Bácsi István

Harminckettő

Ebben az évben hét végére esett a szü­le­tés­napja. Vasár­napra már krisz­tusi korba ér.

Elégedett lehetett az életével. Har­minc­két éves korára mit akar­hatna töb­bet annál, amit elért? Jóra­való, vonzó fele­sége van, aki­vel sze­re­tik egy­mást. A két kicsi naponta annyi örö­met ad nekik, hogy az kifogy­ha­tat­lan ener­giá­val tölti fel őket. Anya­gi­lag sem szű­köl­köd­nek, szép, tágas ház­ban lak­nak, van jó kocsi­juk, és a taka­rék­be­tét­ben is csi­nos összeg fial­gat. Igaz, nem egé­szen úgy ala­kult az élete, ahogy ifjan meg­ál­modta. De világ­meg­váltó ter­veit idő­ben elcse­rélte a sze­ré­nyebb, ám könnyeb­ben kivi­te­lez­hető szak­mai fejlő­désre, így mára már szak­mája szak­te­kin­tély­ének szá­mít, ami mel­les­leg jöve­del­mező is. A vers­írást pedig még akkor abba­hagyta, ami­kor vég­képp belátta, hogy ő soha­sem érhet fel rajon­gott köl­tője nagy­sá­gá­hoz. De a köl­té­szet sze­re­tete, a költő iránti tisz­te­lete vál­to­zat­lan maradt az évek múlá­sá­val.

Mostanában azonban nagyon furcsa érzé­sek nyug­ta­la­ní­tot­ták. Min­den terve, min­den képe a jövő­ről véget ért ezen a héten. Vasár­nap­tól csak üres­sé­get látott. Mintha egy pon­ton min­den meg­szűnne. Ennek elle­nére még­is­csak fel­vir­radt a szom­bati nap.

Felesége már jó előre megtervezett min­dent. Ragasz­ko­dott hozzá, hogy ő maga készítse el az ünnepi ebé­det. A férfi dél­előtt kivitte a gye­re­ke­ket a ked­venc ját­szó­te­rükre, hogy a fele­sége zavar­ta­la­nul készü­lőd­hes­sen. Az ebéd fel­sé­ge­sen finom volt, és vidám han­gu­lat­ban zaj­lott. Bol­do­gan ölelte magá­hoz sze­ret­teit. Az aján­dé­kok is őszinte örö­met sze­rez­tek neki. Csak vala­hol hátul, a gon­do­la­tai mögött lap­pan­gott egy las­san ter­jesz­kedő, sötét folt.

Ebéd után lefektették a kicsi­ket. Ők kiül­tek a fedett teraszra, és beszél­get­tek. A férfi inkább csak hall­ga­tott, nem­igen tudott figyelni a fele­sé­gére. Fázott a meleg, nyári dél­után­ban, és a költő ver­sei jár­tak az eszé­ben. „Hal­lod-e, csont, a csön­det? / Össze­koccan­nak a mole­ku­lák.” Fele­sége ész­re­vette, hogy gon­do­lat­ban másutt jár, így elhall­ga­tott, és hoz­zá­bújt. Hálá­san szo­rí­totta magá­hoz asszo­nyát. „Óh mennyire sze­ret­lek téged, / ki szóra bír­tad egy­aránt / a szív leg­mé­lyebb üre­gei­ben / cse­leit szövő, fon­dor magányt / s a min­den­sé­get.”

Délután vendégek jöttek. Két baráti házas­pár, egy-egy kis­gye­rek­kel. A négy kölyök az udva­ron vihán­colt, ők pedig a tera­szon ülve beszél­get­tek, köz­ben szem­mel tar­tot­ták a gye­re­ke­ket. A beszél­ge­tés vidám han­gu­lat­ban folyt, sokat nevet­tek. Ám ő gyak­ran hosszú hall­ga­tá­sokba bur­ko­ló­zott, s komo­ran figyelt. „…fecseg a fel­szín, hall­gat a mély.” A ven­dé­gek is ész­re­vet­ték, hogy ő most nem olyan fesz­te­le­nül vesz részt a tár­sal­gás­ban, mint szo­kott. „Egye­dül vol­tam én sokáig. / Majd eljöt­tek hoz­zám sokan. / Magad vagy, mond­ták: bár velük / vol­tam volna én bol­do­gan.”

