Szlávy Pál

Bölcsességhez vezető út

(1779)

A Kegyes Olvasóhoz

Az alázatosságnak tökéletessége abban áll, ha ki magá­val való­ban elhi­teti, sőt azt mások­kal is meg­es­mér­tetni igye­ke­zik, hogy min­de­nek­előtt ő leg­mél­tóbb a meg­vet­te­tésre, és vala­mint min­den egyéb jó erköl­csök annyi­val inkább dicsé­re­te­sek és hatha­tósok, midőn vala­mely tár­sa­ság­ban közön­sé­ge­sek lesz­nek, mint a jó szo­kás is akkor kap azon erőre, hogy még a Ter­mé­sze­ten és Tör­vé­nye­ken is ural­ko­dik, mikor az egész nem­zet­nél közön­sé­gessé lészen, úgy az alá­za­tos­ság annyi­val dicsé­re­tesb, ha közön­sé­gessé lészen vala­mely nem­zet­nél.

Mit mondjak tehát a Magyar Nem­zet­ről, mely lát­ta­tott sok ideig a maga nyel­vét s azál­tal magát meg­vetni, és mások által is meg­ve­ten­dő­nek ítélni, mert külön­ben nem tör­tén­he­tett volna, hogy görög és deák nyelv­ben szá­mo­san lévén tudó­sa­ink, és alkal­mas idő­től fogva sokan talál­tat­ván közöt­tünk, kik különb-különb­féle tudo­má­nyok­ban elő­me­ne­telt tet­tek, mégis oly kevés magya­rul írott mun­kák jöt­tek vilá­gos­ságra, hogy e rész­ben a többi nem­ze­tek­től messze hát­ra­ma­rad­tunk. Nem vet­het­jük ebben okul mások­nak nyel­vünk cse­kély­sé­gé­ről való véle­ke­dé­sét, mert fel­sé­ges asszo­nyunk azt maga érde­mes­nek ítélte, melyet meg­ta­nulna, és dicső­sé­ges ország­lá­sá­nak kez­de­té­vel hozzá is fogott, úgy­hogy ha annak foly­ta­tá­sát akkor sűrűn össze­tódult hábo­rú­sá­gos és más ter­hes gond­jai enged­ték volna, most magunk nyel­vén szó­la­nánk őfel­sé­gé­vel, de meg­ta­nít­ta­tott nyel­vünkre fiai közül két fel­sé­ges ertz­her­cege­ket, kik velünk, kimond­ha­tat­lan örö­münkre, mint szü­le­tett magya­rok beszél­let­tek. Nem okoz­hat­juk a nyel­vünk­nek sze­gény­sé­gét is, mert min­den nyel­vek úgy vet­tek gya­ra­po­dást, hogy szo­kat­lan kimon­dá­sok­hoz vagy más­hon­nan köl­csö­nö­zött, vagy újon­nan kigon­dolt szó­kat vet­tek segít­sé­gül, amint nyil­ván lát­szik a fran­cia és ang­liai nyel­vek­ből, melyek több­nyire régi német és rom­lott deák szók­ból tol­doz­tat­tak össze, és oly bőségre hozat­tat­tak, hogy min­den tudo­má­nyok­nak leírá­sára és leg­szö­vé­nye­sebb dol­gok­nak kifejte­ge­té­sére alkal­ma­to­sok.

Nem is látom oly nagy szűkölködé­sét a magyar beszéd­nek, hogy amit ember elmé­jére vehet, azt magyar nyel­ven más­nak értel­mére elő­adni alkal­mat­la­nabb volna, mint volt más nyel­ve­ken, midőn azok­kal evégre élni kez­det­tek. Meg kell azért val­la­nunk: nem más az oka annak, hogy nin­cse­nek min­den­féle tudo­má­nyok­ról írott magyar köny­veink, hanem hogy alá­va­ló­nak és alkal­mat­lan­nak tar­tot­tuk nyel­vün­ket. Ha sza­bad kimon­dani, úgy tet­szik, ez nem dicsé­re­tes alá­za­tos­ság, mert által­jában min­den­nemű jó erkölcs addig marad maga ter­mé­sze­té­ben és tulajdon­sá­gá­ban, míg a közép­úton jár, mihelyt pedig leg­kisebbnyire elha­jol a közép­sze­rű­ség­től, és eltá­vo­zik a köz­jótól, azon­nal fogyat­ko­zás­ról vádol­tat­hatik. Nem mon­dom, hogy ezt sokan a magya­rok közül észre nem vet­ték volna, mert leg­in­kább a 17. szá­zad­nak ele­jén, neve­ze­te­sen a nemes Erdély Ország-beliek alkal­mas számú magyar köny­ve­ket adtanak ki.

