Szabó Katalin Anita

Vártál, s vártalak

Csak álltam ott. Sok éve már…
lent az utcán, hideg októberben
néztem ablakod.
Vállamon teherként kemény akaratom,
könnyebb lett volna, tudod,
ha azt otthon hagyom…
lágyan, selymesen lépni
könnyebb lett volna,
majd kötényt kötve, fűszeres illattal,
kérdés nélkül, magam nélkül…
éltünk volna úgy, ahogy sokan:
boldogtalan-gondtalan.

Vártál, s vártalak.
Kemény csörte…
te sem, én sem adom magam,
leszek boldogan rabod, tudtam én,
rab, de maradok lánctalan.
Vállamon a terhem most is:
a hideg októberben
küzdesz, s küzdök értünk,
s te értem, Istenek rebbennek
szemeink tüzén, ahogy vitázunk
atyáink, népeink szellemén…
a véred, s az én vérem
tengerré szelídült
gyermekeink tiszta két szemén.
Látom: hajlik kemény hátad,
s én megtörök. Haragvó viharként
nem tudlak győzni, hisz rabod vagyok,
s már foglyom lettél, attól a perctől,
amikor megszerettél.
Viking őseid rúnákkal égették
lelked minden szegletét.
Szemedben Thor tüze lobban,
s nem csillapul az, csak
Ábrahám ágyékáról szakadt
gyenge karomban.
Hunok ereje, s Turul szent szárnya
anyáink öléről tekint ránk,
szeretőn-vigyázva.

Te sem, én sem adom magam,
együtt vagyok veled immár örökre
gondban-boldogan.