Már erősen alkonyodott, amikor vacsora után távoz­tak a ven­dé­gek. Elko­mo­rodva nézett utá­nuk. „…beomló alko­nyo­kon / mint pici dene­vé­rek, puha / szár­nya­kon száll a korom, / s lera­kó­dik, mint a guanó, / kemé­nyen, vas­ta­gon.” Meg­für­det­ték és ágyba dug­ták a gye­re­ke­ket. Ma este rajta volt a sor, ő mesélt nekik. Fel­váltva altat­ták el a kicsi­ket, egyik este ő olva­sott fel a régi mese­köny­vek­ből, követ­kező este a fele­sége éne­kelt szép­sé­ges ősi nép­da­lo­kat a csilen­gelően telt, gyö­nyörű ének­hang­ján. A gye­re­kek meg­szok­ták és igé­nyel­ték ezt a rit­must, és nem enged­ték, hogy a szü­lők eltér­jenek tőle. Míg ő mesélt, a fele­sége meg­für­dött és a háló­szo­bá­ban készü­lő­dött. Ami­kor a gye­re­kek már békés, egyen­le­tes szu­szo­gás­sal alud­tak, kiment, ő is lezu­ha­nyo­zott, fogat mosott, meg­bo­rot­vál­ko­zott, és azt az arc­vi­zet hasz­nálta, ami­nek illa­tát a fele­sége úgy sze­rette. Köz­ben asszo­nyára gon­dolt, tudta, hogy már várja őt a háló­szo­bá­ban. „Óh hívj öledbe, könnyes egy­sze­rű­ség!” A háló­szoba ajtaja előtt meg­tor­pant egy pil­la­natra, valami ért­he­tet­len szo­mo­rú­ság futott végig rajta. Benn csak egy szál gyer­tya égett, és ked­venc ita­lá­ból, a jóféle szá­raz vörös­bor­ból is oda­ké­szí­tett egy-egy pohár­ral a sze­rel­me­sen csil­logó szem­mel vára­kozó asszony. Fele­sége magá­hoz ölelte, és feszült­sége oká­ról kér­dezte. „…az iga­zat mondd, ne csak a való­dit…” De ő nem tudta meg­mon­dani, mi az, ami rágja belül. „Mint alvadt vér­da­ra­bok, / úgy hull­nak eléd / ezek a sza­vak.” Hir­te­len sírás kezdte kör­nyé­kezni, s hogy elfojtsa, gör­csö­sen magá­hoz ölelte fele­sé­gét. „Kivül-belől / lesel­kedő halál elől / (mint lukba meg­ri­adt egérke) // amíg hevülsz, / az asszony­hoz úgy mene­külsz, / hogy óvjon karja, öle, térde.” Az asszony sze­rető simo­ga­tá­sá­tól meg­nyu­go­dott, koc­cin­tot­tak. Egy­más­sal szem­ben ültek az ágyon, beszél­get­tek, egyre köze­lebb kerül­tek egy­más­hoz, míg végül már nem tud­ták meg­kü­lön­böz­tetni önma­gu­kat egy­más­tól. Tel­jesen a fele­sé­gébe olvadt az önfeledt­ség­ben. „Nem­csak a lágy, / meleg öl csal, nem­csak a vágy, / de oda­ta­szít a muszáj is – // ezért ölel / min­den, ami asszonyra lel, / mig el nem fehé­rül a száj is.” Sze­ret­ke­zés után egy­mást átölelve feküd­tek, fele­sége léleg­zése lelas­sult, hama­ro­san elaludt. Ő egy­ál­ta­lán nem volt álmos. Megint elbo­rí­totta a szürke hideg­ség. Nézte az alvó asszonyt, és lel­ki­fur­da­lás vett erőt rajta. „…csal­tál s igy nem sze­ret­hetsz.” Hazug­nak érezte magát. „Asszony ha ját­szott velem hite­getve: / hit­tem iga­zán – hadd tel­jen a kedve!” Fel­kelt, magá­hoz vette a boros­üve­get, ami­ből a fele­sége töl­tött, meg egy poha­rat, és kiment a teraszra. Nem kap­csolt vil­lanyt, az utcá­ról és a házak közül így is több fény szű­rő­dött be, mint amire most vágyott.