De a mi érésünkre kinyomtat­ta­tott magyar mun­kák, melye­ket nem­csak tudós egy­házi embe­rek, hanem világi és hadi ren­den lévő, sőt orszá­gun­kon kívül tar­tóz­kodó magya­rok készí­tet­tek, és mind mér­tékre sze­dett, mind sza­ba­don folyó beszéd­ben kevés esz­ten­dők­től fogva, mint vala­mely egy­másra való töre­ke­dés­sel sűrűb­ben kibo­csá­tot­tak, jobb remény­ség­gel biz­tat­nak ben­nün­ket, hogy fel­ser­ke­nik nem­ze­tünk ezen szép pél­dák­nak köve­té­sére, és meg fogja esmérni, hogy ámbár azon okból is, csak hogy kenyere legyen, kény­te­len a magyar ide­gen nyel­ve­ket is tudni, mind­az­ál­tal a maga nyelve is nem­csak nem meg­vetni való, hanem érde­mes és alkal­ma­tos, hogy annak fino­mí­tá­sára, csi­nos­ga­tá­sára, gya­ra­pí­tá­sára igye­kez­ze­nek, kik­nek ehhez üres­sé­gük, tehet­sé­gük vagyon; talán még fel is indít­tat­nak néme­lyek kibo­csá­tá­sára kész mun­ká­ik­nak, melye­ket maguk­nál tudva lévő, de két­ség­kí­vül elég­te­len okok­ból eddig fog­ság­ban lap­pang­tat­nak, nagy rövid­sé­gé­vel és kárá­val a közön­sé­ges jónak, melyet jele­sen a tarna­örsi Magyar Horatzius­nak elmés, sok szép ver­seirül iga­zán lehet állí­tani. Nekem leg­alább meg kell val­la­nom: emlí­tett szép pél­dák szol­gál­tak ösz­tö­nül és egyik okul, hogy Vives Lajost nem­ze­tem­nek magyar kön­tös­ben elő­ál­lít­sam.

