Fürth Éva

Esterházy Péter beszél

Portré

Ül ősz fejjel, sajátos, rendkívül szó­ra­koz­tató módon gesz­ti­ku­lál és beszél. Fia­ta­los min­den moz­du­lata, hun­cut és maróan iro­ni­kus gesz­tu­sok­kal ad elő. Nem iro­da­lom­ról van szó, illetve nem csak arról. Csa­lád­ról, az élet mace­rái­ról és nyűg­jei­ről, gye­re­kek­ről, após­ról, más egyéb hasz­nál­ha­tat­lan emberi lom­ról. Ki az, aki ezt nem érti?

Őszinte és rejtőzködik, helyeseb­ben, rejtőz­ködne, de nem megy, min­dig kibu­kik az igaz­ság. Pedig szem­mel lát­ha­tóan tud rejtőz­ködni, csak azt gon­dolja magá­ban, minek? Azt meg aztán minek?

Élmény, ahogy reagál, visszavág, helye­sel vagy kitér.

De soha nem hamis, igazat mond, nem csak a való­dit. Nem bántó, nem sértő, mégis sok­szor meg­hök­kentő. Elszok­tunk ettől a tiszta beszéd­től.

Nem tudok szabadulni a tv elől, ott kell hogy üljek, nézem és hall­ga­tom. Oda­szö­gez. Okos, iro­ni­kus, logi­kus, vic­ces, finom debat­tőr, ele­gán­san könnyed.

Minden szava a helyén van, ha nincs, azon­nal javít, soha egy köz­hely, min­den a helyére kerül, az egy­szerű dol­gok is, leg­alább úgy, ahogy a fon­tos dol­gok. Érez­he­tően hiú, de ezt kellő öniró­niá­val adja elő. Ami a leg­cso­dá­la­to­sabb, hogy egy­szerre igaz a kettő, hiú­ság és öniró­nia.