Éjfél felé járt, a házak közül hama­ro­san fel­száll az égre a ­hold. Meleg, fül­ledt éjszaka volt. „…érez­tem, bár­sony nesz inog, / a szel­lőz­ködő, lágy meleg­ben / tap­si­kol­nak a jáz­mi­nok…” Az égen a város fény­szennye mögött ott ragyog­tak a csil­la­gok. „Ó, csil­la­gok, ti! Rozs­dás, durva / vas­tő­rö­kül körös­kö­rül / hány­szor lel­kembe vagy­tok szúrva…” A har­minc­két évre gon­dolt. Jézus har­minc­két évére, a költő har­minc­két évére és a saját­jáéra. Össze­sen kilenc­ven­hat év. Milyen más mind a három har­minc­két év, s talán mégis ugyanaz. Jézus har­minc­két éve olyan távo­li­nak tűnt, annyira fel­fog­ha­tat­lan­nak, hogy többé nem is gon­dolt rá, csak a költő és a saját har­minc­két évére. Töl­tött a híres pin­cé­szet vörös­bo­rá­ból, eny­hén össze­szorí­tott ajkai közé szinte beszip­pan­tott egy kor­tyot, és hossza­san ízlel­gette. Várta, hogy fel­emel­ked­jen a hold. Akkor könnyebb lesz, mert őrá min­dig is jó hatás­sal volt e hideg fényű égi­test. Gye­rek­ko­rá­ban hold­kó­ros­nak csú­fol­ták a máni­ája miatt. Később meg­tudta, hogy csil­lag­jegyé­nek is köszön­hető az égi ván­dor iránti von­zalma. Megint ivott egy kor­tyot, és fel­kö­szön­tötte magát. „Har­minc­két éves let­tem én – / meg­le­pe­tés e köl­te­mény / cse­cse / becse: // aján­dék, mellyel meg­le­pem / e kávé­házi szeg­le­ten / magam / magam.” Éle­tére gon­dolt, bele-bele­ka­pott emlé­keibe. Aztán eszébe jutott a vasár­napi üres­ség, ami mos­ta­ná­ban nyug­ta­la­ní­totta. Már vasár­nap van, nem üres, mert ő itt van benne, finom vörös­bort kor­tyol­gat, és már dereng a mind­járt fel­buk­kanó hold fénye a ház­te­tők fölött. De a jövőre nem tudott gon­dolni, csak a múltra és a jelenre. Ő most egye­dül van itt a jelen­ben, mint ahogy a költő is egye­dül volt egész éle­té­ben. Az ő magá­nya mégis egé­szen más, mint a köl­tőé lehe­tett. Nem is lehet ahhoz mérni. Ő csak most érzi magát magá­nyos­nak, valami hülye, folt­szerű sötét­ség miatt, ami egyre ter­jed benne. Való­jában egy­ál­ta­lán nincs egye­dül, sze­ret­tei itt alsza­nak a közel­ben. A ked­vese is, aki­nél jobb fele­sé­get nem kíván­hat magá­nak. És ő sze­reti ezt az asszonyt. „Min­den moso­lyod, moz­du­la­tod, sza­vad / őrzöm, mint hulló tár­gya­kat a föld. / Elmémbe, mint a fémbe a savak, / ösz­tö­neim­mel bele­mar­ta­lak…” Akkor hát mi a baj?

A hold teljes terjedelmével a ház­te­tők fölé emel­ke­dett, fényé­vel elárasz­totta a teraszt. A férfi a hold­fénybe emelte arcát, úgy kor­tyol­gatta az italt. Több­ször is elmor­molta a cso­dá­la­tos vers­rész­le­tet: „S a szö­vő­gyá­rak abla­kán / kötegbe száll / a hold­su­gár, / a hold lágy fénye a fonál / a bor­dás szö­vő­szé­ke­ken / s reg­ge­lig, míg a munka áll, / a gépek mogor­ván szö­vik / szö­vő­nők omló álmait.” Újra töl­tött, a palack kiürült. Ivott egy kor­tyot, és azt vette számba, mit ért el eddig a napig. Önál­ló­nak mond­hatta magát. „Gonosz gaz­dáim nin­cse­nek, / nem les a paran­csomra féreg.” Sike­rült olyan egzisz­ten­ciát terem­te­nie, ami­vel tisz­tes élet­szín­vo­na­lat tud biz­to­sí­tani a csa­lád­jának. Szá­mol­gatni kezdte, med­dig lenne elég a meg­ta­ka­rí­tás, ha ő már hol­nap­tól nem lenne. „Talán eltű­nök hir­te­len. / Akár az erdő­ben a vad­nyom.” Ismerte a fele­sé­gét, tudta, hogy milyen oko­san és mér­ték­le­te­sen tud gaz­dál­kodni a pénz­zel. Neki való­szí­nű­leg kitar­tana addig, amíg a gye­re­kek elvég­zik az egye­te­met. Megint a múlt­béli dol­gokra gon­dolt. Már kamasz­ko­rá­tól fogva élt benne az a meg­győ­ző­dés, hogy neki ennyi élet jut. Har­minc­két év, mint a köl­tő­nek, eggyel sem több. És most a végére ért, de nem érti ezt az egé­szet. Csak egyre job­ban fáj.