Hogy pedig másik okát is ezen köny­vecske kiadá­sá­nak el ne tit­kol­jam, vala­mint néme­lyek a régen elfolyt idők­ről fel­jegy­zették, hogy a tudo­má­nyok­nak taní­tá­sá­ban és leírá­sá­ban a rövid szó­val való kimon­dá­sára a dol­gok­nak igye­kez­vén a tudó­sok, a deák nyelv­nek, mellyel akkor közön­sé­ge­sen éltek, sok sza­vait új for­mákra addig facsar­ták, míg a beszéd maga tisz­ta­sá­gá­ból és ere­jéből kivé­te­tett, és oly ékte­len­ségre hozat­ta­tott, hogy az magá­ban ele­gendő ok volt sokuk­nak a tudo­má­nyok tanu­lá­sá­tól való elide­ge­ní­té­sükre; ennek orvos­lá­sára azu­tán támad­tak, kik a deák nyelv­nek tisz­ta­sá­gát kíván­ván hely­re­hozni, más ellen­kező hibába estenek, mert annyira utána­adták magu­kat a beszéd meg­job­bí­tá­sá­nak, hogy náluk a tudo­má­nyok belső ere­jük­től majd­csak­nem tel­jes­ség­gel kiüre­sít­tet­tek. Úgy lehet talán attól tar­tani, hogy nem­ze­tünk ifjai­val valami hasonló ne tör­tén­jen, mert minek­utána nem­ze­tünk külső vise­le­tére nézve farag­ta­lan­ság­ról és dur­va­ság­ról vádol­ta­tott, emiatt való meg­vet­te­té­sünk­nek eltá­voz­ta­tá­sá­ért már olyan neve­lés ada­tik gyer­me­keink­nek, hogy a külső éke­sebb nyel­vek­nek beszé­lé­sére, test­nek tisz­tes­sé­ges hajto­ga­tá­sára, öltö­zet­ben az új szo­kás­hoz alkal­maz­ta­tott díszes­ségre, mes­ter­sé­ges tán­cokra és több effé­lékre nézve ne legyen mit sze­mekre hányni; de mon­dám, attól lehet tar­tani, hogy ezen külső álla­po­tok után annyira ne vete­med­jenek, hogy néme­lyek­nél a belső ember üre­sen marad­jon, és náluk a szü­le­tett nyel­vek utá­la­tos­ságba jöjjön. Azon okból alkal­ma­tos, sőt szük­sé­ges, hogy a belső töké­le­tes­ségre, keresz­tyéni jám­bor életre, fedd­he­tet­len tár­sal­ko­dásra, a tudo­má­nyok tanu­lá­sá­nak hasz­nos és könnyebb mód­jára vezérlő okta­tá­so­kat gyak­ran olvas­sák, és ugyan maguk szü­le­tett nyel­vek­ben, melyet tud­ni­il­lik annyi­val inkább fog­nak ked­velni és becsülni, mennyi­vel hasz­nosb dol­gok­ban fog­ják azt gya­ko­rolni. Ha meg nem csa­lat­ko­zom véle­ke­dé­sem­ben, ezen köny­vecske az elő­szám­lált végekre hasz­nál­hat a növen­dé­kek­nek, mert elkezd­vén azon a taní­tást, hogy az embert meg­es­mér­tesse önnön­ma­gá­val az ember­rel, és onnan vezet­vén őtet az Isten­nek isme­re­tére, rövi­de­den kinyi­lat­koz­tatja a ter­mé­szet­nek és isteni jelen­tés által kihir­de­tett kegye­lem­nek tör­vé­nyei sze­rint, miben áll az igaz böl­cses­ség, miben áll kinek-kinek az Isten­hez és annak dicsőült szent­jei­hez, az elöl­járók­hoz, önnön­ma­gá­hoz és fele­ba­rát­jához való köte­les­sége.

Azonban ha valaki e munka felől talán azon okból, hogy apró­lé­kos és cse­kély dol­gok is fog­lal­tat­nak benne, más íté­let­tel lészen, én azzal szembe nem szál­lok, csak arra kérem elő­ször: vegye észre, hogy mivel ez azon­kí­vül is nem betű sze­rint való for­dí­tás, több afféle apró­lé­kok kihagyat­tattak belőle; azu­tán arra kérem: hitesse el magá­val, hogy nem­ze­tem­nek igaz haza­fiúi sze­re­tet­ből és jó szán­dék­ból kíván­tam ked­ves­kedni véle.

Bölcsességhez vezető út

1. Az igaz bölcsesség abban áll: hogy min­de­nekrül az ő való­sá­gok sze­rint egye­nes íté­let tétes­sen; hogy az alá­való álla­po­tokra ne vágyód­junk úgy, mint a böcsös­sekre, vagy a böcsös­seket meg ne ves­sük, mint az alá­va­ló­kat, ne gya­láz­zuk, amik dicsé­retre, és ne dicsér­jük, amik gya­lá­zatra mél­tók.

2. Mert innen származik minden tévely­gés és hiba az embe­rek elmé­jében, nin­csen is semmi vesze­del­mesb az emberi élet­ben, mint ez az íté­let­nek meg­vesz­te­ge­tése, midőn min­den dol­gok nem tulajdon árok sze­rint becsül­tet­nek.

