P. Szabó Mária

Én, Báthory Erzsébet

16.

Házasságunk már lassan a tize­dik ter­mé­ket­len esz­ten­de­jét kop­tatta, ami­kor egy januári der­mesztő reg­ge­len enyhe fejfájás­sal, émely­gés­sel ébred­tem. Nem tud­tam mire vélni a dol­got, illetve rög­tön az előző est­ebéd malac­sült­jére fog­tam, amely­től igen­csak kike­re­ked­tem, és annak is főleg a ropo­gós, zsírdús részére. Egész nap nagy gyen­ge­ség volt rajtam, és ha nem szé­gyell­tem volna Nádasdy előtt, hogy fényes nap­pal az ágy­ban szunnya­dok, meg is tet­tem volna. A más­nap reg­gel hason­lóan telt az elő­ző­höz, de sok­kal erő­tel­jesebb rosszul­lé­tek kering­tek körü­löt­tem. Már szinte bizo­nyos vol­tam abban, hogy valami nagy baj lehet, ami­ben én komo­lyan meg­be­te­ged­tem. Pró­bál­tam meg­be­szélni daj­kám­mal a dol­got, hátha ő mint tapasz­talt öreg­asszony töb­bet tudva ítéli meg a hely­ze­tet.

–  Kisasszonykám – nevetett –, gye­rek áll a ház­hoz, egyéb baj itt semmi nin­csen!

Most, hogy ezt mondta, eszembe jutott, való­ban a leg­utolsó hold­tölte bizony sem­mi­lyen kel­le­met­len­ség­gel nem fenye­ge­tett, még ugyan kényel­me­sen és vidá­man telt. De ekkor már olyan hányin­ger kerí­tett hatal­mába, hogy rohan­tam az udvar szeg­le­tébe, gyor­san meg­sza­ba­dulni a kijönni aka­ródzó­tól. Ferenc éppen arra keve­re­dett, és ami­kor ész­re­vette, miben tüs­tén­ke­dem, aggó­dóan sie­tett hoz­zám.

–  Mi történik, Erzsébet?

Én azonban nem voltam még felkészülve effajta kér­dés öröm­teli meg­vá­la­szo­lá­sára, és csak hall­gat­tam. A nap nagy nehe­zen eltelt, este igye­kez­tem ágyba bújni. Mikor Ferenc mel­lém feküdt, kezé­vel erő­tel­jesen pró­bált a lábam közé kerülni. Ezt jelen hely­zet­ben sem­mi­kép­pen nem enged­het­tem, így azu­tán ellök­tem a kezét.

–  Mi a ménkű ütött a mai napon beléd, asszony? – kér­dezte cso­dál­kozva, hisz ilyen eluta­sí­tás­ban sosem volt része, mint köte­les­ség­tudó fele­ség igye­kez­tem ezen a téren is jól tel­jesí­teni.

Kicsit szégyenlősen, de boldogan felel­tem, hogy új gyü­mölcs érke­zik a ház­hoz.

–  Játszol velem, asszony? – kérdezte szinte dühö­sen.

–  Már hogyan is játszhatnék én kegyel­med­del? Bizony igaz, mind a rosszul­lét, mind pedig a véde­ke­zé­sem annak tud­ható be, hogy házas­sá­gun­kat meg­áldja az Isten.

Ekkor oly erővel szorított magához, hogy azt hit­tem, men­ten meg­fojt nagy örö­mé­ben. Most már tudom, hogy ekkor kez­dő­dött éle­tem leg­bol­do­gabb része. Ugyan a rosszul­lé­tek még sokáig kísér­tet­tek, meg Ferenc is elvo­nult a hadba, de én büsz­kén jár­tam-kel­tem egyre nagyobbra dagadt hasam­mal. Gyak­ran kap­tam Ferenc­től leve­let is, sze­re­tet­tel­jesen érdek­lő­dött felő­lem és a kis nehéz­kéről. Igaz, ami igaz, egyre nehe­zeb­ben mozog­tam, és a nagy hasam­tól már nem lát­tam a lábam elébe. Egyik alka­lom­mal levél érke­zett neki, és én igye­kez­tem utána kül­deni.