Kiitta a borát és felállt. Bement, és elő­vett egy újabb palack­kal ugyan­ab­ból a bor­ból. Kicsit már melege volt az ital­tól, és kez­dett las­sulni, de még innia kel­lett. A kony­há­ban meg­állt, végig­hor­dozta a tekin­te­tét a tár­gya­kon. A búto­rok­ról a gáz­tűz­helyre esett a pil­lan­tása, aztán a kés­tar­tó­ban funk­ció és nagy­ság sze­rint sora­kozó késekre, majd a kon­nek­torra. Hir­te­len eszébe jutott valami. A palac­kot letette az asz­talra, a nap­pa­li­ban egy fiók­ból kivette a ház­tar­tási füze­tet, amibe a meg­jegy­zendő infor­má­ció­kat szok­ták beírni. Üres oldalra lapo­zott, és ide­tette a könyv­jel­ző­sza­la­got is, hogy a füzet majd itt nyíl­jon ki. Jól elkü­lö­nítve egy­más­tól, sor­ban egy­más után leírta az összes bank­kár­tya, ügy­fél­kár­tya és tele­fon ada­tait a hozzá tar­tozó pin-kód­dal együtt, az autó rab­lás­gátló­jának kód­ját, a riasz­tók kód­jait, a szá­mí­tó­gé­pek és ügy­fél­prog­ra­mok fel­hasz­ná­ló­ne­veit, jel­sza­vait és az azo­no­sító kódo­kat. Ami­kor vég­zett, a füze­tet vissza­tette a fiókba. A kony­há­ban kinyi­totta a bort, majd kiment.

A hold az arcába világított. A köl­tőre emlé­ke­zett, köz­ben kor­tyol­ga­tott. Hogyan tudott egy­ál­ta­lán har­minc­két évig is élni ennyi fájda­lom­mal? Aztán saját magára gon­dolt. „…Sza­po­ro­dik fogam­ban / az ide­gen anyag, / mint szí­vem­ben a halál…” Las­san kor­tyol­gatta a bort, köz­ben le nem vette a sze­mét a hold­ról. Úgy érezte, a lelke egyre inkább össze­mosó­dik a köl­tőé­vel. Csont­jai­ban érezte a remény­te­len­sé­gét. „Elpa­za­rol­tam min­de­nem, / ami­ről szá­mot kéne adnom.” Nem akadt senki, aki őszin­tén oda­for­dult volna hozzá. Hiszen ő volt az, „ki ugrott volna egy jó szóra nyom­ban.”. De sen­ki­nek nem volt szá­mára egy jó szava. Még a sze­re­lem­ben sem. „És lásd, akadt / nő, ki érti e sza­va­kat, / de mégis ellö­kött magá­tól.” Pedig ő kiál­tott, üvöl­tött a segít­sé­gért: „…mint a gye­rek / kezé­ben a csörgő csereg / ha magára hagyot­tan rázza.” Mi maradt hát így neki? Csak a lemon­dás min­den­ről. „Ime, hát meg­lel­tem hazá­mat…” Van­nak, akik sze­rint bal­eset volt. Mások úgy gon­dol­ják, része­gen tévedt a vonat alá. Hiába, min­dig is hor­dott hátán a föld ostoba vagy alja népe­ket.

Már úgy beszélgetett a költő­vel, mintha együtt boroz­ná­nak. Miért is vet­ted magadra a világ min­den fájdal­mát? „Tejfog­gal kőbe mért harap­tál? / Mért siet­tél, ha elma­rad­tál? / Miért nem éjszaka álmod­tál? / Végre mi kel­lett volna, mondd?” Meg kel­lett volna hagy­nod nekik, hadd cipel­jék. De ezek után már min­den hiába, már nem lép­het­tél vissza. „Kit anya szült, az mind csa­ló­dik végül, / vagy így, vagy úgy, hogy maga pró­bál csalni.” Már meg kel­lett ten­ned azt a lépést. És te meg is tet­ted. Aztán csak néz­ze­nek döb­ben­ten, nagy sze­mek­kel a bal­gák: „A semmi ágán ül szivem, / kis teste hang­ta­lan vacog, / köréje gyűl­nek sze­liden / s nézik, nézik a csil­la­gok.”

Fuvallat támadt, s hirtelen, mintha csak a szellő ragadta volna el mel­lőle a köl­tőt, tel­jesen egye­dül érezte magát. A hold eltűnt a tetők mögött, és ő der­mesztő hidegre esz­mélt. Kiitta a mara­dék bort. Tompa féle­lem szállta meg a fél­ho­mály­ban. Hal­kan megint mor­molni kez­dett egy ver­set, hogy abból merít­sen bátor­sá­got. „Ijessz meg engem, iste­nem, / szük­sé­gem van a hara­godra. / Bukj föl az árból hir­te­len, / ne ránt­son el a semmi sodra.” Elhall­ga­tott. Sokáig csend­ben, moz­du­lat­la­nul ült. Végül mély sóhajjal, bizony­ta­la­nul fel­állt, és bement a házba.

A hajnal fénye már derengett az utca felől. Benn a házas­pár háló­szo­bá­jában még hal­lat­szott egy álmos motyo­gás: „Fogadj fiad­nak, iste­nem, / hogy ne legyek kegyet­len árva.”

(A versrészleteket József Attila művei­ből idéz­tem.)