3. Melyre nézve kárhozatosak a köz­nép­nek véle­ke­dési, amely igen esz­te­le­nül ítél a dol­gok felől.

4. A tévelygésnek nagy mestere a nép.

5. Nem is kell semmire másra szor­gal­ma­tos­ban ipar­kodni, mint arra, hogy a böl­cses­ség tanít­vá­nyát a köz­nép­nek véle­ke­dé­sé­től elvon­juk és meg­ment­sük.

6. Legelőször is gyanakodjék ő mind­azok felől, vala­mi­ket nagy meg­egye­zés­sel javall a soka­ság, hanem ha azok­nak íté­le­té­hez alkal­maz­tatja magát, kik min­den dol­go­kat a jó erköl­csök­höz szab­nak.

7. Ki-ki szinte gyermekségétől fogva szok­jon a dol­gok­ról való igaz véle­ke­dé­sek­hez, melyek azu­tán együtt az idő­vel fog­nak neve­kedni.

8. És azokat kívánja, melyek jók, távoz­zon azok­tól, melyek rosszak, hogy ezen jó cse­le­ke­detre való szok­ta­tás majd ter­mé­szetté vál­jon őbenne, úgy­hogy a rossz cse­le­ke­detre való vete­me­dése is aka­ratja és tusa­ko­dása ellen tör­tén­jen.

9. Ki kell választani az életnek leg­jobb mód­ját, amely azu­tán az gya­kor­lás által igen gyö­nyö­rű­sé­gessé vál­jék.

10. A gyermekkorbéli nevelés­től függ kinek-kinek jövendő egész élete.

11. Tehát a bölcsességnek gya­kor­lá­sá­ban az a régiek­nél annyira dicsér­te­tett gará­dics abban áll, hogy ki-ki önnön­ma­gát esmérje.

A dolgoknak elosztása

12. Az ember testből áll, és lélek­ből, a tes­tünk föld­ből vagyon, és ezen ele­men­tu­mok­ból, melye­ket látunk és ille­tünk, s ennyi­ben hasonló a bar­mok tes­té­hez.

13. A Lelkünk Istentől adatott, hasonló az angya­lok­hoz és az Isten­hez. Az ember a lel­kére nézve ember, és csak magát kel­lene a lel­ket ember­nek nevezni némely tudó­sok­nak értelme sze­rint.

14. A testben vagyon a szép ter­met, az egész­ség, az izmos­ság, az épség, az erő, a gyor­sa­ság, a gyö­nyö­rű­ség és az ezek­kel ellen­kező for­mát­lan­ság, beteg­ség, cson­ka­ság, erőt­len­ség, las­sú­ság, fájda­lom és a test­nek más egyéb javai s bajai.

15. A lélekben vagyon a tudo­mány és a jó erkölcs és az ezek­kel ellen­kező tudat­lan­ság és rossz erkölcs.

16. Az emberen kívül vagyon a gaz­dag­ság, hata­lom, nemes­ség, becsü­let, tiszt­sé­gek, mél­tó­ság, ked­ves­ség és az ezek­kel ellen­kező sze­gény­ség, tehe­tet­len­ség, nem­te­len­ség, becs­te­len­ség, gya­lá­zat, esmeret­lenség és gyű­löl­te­tés.

A dolgoknak természete és ára

17. Minden előszámlált lelki és testi jók közül leg­főbb a jó erkölcs (vir­tus), mely­nek szol­gá­latjára kell alkal­maz­tatva lenni min­den egye­bek­nek, ha kíván­nak maguk hiva­ta­lok­nak meg­felelni.

18. Jó erkölcsnek nevezem az Isten­hez való ahéta­tos­ságot és az embe­rek­hez való szí­ves­sé­get, az Isten­nek tisz­te­le­tét, fele­ba­ráti sze­re­te­tet és jóté­te­ményre való hajlan­dó­sá­got.

19. Ha evégre alkalmaztatnak egye­bek, azok is jók­nak ítél­tet­het­nek.

20. Mindazonáltal akik ezeket ele­inte jók­nak nevez­ték, nem oly érte­lem­ben vol­tak felő­lük, mint már most a tudat­lan köz­nép, aki a szók­nak való­sá­gos és ere­deti jelen­té­sét meg­vál­toz­tat­ván meg­vesz­te­gette magát a dol­gok­ról való helyes íté­let­té­telt is.