„Szolgálatomat írom kegyelmednek, mint sze­rel­me­tes uram­nak. Ím valami leve­let hozának, melye­ket leve­lembe kötözve kül­dök kegyel­med­nek. Én amúgyan jól vagyok, de igen­csak várom már a dolog végét. Az Úris­ten éltesse kegyel­me­det sok esz­ten­deig jó egész­ség­ben. Kelt Sár­vá­ron 1585. már­cius 25-én. Kegyel­med szol­gá­ló­leá­nya, Báthory Erzsé­bet.”

A válasz sem késett sokáig nagy örö­mömre.

Sok dolgom volt akkoriban, hiába lett léte­zé­sem egyre nehe­zebb. Szá­raz­daj­kát és szop­ta­tós­daj­kát kel­lett sze­rez­nem és egy inast is a gye­rek mellé. Ez is meg­tör­tént, mire az agusz­tusi nap aranyló sár­gára fes­tette a föl­det. Szep­tem­ber­ben azu­tán Ferenc is haza­ér­ke­zett, keverin­tett egy bába­asszonyt is, hisz ekkor már hamar szük­ség is lehe­tett reá. Én már több­nyire csak a karos­szék­ben ültem, és ha fel kel­lett tápász­kod­nom, magam­tól nem ment, több­nyire Ferenc segí­tett. Lát­tam rajta, büsz­kén figyeli egyre nagyobb méretű hasa­mat, pedig igen­csak elfor­mát­lanodtam. Egyik ilyen alka­lom­mal olyan fájda­lom hasí­tott belém, hogy ordí­tani kezd­tem. Nem hagy­tam abba akkor sem, ami­kor nagy nehe­zen az ágy­hoz vezet­tek. Ekkor már sokan sür­gö­lőd­tek a szo­bá­ban, szol­gá­lók rohan­gál­tak a bába diri­gá­lá­sára, és az atya­fiság is ott ácsor­gott, izga­tot­tan várva a fejle­mé­nye­ket. Hatal­mas fájdal­maim vol­tak, így adó­dott, hogy azt gon­dol­tam, tán jobb lenne minél előbb meg­halni. Egy­szer azu­tán elcsen­de­se­dett min­den, és olyan hideg csa­pott meg, hogy biz­ton hit­tem, már nem is e vilá­gon járok. Álmo­do­zá­som­ból egy nye­kergő han­gocska ébresz­tett fel. Újra indult a nagy sür­gés for­gás, a mez­te­len gye­re­kecs­két pedig­len a böl­csőbe tet­ték, az ágyam mel­léje, hadd barát­koz­zam vele. Büsz­kén néz­tem a vöröslő, rán­cos arcocs­kát, szinte észre sem vet­tem, ami­kor Ferenc egy csó­kot nyo­mott izzadt­ság­tól csa­ta­kos hom­lo­komra.

–  Köszönöm neked! – mondta örömteli, büszke ábrá­zat­tal.

–  Édes uram, legyen Anna a neve!

Ferenc boldogan bólintott, így azu­tán az Úr egy­ezer­öt­száz­nyolc­van­ötö­dik esz­ten­de­jében csa­lá­dunk gya­ra­po­dott egy Anna nevű új ven­dég­gel.

17.

Szülés után igyekeztem mielőbb meg­erő­södni, mert Ferenc úgy találta, jobb lenne, ha az év végét Csej­tén töl­te­nénk. Nekem sem volt elle­nemre a dolog, miu­tán szí­ve­sen időz­tem ott. Még annak ide­jén Ferenc­től kap­tam nász­aján­dékba mind a tizen­két falu­val, ami­nők kör­be­vet­ték a viszony­lag ter­me­tes várat. Neve­ze­tes volt ez, mert még kirá­lyi bir­tok­ban is volt mind­ad­dig, amíg apó­som gond­vi­se­lő­ke­zeibe nem került. Amúgy kényel­met­len, igen­csak huza­tos vár volt egy kőszir­ten meg­te­le­pedve, ezért mi első­sor­ban a falu­ban meg­lévő kas­tély­ban szál­lá­sol­tuk el magun­kat. Öröm­mel igye­kez­tem diri­gálni a készü­lő­dést, jóma­gam még kevés erő­nek bir­to­ká­ban lévén, mást nem is igen tud­tam. Min­dent össze­készítve, a böm­bölő Annács­ká­val egy hin­tó­ban tele­ped­tem meg a daj­kák­kal együtt. Ferenc óvón lova­golt a kocsi mel­lett, jól­esett lát­nom, mennyire félti immá­ron egy fővel gya­ra­po­dott csa­lád­ját.

