a tűz­ről. Más­nap dél­előttre meg is telt a kis tér kíván­csis­ko­dók­kal tel­jes egé­szé­ben. Úgy a dél­előtt közepe felé jött ki a sze­kér az elítél­tek­kel, és ettől kezdve gyor­san tör­tént min­den. A vas­fogó gyor­san elvé­gezte mun­ká­ját, meg­toldva a hóhér ere­jével. A vér­től csö­pögő kezű asszo­nyo­kat már fél­ájult mivol­tuk­ban kötöz­ték az osz­lop tete­jére, majd Fickó is bevé­gez­te­tett, és ezek után meg­gyul­ladt a mág­lya. Az embe­rek ször­nyül­ködve néz­tek és hall­gat­tak, kap­kod­ták fejüket a per­nye elől. Majd miu­tán a leve­gőt tel­jesen meg­töl­tötte az égett hús sza­gá­val keve­re­dett füst, és már a tűz is csak alig pis­lá­kolt, szép sor­jában haza­men­tek.

Rád hagyatkozom,

tedd velem azt,

ami neked tetszik.

Bármit teszel is velem,

megköszönöm.

Kész vagyok mindenre,

elfogadok mindent,

csak akaratod teljesedjék bennem.

Semmi mást nem óhajtok, Istenem!