21. Mert jól meg kell érteni, mennyi­ben állít­tat­nak ezek jók­nak; a gaz­dag­ság nem áll az gyön­gyök­ben, arany­ban, ezüst­ben, a pom­pás épü­le­tek­ben vagy a drága házi készü­le­tek­ben, hanem azok­nak bírá­sá­ban, melyek az élet­nek meg­tar­tá­sára és táp­lá­lá­sára szük­sé­ge­sek.

22. A dicsőség nem más: hanem a jó erkölcs­ből táma­dott jó hír, név.

23. A becsület a jó erköl­csért való tisz­te­let.

24. A méltóság az embereknek helyes véle­ke­dése vala­ki­nek nagy jósá­gá­ról.

25. A hatalom és birodalom: ha sokan van­nak, akik­kel jól teszel.

26. A nemesség ebben áll: ha ki jó cse­le­ke­de­tei­nek soka­sá­gá­ról és nagy vol­tá­ról isme­re­tes, vagy ha jó szü­lék­től szár­maz­ván, azok­hoz hasonló.

27. Nemes szívű az, aki természet­tel hajlandó az jó erkölcsre.

28. Az egészség olyan állapotja a test­nek, amely­ben a lélek épség­gel és min­den mun­kái­nak vég­ben­vitelére tehet­ség­gel bír.

29. A szépség oly rendessége a test­nek, mely a lélek­nek ékes­sé­gét jelentse.

30. Az erő és hathatóság, mellyel győz­zed a jósá­gos cse­le­ke­de­tek­nek gya­kor­lá­sát, hogy azok­ból könnyen ki ne fáradj.

31. A gyönyörűség oly tiszta, tel­jes és tar­tós örven­de­zés, miné­műt egye­dül azok­ból veszünk, amik a lélek­hez tar­to­zan­dók.

32. Ha ki ezeket másképpen, tudni­il­lik a köz­nép­nek íté­lete sze­rint tekinti és vizs­gálja, tapasz­talni fogja, hogy mind­azok haszon­ta­la­nok, hív­sá­go­sok és ártal­ma­sok.

33. Először minden kívülünk lévő dol­gok vagy a test­hez tar­to­zan­dók, vagy a lélek­hez, úgy­mint a gaz­dag­ság az élet­nek meg­tar­tá­sá­hoz, a becsü­let a jó erkölcs­ről való íté­let­hez.

34. Maga a test födele és szol­gája a lélek­nek, és mind a ter­mé­szet, mind az okos­ság, sőt az Isten maga is paran­csolja, hogy a test hatalma alatt legyen a lélek­nek, úgy­mint az, ami érzé­ket­len, érző, az, ami halandó, a hal­ha­tat­lan és Isten­hez hasonló való­ság­nak.

35. Továbbá a lélekben avégre nevel­jük a tudo­mányt, hogy a meg­es­mért gonosz­sá­got könnyeb­ben eltá­voz­tas­suk, a meg­esmért jó erköl­csöt könnyeb­ben gya­ko­rol­juk és meg­tart­suk, külön­ben haszon­ta­lan a tudo­mány.

36. Mi egyéb az élet, ha nem olyan bujdo­sás, mely min­den­felől sok szo­morú tör­té­net­nek úgy ki vagyon tétetve, hogy annak akár­mely órá­ban igen könnyeb­ben vége lehet?

37. Mirenézve nagy esztelenség oly mulandó élet­nek ked­vé­ért vala­mely ille­tet­len­sé­get vagy gonosz­sá­got elkö­vetni.

38. És valamint az utazásban, úgy az élet­ben men­nél könnyebb szer­rel vagyon, és kevesb aka­dá­lyok­kal ter­hel­te­tik valaki, annál könnyeb­ben és jobb kedv­vel foly­tatja útját.

