Fürth Éva

Gyáván a hóesésben

Gizust vakmerőnek tartotta mindenki. Meg­gon­do­lat­la­nul ugrott fejest kilá­tás­ta­lan ügyekbe. Min­den­ha­tó­nak gon­dolta magát. Sze­re­lem, munka, vad­re­gé­nyes uta­zás: mind­egy volt, von­zotta, hát ugrott.

Most idősen már nem ilyen. Elindult a sűrű hóesés­ben, dide­regve, ked­vet­le­nül bak­tat, már nem viszi a lel­ke­sült­ség.

Gizus szeretett meggondolatlan lenni, nem fájt neki a követ­kez­mény, rán­dí­tott egyet a vál­lán és tovább­állt. Meg­bán­tani, na, azt nem sze­re­tett máso­kat. Von­zotta a szé­dítő magas­ság, csú­csokra törve rohant fel a magasba, legyen az hegy vagy a ber­lini Reichstag kupo­lája. Igen, utol­jára ez a külön­le­ges üveg­épít­mény szé­dítő spirál­mere­deke von­zotta fel­felé. Mámo­ros érzés­sel rohant a leg­ma­ga­sabbra, sze­gény úti­tár­sát lent hagyva rosszul­lé­té­vel, szé­dü­lős roha­má­val, gyor­san elné­zést kért és válaszra sem várva szá­gul­dott fel­felé, mintha mág­nes húzta volna a csúcs felé. Bol­do­gan és lel­ki­is­me­ret-fur­da­lás­tól gyöt­rődve szinte sza­ladt fel.

Most a hóesésben kaptatva a hegyre, élve­zet­tel beszívja a tiszta, szinte lan­gyos leve­gőt, és tudo­má­sul veszi, hogy gyáva vén­ség lett. Óva­to­san vág bele új dol­gokba, vagy sehogy, oda a len­dü­lete. Fájlalja, hogy eltűnt éle­té­ből az a szé­dítő mámor, amit annyi­szor átélt.

Kellene egy orvosi igazolás, égető szük­sége lenne rá, sok pénze bánja, ha nem meri elkérni. Mégis érzi gyomra táján a szo­rító félel­met, kibú­vó­kat keres, gyáva, gyáva.