Mióta nekem is lészen gyermekecs­kém, már én sem bánom a nagyhasú nőket, és öröm­mel érte­sü­lök a mások­nál adódó gyer­mek­ál­dás­ról. Így volt ez most is, mert éppen decem­bert pró­bál­tuk a kará­cso­nyi készü­lő­dés­sel temetni, ami­koron hírt kap­tunk, hogy Pálffy Mik­lós­nak fia szü­le­tett. Kér­tem is gyor­san Feren­cet, hogy írjon egy gra­tu­láló leve­let. Ami­kor pedig­len fel­ol­vasta nekem, igen örült a lel­kem.

„Hogy az Úristen kendteket szép fiú mag­zat­tal láto­gatta meg, bizony szí­vem sze­rint örven­de­zem. Igyek­szem rövid időn belül meg­lá­to­gatni kegyel­me­te­ket, és lészen még majd beszé­dem egye­bek­ről is.

Kelt Csejtén, 1585. december 3.

Gróf Nádasdy Ferenc”

Ez az év volt a legszebb évem. Akkor még nem tud­hattam, mi végre szül­tem gyer­me­ke­met, pon­to­sab­ban úgy gon­dol­tam, hogy ez az igazi, saját érde­kem­ben tett cse­le­ke­de­tem. A jó dol­gok hama­ro­san elmúl­nak, ezt meg­ta­pasz­tal­tam már több­ször is, és pon­to­san így tör­tént ez a nyolc­van­ha­to­dik esz­ten­dő­ben is. Nádasdy foly­to­no­san hadi­úton volt, de ezen a nyá­ron, épp annak köze­pette, még ara­tási idő­nek előtte haza­hozta egy sze­kér, mert igen­csak gyen­gél­ke­dett. Pesta­lozzius dok­tor sze­rint kemé­nyen meg van fázva, ami ugyan­csak fur­csa ilyen nyár­idő­ben, de még­sem lehe­tett más, hisz oly forró volt, mint a meleg víz­zel teli üst, egyéb­ként pedig az orra is eresz­tett ren­de­sen, aztán meg akko­rá­kat köhö­gött, hogy csak úgy fröccsent szer­te­széj­jel. Gyó­gyí­tani kezd­tük, ami­vel csak lehe­tett. Tud­ták az öreg­asszo­nyok, mit kell tenni. Elő­ször is befaggyúz­tuk a mel­lét, majd forró, hárs­vi­rág­ból készült, lúd­zsír­ral erő­sí­tett teá­val itat­tuk meg. A for­ró­sága ellen meg a lábára kovász lett kötözve, de hogy ez kevés ne legyen önma­gá­ban, a keze­ibe is vizes ron­gyot eről­tet­tek. Most is bebi­zo­nyo­so­dott, amit az öre­gek mon­do­gat­nak, hogy a meg­fázás három napig jön, három napig tart, három napig megy, mert Ferenc a tize­dik nap reg­ge­lén har­sogó nagy­hang­gal lépett ki az ajtón. A dühe is azon­mód vissza­jött a király ellen, aki nem aka­ródzik segí­teni a hada­ko­zás­ban ren­de­sen. Októ­ber­ben pedig­len már azt a hírt kap­tam, hogy Komár felé három várat vett be a török, de Nádasdy, Battyány és Zrí­nyi uram hadai éppen emiatt ottan van­nak.

Ezután történt meg az is, hogy Ferenc elment a király ele­jébe, és kérte a hat­ha­tó­sabb segít­sé­gét, leg­alább ezer lovast és ezer gya­lo­gost. A király mel­lett álló Ernő főher­ceg azon­ban gon­dol­ko­dás nél­kül meg­fegyel­mezte Feren­cet, hogy ismé­tel­ten panasz­ko­dik a török, mert nem hagy nekik békét.