39. Emellett az emberi testnek ter­mé­szete úgy hozza magá­val, hogy igen kevésre legyen szük­sége, melyet meg­gon­dol­ván esz­te­le­nek­nek kell azo­kat ítélni, vala­kik sokat és nagy töre­ke­dés­sel gyűj­te­nek, holott kevésre van szük­ség.

40. Mert a gazdagság, jószá­gok és öltö­ze­tek haszon­vé­telre sze­rez­tet­nek, mely­nek segít­sé­gére nin­cse­nek a temér­dek kin­csek, hanem inkább elnyom­ják, mint a hajót a felet­tébb való ter­hek.

41. Az arany sem különbözik a sár­tól, ha nem élsz véle, hanem hogy több búval jár annak őri­zete, és azt viszi vég­hez, hogy annak szer­zé­sé­ben ipar­kod­ván elmu­la­tod azo­kat, melye­kért leg­in­kább kel­lene gon­dos­kodni.

42. Mert a pénz a bálványok­nak szol­gá­latja, midőn miatta egye­bek meg­vet­tet­nek: úgy­mint az áhéta­tos­ság és szent­ség.

43. Hogy elhallgassam, mennyi vesze­del­mek­nek és incsel­ke­dé­sek­nek van­nak kité­tetve az kin­csek, hány és mely külön­böző tör­té­ne­tek által vesz­nek el, mennyi gonosz­sá­gok­nak okai.

44. Az ékes öltözetek mik egyebek, ha nem esz­közi a kevély­ség­nek?

45. A hasznos öltözetet a szük­ség gon­dolta ki, a drá­gát a mér­ték­letlenség, az ékest a hív­ság, vete­ke­dés támad­ván az öltö­ze­tek­ben. Ez sok haszon­ta­lan­sá­gokra és károkra taní­totta az embe­re­ket, mivel abból is, ami bizo­nyítja a mi gyar­ló­sá­gun­kat, becsü­le­tet kíván­nak.

46. Így a gazdagságnak legna­gyobb része, az épü­le­tek, a ház­beli szá­mos és költ­sé­ges esz­kö­zök, az arany, ezüst és min­den nemei az ékes­sé­gek­nek nem az urak­nak haszon­vé­te­lére, hanem fitog­ta­tásra és sze­mek gyö­nyör­köd­te­té­sére sze­rez­tet­nek.

47. A nemesség igazság szerint vagy az szü­le­tés­nek sze­ren­cséje, vagy a jó cse­le­ke­de­tek jutalma volna, de néha gonosz­sá­gok által sze­rez­te­tik meg.

43. Az igaz és valóságos nemesség a jó erköl­csök­ből szár­ma­zik, és bolond­ság azzal dicse­ked­ned, hogy jó atyád volt, holott magad rossz vagy, és rút­sá­god­dal gya­lá­za­tot oko­zol nem­ze­ted szép­sé­gé­nek.

49. Valóban pedig mindnyájan azon egy­féle elemen­tomokból vagyunk, és mind­nyá­junk­nak egy atyánk az Isten.

50. A nemtelenséget megutálni nem más, hanem alat­tom­ban szi­dal­mazni a szü­le­tés­nek szer­ző­jét, az Istent.

51. A hatalom mi egyéb, ha nem fényes galiba, melyet, ha ki tudná, mennyi fárad­sá­gok és szo­ron­ga­tá­sok köve­tik, és mely nagy ten­gere légyen a kese­rű­sé­gek­nek, senki nem volna oly nagyra­vágyódó, hogy attól futva ne távozna, mint nagy nyo­mo­rú­ság­tól.

52. Mely gyűlölséges dolog rosszak­nak paran­csolni, főkép­pen ha magad rossz vagy.

53. A becsület, ha a jó erkölcs­ből nem szár­ma­zik, rossz; ha a jó erkölcs­ből szár­ma­zik, a jó erkölcs kire­keszti a becsü­letre való vágyó­dást. Külön­ben nem is lészen való­sá­gos jó erkölcs, ha a becsü­le­tért cseleke­szik vala­mit. Mert a becsü­let gyü­möl­cse a jó erkölcs­nek, nem célja.

54. A nagy hivatalokat ki nevez­heti mél­tó­sá­gok­nak, midőn a leg­ér­de­met­le­neb­bek is hoz­zá­juk jut­nak csa­lárd­ság, hízel­ke­dés, aján­dé­kok és gonosz mes­ter­sé­gek által?

55. És vajon valami más-e a dicső­ség, ha nem, amint egy valaki mon­datta, az fülek­nek hív­sá­gos fel­fuval­ko­dása?

56. A dicsőségből, úgy a becsü­let­ből és mél­tó­ság­ból gyak­ran nem száll arra semmi, aki­ről hir­det­tet­nek, és mind­ezek bizony­ta­la­nok, áll­ha­tat­la­nok, szem­pil­lan­tá­sig tar­tók, hason­lók ahhoz, aki­től veszik az ere­de­te­ket, tud­ni­il­lik a soka­ság­hoz, mely azon egy embert ugyan­egy napon dicsér és égig magasz­tal, le is gya­láz és ször­nyű­kép­pen mocs­kol.

57. Szálljon ki-ki magába, és gon­dol­kod­jék magá­no­san, észre fogja venni, mely kevés három­lik reá a jó hír­ből, emle­get­te­tés­ből, tisz­tel­te­tés­ből s a nép előtt való becsü­letbűl, melyek­kel oly igen dicse­ke­dik.

58. Mi különbség vagyon a leg­főbb király és leg­alább­való szolga között, midőn alusz­nak vagy magá­no­san vagynak?

59. Végtére ki-ki hitesse el magá­val, hogy a nemes­sé­get, hatal­mat, tiszt­vi­se­lés által lévő külön­bö­zést az első ártat­lan­ság­nak meg­vesz­te­ge­tése hozta bé az embe­rek közé.

60. A testen micsoda a szép­ség, ha nem valami kel­le­me­tes bőröcske? Ha a belül­valókat lát­nánk, mennyi utá­la­tos­ság lát­tatna a leg­éke­sebb test­ben is?

61. Mit használ az ékes ábrázat és ren­des ter­met, ha a lélek utá­la­tos, és ama görög mon­dása sze­rint: szép hajlék­ban ocs­mány ven­dég?

62. Az erő mire való az emberben? Mint­hogy a leg­de­re­ka­sabb és az ember­hez illendő dol­gok nem az inak­nak, hanem az elmé­nek ere­jével men­nek vég­hez.

Életrajz, jegyzetek

Szlávy Pál (1755–1809) az érkenézi és okányi Szlávy csa­lád leszár­ma­zottja. Azo­nos nevű apja (1706–1787) való­sá­gos belső tit­kos taná­csos, az 1764–65-ös ország­gyű­lés íté­lő­mes­tere, 1782-től szep­tem­vir, 1785-től Bereg vár­me­gye főispánja. Anyja Perényi Kata­lin bárónő. Uno­ka­test­vé­rei Szlávy György (1764–1818) és János (1772–1840), akik Kazin­czy Ferenc­cel együtt kerül­tek fog­ságba a jako­bi­nus moz­ga­lomba való bekap­cso­ló­dá­suk miatt. Szlávy Pál Csong­rád vár­me­gye főjegy­zője, udvari kan­cel­lá­riai tit­kár, majd taná­csos volt.

A Bölcsességhez vezető út Juan Luis Vives rend­kí­vül nép­szerű böl­cse­leti mun­ká­jának, az Intro­ductio ad sapientiam (1524) című eti­kai kézi­könyv for­dí­tása. Juan Luis Vives (1492?–1540), kata­lán-spa­nyol huma­nista, valen­ciai zsidó keres­ke­dő­csa­lád­ból szár­ma­zott. Évszá­zad­okon keresz­tül nagy hatást gya­ko­rolt az euró­pai neve­lés­tu­do­mányra. Leve­le­ző­part­nere volt egye­bek közt Rot­ter­dami Erasmus­nak és Morus Tamás­nak. Magya­ror­szá­gon a refor­má­ció korá­tól kezdve a 18. szá­zad végéig folya­ma­tos volt az érdek­lő­dés művei iránt. Az Intro­ductio ad sapientiam egye­síti magá­ban a sztoi­ciz­mus és a keresz­tény szel­lem leg­fon­to­sabb alap­el­veit. Szlávy a for­dí­tás­hoz írt elő­sza­vá­ban meg­fogal­mazza mun­kája cél­ját: a belső töké­le­te­se­dés, az önis­me­ret, vala­mint az Isten, a közös­ség és a fele­ba­rát iránti köte­les­sé­gek meg­is­me­rése-meg­ér­tése útján igyek­szik kalau­zolni ifjú olva­sóit. A buda­pesti Egye­temi Könyv­tár­ban őrzött F1 jel­zetű kéz­irat Vives művé­nek Szlávy által készí­tett nyers­for­dí­tá­sát tar­tal­mazza. Ez lénye­ge­sen eltér a kiadott szö­veg­től: sok javí­tás talál­ható benne, nem­csak a for­dí­tó­tól, hanem a cen­zor­tól is, bár az is meg­ál­la­pít­ható, hogy a kinyom­ta­tott vál­to­zat alap­jául nem ez a kéz­irat szol­gált. Az elő­szó sze­rint Szlávy nem betű sze­rinti for­dí­tásra, hanem inkább élve­ze­tes és épü­le­tes szö­veg meg­al­ko­tá­sára töre­ke­dett, ezért „afféle apró­lé­kok”-at kiha­gyott. A kéz­irat és a kinyom­ta­tott mű elő­sza­vá­nak uta­lása fényt vet a for­dító műhely­mun­ká­jára, for­dí­tói elve­ire.

A szemelvény forrása: Böltses­ség­hez vezető-út mellyet Deák nyel­ven ki-adott régen­ten Valentziai Vives János Lajos. Most pedig azzal Magyar nyelv­ben édes Hazája neven­dék Iffjainak ked­ves­ke­dik Szlávy Pál, Pest, Royer Antal, 1779,)(2–[)(8], 1–16.


felséges asszonyunk – Mária Teré­zia (1717–1780), 1740-től magyar királynő.

megtaníttatott nyelvünkre fiai közül két fel­sé­ges ertz­her­cege­ket – Szlávy meg­jegy­zése nagy való­szí­nű­ség­gel József trón­örö­kösre, a majdani II. József csá­szárra és Miksa Ferenc főher­cegre (1756–1801) vonat­ko­zik: Mária Teré­zia fiai közül ők ket­ten tar­tóz­kod­tak Bécs­ben az 1770-es évek­ben, ahol Szlávy talál­koz­ha­tott velük. József trón­örö­kös főher­ceg két neve­lő­jétől, Batthyá­nyi Károly­tól és Bajtay Antal­tól tanult magya­rul, Miksa Ferenc pedig magyar föl­dön része­sült kato­nai kikép­zés­ben, anyja Magyar­or­szág hely­tar­tó­jának szánta.

sűrűn összetódult háborúságos… gond­jai – a hét­éves háború Poro­szor­szág­gal, Szi­lé­zia vissza­szer­zé­sé­nek siker­te­len kísér­lete (1756–1763).

kiknek ehhez ürességek… vagyon – akik­nek erre ideje van.

tarnaörsi Magyar Horatzius – báró Orczy Lőrinc (1718–1789), költő, nagy tekin­té­lyű, művelt főúr. Művei sokáig kéz­irat­ban ter­jed­tek, később Révai Mik­lós adta ki a ver­seit a költő nevé­nek fel­tün­te­tése nél­kül 1787-ben Pozsony­ban.

garádics – lépcsőfok.

elementom – elementum, elem.

ahétatosságot – ájtatos­sá­got.


Magyarországi gondolkodók, 18. szá­zad

Bölcsészettudományok I.

(2010)

Megjelent a MAGYAR REMEKÍRÓK Új Fo­lyam so­ro­za­tá­ban.

Kiadja a Kortárs Könyvkiadó

www.kortarskiado.hu